Egy tökéletes világ képe szemet
gyönyörködtet és biztonságérzetet ad; minden földi halandó arra vágyik, hogy a
következő életét egy ilyen helyen tölthesse – a szőke hajú angyal mégis máshová kívánkozott.
A tökéletlen, mulandó, folyton
megújuló és elenyésző földi világ vonzotta lelkét, mintha valahol tudta volna,
hogy egyedül ez az a hely, ahol meglelheti a boldogságot. A boldogságot, mely
épp olyan leírhatatlanul csodálatos, mégis törékeny és mulandó, mint minden
ezen a világon...
***
A sötétség beburkolta a démon
testét, szinte a nyakába lihegett; ott lüktetett ereiben, habár szívét már rég
kővé dermesztette. Egy gondolat világított mégis haldokló világában: megtalálni
őt, aki valaha az életet jelentette számára, akiért egy örökkévalóság bűnét és
fájdalmát is elviselné...
Megjegyzés:
Az illusztrációért ezer köszönet Tinának! A többi alkotását ITT tudjátok
megtekinteni.
A további részekre a lap alján tudtok ugrani.
A további részekre a lap alján tudtok ugrani.
Műfaj: fantasy, romantikus
dráma
Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Az ébredő
hajnal lassan bíborszínűre festette az éj sötétkékjét. A magasból szemlélve még
csend borult a tájra; a városok néptelen utcáinak üres sóhajtozása volt az
egyetlen, mely a szelekbe olvadva a magasba ért – az egyetlen, melyet az angyal
fülei érzékeltek.
Kecsesen
és hangtalanul csapkodott szárnyaival, élvezve, ahogy az áramlatok szőke tincseibe
túrnak. Egy kihalt autóutat követett, mely kifelé tartott a városból, s
nemsokára egy erdő széléhez ért. Tovább szelte az eget a fák koronái felett,
melyet a felkelni készülő nap előhírnöke lassan rózsaszínesre változtatott.
Bár a
Kertben mindig ragyogó fényesség uralkodik, őt mégis sokkal jobban vonzotta
ennek a tökéletlen világnak a napkeltéje. Arról álmodozott, hogy egyenesen a
napsugarakba repül, s együtt táncol velük, pedig jól tudta, hogy ez még számára
is teljességgel lehetetlen.
Egyszer
csak hatalmas csattanás rázta meg az eddig oly békésnek tűnő táj nyugalmát,
visszahúzva őt a valóságba. Egy karcsú ezüstfenyő ágai megremegtek, s a köztük
pihenő madarak ijedt jajveszékeléssel menekültek szerteszét. Az angyal azonnal
a hang irányába fordult, sebes szárnycsapásokkal ereszkedve lejjebb, ahonnan
már tisztán látta a füstölgő autót, mely valahogyan lesodródhatott az útról, és
nekiment egy fatörzsnek.
Mialatt
látómezejét a fölé magasodó fák rengetege egyre inkább kitöltötte, feszülten
tekintgetett újra és újra körbe. Óvatosnak kellett lennie, hisz’ nem tudhatta,
nincs-e a közelben esetleg egy démon is. Csupán a faágak neszezését hallotta
azonban, melyek némelyike lágyan ringatózott a szélben, míg mások szinte
belenyögtek minden mozdulatba.
Nesztelenül
érkezett a betonra, tovább közelítve az autó felé, melyben - ekkor már jól
látta, hogy - egy középkorú férfi ült a műszerfalra borulva.
Biztosan
súlyos sérülései vannak. Miért nem vártam meg Kibumot? – tépelődött magában,
miközben tenyerei ökölbe szorultak, s megszaporázta lépteit a jármű felé.
Mielőtt azonban odaérhetett volna, hirtelen megtorpant; ragyogó arcára
csalódást rajzolt a látvány.
Már késő...
A férfi
lelke elhagyta a holt testet, s ajkai remegni kezdtek a rémülettől, amint
felismerte összetört autóját, abban ülve pedig saját magát. Vastag keretes
szemüvegét egészen a homlokáig tolva állt mozdulatlanul, szinte ledermesztette
a látvány.
- Ne
féljen, uram. Önnek most... – kezdett bele a mondandójába az angyal, újabb
lépést téve célja felé, befejezni azonban már képtelen volt. A felé forduló
lélek szemei tágra nyíltak az ijedtségtől, ahogy a ragyogó, fehér szárnyú alak
lassan földre csuklott előtte.
