Halloween, narancs és fekete (Loopy, Nafla)

Megjegyzés: A történet pontosan 350 szóból áll. Ajánlom mellé Loopy Take me című dalát; én ezt hallgattam írás közben. A zenét sajna egyedül Spotify-os linken tudom megosztani, mert máshol csak élő változatban van fenn.

Műfaj: drabble (ez esetben 350 szó), egyperces, angst

Figyelmeztetés: gyilkosság említés szinten, néhány véres képkocka, 14+, preslash (én kicsit langyosnak mondanám néhol a hangulatot)

A frissen faragott töklámpások narancsfekete árnyakat vetettek a fehér falakra. Loopy magányosan gubbasztott a félhomályban a konyhaasztalon könyökölve, hallgatagon meredve saját lámpása szépen metszett vonásaira.

Nem tett mécsest a tök belsejébe – felesleges lett volna, hisz’ úgysem csodálta meg az, akitől ezt várta. Barátja, Nick szokás szerint egy buliból csábított el közös lakásukba két feltűnően sminkelt, ám kissé suta, zsenge korú lányt, s a halloweennek hála nem is sokat kellett azon töprengenie, ezúttal milyen ürüggyel bírja rá őket, hogy beszálljanak az autójába.

Persze, munka közben azért az alkohol is fogyatkozni kezdett, vele együtt pedig a lányok gátlásai is. Feltörő kacajaik úgy vegyültek el Nick lágy tónusú, mégis magával ragadóan határozott hangjával, ahogy az olvadó viasz illata keveredett a sütőtök jellegzetesen édeskés aromájával.

Loopy abban reménykedett, a fiatalabb azért majd felismeri saját arcvonásait az általa faragott lámpásban. Hisz’ róla mintázta a szenvedélytől csíknyira keskenyedő, apró szemeket, a vaskos orrot, arcának barázdáit, ahogy nagyra tátja a száját, s égbe törő hajtincseit is. Ha pedig ez nem lenne elég, a maradék szeletkékből külön gonddal kifaragott még egy tökbelsővel töltött hamburgert és néhány szelet hasábburgonyát, melyeket a lámpás szája elé helyezett. Nick azonban minden figyelmét a szokásos szombat esti tevékenységére fordította.

Loopy már jól tudta, hogyan fog végződni az éjszaka. Fásult egykedvűséggel hallgatta végig, ahogy a könnyed csicsergést és az önfeledt, vidám nevetéseket tompa puffanások, átható, kétségbeesett sikolyok és kiáltások váltják fel. Végül minden újra elcsendesült, csak a sápadt falra vetülő árnyak járták tovább néma táncukat.

A mécsesek a konyhaajtóban megjelenő Nick apró alakját is meghosszabbították, akinek fehér pólóját és kezeit megannyi vöröslő csepp tarkította. Hangtalanul pettyezték vérszínűre az egyszínű kőpadlót is, ahogy végigszánkáztak a konyhakés hosszú pengéjén, keskeny utat rajzolva ki a másik vékony alakjáig.

- Segítenél, hyung? – Nick szemei a gyér fényben is szinte szikráztak az izgatottságtól, ám a lobogó árnyak eltakarták előle Loopy mély, ébenszín tekintetének sokatmondó csillogását.

Mielőtt egy fejbólintással felelt volna, az idősebb halovány ajkait keserédes mosolyra húzta a kimondatlan kérdés. Pillantása hosszan időzött a vértől mocskos kés pengéjén, majd barátja apró, diadaittasan ragyogó szemeibe nézett. Végül szinte fájdalmas lassúsággal emelkedett fel a székről.

És mondd, te nem szeretnél segíteni nekem?

...Ézemi...

Smaragdszín látomás (Lisa & Jonghyun)

Megjegyzés: A történet 280 szóból áll, és Choi Xiumaru kihívására íródott Vörös Eszter Anna egyik képe alapján.

Kim Jonghyun Moon című dalát hallgattam írás közben, és ezt ajánlom hallgatásra olvasás közben is.

Lisa szemszögéből íródik, a megszólított pedig Jonghyun.

Műfaj: drabble (ez esetben 280 szó), egyperces, slice of life, romantikus

Figyelmeztetés: szürreális elemek; 14+ (az előbbiek miatt)

Az ősz pajkos szelei játékosan fogócskáznak a kopottas csillogású fémvázas óriások között, ölembe ejtve egy még élénkzöld, kemény platánlevelet. Óvatosan hátranyúlsz, leemeled kockás szövetszoknyám anyagáról, s szemem elé emelve megpörgeted…

#

Újra elveszem éles és határozott, mégis gyengéden meleg borostyánszín tekintetedben. Hisz’ látom, érzem benne minden vágyad és csalódásod, reményed és komorságod, melyek keskeny árkokat vájtak ragyogó szemeid partján. Jól látom a törött szárnyaidat is, melyeket óvón bújtatsz vékony bőrkabátod alá, hogy senki se vegye észre a nyomukat.

