Emlékeid kábulatában (JongKey)

Hiába szeretlek, már nem vagy az enyém. Habár mellettem élsz, de többé nem velem; pillantásaid, érintéseid mégis láthatatlan láncokként húznak újra és újra közel hozzád. Csak egy kérdésre válaszolj: Miért?

Megjegyzés: A történet Jonghyun szemszögéből íródott. Ez egy poemfic, tehát a cselekmény egy vers szövegén alapul, mely ez esetben József Attila Mért hagytál el, hogyha kívánsz című költeménye. Ajánlom a megzenésített változatot is Ágnes Vanilla előadásában.

(A vers 1924-ben íródott, így annak helyesírása értelemszerűen nem egészen a mi szabályainkat követi, de természetesen eredeti formában emeltem be a novellába.)

     Lazán kapcsolódik ehhez a történethez egy songfic is, Szeress úgy, ahogy nem lehet címmel, amely Key szemszögéből mutatja be kettőjük szerelmét. 

Műfaj: poemfic, romantikus dráma
         Figyelmeztetés: yaoi és 14+

- A francba, ez is kiürült – lehelem magam elé, ahogy a kocsmából kifelé botorkálva tudatosul bennem, hogy valószínűleg épp az előbb küldtem le torkomon az utolsó kortyot a harmadik üveg sojuból.

Kis híján a küszöbön is átesem, de végül sikerül megtámaszkodnom a falon, napszemüvegem azonban a járda aszfaltján landol. Már az sem zavar, ha felismernek; nem hajolok le érte, hisz’ nagy eséllyel nem tudnék utána lábra állni. Ehelyett megint a számhoz emelem az üveget, s újabb kísérletet teszek, hátha maradt még valamennyi az alján.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen üres, kelletlenül hajítom a fagytól gyéren növő fűbe, melyet aranysárgára színez a köztéri lámpák fénye. A hirtelen mozdulattól megtántorodom, de sikerül megtartanom az egyensúlyomat. A keserű ital utolsó cseppjei torkomat égetik, ahogyan bensőmet a hiányod; leheletem fehér gomolyagként olvad bele a téli éjszaka hidegségébe, mégsem fázom.

Igaz-e, hogy érezlek most is,

Amikor messzire vagy tőlem?

Felpillantok a kristálytiszta égboltra, s olyan meredten bámulom, hogy lassan minden forogni kezd szemeim előtt, egyedül a csillagok maradnak mozdulatlanok. Mintha a fényük arcomat melegítené, én pedig szinte elvarázsoltan indulok feléjük, hátha elérhetem őket.

Azonban minden egyes lépéssel ugyanolyan távol kerülnek tőlem, amennyivel közelebb jutottam hozzájuk.

Épp olyanok, mint te...

Térdem hirtelen beleütközik valamibe, s előrehanyatlom. Két tenyerem egy falécre érkezik. Nekimentem egy padnak. Megvárom, míg valamelyest csillapodik a szédülés, majd elhelyezkedem rajta; cseppet sem zavar, hogy deressége átáztatja ruhám anyagát.

Tovább gyönyörködöm a csillagok ragyogásában, melyek látványa épp úgy elkápráztat, mint a tiéd. Úgy érzem, egyenesen maguk közé emelnek; testem lassan súlytalanná válik, mintha meg is szűnne létezni, elmém viszont elszakad tőle, hogy tovább kutathasson téged itt, a földön. Elém idézi azokat az időket, melyeket már sosem hozhatok vissza...

#

Az első tévés interjúnk volt Thaiföldön. A riporter bemutatott minket a nézőknek, azután arra kért, mondjunk egy-egy mondatot a nyelvükön.

- Szeretlek – szólaltál meg elsőként, majd rám néztél, s szégyenlősen elnevetted magad. Úgy tettél, mintha csak viccből mondtad volna ki, hisz’ élő adásban voltunk, én pedig nem ismertem fel szemeid őszinte ragyogását.

Nekem ez is csak egy játék volt, amit élveztem. Szerettem a középpontban lenni, felvillanyozott, ahogy a rajongóink őrjöngtek értünk, a hyungjaink pedig már-már féltékenyek voltak, mikor eljátszottuk, hogy egy pár vagyunk.

Te viszont sosem játszottál.

Hogy lehettem ennyire vak, hogy nem láttam át rajtad?