Az
angyal bénító hidegséget érzett a hátában; megszólalni képtelen volt, és
mozogni is kevéssé tudott, eszméletét azonban nem vesztette el. Orrát furcsa,
édesen fás illatú légáramlat csapta meg, melynek hűvösségétől egész gerincén végigfutott
a hideg.
Egy szürkés
hajú és bőrű, fekete szárnyú lény lépett elő a fák közül, majd egészen közel
haladt el mellette, s az angyalnak rá kellett jönnie, hogy ő árasztja magából a
különös illatot. Egy démon. De mégis,
hogy nem vettem észre? Fogait összeszorítva vájta ujjait a talajba, így
próbálva bénult testét közelebb vonszolni a kóbor lélekéhez, aki meghökkenve
pillantgatott egyik lényről a másikra.
A
démon tekintete egy pillanatra találkozott
az angyaléval; előbbit azonban látszólag hidegen hagyta a látványa; odasétált a
tanácstalan lélekhez, kezét felé nyújtva invitálva azt magával. Az utóbbi arcán
tanácstalanság tükröződött, hátralépett egyet, mégsem próbált igazán menekülni.
Amint a démon közel ért hozzá, hagyta, hogy az egy fekete szíjat erősítsen
csuklójára, s engedelmesen követte őt a fák közé.
Mielőtt
azonban eltűnhettek volna az angyal szemei elől, egy fehéren izzó, fémesen ragyogó
háromszög csapódott az egyik mellettük álló fatörzsbe.
-
Azonnal álljatok meg! – hangzott fel egy fiatalnak tűnő, mégis határozott hang
a hátuk mögül.
-
Inkább a társaddal törődj – felelte a démon, anélkül, hogy megfordult volna. Ujjával
egy narancssárgán izzó kört rajzolt maga elé a levegőbe, melyből csakhamar örvénylő
tölcsér formálódott, s mialatt egy újabb háromszögtőr elsuhant mellette, belelépve
el is tűnt a zsákmányolt lélekkel együtt.
- Taemin!
– A később érkező vörös hajú azonnal odasietett földön fekvő társához, ahogy
körbetekintve észrevette őt.
-
Ne... nem... – próbált fájdalomtól eltorzult arccal megszólalni a másik, amint
meglátta őt, azonban a zsibbadás még mindig képtelenné tette rá, hogy megformálja
a szavakat.
- Ne
beszélj, mindjárt meggyógyítalak – guggolt mellé a társa, s a hátán levő
kékeslila anyagot szemlélte, mely különös lyukat vájt a másik fehér öltözetébe.
– Ez... egy fagyasztó gömb. – Szemöldökeit felvonta, miután egészen közelről vizsgálta
meg a sebet. Látva azonban szőke hajú társa szenvedését, nem késlekedett
tovább. Tenyereit fölé helyezte, lehunyta szemeit, s a seb lassanként elhalványult.
-
Köszönöm, Kibum – térdelt fel a másik, hálásan pillantva rá. – De meglógott...
– vetette sáros ujjaira tekintetét.
-
Igen, sajnos nem tudtam eltalálni. Viszont nem értem, miért egy ilyen gömbbel
támadt rád, hisz’ ez csak bénít. Miért nem ölt meg, ha volt rá alkalma? –
nézett abba az irányba, ahol a démon eltűnt, mintha csak onnan várná a választ.
- Én sem
tudom. Nem is törődött azzal, hogy élek. De... olyan furcsa illata volt – halkult
el kissé a hangja.
- Mi?
Illata? Egy démonnak? Szaguk, az van, igen, de...
-
Olyan... meleg pézsmaillat.
- Na,
ne nevettess, Taemin – váltott komolyabbra a másik eddig mosolyra nyúló
arckifejezése. – Úgy látszik, az a löket az agyadat is lebénította. Gyere,
induljunk – nyújtotta kezét szőke társa felé. A másik belekarolt, s míg Kibum
felhúzta őt a földről, lehunyta szemeit. – Mi olyan vicces? – Taemin széles
mosolya hófehér fogait is látni engedte. – Csak nem már megint... ?
