Túl világokon (JongTae) 4.

Figyelmeztetés: 12+

***

A napsugarak csintalanul kandikáltak keresztül a fehér vászon napernyő szövetén, mely az aprócska kávézó asztalát volt hívatott árnyékba vonni. Egészen felmelegítették a szürke hajú démon egyik oldalát, aki szinte már el is felejtette, milyen érzés ez.

- Ah, pont ezért szeretem a Földet. Ilyen méregerős italt nem találni a mi világunkban – gurított végig torkán egy jókora kortyot a vele szemben tespedő Heechul, majd ráérősen szemrevételezte a neki épp hátat fordító pincérnő adottságait.

Jonghyun közben némán állta a napsugarak ostromát. Az asztal fölé hajolva tologatta kezeivel félig még teli poharát, olyan mély összpontosítással, mintha csak arra várt volna, hogy az valamelyik pillanatban önálló életre kel.

- Mondd csak, nem ma volt az utolsó határideje, hogy előkerítsd azt az angyalt? – húzta ki magát hirtelen Heechul, mintha csak a szemrevaló combú lány távozása adott volna egyszeriben utat eddig gátak mögé szorított gondolatainak.

- Minho nem említette Lucifer nevét a legutóbb, ez pedig sosem fordult még eddig elő. Szerinted hinnem kellene neki? – pillantott fel nyugodtan, jobb szemét kissé összehúzva társára.

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy nem is akarod elfogni.

Jonghyun tüdejében hirtelen bennragadt a levegő a másik szavai hallatán. Mintha azzal a pillanatnyi mosollyal is őt akarta volna provokálni, mely ajkai szegletében bujkált.

- Ezt meg honnan veszed? – förmedt rá tágra nyílt szemekkel. - Mégis hol kellene keressem? Órákat időztem azokon a helyeken, ahol találkoztunk, de nem jött el, és nem is követ többé. Biztosan megneszelte, hogy vadászom rá – kapta fel a poharát, majd idegesen belekortyolt.

- Hja, azért ne harapd le a fejem – emelte maga elé tenyereit védekezőn Heechul. – Kellene egy látó, akkor azonnal elkaphatnád, amint elhagyja a Kertet – piszkálgatta ajkait, miközben a hirtelen feltámadó szél ébenfekete tincseit kifújta márványszín arcából.

- Nem ismerek egyetlen látót sem a fajunkból. – Jonghyun tekintete társáról a vele szemben álló, cserepes datolyapálmára kúszott, melynek éles leveleit suhogásra késztette a légáramlat. Épp olyan börtönben tengeti napjait ez is, akárcsak én.

- Én sem, de Minho biztosan igen – sóhajtott egyet Heechul, átvetve egyik lábát a másikon.

- Ts... – A szürke hajú tőle szokatlan fintorral fordította félre arcát.

- Évekkel az ideérkezésed előtt volt valaki... Egy egyszerű démon, vakmerő és szabad lelkű; olyan volt, mintha a testvérem lenne. Hangengnek hívták – vetette asztallapon heverő ujjaira tekintetét a másik. – Tudod, miért nincs ő most itt velünk? – pillantott fel Jonghyun higgadtan figyelő szemeibe. – Semmibe vette Lucifer parancsát, az urunk pedig – hangsúlyozta ki gúnyosan a szót – nem elégedett meg a halálával büntetés gyanánt; azt akarta, hogy mind az eszünkbe véssük, mit érdemel az efféle bűnös. A szemünk előtt égette elevenen porrá a testét, és vele együtt az előbukkanó lelkét is, megtagadva tőle így az újjászületés lehetőségét. – Heechul nyelt egyet mondandója végén, újra körmein megpihentetve tekintetét. Egy pillanatig hagyta, hogy azok elfeketedve alakuljanak át démoni formájukba, ezután ismét társa arcát fürkészte.

Az egyetlen dolog, amiért még itt vagyok, a hiábavaló és felesleges reménykedés valamiben, ami szinte lehetetlen. Talán jobb is lenne végleg megsemmisülni, akkor nem érezném ezt a kínt, ezt az ürességet, ami szinte fáj. - Jonghyun némán állta Heechul pillantását, hagyva, hogy társa az íriszeiből olvassa ki gondolatait.

***

Újra küzdelem hangja töltötte be a néhány árva sziklával tarkított, homokos partot, ahogy néhány hete minden naplementekor. Taemin ügyessége, légies és gyors mozdulatai még Kibumot is lenyűgözték, aki egy szép délutánon azon kapta magát, hogy a térdére fektetett rajztábla helyett társán felejtette tekintetét. Ez tényleg megy neki!

- Nagyon sokat fejlődtél, Taemin - döfte tőreit hanyagul a nedves homokba Eunhyuk, miközben rendezte légvételeit, majd felemelkedve folytatta. - A tudásod még csekély, hogy közelharcban legyőzd a legerősebb démonokat, de ha ügyesen használod, ebből is sokat kihozhatsz – nézett bátorítón a szőke hajúra, aki még mindig szaporán lélegezve villantotta rá mosolyát. – Igazából a legfontosabbat a kiképzésed végére hagytam. Van még valami a démonok eszköztárában, amit ha megtanulsz jól használni, megsokszorozódik az esélyed, ellenkező esetben viszont elvesztél. Sejted, mire gondolok?

- Egy démon fegyvere a saját testén és az energiagömbökön kívül... – gondolkodott el hangosan Taemin - A szavai?

- Pontosan. A szavakkal megtévesztenek, befolyásolnak más lényeket, egy angyaltól viszont nem számítanak ilyen viselkedésre.

- Tehát... hazudnom kell neki? – Taemin lágy szemöldökei kissé feljebb kúsztak homlokán.

