2018. február 4., vasárnap

Mese a sáskáról és az énekes rigóról



Megjegyzés: Aki ismer, jól tudja, hogy régóta dédelgetett álmom mesét írni, amit most végre sikerült megvalósítanom. Remélem, tetszeni fog nektek ez a kis próbálkozás.
Nem titok, hogy a rigó egy számomra fontos személyt szimbolizál, ám ezúttal nem nevezném meg az illetőt.
Illusztrációként íme egy kép az olasz sáskáról - amilyet magam elé képzeltem a történet írásakor -, és hallgassátok szeretettel az énekes rigó csodaszép dalát. :)
Műfaj: mese
Figyelmeztetés: nincs

Hol volt, hol nem volt, zengő mező szívében élt egy apró, szürke foltos sáska. Akkoron még a sáskák ugyanakkora csápokat hordtak a fejük tetején, mint a szöcskék, ám ennek a kis jószágnak egyebek mellett olyan hosszú csápjai voltak, hogy annak csodájára járt a rét izgága rovarnépe. Büszke is volt bizony ékeire; naphosszat tisztogatta őket kedvenc pitypangja puha szirmain sütkérezve, majd boldogan nyújtotta ki szálkás ugrólábait, hogy a vadvirágok közé vetve magát fogadja társai hódolatát.
Csápjai mögé rejtett szende mosolyát, kecses ugrásait látva, lágy ciripelését hallgatva minden arra járó rovar elámult. A kényeskedő, festett szárnyú pillangók, de még a modortalan szöcskék is azonnal abbahagyták a beszélgetést, s őrá szegezték pillantásukat, ha éppen a közelben járt.
Szépsége és tehetsége mellett szemfülességéről is legendákat döngicséltek mezőről mezőre a méhecskék és a zengőlegyek. Történt ugyanis egy éjszakán, amikor a kis sáska már békésen szendergett, hogy egy apró, ám annál ádázabb virágszöcske szökkent az alvóhelyéül szolgáló pitypang szárára. Irigy volt a hosszú csápokra, el akarta orozni őket a sáskától. Pillesúlya alatt meg sem rezzent a húsos szár, így könnyedén vetődött közelebb a másikhoz.
Arra viszont nem számított, hogy a csápok nemcsak méretesebbek, de különlegesebbek is, mint a sajátjai: a sáska sokkal élesebben hallott és kifinomultabban tapintott velük, mint ő maga. Egy csapásra fel is riadt a csenevész szöcske neszezésére, s ugrólábával úgy rúgta oldalba a betolakodót, hogy azzal örök időkre elvette annak kedvét a hasonló gaztettektől.
Mióta az eset híre szárnyra kelt, a szürke kis sáska még vígabban és nyugodtabban sütkérezhetett a nyári napfényben és a neki kijáró népszerűségben. Az egyik harmatos reggelen azonban különös, számára ismeretlen hang kúszott füleibe. Trillázó, mégis erőteljes énekszó volt; egyszerűen különleges.
A sáska azonnal felismerte, hogy madárdalt hall, hisz’ a mező szélét már kora délután árnyékba borító tölgyfa ágain gyakorta ugráltak szószátyár, folyton lármázó verebek. Ezek néha még a hórihorgas katángkórók szárain is megkapaszkodtak, így nézve ebédnek való után, megtizedelve a mező óvatlan legyeit és lassan mozgó bogarait.
A most dalolóhoz hasonló madarat azonban még sosem látott. Hosszú, karcsú lábakon állt; hasának gyöngyházszín, barna pettyes tollazata ragyogott a napfényben, s finoman vágott csőre könnyed természetességgel ontotta magából bájoló énekét.
A sáska csak nézte őt a virágján ülve szótlanul, meredten és kábultan, nem törődve senki és semmi mással. Egészen addig leste elbűvölten, míg lassan be nem köszöntött az alkony, s a szárnyas énekes el nem repült a tölgyfa ágáról, hogy megfelelő alvóhely után nézzen.
A sáska csak ekkor tért magához. Bendője hangosat kordult, hisz’ annyira elmerült a rigó énekében, hogy aznap semmit sem evett. Ám már túl sötét volt ahhoz, hogy felkerekedjen, és valami étek után nézzen. Csalódottan tért hát nyugovóra pitypangja levelének védelmében, de még álmaiban is azt az éneket hallotta, mely’ szinte megbabonázta őt.
A másnap reggel sem ugyanúgy virradt rá, ahogy az eddigiek. Valami megmagyarázhatatlan hiányérzés mardosta tagjait; erőtlenül, csápjait lógatva ugrált társai között, s korábbi életteli mosolya is egészen kopott fényben tündökölt, mialatt a szokásos bókokat fogadta.
- Szép reggelt, kis sáska! – köszöntötte őt a levegőben döngicsélve az egyik nektárhordó méh, akit már jól ismert. – Nézd csak, ő itt a kisfiam - tolt előre egy apró, bátortalanul lehajtott fejű méhecskét az idősebb, aki remegő csápokkal emelte figyelmes tekintetét a sáskára. - Megtennéd, hogy ciripelsz neki egy kicsit? Ma jött velem először nektárt gyűjteni.