- A Zeja
folyó jege és az a lány, hmm... Elkápráztattad a korcsolyázásoddal, azután
megnevettetted az eséseddel. Biztosan fáj még – biccentett vigyorogva a másik
hátsó fertálya felé. – Milyen kár, hogy magadat nem tudod meggyógyítani –
sóhajtott, nem zavartatva magát a másik paprikássá váló arckifejezésétől.
- Hja!
Az előbb mentettem meg az életed,
remélem, ezt is észben tartod! – emelte magasba ujját intőleg a vörös hajú. –
És... megkértelek, hogy várj meg, mégis nélkülem indultál el.
-
Bízhatsz bennem, ahogy eddig is. És igen, tudom, hogy felelőtlen voltam, de nagyon
unatkoztam. - Szőke tincsei arcába hulltak, miközben bűnbánón lehajtotta fejét.
– Azt mondtad, három órát leszel távol, de már öt is eltelt.
- Inkább...
induljunk – fordított hátat elhalkuló hangon társának Kibum. Hiába is viselkedett
Taemin néha végtelenül szemtelen módon, folyton eszébe juttatta, hogy tilosban
jár. Sőt, ezúttal ő sodorta veszélybe a másikat, azzal, hogy egy kis románc
kedvéért olyan sok időre magára hagyta.
Miért
is nem tud ellenállni a halandó lányok szépségének? – Ajkait rágcsálva emelkedett
a magasba.
- Hová
megyünk? – kérdezte Taemin, miután ő maga is felszállt.
- Egy
közeli városban tüntetést szerveznek, egyre erősebb arrafelé a negatív energia.
Nemrég értesítettem mindenkit, akit a Kertben találtam, hogy minél többen
legyünk. Sok a démon arrafelé, ez elég veszélyes lesz, ha nem tudhatjuk
magunkénak a számbeli fölényt.
- Na,
igen... – sóhajtott Taemin. – Az emberek folyton csak háborúznának, ahelyett,
hogy ebben a csodaszép Napkorongban gyönyörködnének. Nézd csak! – mutatott a
horizonton felbukkanó, narancssárga fénybe öltözött Napra. Egészen elveszett a
látványban, s egy pillanatra lehunyt szemekkel élvezte, ahogy az első sugarak
arcát cirógatják.
- Vagy
inkább foglalkozhatnának a háziállataikkal, vásárolgathatnának, és csak egyszerűen
szerethetnék egymást... – sóhajtott Kibum. – Ezek olyan üdítő tevékenységek. Ha
újra ember lehetnék, ezt csinálnám.
-
Hmm... ha lenne egy újabb emberi életed, te... – gondolkodott el Taemin –
Megvan! Te egy híresség lennél. Valaki olyan, aki az újságok címlapján
szerepel, aki divattanácsokat ad másoknak, aki kilép a színpadra, és minden
szempár rá szegeződik. Igen, illene rád – bólogatott saját megállapítását
megerősítve.
- Azt
hiszem, igazad van. Lehetnék énekes, táncos, vagy akár modell is – szegte fel a
fejét egy pillanatra büszkén, majd kissé lassított szárnycsapásain, engedve,
hogy Taemin mellé kerüljön. – Sajnálom.
- Semmi
gond – kacsintott rá a szőke hajú, majd mélyet szippantott a levegőbe, hagyva,
hogy annak frissessége átjárja minden porcikáját.
***
- Most
meg... hol vagyunk? Mi a fene ez a sötét, büdös hely? És miért nem szól egy árva szót sem, mióta
elindultunk? – igazgatta ódivatú szemüvegét idegesen pislogva, orrát húzogatva a lélek, amint a
démon a Mélységbe érkezett vele.
- Ez
az alvilág, maga pedig azért van itt, hogy bemenjen azon az ajtón, és
felajánlja a szolgálatait Lucifernek – vetette a szürke hamuval fedett földre
tekintetét a démon, akinek haja hasonlóan szürkés árnyalatokban játszott. Nem
szerette volna tovább szaporítani a szót, csak arra várt, hogy a lélek végre
ott legyen, ahol lennie kell.
Amaz
viszont nem hagyta abba a kérdezősködést.