- Nevezheted így is, de én inkább színjátéknak és blöffölésnek mondanám. Nemcsak a testednek, a szavaidnak is fölényes magabiztosságot kell sugározniuk. Olyannak fog látni, amilyennek mutatod magad. Ha felkelted a kíváncsiságát...

- Lanyhul a figyelme, mert erre összpontosít a lehetséges támadásom helyett - szólt közbe a szőke hajú.

- Pontosan – húzódott elégedett mosolyra Eunhyuk szája, ahogy a tőlük néhány méternyire levő szikladarabon csendben ücsörgő Kibumé is.

Képes rá. El fogja érni a célját, ez nem kétséges. Mégis... Nem hagyhatom teljesen magára, valamit ki kell találnom. – Tekintetét Taeminen felejtette, mialatt ecsetet tartó keze tovább mozgott a papír felett, még vadabbakká és sötétebbekké alkotva így a tenger hullámait.

- A szavaiddal sem rohanhatod le őt azonnal. Sose felejts el türelmesnek lenni, ez a kulcsa mindennek – folytatta Eunhyuk. - Akkor kezdhetjük? – lépett közelebb tanítványához, aki habozás nélkül bólintott.

***

A sötét bazaltszín trónteremben újra két lény sziluettje vetett lobogó árnyékot a hideg falakra.

- Mondd, hol késlekedik már Jonghyun az angyalával? Még mindig nem találkoztak?

- Nem, uram. Jonghyun a mai napon a hurrikán sújtotta Shiogamából szállította részedre azt a lelket, azután egy tokiói kávéház teraszán múlatta az idejét Heechullal egészen esteledésig.

- Hmm... értem. És az angyal? Még mindig ugyanarra helyre tér vissza minden naplementén?

- Igen, uram. A két másik sosem hagyta őt magára, így Kyuhyun képtelen volt közelebb férkőzni hozzá, hogy beszámoljon arról, mit csinálnak. Bár nagy valószínűséggel csupán henyélnek a vízparton, uram.

- Különös. Az azonban még különösebb, hogy azóta nem ment a szerelme közelébe. Talán okosabb, mint hittük? Vagy ennyire mulandók lennének azok a híres-nevezetes emberi érzelmek? Eluntam a várakozást. Gondoskodj róla, hogy útjaik keresztezzék egymást.

- Ahogy parancsolod, uram. – A fekete szárnyú, fekete mellényt viselő alak szinte földig hajolt feljebbvalója előtt, majd büszkén felegyenesedve távozott Lucifer palotájából.

***

A Kert örök világosságában egyetlen helyen lelhetett csupán pihentető félhomályra az odaérkező: az álmok évezredes fájának lombkoronája alatt. Különösen hosszú, indaszerű szárak tartották a hatalmas, élénkzöld leveleket, melyeken a földön kiterítve négyen is kényelmesen elfértek volna. Abrosz helyett azonban ezek az angyalok hálózsákjaiként szolgáltak.

A fa olyan páratlan látványt nyújtott a leveleiben pihenő angyalokkal, hogy megpillantva azt, egy hirtelen idecsöppenő idegen bizonyára úgy hitte volna, óriásföldön jár, az óriáslepkék szaporodóhelyén, melyek a leveleken élnek, és azokat használják bábjaik elkészítéséhez.

Készen vagy. Amint úgy érzed, hogy az elméd is felkészült a próbára, keresd meg a démont. Ne felejtsd el, meg kell lepned őt, ha el akarod érni a célod...

Taemin fülében egyre csak Eunhyuk szavai csengtek; bár szerette volna alaposan kipihenni magát, órák óta forgolódott a testét körülölelő levéltakaró alatt.

- Mi a baj? – dünnyögte a mögötte fekvő Kibum, akit felriasztott társa ficergésének zaja.

- Most kell mennem – ült fel a szőke hajú határozottan, s a hatalmas levél sercegve nyílt szét mellkasa fölött.

- Csak így hirtelen? – dörzsölgette álomittas szemeit társa.

- Képtelen vagyok másra gondolni. Látni akarom, és... – halt el a hangja, ahogy elképzelte a jelenetet, mely épp olyan reményteljesnek ígérkezett, amilyen vérfagyasztónak.

- Egészen biztos vagy benne? – ült fel a másik is, ahogy tudatosult benne Taemin határozottsága.

- Igen. Az előbb hallottam Leeteuk hangját, ha szerencsém van, még itt találom. – Lábait leengedve sietve tornászta magát állásba.

Miután lebeszélni nem tudta tervéről, Kibum követte őt. Óvatos léptekkel hagyták el az árnyas pihenőhelyet, ügyelve, hogy ne keltsék fel néhány éppen alvó társukat.

Kicsit távolabb, egy vadvirágokkal borított, tücsökciripeléstől zsizsegő mező tarkabarka színkavalkádjából két fehér alak tűnt ki.

- Akkor lesz jó, ha nemcsak látod, érzed is a célpontod. Ne az erőddel próbáld meg eltalálni, hanem az elméddel. Képzeld magad elé, ahogy a tőr egyenesen az alma húsába fúródik, azután lazán dobd el – szólt Leeteuk a mellette állóhoz, mialatt az előtte magasodó, kövér fűvel benőtt dombocska felé mutogatott, melynek falába olyan formán tűzték bele az almákat, mint egy céltábla. – Figyelj engem. - A világosbarna hajú újra társára nézett, aki igyekezett ellesni technikáját. Összeszorítva tenyerét, megidézett egy háromszögtőrt, majd egy légies mozdulattal eldobta azt.

Találata pontos volt, a tőr a középső almába fúródott, és ketté is szelte azt. Az őt figyelő elismerőn pillantott rá, mielőtt azonban szavakkal is kifejezhette volna gondolatait, Kibum hangja megelőzte:

- Ó, tökéletes találat, Teuk! Igazán büszke lehetsz, hogy ilyen társat kaptál magad mellé... hogy is hívnak?