Végre rázkódni kezd alattunk a talaj; egy talpalatnyi gyepsziget szakad ki a földből, s emelkedik velünk a zölden áramló magasba. Mintha csak az a néhány sudár fenyő tolna minket az égi szférákba, melyek mellettünk állnak.

Itt már nincs szükség szavakra. Ujjaid óvón kulcsolod össze az enyémekkel, míg tekintetünk újra egybeforr. Kósza smaragdszín holdakat magunk mögött hagyva emelkedünk még feljebb – s egy szempillantásra saját kerekded arcomat és íves mandulaszemeimet látom a te arcod helyén.

Mindig azt mondtad, nem hiszel a szerelemben. Nézd hát, ahogy növekvő szárnyaim árnyéka lassan felfelé kúszik két karodon. Csak bízz bennem, és érezd, hogy a szárnyam a tiéd is; hogy mindkettőnket elbír, ha elég szorosan öleljük egymást. Gyere velem…

#

Ahogy a kör véget ér, közel hajolsz, s óvatosan kikapcsolod a biztonsági öv csatját. Íves szemeid cinkosan csillognak, ajkaid pedig szinte a füledig érnek izgatottságodban.

- Ez fantasztikus volt! – Kisegítesz az óriáskerék üléséből, mely zörögve-nyikorogva pördül lassan tovább, s ekkor üti meg füleimet megannyi gyermek, fiatal és felnőtt zsibongása körülöttünk. – Te nem is élvezted? – Ajkaidat csalódottan húzod össze, mivel elvarázsoltságomban meg sem szólaltam eddig.

- De, imádtam. Csodás volt veled odafent. – Ölelésedbe bújva szorítom magamhoz vékony ingbe bújtatott testedet a lenge, kicipzározott kabát alatt, beszívva azt az illatot, mely mindörökre emlékeimbe vésődött.

...Ézemi...

Távoli illúzió (Yongguk & Jongup)

Megjegyzés: A történet 333 szóból áll, és a Zanzibar Délibáb című dala és Vörös Eszter Anna egyik képe ihlette. A zene hallgatását ajánlom olvasás közben is.

Műfaj: drabble (ez esetben 333 szó), angst, szürreális

Figyelmeztetés: 12+, depresszív hangulat

Az éj harmatos gyepe nedves hidegséggel ér meztelen talpamhoz. A kíméletlen szelek szinte a csontjaimig fúrják a sötétséget, ahogy óvatos lassúsággal tapogatózom a hegycsúcs felé.

Már csak néhány lépés kell, de hová lett a fényem?

A messzi ég csillagfüzérei vezetnek ezúttal is. Mintha csak álmodnék; egyszer-egyszer közelebb is hajolnak hozzám, és egyre csak hívnak.

Magam emeltem életemben ezt a hegyet, mert úgy hittem, egyszer elérhetem őket. Bogárszorgalommal gyűjtögettem halomba létem minden kincsét, s közben le sem vettem a szemem a folyton incselkedő távoli gyémántokról.

Mondd, miért csak most látom, hogy a holdam nélkül ezernyi fényévekre izzó csillag sem elég ragyogó, hogy utat mutasson az éjben? Miért csak most érzékelem, hogy mindvégig csupán a szemem csalt meg, hisz’ sosem kerültem igazán közelebb hozzájuk? Egyetlen pillantásom elfújhatta volna megbántottságod fáradtkék fellegeit, ha nem vonja el a figyelmem egy szemkápráztató illúzió.

Igazad volt, a csúcson fájdalmasan metszőek a szelek – s a hamisan ragyogó csillagok még mindig a végtelen távolból pillognak felém. Túl késő hátat fordítanom nekik, hogy melengető fényed után kutassak az arctalan éjben, hisz’ ebben a világban testem valója is már csak képzelgés, illúzió…

Mélyen magamba szívom a jéghideg szelet, széttárva hosszú karjaimat. Kimondatlan kérdésemre dübörögve gomolygó viharfelhőt szül az üres sötétség, mely dörgő villogással oszlik előttem kétfelé. A gomolyagok zord, nedves szárnyakként simulnak szétvetett karjaimra, ám villámaik ereje könnyedén a földre taszítja vékony testemet.

Lám, nemcsak élni, de távozni innen is ilyen gyenge lennék?

Újra és újra a hegycsúcs nedves füvét markolom, míg végül sokadszorra talpra állva összeszorított fogakkal, ám egyenes háttal viselem a forró energialöketet. A cikázó villám narancsfénye most engedi csak látnom, micsoda kopárságot hagytam magam mögött, hogy felépíthessem életem égig érő, zöldellő hegyét.

Utolsó könnycseppem némán hull alá a mélybe, mialatt az örvénylő szárnyak a magasba emelnek. – S eddig rejtegetett arcod végre felfedi fakó fényét, hogy búcsúzóul még megvilágítsa utamat.

...Ézemi...