Teremtettem egy világot,
amelyben nélküled élhetek, a falak azonban - melyeket a félelmeim tégláiból
emeltem - maguktól kezdtek elporladni.
Végre érzem a glóriád, mely
mindig is felettem tündökölt...
Ez a novella egy
songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Beyoncé
Halo című dala, amelyet lefordítottam. A videót ITT tudjátok megtekinteni.
Műfaj: songfic, romantikus
Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Hűs
szellő suhan be takarónk alá, végigszaladva gerincemen, s lassan kinyílnak
szemeim. Mélyen tüdőmbe szippantom az óceán illatát, majd álomittasan döntöm oldalra
fejem, hogy láthassalak.
Csendben
pihensz mellettem, miközben a légáramlat szőkésbarna tincseid mozgatja.
Óvatosan feljebb húzom a takarót fehér vállaidra, és néhány másodpercig csak
gyönyörködöm lágy arcvonásaidban.
Te vagy a
mindenem, és még annál is több,
ez
ragyogja be arcvonásaid.
Lassan
kimászom az ágyból, s a résnyire kitárt ablakhoz sétálok. Be kellene csuknom,
hisz’ odakint még mindig nem ült el a vihar; egy időre mégis elmerülök a látványban,
mert magamra ismerek benne. Arra az önmagamra, akinek szemeit ugyanilyen sötét
felhők takarták, aki nem látta a glóriád.
Villám
cikázik végig az égbolton, s én hirtelen megborzongva ölelem át fedetlen
mellkasom. A dörgés elmarad, csupán a szél süvítése szűrődik be szobánkba. A
vihar már távolodik, mégsem észlelni csillapodását. Meredten figyelem, ahogy
elemi ereje a fákat tépi, eszembe juttatva az utolsó napot, melyet ehhez
fogható sötétségben töltöttem.
***
Nem
tehetjük...
Egyre csak ez lebegett szemeim előtt, harsogott
fülemben, s úgy tettem, mintha nem hallanám szipogásod, nem látnám könnyeidet,
nem érezném szíved fájdalmát. Szokás szerint a laptopom előtt ülve hallgattam a
régi dalokat, elmélkedtem érzésekről, hangulatokról, ahogy meggyújtottam
egy-egy illatos gyertyát, új dallamokat, szövegrészleteket megalkotva; mintha
ezzel eltűnt volna a fájdalom, pedig csupán ügyesen elvermeltem azt a kíváncsi
szemek elől.
- Jonghyun, gyere ebédelni! Nem is ettél semmit
tegnap délután óta – szólt bele határozott hangod világom zajos csendjébe, mire
zavartan kaptam feléd a fejem.
- Én... nem vagyok éhes, köszi.
- Nem érdekel, hogy éhes vagy-e. Jössz, és eszel.
– Végigrobogtál a sötét szobán - melyet csak a monitor és egy gyertya fénye
világított meg -, lecibáltad rólam a fejhallgatót, s megragadtad a csuklóm.
- De mondtam, hogy én nem... – kezdtem bele a
mondatba, ellenállva neked. Nem akartam veled menni, nem akartam elhagyni ezt a
világot, mely mintha hiányodban életben tartott volna, ugyanakkor minden erőt
elszívott belőlem.
- Meg akarsz betegedni? Nézz magadra, csont és
bőr vagy! Tudod, mennyire fáj így látni téged? Lehet, hogy a többiek elhiszik,
hogy teljesen rendben vagy, de én jól látom, hogy nem. Enned kell – váltott
arckifejezésed fájdalmasra, s gyönyörű szemeid csillogása is kétségbeesést
tükrözött.
- Jól van, megyek – engedelmeskedtem akaratodnak,
hagyva, hogy az ajtóig húzz, ahol hirtelen elengedted a csuklóm.
Mintha ugyanarra gondoltál volna, mint akkor:
„Ha
ezt akarod, így lesz.”
Szavaid tudatomba égtek, miközben a szívemet
mardosták, ahogyan a könnyeid is – egyedül a zene segített mindezt elviselni,
így hát eköré építettem az életem. Szinte védtelennek éreztem magam, mikor ki
kellett szakadnom ebből a világból, mikor nem bújhattam az énekes-dalszövegíró
magabiztos, ugyanakkor mégis együgyű mosolya mögé.
Hiába mutattam azonban ezt kifelé, újra és újra
tudatomba furakodott a kínzó üresség, az érzés, hogy nélküled én magam is semmi
vagyok; egy törött, torz üvegdarab, mely sosem lehet már újra teljes. Folyton
elölről kezdtem, de mindhiába; feleslegesen erőlködtem, hisz’semmi sem tudta
pótolni a hiányod.
Megesküdtem, hogy
többé sosem esem le,
de ez nem is
olyan érzés, mint lezuhanni.
A gravitáció nem
felejt el
újra
visszarántani a földre.