- Ő Jinki, de ti mit... ?

- Jinki, el kell rabolnunk a társad pár percre, ugyanis meg szeretnénk neki köszönni, hogy nemrég megmentette az életünket az almáival – szólalt meg hirtelen Taemin, mondandója végén Kibumra tekintve, aki erre hevesen bólogatni kezdett.

- Csak várj itt, mindjárt jön, és folytathatjátok – fűzte tovább a vörös hajú, miközben Leeteuk összeráncolt szemöldökkel pillantgatott hol egyikükre, hol másikukra.

- De mi... – kezdett volna bele a mondatba, Jinki azonban közbeszólt.

- Menj csak nyugodtan.

- Hát, jó, akkor én... Sietni fogok – fordított hátat neki vonakodva a világosbarna hajú, majd továbbra is értetlen arcot vágva indult el két másik társával a domb túloldala felé.

- Elmondanátok, hogy ez mi volt? – fakadt ki, mikor – meggyőződve arról, hogy az újonc nem követte őket – megtorpantak.

- Sajnálom, de a segítségedre van szükségem. Ha megtalálod, akit keresek, bármit kérhetsz tőlem – szólt halkan Taemin.

- Ó, csak ennyi? Emiatt nem kellett volna így... – lágyultak el a Leeteuk vonásai, s mintha karjait is lazábban tartotta volna maga mellett.

- Egy démonról lenne szó – szólalt meg Kibum.

- Hogy? De tudjátok, hogy ez...

- Tudjuk, hogy szabályellenes, de meg kell találnom – nézett esdekelve a szemeibe Taemin.

- Hát jó, legyen – sóhajtott megadóan a világosbarna hajú. – De tudnotok kell, hogy nem tudom majd teljesen pontosan megmondani a hollétét. A negatív energia annál jobban legyengít, minél közelebb jutok hozzá.

- Értem. Csak tedd meg, amit tudsz, kérlek – lépett hozzá egészen közel Taemin, s mélyen a másik íriszeibe fúrta tekintetét, mire az bólintott. – Ő az – tapasztotta annak homlokára tenyerét.

- Különös... a belőle áradó energia hideg, de mégis valahogy más, mint a többi démoné – suttogta Leeteuk, akinek pillái lecsukódtak, szemei viszont úgy mozogtak tovább szemhéjai alatt, mintha épp álmot látott volna.

***

Úgy tűnik, valóban felesleges időpazarlás arra várnom, hogy megjelenjen...

Az ablakra rögzített színtelen fólia zörögve lökődött újra és újra a sárga szigetelőszalagokhoz, ahogy a légáramlat mozgatta. Közepén szabályos, függőleges vágás engedett szabad utat a befelé tóduló szeleknek, melyek kíváncsiskodva járták körbe a szürke hajú démon alakját, és a kihalt szoba narancssárga falait.

Jonghyun hátat fordított az utca zajának, mereven nézve a lekopaszított fapadlót, ahol néhány héttel korábban annak a férfinak a teste feküdt.

Ha csak egy pillanattal tovább várok, mindkét tőr eltalál – siklott hirtelen a hátsó falra tekintete, melyen jól kivehetően, alig néhány centire egymás alatt ott éktelenkedett két mély vájat. - Talán így kellett volna történnie? – Némán mélyesztette szénszínű körmeit tenyere bőrébe, míg egy számára ismerős, suhogó hang meg nem zavarta gondolataiban.

Hát, mégis eljött...

A fólia sercegését puha léptek hangja követte, majd újra csak a szelek sustorgása hallatszott, miután a látogató megállt a helyiség közepe táján. Jonghyun felöltötte emberi alakját, hogy szárnyai ne akadályozzák, ha küzdelemre kerül sor, azután szembefordult ellenfelével.

- Angyal létedre igazán bátor vagy – párologtak ki ajkai közül a szavak, miközben lassan végigfuttatta tekintetét a másik sudár alakján, aki szintén már emberi külsejében állt előtte.

Csupán egy szempillantásnyi ideig nézett a nagy sötét szemekbe, s a következő pillanatban - mielőtt még Taemin válaszolhatott volna - már mögötte állt, megnyúlt, fekete körmeivel finoman cirógatva annak hófehér nyakát. Az angyal azonban meg sem rezzent.

- Nem félek tőled - lehelte a szavakat fejét hátrafordítva egyenesen ellenfele szürkén csillogó arcára.

- Ez esetben életed legnagyobb hibáját követted el azzal, hogy idejöttél. Lucifer ugyanis - gyakorolt könnyed nyomást ujjbegyével a másik nyaki verőerére - engem bízott meg azzal, hogy elfogjalak - suttogta Taemin fülébe, mialatt egyik körme végigsiklott a lüktető éren, s egy ponton megállva alig észlelhetően felsértette a vékony bőrt.

Nem láthatta az angyal arcát, mely meg sem rezdült a fájdalom hatására, e helyett titkos mosoly kúszott vonásaira. Látszólag megadóan fejet hajtott, miközben egy röpke pillanat alatt észrevétlenül előhívott tenyeréből egy háromszögletű tőrt. Szabad kezével megragadta a démon egyik kézfejét, míg a másikat megsebesítette.

A terve bevált, Jonghyun figyelme alábbhagyott, elég időt adva neki, hogy kibújjon annak öleléséből, s vállait hátracsavarva a földre kényszerítse. A démon zihálva vonaglott a lakktól csillogó parkettán, Taeminnek pedig csak annyi dolga volt, hogy erősen tartsa őt.

- Szerintem inkább te vagy az, aki élete legnagyobb hibáját elkövette – suttogta. - Lebecsülted az ellenfeled, démon. Az ellenfeled, aki azzal a szándékkal jött ide, hogy végezzen veled. De nem hibáztatlak. Az arcom... - húzta végig orrát a másik hideg fülcimpáján, mélyen beszippantva annak pézsmaillatát. - Tudod, sokan gyámoltalannak vélnek.