Hisz’ az érzéseid minden mozdulatodat átjárták; fülig pirultál, amikor bókoltam neked, s ha megérintettelek, alig merted viszonozni.

... te balga, te bolond,

Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Megjelenik előttem az a téli este a sapporoi karácsonyi piacon, amikor minden megváltozott. Talán az ünnep közeledtének varázsa miatt, ami átitatta a levegőt? Vagy a színes, villódzó égősorok tették, melyek nappali fénybe borították a várost? Nem tudom, miért, de egyszeriben ráébredtem, hogy a részed akarok lenni.

- Ah, olyan szép! Gyere, csináljuk egy képet! – szaladtál oda a egyik kivilágított facsoporthoz.

Elővetted a telefonodat, majd átkaroltad a nyakam, és lefotóztál minket. Mosolyod a leggyönyörűbb fényeket is túlragyogta; nem tudtam levenni rólad a szemem, habár rengeteg szépség tündökölt körülöttünk.

- Nézd ezt a ruhát! És még sapi is van hozzá. Ez a szín tökéletesen illene Comme des fekete szemeihez, hm? – csillant fel a szemed az egyik fabódé portékáit nézegetve.

- Egyetértek! – feleltem azonnal, pedig nem is figyeltem a ruhára, lényed teljesen elvarázsolt. Miért csak ekkor vettem észre, milyen gyönyörű vagy?

Együtt jártuk be a fényben úszó teret, majd beléptünk a hatalmas épületbe, ahol mindent végigkóstoltunk, amit csak lehetett. Te sundae-t ettél a kedvemért, én pedig elmentem veled korcsolyázni, habár tudtam, hogy béna leszek; sosem ment nekem az ilyesmi.

Minden tagom fájt, mégsem bántam egy percig sem, hogy hanyatt estem, hisz’ ott, a kemény jégpályán fekve ízlelhettem meg az első csodálatos csókodat. Talán ha nem esem el, te pedig nem hajolsz oda hozzám, nem is lettem volna elég bátor, hogy meg merjem tenni.

Így kezdődött. Újra és újra felidézem magamban azt az édes pillanatot, mely felmelegíti szívemet, a metsző, hideg szél azonban szinte a csontjaimig hatol...

#

Szemeim lassan kinyílnak, és ekkor tudatosul bennem, hogy elaludtam a padon, és minden csak álom volt; újraélt emlékek, melyeket csupán elmém és szívem őriz kettőnkről.

Lassan álló helyzetbe tornászom magam, s néhány másodpercig szótlanul bámulom az előttem elterülő keskeny járdát, miközben a remegés átjárja testem.

Nincs itt egy lélek sem.

Talán haza kellene mennem...

Lassan elindulok az ismerős úton a dorm felé. Az éj nedves hidege mintha bőrömbe szivárgott volna, egyre csak ráz a hideg. Most is csak te jársz a fejemben; ahogy elhaladok az ismerős buszmegálló előtt, felidézem szakításunk napját.

Bárcsak tudnám, hol rontottam el.

Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy minden hibámat jóvá tegyem, ami ide vezetett.

Te voltál a mindenem, más  nem is létezett számomra; minden pillanattal szívembe égetted lényedet. Olyanok voltunk, akár a szélkerék: Az érzéseink hajtottak minket, és nem tudtunk leállni. Szerelmed szinte felfalt, én pedig úgy őriztem a szíved, mint az egyetlen kincset, mely még életemnél is értékesebb.

Miután azonban jóllakottságod elmúlt, te új ízekre vágytál; meg akartad tapasztalni, milyen egy „normális” kapcsolat. Visszakérted szíved, s nekem csak az emléke maradt.

Lehet, hogy túl önzőn szerettelek?

Talán ha már korábban elengedlek, visszatértél volna hozzám?

Mért fáradnak el a rohanók?

Mért rág szú-módra szét a tenger

Karcsú, viharra teremtett hajót?

Már nem vagy a kedvesem. A város üresen sóhajtozik az éji csendben, akár én magam utánad. A párás hidegség mintha torkomat is lefagyasztaná, de én ugyanúgy lépdelek tovább.