*
Aznap
este a hátsó ajtón kisettenkedve, kikerülve a testőröket, egyedül indultam haza
a rádió stúdióból. Nem fáztam; az ereimben lüktető adrenalin pedig arra
késztetett, hogy egyre sebesebben szedjem a lábaimat, átszelve a város nyirkos
köddel elfüggönyözött utcáit.
Talán
ez az interjú változtat valamin? Talán ezentúl nemcsak a magamutogató Kim
Jonghyunt fogják látni bennem, akinek az a célja, hogy folyton a figyelem
középpontjában álljon?
Talán te... ott voltál?
Hisz’ mindig
engem óvtál; bármennyire próbáltalak is eltolni magamtól, elérhettelek, ha
kinyújtottam a karom. Amikor falakat húztam magányom kastélya köré, te tornyot
építettél mellé a szeretetedből és a gondoskodásodból, és onnan vigyáztál rám.
Te vagy az egyetlen, aki szavak
nélkül is megértett, a gyávaságom miatt mégis eldobtam a szerelmünket.
Mereven
előre tekintve, tüdőmbe szippantva a nehéz, nyirkos levegőt haladtam előre,
szokás szerint baseballsapkában, melynek tetejére húztam a kapucnim.
-
Jonghyun! Vigyázz! – hasított villámként merengésem csendjébe kétségbeesett
hangod, visszarántva a valóságba. Reflexszerűen kaptam oldalra a fejem, s ekkor
két reflektort pillantottam meg, melyek egyre csak közelítettek felém.
Már késő...
A
fények elvakítottak, de mielőtt még elérhettek volna, hirtelen a földre
zuhantam. A sapkám elrepült, s éreztem, ahogy fejem a hideg aszfaltnak
csapódik, majd hirtelen felforrósodik.
A
reflektorok elhaladtak előttem, maguk után vonva egy fekete autót, melynek
csillogása látszott csak a ködös éjszakában. Az éj sötétje, mely elborította a
világot, lassan testemet és érzékeimet is magába burkolta.
#
Édes álmot láttam. A karjaidban tartottál, s
óvatosan letettél az ágyra. Szemeid vágytól csillogva pillantottak végig
rajtam, mialatt a lepedő hidegségétől libabőrössé vált bőröm.
- Gyönyörű vagy... – suttogtad ajkaimra – itt,
itt és... itt – nyomtál forró csókokat mellkasomra, kicsit megharapva bőröm,
mégis vigyázva, hogy ne okozz fájdalmat.
Hisz’
mindig is ilyen voltál.
#
Nyilalló fejfájás térített magamhoz; nemcsak az
ébredés valósága hatott fájdalmasnak, hanem a kora reggeli tompa világosság is,
így lassan nyitottam csak ki a szemeimet.
Kényelmetlen
ágy, idegen illatú takaró, bal kézfejembe tűk szúrva...
Te
viszont itt fekszel, ölembe hajtva fejed. Édesen alszol, és közben a másik
kezemet fogod.
Lassan fordítottam oldalra sajgó fejem, de így is
megszédültem kissé; ekkor azonban Taemint pillantottam meg az ágyam mellett,
egy széken ülve.
- Mi történt? – suttogtam, hogy ne ébresszelek
fel.
- Baleset, hyung. Kis híján elütött egy autó,
Kibum viszont elrántott előle. Beütötted a fejed, és elájultál, de nincs nagy
bajod, pár nap múlva rendbe jössz.
- Mikor...? – kaptam rád újra a tekintetem.
- Tegnap este, ő pedig azóta nem mozdul mellőled.
Kezem a homlokomhoz kaptam, s ujjaimmal csakhamar
ki is tapogattam rajta valami tapaszfélét.
Az
interjú után... Már minden világos.
Hát,
te mentettél meg? Akkor is mellettem voltál, és még csak észre sem vettem...
Éreztem, ahogy hangtalanul folyni kezdenek könnyeim,
elhomályosítva ragyogó arcod.
A zene az életem, de mindig is te voltál a
múzsám, az éltetőm, a szenvedélyem tárgya. Nélküled az összes dal csupán üres zaj,
megfosztva minden színtől és érzéstől; egy megkövesült kagylóhéj, melynek rég
elpusztult a lakója.
Édes, már látom a glóriád,
tudod, te vagy a mentőangyalom.
- Hyung, mondd, miért teszed ezt? Tudom, hogy nem
az én dolgom, de látom, hogy mindketten szenvedtek egymás nélkül – szólalt meg
újra Taemin.
- Mert... egy naiv idióta vagyok. Azt hittem, a
zene elég, hogy képes legyek nélküle élni, és úgy gondoltam, neki is jobb lesz,
ha nem kockáztat miattam. – Óvatosan végigsimítottam világosbarna tincseiden,
mire megremegett arcod, s szorosabban fogtad kezem. Lassan kinyíltak gyönyörű
szemeid, azonnal tekintetemet keresve.