A démon teste megborzongott a hirtelen jött langyos érintéstől, de megrázta fejét, s hátrafordítva azt, büszkén emelte a másikra éjsötét tekintetét.

- Ha azért jöttél, hogy megölj, mire vársz még? Vágd át a torkom, és győztél - mormogta, majd újra hátat fordított neki.

- Igazából... - hajolt újra ellenfele füléhez Taemin - ezt kellene tennem, de - lehelte a démon nyakára, amitől annak bőre újra libabőrössé vált - mégsem tehetem. Érzem benned a jót a gonosz mellett, így bűnt követnék el azzal, ha elpusztítanálak - lazította meg ujjait a másik csuklói körül, aki így könnyedén kiszabadította magát, s felemelkedve szembefordult vele.

- Tudod, mi a ti igazi gyengeségetek? Az empátia - formált egy jegesen kéklő gömböt markában Jonghyun, majd az őt figyelő Taeminre sandított.

- Igazad lehet... - sóhajtott amaz látszólag beletörődve sorsába, karjait leeresztve. - Akkor miért is nem pusztítasz el most azonnal, hmm? - fúrta ragyogó tekintetét a démon íriszeibe, állva annak zavart pillantását.

Jonghyun meredten figyelte őt, s úgy érezte, lassan minden porcikája remegésbe kezd, ahogyan az energiagömböt tartó keze is. Ökölbe szorítva ujjait olvasztotta egyszeriben vízzé a fagyos golyóbist, melynek kövér cseppjei egymás után koppantak a padlóra, mintha csak az eső kezdett volna szemetelésbe.

- Te... mit akarsz tőlem?

...Ézemi...

Túl világokon (JongTae) 3.

Figyelmeztetés: 12+

***

- Értem. Tehát eljött a következő lépés ideje. Hmm... annyira kiszámítható ez a népség, nem igaz? – A megvetéssel vegyes elégedettség mintha még sötétebbre színezte volna ura palástját; a Lucifer előtt térdelő lénynek legalábbis ez a gondolat futott végig elméjén, mielőtt újra szólásra nyitotta volna ajkait.

- Minden úgy lesz, ahogy parancsolod, uram. – A démon szája titkos mosolyra görbült, míg földig hajolt parancsolója előtt.

Közel már a cél, amikor végre elfoglalhatja méltó helyét...   

***

- Emelkedjetek fel, és lépjetek közelebb. Merítsétek ujjaitokat az üstbe, s fogadjátok az adományt. Használjátok az emberek és társaitok gyámolítására – szólt a Teremtő a színe előtt térdeplő, fehér szárnyú alakokhoz.

Külső szemlélő nemigen lett volna képes eldönteni, hogy vajon hófehér öltözete, a tündöklő mészkőfalak, vagy a nyitott tetőn át beáramló fényesség ragyogott-e pompázatosabban. Kissé hátrább angyalok hada kísérte csendben figyelemmel az eseményeket – kivéve egy vörös hajút az egyik hátsó sor közepe táján, aki egészen mással volt elfoglalva.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! Egyáltalán hogy élted túl a találkozást azzal a démonnal, ha volt alkalmad beletekinteni az emlékeibe? – húzódott közelebb szőke társához, hogy a fülébe suttoghasson.

- Ezt nem lehetne a beavatás után megbeszélni? – nézett rá Taemin megrovón, mire Kibum szemforgatva távolodott el mellőle.

A szőke hajút azonban továbbra sem hagyták nyugodni gondolatai; mialatt pedig a megoldáson törte fejét, körmeit belemélyesztette az almába, melyet még mindig ott szorongatott a kezében. Igazából titkon valóban örült a szertartás bejelentésének, mert abban reménykedett, társa haragja talán csillapodni fog kissé, ha egy ideig nem szól hozzá.

- Most pedig lépjenek elő azok, akik elvesztették társaikat – szólalt meg a Teremtő az angyalok sorain végigtekintve. Mélyen barázdált, rózsaszín arca egy pillanatra kiviláglott a fejét takaró csuklya alól, mire minden jelen lévő lény a földre szegezte tekintetét, hisz’ egyiküknek sem volt szabad a szemébe nézni. – Tudnotok kell, hogy egy angyal sosem indulhat egyedül útnak a Földre – fordította figyelmét az előtte állók felé. - Társat kaptok magatok mellé, akinek energiája összhangban áll a tietekkel, aki védeni és tanítani fog titeket.

Az angyalok soraiból kivált néhányak közben csendben felsorakoztak az úr színe előtt fejet hajtók mögött. - Nyújtsátok előre a tenyereteket, és engedjétek, hogy a társaitok energiája átjárja a testeteket. Érezni fogjátok, ha megtaláltátok azt, aki kiegészít titeket – folytatta mondandóját, a megszólítottak pedig követték az utasítást.

Ahogy Kibum – aki még mindig mérhetetlen dühöt és csalódottságot érzett önfejű társa miatt – figyelte őket, akaratlanul is felrémlett elméjében az a pillanat, amikor ő is ugyanezt tette; amikor fájó szívvel, mégis reménykedve lépkedett egyik újonctól a másikig, mígnem megpillantotta köztük Taemint.

A szőke hajú lehunyt szemekkel, rezzenéstelenül nyújtotta előre tenyereit; arcán gyermeki ártatlanság tündökölt, testtartása mégis határozottságot és céltudatosságot sugallt. Látszólag egyáltalán nem félt, ez pedig azonnal felkeltette Kibum figyelmét. Szinte elmerült a látványában, miközben lassan felé nyújtotta kezeit – amikor pedig megérezte őt, már biztos volt benne, hogy megtalálta azt, akit társául kell fogadnia.