A sáska mindig készségesen mosolyogva teljesítette a hasonló kéréseket, hogy rovartársai kedvében járjon, s persze, hogy megkapja a szokásos bókokat. Most azonban olyan különösen felelt, mintha nem is hallotta volna a méhapa szavait:
- Mondd, te… nem ismered véletlenségből azt a csodálatos énekű madarat, aki azon a tölgyfán dalolt tegnap a verőfényben?
- Ó… - lepődött meg a méh a szokatlan kérdésen, míg a fia tágra nyitotta hatalmas összetett szemeit kíváncsiságában. – Ami azt jelenti, hallottam felőle. Ő az énekes rigó. Mióta a párja elhagyta, magányosan járja az erdőt-mezőt, és őt hívja énekével. Azt beszélik, mindig csak három napig marad ugyanazon a vidéken, s a negyediken tovaszáll.
- Három nap?- ámuldozott a sáska, hangjában mégis valami különös fájdalom lebegett. Tekintete a távolba révedt, nem is nézett a másikra. – Káprázatos, ahogy énekel. Valahogy a közelébe kell jutnom…
- Sáska, ha teheted, inkább bújj el előle. Semmiképp se menj közel hozzá, különben felfal. A csigák szerint üres a szíve, és feneketlen a bendője. Azt mondják, nem ismer irgalmat.
A méhapa figyelmeztető szavai azonban mintha süket fülekre és csápokra találtak volna. Három nap – csak ez lebegett a kis sáska gondolataiban.
Mikor a rigó aznap is rákezdett dalára, ő olyan hangosan ciripelt, amennyire csak bírt, hátha ezzel magára vonhatná a figyelmét. Csak neki, csak őérte szeretett volna ciripelni. Mégis… lágy hangja elveszett a mihaszna szöcskék erőteljes, lármás zaja mellett. Úgy tűnt, esélye sincs, hogy a madár meghallja őt, hacsak nem jut egészen közel hozzá.
Ám ez korántsem volt egy mezei sáska számára egyszerű feladat. A szöcskék széles szárnyaikkal könnyedén felszökkentek a lombokig, ő viszont ezidáig csak a mezei vadvirágok szintjén szökdécselt, szárnyait csupán segítségül használva egy-egy hosszabb ugráshoz.
Végül addig tanakodott, mígnem arra jutott, hogy egy óriás szitakötő segítségét kéri, hogy vigye őt fel a tölgyfa ágai közé. Jól tudta, hogy ezt a népséget a hiúságánál lehet legjobban megfogni, így ehhez mérten tett ajánlatot egyiküknek.
- Legyen. Felviszlek oda, ha minden virradatkor friss harmatvízzel tisztogatod meg a bőrömet – dörzsölgette pipaszár lábait és hatalmas szemeit a szitakötő méla nemtörődömséggel. - De arról ne is álmodj, hogy egyenesen a rigó szemei előtt teszlek le. Egyen meg csak egyedül téged reggelire, ha ennyire vágyod a halált – szegte fel fejét és karcsú, fémesen csillogó potrohát, úgy, mintha nem is a sáskával, hanem egyenesen a nappal beszélgetne.
- Kizárt dolog… ő engem sosem enne meg, érzem. Megteszem, amit kérsz. – A sáska hirtelen, minden töprengés nélkül vágta rá a választ, mire a szitakötő sóhajtva kapaszkodott feljebb a gyenge pitypang szárán, hogy a másik kényelmesen elhelyezkedhessen rajta. Amint azonban a sáska a hátára mászott, azonnal megérezte, hogy túlságosan nagy súly cipelésére vállalkozott.
Hiúsága mégis erősebbnek bizonyult józan eszénél. Nyögve lökte magát a levegőbe, s alacsonyan kezdett el vitorlázni a mezei gazok és virágok felett. Minden erejét megfeszítve igyekezett a szél hátán magasabbra hágni, de több kört is meg kellett tegyen a sáskával a hátán, mire végre nagy nehezen emelkedni kezdett.
Megpillantva ezt a különös, körbe-körbe repülő teremtményt, a rigó elhallgatott, s feléjük fordította figyelmes, kerek szemeit. A szitakötő azonban olyannyira megrémült, mikor a tekintetük találkozott, hogy minden körülnézés nélkül, sietve változtatott irányt a levegőben, összeütközve így egy idős, házsártos káposztalepkével.
A sáskát szerencsétlenségére olyannyira elbájolta a rigó felé irányuló, kíváncsi pillantása, hogy elfelejtett kapaszkodni, így belőle lett e miniatűr légi szerencsétlenség leginkább pórul járt áldozata: Lecsúszott hordozója hátáról, s lezuhant a magasból. Sem az ijedt szitakötő, sem a sértett lepke nem vette őt észre, olyannyira el voltak foglalva saját perpatvarukkal, melyet hangosan acsarkodva folytattak a levegőben.