- És
azzal az angyallal mi lesz, akit... – Fogva tartója nem hagyta, hogy befejezze
a mondatot, tenyerét egy pillanatra a szájára tapasztotta, majd elengedte. A lélek
némán tátogni kezdett, majd ráeszmélve, hogy mi történt, rángatni kezdte
karját.
A
démon ügyet sem vetett rá, erősen tartotta a bőrszíjat csuklóján, egészen
addig, míg oda nem értek egy hatalmas
fekete, kétszárnyú ajtóig, melyet két fekete csuklyás köpenyt viselő alak
őrzött. A frissen érkező csendesen meghajolva üdvözölte őket, majd közelebb
lépett.
- Üdv,
Jonghyun! – köszöntötte az egyik őr. - Már megint új fogás? – méregette a
lelket, aki fanyalogva fordult el tőle. Ahogy a démon közel hajolt hozzá, a
fáklyák fénye megvilágította előbukkanó hosszú fekete tincseit és sötétbarnán
izzó szemeit. A lélek álla alá nyúlva fordította annak fejét újra maga felé,
hogy jobban szemügyre vegye, de csakhamar elfintorodott a látványtól. – Ó,
micsoda mihaszna. Nem baj, lépcsőt takarítani bizonyosan megfelel.
- Ezt is el kellett némítanod? Bár nem
csodálkozom, biztosan az idegeidre ment – vigyorodott el a magasabb őr, akinek
csupán szája és álla látszott ki a csuklya alól.
-
Eresszétek be. Elegem volt a társaságából, pihenni akarok – adta át a zsákmányt
az előbbinek a szürke hajú démon.
-
Ahogy akarod – szorította meg egyik kezével a fekete szíjat az előbbi, közelebb
vonva magához az ijedten tátogó lelket, míg a másikkal eltakarta szemeit. –
Mehet is – tolta előre pár pillanattal később, elégedett vigyorral arcán, míg
társa kitárta a hatalmas ajtókat.
A lélek
félelmei látszólag tovatűntek, e helyett kíváncsian indult lefelé az eléje
táruló vörösen izzó lépcsősoron, mely szinte nappali világosságot teremtett a
félhomályban. A szürke hajú bólintott egyet köszönetképpen, majd szó nélkül
hátat fordított két társának.
Minden
nap ugyanolyan sötét és reménytelen volt számára, akár a Mélység a maga
bíborszín egével, fullasztóan forró, kénes szagú levegőjével, s izzó tűzhányóival.
Nem is emlékezett rá, mióta van itt, csak arra, hogy itt kell lennie.
Számít is egyáltalán az idő?
Hisz’
számára örökkévaló volt; egy soha véget nem érő harc, melyben arra kárhoztatott,
hogy a rossz oldalon álljon. Az a démon
nem törölte ki minden emlékét: Újra és újra átélte az adrenalin kábultan őrült
lüktetésének érzését az ereiben, ahogy az annak helyét átvevő halálfélelem
másodperceit, amint megpillantotta azt a kamiont, és azt a semmihez sem hasonlítható
fájdalmat, amikor testéből kiszállva felismerte szerelme összezúzódott testét
az aszfalton.
Emlékezett
a végtelen bűntudattal vegyes tehetetlenség érzésére, ahogy a kamion egyre
távolodó alakját figyelte, azután kétségbeesésében ordított a szürke bőrű,
fekete szárnyú alak után, aki közben
már elindult a másik fiú lelkével.
- Állj
meg! Őt hagyd, engem vigyél el! - S ki tudja, miért, a démon úgy is tett...
Mintha
az egész csupán egy kegyetlen játék lenne, minden pillanat ott élt elméjében,
egyedül az arcok vesztek homályba; képtelen volt felidézni szerelme vonásait,
ahogy a démonét is, mindhiába erőlködött is – és egy idő után feladta. Megadta
magát vállalt sorsának, s Lucifer katonájaként maga is minden nap lelkeket
szállított a Mélységbe, mert így kellett tennie.
Úgy
érezte, mintha egy évezrednyi bűn nyomná vállait, mely minden áldott nap egyre
súlyosabbá válik, s a sötétség végül nem engedi, hogy felkeljen, inkább szép
lassan bekebelezi testét. Bevonszolta zsibbadt tagjait a szokásos barlangba, bár
alvásra aligha volt képes.
Nem lelhet nyugodalmat, míg meg
nem tudja, mi történt a másik fiú lelkével...