Ahogy a jelenet újra lejátszódott szemei előtt, szívében gyökeret vert a megbánás. Ahelyett, hogy a megoldást kereste volna, ő semmi egyebet sem tett, csak azt hajtogatta, mit ne tegyen a másik.

Amint a Teremtő útjukra engedte az angyalokat, a sorok között halk susmorgás kezdődött, majd lassanként mind a kijárat felé vették az irányt. Taemin igyekezett kikerülni társát, még mindig tartva annak haragos tekintetétől, amaz viszont hirtelen megfogta a csuklóját, maga felé húzva őt.

- Gyere velem. – A szőke hajú meglepetten nézett a csillogó mogyorószemekbe, melyek ezúttal düh helyett nyugalmat és együttérzést sugároztak. Bólintott, majd hagyta, hogy csicsergő társaik közt kifelé araszolva vezesse őt Kibum.

***

A Mélység bíborszínű ege alatt minden élettelennek, vagy legalábbis haldoklónak hatott: A tüzes lávát okádó, magányos vulkánok, a szürkén tespedő hegyek, a kiszáradt erdők - melyek mintha az állandó nyújtózkodásban aszalódtak volna holttá -, de még Lucifer zordon palotája is, amit a lelkek építettek tökéletesen egyenlőre kifaragott bazalttéglákból. Fentről letekintve még a levegő is inkább szürkének hatott, egy halandó bizonyosan nem bírta volna ki sokáig ezen a helyen.

Néhány démon a dolgát végezve járta útját ebben a kietlen világban, míg mások az angyalok által ejtett sebeiket kúrálgatták, megint mások - önbizalmukat legyezgetve, egyúttal elterelve mások figyelmét tétlenségük valós okáról - rémtetteikkel dicsekedtek egymásnak.

A szürke hajú viszont egészen mást tett. Egymagában, látszólag a lábát lógatva múlatta idejét ugyanazon a szikladarabon, a messzeséget szemlélve. Íriszei tágra nyíltan, rezzenéstelenül meredtek a végtelenbe; ébren volt, mégis álmodott, úgy, ahogy még soha azelőtt.

Szemei előtt a bíborszínű ég úgy borult kék színbe, mintha csak egy óriás festékes vödör tartalma folyt volna szét rajta, azután a terebélyes paca felszínén felkúszott a ragyogó Napkorong, fénnyel betöltve a szürke világot. Huncut sugarai üdén zöldellő fűcsomókat csaltak elő a föld alól, s szűziesen fehér virágokat a korhadt fák ágain.

Az újjáéledés csendjét különös, egyre erősödő roppanások moraja törte meg; Jonghyun pedig kíváncsian dőlt előre ültében, hogy az egyik virágzó fa mögé, a robaj irányába pillanthasson. Látta, ahogy Lucifer palotájának falain repedések nyílnak, majd az építmény darabokra töredezve veszti el oly tekintélyparancsoló formáit, szétcsúszva, s egyszeriben a földdel egyenlővé válva.

- Emeld fel a hátsó feled, urunk hívat – hullott darabokra ábrándja egy pillanat alatt, amint meghallotta Minho hangját. – Úgy látszik, Lucifer valóban kedvel téged, mert valami fontos feladata van számodra.

Jonghyun pislantott párat, majd lustán lecsúsztatta lábait a szikladarabról, s szótlanul, a korábbi merev kifejezéstelenséggel arcán indult el az ismerős kapuk felé. Még hogy összeomlana a birodalma... Szép is lenne.

- Még meg sem köszönöd, hogy átadtam az üzenetét? Nem értem, mit lát benned, lusta és hálátlan vagy – sóhajtott fekete körmei élét nézegetve Minho.

- Miért lenne szükséges megköszönnöm? Első körbe tartozóként ez a faladatod. – A szürke hajú közönyösen pillantott a lekicsinylőn csillogó, sötét szemek közé, majd a választ meg sem várva haladt el társa mellett, szárnyhegyével súrolva annak vállát.

Minho arcán a gőgös sértettség pírja helyett különös, elégedett mosoly rajzolódott ki. Nem igyekezett visszaszerezni látszólag porba hullt tekintélyét társa előtt, hagyta, hogy az menjen elöl a palota felé vezető úton, és csak a kapuk előtt került elé, hogy bejelentse Lucifernek a látogatót.

- Menj – lépett ki nem sokkal később ugyanazon a hatalmas ajtón, Jonghyun pedig bólintott egyet válaszul, majd elhaladva az őrök mellett, lefelé indult az izzó lávafolyamoktól vörös színben játszó lépcsősoron.

- Üdvözöllek. Lépj közelebb – szólította meg Lucifer, akinek időtlen hangja visszhangot vert a szürkén csillogó, néhány fáklya lobogó fényétől megvilágított falakon.

A démon engedelmesen közelebb húzódott, ügyelve, hogy mindvégig a matt szürke rajzolatú kövezeten pihentesse tekintetét. Nagyjából kétméternyire a bazaltból faragott trónustól megállt, s mélyen meghajolt ura előtt. – Egy angyal behatolt a világunkba, ez az oka, hogy színem elé rendeltelek. Merészségénél is meglepőbb tény ugyanis, hogy közvetlenül utánad érkezett ide, mielőtt azonban kiadhattam volna a parancsot az elfogására, távozott. Csak téged követve juthatott ide, így érthetően a te feladatod semlegesíteni. Indulj azonnal a keresésére, és amint elfogtad, magad hozd színem elé. Figyelemre méltó a bátorsága, biztosan a hasznunkra lesz. – A hollószín lepelbe burkolt arctalan feketeség hangja ugyanolyan ellentmondást nem tűrően csengett, ahogy minden alkalommal.

- Értettem, uram. - Jonghyun arcvonásai meg sem rezzentek, ahogy száját elhagyták a szavak.