- Felébredtél? Nagyon fáj? Annyira sajnálom, hogy
ilyen... – kezdtél bele a mondatba, miközben felemelkedtél mellőlem, de nem
engedtem, hogy befejezd:
- Én sajnálom. Önző voltam, és... bántottalak. –
Éreztem, hogy könnyeim újra utat találnak maguknak, s megállíthatatlanul
kúsznak egymás után lefelé arcomon.
- Ezt... hogy érted? – suttogtad a szavakat
meglepetten.
- Tudnál még engem szeretni? Megpróbálnád velem
újra? – mindkét kezed megfogtam, s ezúttal én kértelek szinte esdekelve.
Emlékszel a
falakra, melyeket emeltem?
Nos,
azok leomlottak, édes.
Szemeid
még mindig hitetlenkedve függtek az enyémeken, szinte ragyogtak előbukkanó
könnyeid mögött. – Szeretlek, és veled akarok lenni, akkor is, ha nem szabadna.
Majd vigyázunk. Ha pedig netán gyanút fognak, azt mondom, a fanszervíz része,
hogy Taemint féltékennyé tegyem veled. Tudod, hogy most úgyis ez az aktuális
téma. De többé nem érdekelnek, játsszák tovább egyedül a kis játékaikat.
Megtaláltam a
módját, hogy beengedjelek,
bár sosem volt
igazán kétséges.
... minden
szabályomat megszegted,
de vállalom ezt a
kockázatot.
Sosem
zárlak ki többé.
Mondandómra nevetésbe fordult sírásod, közben
leitattad arcodról a könnycseppeket.
- Annyira szeretlek – hajoltál hozzám, s
csókoltál meg mélyen, szerelmesen, ahogyan csak te tudsz.
- Bár engem nem kérdeztetek, de benne vagyok.
Most viszont inkább magatokra hagylak titeket - emelkedett fel a székről
Taemin, s az ajtócsukódásból tudtam, hogy ki is ment a kórteremből.
Nem láttam, mert csak téged láttalak. Lényed
kitöltötte minden érzékem, minden gondolatom.
A glóriád ragyogásában állok,
most végre megkaptam az angyalom.
*
Másnap már ki is engedtek a kórházból.
Hivatalosan Taeminnel mentünk nyaralni, a cég szerint kár lett volna a
rajongókat felizgatni egy ilyen apró sérülés hírével, és szerencsére nem is
szivárgott ki a dolog. A csapatunk négy nap pihenőt kapott; tudtukon kívül négy,
kettesben eltöltött, csodálatos nappal ajándékozva meg minket.
***
Ahogy a homokos partot kémlelem szobánk
ablakából, látom, amint egyre csendesebbé válik az eső. Az égbolt még morran
párat a távolban, de a nehéz, sötétszürke felhő már visszavonhatatlanul
kettészakadt, két fele pedig egyre távolabb úszik egymástól, teret adva a
napsugaraknak.
Mintha csak melegségük olvasztotta volna két
darabra, akárcsak lényed tette az önfejű gondolataimmal.
Édes, már érzem a
glóriád.
Melenget, mint a
napsugár,
megvilágítva
legsötétebb éjszakáimat.
- Hmm... hol vagy? – hallom meg álmos hangod, s
feléd pillantok. Dünnyögve nyújtóztatod ki lábaid a takaró alatt, míg szemeidet
még mindig csukva tartod. Te sem szereted
az erős fényt.
Leengedem a reluxát, és a félhomályban tovább
gyönyörködöm arcodban.
- Felébredtél? – nyomok szerelmes csókot
ajkaidra, mire nyakam köré kulcsolod ujjaid.
- Gyere ide. Ez az utolsó napunk kettesben –
húzol magad felé, és visszabújok melléd a takaró alá.
- Éhes vagyok – suttogom füledbe, majd apró
puszit lehelek fülcimpádra.
- Majd később eszünk – nyújtóztatod ki karjaidat,
ezután oldalra fordulsz, s fölém mászol.
- Na, most nem aggódsz, hogy kihagyom a reggelit?
– pillantok hamiskásan csillogó szemeidbe, mire felkacagsz.
- Amíg te délután a parton... játszottál, én mára
is készítettem kaját, csak meg kell melegíteni – rajzolsz ujjaddal egyre kisebb
köröket mellkasomra, miközben szemmel láthatóan élvezed, ahogy érintéseidre
megrezzenek.
- Ne... csikizz – fogom le nevetgélve ujjaid, és
eltolom őket magamtól. Nem mutatsz ellenállást, hagyod, hogy ezt tegyem, a
következő pillanatban azonban újra rám villantod azt a tekintetet, aminek nem
tudok ellenállni.
Ezúttal én gyengülök el, te pedig győzelemittasan
hajolsz fölém, hogy birtokba vedd ajkaimat, melyek mindig csak rád vártak.
Te vagy az
egyetlen, amit akarok,
azt hiszem, a
ragyogásod rabja lettem.
Bármerre nézek,
ölelésed vesz
körül.
Édes, már látom a
glóriád,
tudod, te vagy a
mentőangyalom.
...Ézemi...