A sáska viszont jól látta, hogy a rigó néhány tünékeny pillanatig őt nézi… mintha szomorúan figyelte volna, hogy leesik. A madár azután a zajos perlekedők felé fordult, s kecsesen a levegőbe rebbent. Minden kegyességet mellőzve megragadta csőrével a káposztalepke erőtlenül porhanyós testét, s párszor megforgatva azt, egyszerűen elnyelte, míg a szitakötő lélekszakadva siklott a távolba, így mentve irháját.
- Velem sosem tennél ilyet, tudom… – sóhajtotta a kis sáska. Ahogy azonban megpróbált újra lábra állni, akkor vette észre, hogy mindkét ugrólábát kificamította. Így csak gyalogolni tudott, ugrálni nem.
Minden rovar sajnálkozott, aki csak látta őt hazafelé sántikálni lógó orral és földön húzott csápokkal. Mind azt kérdezgették, ugyan mi történt vele, ám ő alig-alig válaszolt feltett kérdéseikre. Az egyik hangyagyerek gyógyító mézharmatot csepegtetett fájós lábaira, ám ő olyannyira ábrándjai világában ragadt, hogy még megköszönni is elfelejtette ezt.
- Mi lelhette őt? Egészen megváltozott – suttogták a bogarak a mező széltében-hosszában másnap reggel, hiszen a rossz hírek ezen a tájon is szélsebesen terjedtek. Aggodalmaskodva, pusmogva figyelték az egykor frissen és derűsen ugráló sáskát, ahogy szinte csak vánszorgott lábain, mégis, senki nem tudta őt megállítani, annyira menni akart valahova.
Sosem járkált azelőtt gyalogszerrel a barna, tikkadt földön; a hangyáktól és a páncélos bogaraktól kellett hát újra és újra útbaigazítást kérnie. Természetesen a tölgyfához igyekezett, melynek ágai közt virradat óta ugyanúgy ott énekelt az aranytorkú rigó.
Nagy sokára elért végre a fához. Áhítattal nézte a madarat a magasban, s gyenge lábait sem kímélve hangos ciripelésbe kezdett. A rigó egy pillantásnyira abbahagyta az éneket, s mintha felé tekintett volna, mielőtt tovább folytatta dalát. Csak mintha… mégis, ennyi már bőven elég volt a sáska számára, hogy ereje fogytán, a közelgő narancsfényű alkonyban is elinduljon a fatörzsön felfelé.
Alig látott már valamit, csupán hosszú csápjaival tapogatózott maga előtt, hogy nehogy véletlenül összeütközzön egy ormótlan éjjelilepkével, aki letaszítaná a magasból, vagy belegyalogoljon egy pók hálójába, aki jóízűen elfogyasztaná. Ezer veszély leselkedett rá ezen a számára ismeretlen vidéken, mégis ment tovább rendületlenül, ahogy csak a lábai bírták. Egészen hangosan hallotta már a trillázó éneket, ott zengett bensőjében, mintha minden apró sejtje csak erre a dallamra remegett volna elcsigázott testében.
Sokáig csupán füle és csápjai vezették szíve dalosa felé, míg végül megpillantotta őt. Ekkor azonban már olyan közel volt hozzá, hogy hosszú csápjai megérintették a madár hosszú, inas lábát.
- Végre megtaláltalak. – Kicsit homályosan bár, de jól látta a madár karcsú testének körvonalait, kerekded begyét, csinosan vágott csőrét. Földszínű szeme megcsillant a lebukó nap utolsó fényeinél, ahogy a sáska felé fordult. – Csak énekelj, te csodálatos… és engedd meg, hogy szerény muzsikámmal kísérjem a dalod. – A rigó ezidáig meredten, mozdulatlanul hallgatta őt. Amikor azonban a kis sáska óvatosan megemelte fájós ugrólábait, hogy szárnyaihoz dörzsölje őket, hosszú csápjai észrevétlenül újra végigsimítottak a madár csontos lábán.
Válasz nem érkezett. Helyette a formás csőr sebesen mozdult felé; hirtelen megragadta az ékes csápokat, és csak rázta-rázta őket kíméletlenül, a kis sáskával együtt, míg csak le nem tépte őket. A sáska újra a mélybe zuhant, ezúttal sokkal magasabbról, a madár pedig olyan szenvtelen némasággal rebbent fel az ágról, mintha mi sem történt volna.
Ettől kezdve minden sáska rövidke csáppal születik a világra…
S hogy mi lett a főhőseinkkel? Ne féljetek, a sáska túlélte a zuhanást; hiszen másként hogy születhettek volna kurta csápos utódai? Egy széles, puha lapulevélre hullott, mely éjszakára is védelmet adott neki. Csodálatos csápjai nélkül nem volt már többé különleges a többiek szemében, ám épp emiatt tanulta meg, hogy kik azok a rovartársai, akik valóban megérdemlik a bizalmát, s kik voltak ezidáig hamis barátai, akik csak az ékességei miatt nyájaskodtak körülötte.
Az aranytorkú, üres szívű rigó pedig másnap hajnalban tovaszállt a kis mezőről. Talán még most is a párját kutatja valami távoli vidéken, ha meg nem halt…


...Ézemi...