Búcsút véve Lucifertől, látszólag ugyanazzal a szenvtelenséggel szemeiben hagyta el a helyiséget, még az őrökkel sem igen törődött. Elméje azonban rögtön azután mozgásba lendült, hogy hátat fordított urának. Akár egy képeskönyv színes lapjai, egymás után öntötték el éber álmának emlékei, végül felidéződött szemei előtt a különös angyal alakja, s szokatlan érzés kerítette hatalmába.

Mintha csak fojtogatták volta, a nyaka helyett azonban a mellkasában érezte a szorítást, mely szinte a levegővételt is megnehezítette számára.

Minden az én hibám, nem kellett volna másodszor is meghagynom az életét. De egyáltalán... miért követett engem ide?

***

A tenger hullámai újra és újra a halványszürkén csillogó szikláknak csapódtak, megtörten visszaverődve onnan, mégis valamiféle békével és nyugalommal eltöltve az őket szemlélőt. A lemenő Nap sugarai két ragyogóan fehér öltözetű alak szárnyait színezték nemes aranyszínűre, amint azok lábukat a vízbe lógatva gyönyörködtek szépségében.

- Úgy gondolod, harcolnom kellene vele? – pillantott Taemin Kibumra.

- Egy démonról beszélünk, nem tudhatod, hinni fog-e neked. De egyébként is, ahhoz, hogy a közelébe juss, vagy ártalmatlanná kell tenned, vagy valahogyan meg kell győznöd arról, hogy ne támadjon meg. Akárhogy is, az alap kiképzésünk ehhez nem elég. Nekünk nem tanítanak közelharcot, mert tilos a démonokhoz érnünk, pedig annyi társunk hal meg emiatt – szorította össze ajkait a vörös hajú, s a hullámokon visszatükröződő aranysárga Napkorong képére pillantott.

- Közelharc? Talán meg kellene kérdeztem Eunhyukot. Nemrég, amikor te elmentél... tudod, hova, láttam, ahogy a focipályán, emberi alakban fiatalokat tanított egymással birkózni. Nagyon jól csinálta!

- Mi? Eunhyuk? – kerekedtek ki a vörös hajú szemei. – Szóval nem csak táncolni tanult meg a földiek között... – húzódott mosolyra a szája, a következő pillanatban azonban újra komolyra változott arckifejezése. – Ha ez igaz, megérne egy próbát. De előbb győződj meg róla, hogy megbízhatsz benne.

- Ne izgulj, megvannak a módszereim – vigyorodott el Taemin, majd kinyújtóztatva karjait, újra a Napkorongra pillantott, mely mintha a tenger hullámai alá süllyedve tűnt volna el lassanként szemei elől.

*

Újabb nap virradt a tökéletlenség világára, Kibum pedig szájában egy vaskos ecset szárával, összeszűkült szemekkel figyelte a végtelenbe nyúló, égszínű víztükörből kiemelkedő távoli, halovány szigetecskéket.

- Egy démon csak akkor nem támad, ha megérzi a dominanciád, az erőd, ez viszont nem azt jelenti, hogy le kell rohannod. A valódi erő itt van, az elmédben. Hagynod kell, hogy ő támadjon előbb, mert így megismerheted a gyenge pontjait, a higgadtság pedig önmagában is tekintélyt parancsol. Tudom, hogy nehéz, de elsődlegesen nem a támadásomra kell koncentrálnod, hanem arra a pontra, amit védtelenül hagyok. Gyere, próbáljuk meg még egyszer. – Eunhyuk hangja friss és határozott volt, akár csak a keleti szelek, melyek újra és újra Kibum szemébe fújták vörösen ragyogó tincseit.

Bár eleinte attól tartott, a harc zaja megzavarja majd őt a koncentrálásban, ráébredt, hogy a hullámok szenvtelen ostroma a parti sziklák ellen egészen hasonló, mint a két angyal küzdelme - ez pedig mintha festményeit is új színekkel gazdagította volna.

Valójában sosem kedvelte a harcot, lopva mégis oda-odapillantgatott Taeminre, s büszkeséggel töltötte el a látvány, ahogy annak mozdulatai napról napra váltak szemlátomást ügyesebbekké. Tudta, hogy a másik töretlen szorgalma hamarosan meghozza gyümölcsét, ez viszont egyúttal félelmet is csepegtetett szívébe: Ezúttal nem állhat majd mellette, hogy megvédje őt, ha úgy alakul a helyzet.

...Ézemi...

Túl világokon (JongTae) 2.

Figyelmeztetés: 12+

*

A nagyváros egymásba nyíló utcái szinte zsongtak az utakon száguldozó járművek motorainak monoton zajától, a járdákon végigtóduló embertömeg hömpölygésétől, zúgolódásától.  A főutca toronyházait óriás, színes fényreklámok díszítették, s egymást váltották a bevásárló- és szórakoztató központok, melyek sorát néhány szintén többemeletes lakótömb színesítette.

Közelebbről szemlélve úgy tetszett, az emberek szinte áramlanak az ilyen helyekre, mintha azok valami porszívó módjára szippantanák magukba őket.

Akár a dolgozók, akik a hangyakirálynő birodalmában nyüzsögnek, észre sem véve, micsoda rabszolgasors az egész életük...

***

- Ennyire örülsz? – szólalt meg Taemin Kibumra tekintve, miután emberi alakjukban kisétáltak az egyik pláza fotocellás ajtaján.

- Hát persze! Nézd ezt a kalapot – tette fejére elégedett mosollyal a sötétkék, széles karimájú fejfedőt, ami eddig kezében lógott.

- Nem olyan rossz...

... csak épp felesleges. – Nem akarva elrontani a másik jókedvét, a szőke hajú ezt a néhány szót megtartotta magának. 

- Neked is jól állna. Sőt, ha olyan testem lenne, mint neked...

- Tudod, hogy engem nem a ruhák érdekelnek a Földön – vágott közbe Taemin, mert már jól tudta, hogy társa mit akar mondani. - A Kertben mindig ugyanúgy ragyog az égbolt, nincs sötétség, sem tél, sem pedig elmúlás. Eszményi hely, de épp ettől unalmas; nincs ott semmi, ami után sóvároghatsz, ami betölti a tudatodat, és nem ereszt, ami a célod felé űz, akkor is, ha az lehetetlen.

Kibum épp szólásra nyitotta a száját, ekkor azonban egy hangos dörrenés vágta ketté a zajos csendet.

- Mi a... ? – kapta tekintetét a hang irányába, az egyik tőlük jobbra álló lakóépület felé  a vörös hajú, ahogy az emberek többsége is.

A tömeg zúgolódni kezdett, a szemekben kíváncsiság tükröződött, valahol a levegőben azonban már ott terjengett a baljóslat hideg, tompa szaga, mely minden egyes lélegzetvétellel egyre inkább kitölti a tüdőt.

A következő pillanatban újabb dörrenés hallatszott, melyet elhaló csörömpölés követett. A hatalmas ablaküveg darabjai szinte szárnyra keltek, amint a légmozgás felkapta őket – nem úgy, mint a nehéz, tehetetlen test, mely velük egy időben repült ki a hatodik emeletről, s egyenesen a szürkén csillogó aszfaltnak csapódott.

A szemrebbenésnyi döbbent csendet a káosz követte; az emberek sikítva menekültek szanaszét, szinte elsodorva a két angyalt. Kibum bosszankodva forgolódott a zsúfolt tömegben; nem elég, hogy fejéről eltűnt a kalap, kis híján Taemint is szem elől tévesztette a nagy zűrzavarban.

- Oda kell mennünk! – kiáltott az említett, igyekezve közelebb préselni magát a vörös hajúhoz.

- Túl veszélyes. Lehet, hogy többen vannak.

- Nézd! Inkább ő lesz veszélyes, ha folytatja – mutatott felfelé, a kitört ablak irányába Taemin, ahol egy férfi alakja jelent meg.

- Igazad van. – Kihasználva a zűrzavart és a rést a tömegben, mely körülöttük keletkezett, lehunyta szemeit, felvéve angyali alakját. Láthatatlanná válva így az emberi szemek előtt, sietve szökkent a levegőbe, Taemin pedig követte.

Míg az utóbbi őrködött, s fél szemét a férfin tartotta, Kibum egy aranyszínű fonalat kötött a földre zuhant nő ijedt lelkének csuklójára. Mielőtt azonban társa megnyitotta volna az átjárót, a szőke hajú angyal orrát megcsapta egy ismerős illatú fuvallat.

Ugyanaz a démon...

- Jól van, menjü... – kezdett bele a mondatba Kibum, majd kétségbeesetten tekintgetett körbe-körbe, miután felismerte, hogy a másik eltűnt mögüle. – Ne! Nem lehetsz ilyen ostoba, Taemin! – Hiába pásztázta az emberek arcát, nem lelte sehol társát. Idegességében ajkát kezdte harapdálni, majd sietve nyitott egy átjárót, s eltűnt benne a lélekkel együtt.

***

A narancssárgára festett szobafalra különös, aranyszínű alakzatokat tükröztek a padlóra hullt üvegszilánkok, melyek közt szinte ijesztően magasodott a férfi megnyúlt árnyéka. Kezében jól kivehetően ott lógott a fegyver.

- Ugyan, mondd, mire vársz még? Hisz’ már egy gyilkos vagy. Egész hátralevő életedet börtönben akarod tölteni? Nem lenne egyszerűbb itt és most befejezni az egészet? Csak húzd meg a ravaszt, és mindennek vége; eltűnik a bűntudat és a fájdalom. – Bár az árnyék ugyanazzal a rendületlenséggel állt az erkélyen, már nem volt egyedül.

Taemin közben a szemben álló épület egyik erkélyére szökkent, innen szemlélte  az eseményeket.

Túl messze van, nem fogom eltalálni. Ha viszont közelebb megyek, észrevesz.

Sietnie kellett, a férfi ugyanis közben már nézegetni kezdte a pisztoly csövét, majd lassan maga felé fordította azt. Az angyal jól tudta, hogy nagyon pontosnak kell lennie, mert ha elvéti a találatot, azzal nemcsak magát sodorhatja bajba. Tenyereit összeszorítva előhívott két fehéren izzó háromszögtőrt, s összeszűkült szemekkel fókuszált a célra – végül eldobta őket.

A két ragyogó háromszög szelni kezdte a levegőt a két épület között, mielőtt azonban célba értek volna, újabb fegyverdörrenés vert visszhangot az égbe magasodó lakóházak üvegfalain. A férfi alakja lassan összecsuklott az ablak mögött, s ezzel egy időben Taemin szemei elől eltűnt a démon is. Talán eltalálta volna?

A levegőbe emelkedve azonban megpillantotta ellenfelét, akinek alakja épp eltűnt egy átjáróban a lélekével együtt. A fenébe is!

Az angyal belibbent a kitört ablakon, végigsétált a szilánkokon, s a narancssárgán izzó, lassan összeszűkülő  tölcsérbe nyúlva lehunyta szemeit. Szinte beleszédült a látványba, mégis folytatta; figyelmen kívül hagyva a legfontosabb szabályt, ezúttal maga nyitott egy átjárót, majd kifújta a levegőt, és eltűnt benne.

Ez a hely illik a démonokhoz, épp olyan sötét és fullasztó. – Taemin körbetekintett a Mélység kopasz, kiszáradt fáinak erdejében, szemeivel a szürke hajú démon után kutatva, mégsem látta sehol. A következő pillanatban azonban arca eltorzult a tarkójába hasító fájdalomtól.

Úgy érezte, lábaiból elszáll minden erő, az élettelen, hamuval borított talaj pedig egyre csak vonzza őt. Mégis... mintha lelassult volna az idő; szemei előtt megjelent egy földön fekvő, összezúzódott motor pörgő kereke, a démon könnyektől ázott, még emberien rózsaszín arca, és egy vérben ázó test a földön, melynek nyaka kitekeredett, egy szőke hajú fiúé – az övé.

Lassan minden kép elsötétedett előtte, pillái lecsukódtak, s testének tompa puffanása felkavarta a talaj hamuszemcséinek egykedvű nyugalmát.

***

- Láttam, a mai is megvan. Dicséretes, bár... el kell mondjam, hogy akkor nyűgözted volna le igazán Lucifert, ha öngyilkosság helyett ámokfutásra veszed rá azt a halandót. Képzeld csak el, öt-tíz plusz lélek... – szólította meg Jonghyunt az egyik sziklán tespedő társa, ugyanaz a magas, sötét mosolyú démon, aki előző nap az ajtót őrizte.

- Tudhatnád, hogy nem igazán érdekel Lucifer véleménye. A munkát elvégeztem mára – fordított hátat neki a szürke hajú.

- Minho, neked fogalmad sincs a szórakozásról – szólt közbe a vele szemben helyet foglaló, hosszú fekete hajú társa, a másik korábbi ajtóőrző. – Gyere, tudok egy jó kis kocsmát – karolta át Jonghyun vállát.

- Földi kocsmák, szerencsejátékok, nők... Ezért nem lesz belőled soha magasabb rangú démon, Heechul – csóválta fejét a legmagasabb.

- Hmm... nem szeretem a felelősséget – legyintett száját elhúzva a másik, majd nyitott egy átjárót, melyben csakhamar Jonghyunnnal együtt eltűnt.

Minho elvigyorodva figyelte, ahogy a vörösen izzó tölcsér lassan összeszűkül, végül eltűnik szemei elől, majd úgy döntött, ő maga is látogatást tesz a tökéletlenség világában.

***

Taemin közben ébredezni kezdett a kopár erdő hamu fedte talaján. Torkát kaparta a szúrós szagú levegő, s amint felemelte fejét a földről, szédelegni kezdett. Tenyerein megtámaszkodva térdelt fel, a mozdulattól azonban úgy felkavarodott a belsője, hogy hányni kezdett.

Úgy látszik, tényleg igaz, hogy ez a hely megbetegít minket...

Megtörölve száját lassan feltápászkodott; ekkor azonban újra felidéződött benne a látomás. Hirtelen gondolatok kezelhetetlen tömege rohamozta meg elméjét, és úgy érezte, képtelen feldolgozni őket, olyannyira hasogat a feje. Sietve nyújtotta előre karját, hogy nyisson egy átjárót, majd búcsút intett a Mélység fojtó levegőjének.

Saját világába érkezve teste lassanként újra megtelt energiával, gondolatai azonban egyre csak korábbi látomása körül forogtak, míg magától megtisztuló fehér ruháját figyelte.

- Végre, hogy itt vagy! – kiáltott fel Kibum, amint a szokásos találkozóhelyükön megpillantotta őt, s azonnal elindult felé. - Mégis, hogy lehettél ilyen felelőtlen, és... hol voltál, hogy ilyen... ? Mi a fene ez az anyag? – húzta végig ujját Taemin karján, a hamut vizsgálgatva. – Ne! Ugye, nem mentél oda? – nézett kétségbe esve a szőke hajúra, aki csupán ekkor emelte rá tekintetét.

- Ne haragudj. – Így felelt, de jól látszott, hogy közben máshol járnak a gondolatai.

- Mi? Ne haragudjak? Te... megszegted az első szabályt, és azt mondod, ne haragudjak? Tudod jól, mi történik egy démonná változtatott angyallal, ez nem csak rólad szól, Taemin! Hogy lehettél ilyen önző? – ragadta meg a másik vállait, így rázva őt – társa pedig élettelen rongybabaként hagyta, miközben tekintete a semmibe veszett.

- Éreztem... Valahogy tudtam, hogy követnem kell, és aztán... A Földön... velem volt, mikor meghaltam  – vándorolt tekintete a másik szemeire.

- Micsoda? – lazultak meg Kibum ujjai a szőke hajú vállain.

- Mi ketten együtt haltunk meg, ő pedig... ma is szenved miatta, éreztem.

- Miket beszélsz itt összevissza, Taemin? Ez lehetetlen! A démoni energia nem fér meg a részvéttel, a sajnálattal! De ha így is van, ő egy démon, az ellenségünk. Nem szabad a közelébe menned.

- A helyemben te így tennél? Mintha semmi sem történt volna? Valóban képes lennél rá?

- Nem tudom... – fújta ki a levegőt a pázsitot szemlélve Kibum, melynek zavartalanul tündöklő, üde zöld színe kibékíthetetlen ellentétben állt hangulatával.

- Na, mi ez a búslakodás? Tán nem sikerült megmentenek valakit? – szólalt meg egy kellemes hang a közelből, mire mindketten odakapták a fejüket.

- Mostanában tényleg nem remekeltem – rajzolódott mosoly Taemin halovány arcára, míg Kibum nyelt egyet zavarában.

- Egyetek – nyújtott feléjük egy-egy piros almát a világosbarna hajú angyal. – Az új nap új lehetőség, holnap biztosan sikeresek lesztek – veregette meg a vállukat.

- Köszönjük, Teuk – nézegette a gyümölcsöt tenyerébe fogva Kibum, s közben arra gondolt, bárcsak ennyiből állna a probléma, ami miatt a másiknak is feltűnhetett gondterhelt arckifejezésük.

...Ézemi...