Útkereszteződéshez érek, melyet megvilágít a közlekedési lámpák színes fénye. Mintha csak a színpadon állnék, ahogy két napja. Mind ott vagyunk; a zene az egekbe emeli adrenalinszintemet, te pedig felém sétálsz, miközben énekelsz. Átkarolsz, homlokodat az enyémhez érinted, mialatt folytatod a dalt. Ugyanazzal a tűzzel nézel szemeimbe, mint akkor. Végigsimítasz lapockámon, tekinteted azt súgja, te is akarsz, úgy, ahogy én.

Te nem hazudsz.

Akkor mégis, miért... ? Miért nem kellek neked?

Mért hagytál el, hogyha kívánsz,

Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Ennyire megváltoztál volna, s én észre sem vettem? Minden sóhajod, érintésed hazugság?

De akkor miért nem játszod végig a darabot?

Ennyi idő után nem ismered még minden rezdülésemet? Te magad vagy a függőségem tárgya. Tudnod kéne, hogy hamis csókjaidat is a legigazabbaknak érezném.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?

Ujjaim egészen megdermednek, mire egy elhaladó autó szemembe világító reflektora magamhoz térít. Még mindig ott állok a lámpa előtt, mely monoton egymásutánban vált újra és újra. Pedig már csak néhány méter, és hazaérek.

Fejemet lassan oldalra fordítva pillantok a dorm felé, hogy elkerüljem a szédülést, s jól látom, hogy csak az egyik ablakból szűrődik ki világosság. Persze, a többiek nem keresnek, mert azt mondtam nekik, Lee Jonghyunnal megyek bulizni.

Ahogy egyre közelebb érek, sötétségbe von az épület rám vetődő árnyéka. Észreveszem, hogy a ti szobátok az, ahol ég a villany. Te biztosan tudod, hogy nem mondtam igazat, talán hívni is próbáltál már, én viszont kikapcsoltam a telefonom. Nem akartam hallani a sajnálkozó hangodat, és sírni sem akartam előtted.

Már a bejárati ajtó előtt állok. Érzéketlenné vált ujjaimat nehézkesen csúsztatom be farmerom hátsó zsebébe, de a kulcs nincs ott. Átkutatom a másik zsebet is, ám mindhiába. Úgy tűnik, elhagytam.

Csak ti ketten lehettek ébren.

Tudom, hogy ha becsengetek, te fogsz beengedni. Homlokomat az ajtó lapjának döntöm, mire elfog a szédülés. Összeszorítom szemeimet, míg el nem múlik, azonban jó darabig azután sem mozdulok. Leheletem páracseppeket hagy a lakkozott faanyagon, ahogy újra és újra hozzácsapódik.

Az elmém már megint játszik velem, ahogyan én veled az elején. Elhiszem, hogy ha most meglátsz engem az ajtóban, minden megváltozik. Magadhoz szorítasz, és elmondod, hogy csak a menedzser utasítására tettél így, mert félő volt, hogy kiderül a kapcsolatunk. Úgy gondoltad, tényleg nem tehetjük, mert az egész csapat bajba kerülhet miattunk, de többé nem érdekel. Összekulcsolod kezed az enyémmel, és a szobám felé húzol.

Ajkaimat kényezteted, de nem éred be ennyivel; meg akarod mutatni, milyen szenvedéllyel szeretsz, és mennyire hiányzom. Érintéseid forróak, mégis gyengédek, mint mindig. Most te vezetsz, s én hagyom, hogy azt tégy velem, amit akarsz...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,

Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!

De megégetnők-e a világot,

Vonagló lángokként összefonódva?

A gondolattól újra felforrósodik fagyott szívem. Még mindig az ajtó lapján támaszkodom, úgy érzem, nincs már erőm egyenesen állni. Jobb kezemet felvezetem az ajtófélfán, s amint kitapintom a csengő gombját, megnyomom azt.

Nemsokára hallom is lépteid egyre hangosabbá váló zaját. Sietve forgatod meg a kulcsot a zárban, mely végre enged a szorításon. Időd sem igazán van azonban a meglepődésre, hisz’ alighogy kinyílik az ajtó, kihűlt és erőtlenné vált testem egyenesen a karjaidba zuhan. A szívem a tiéd, rád bízom hát a testem is.

S pocsolyákba árkolt bús arcomba

Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?

- Hyung? Mi történt veled? Te ittál? – karolod át a derekam, s igyekszel befelé tolni. Elvonszolsz a nappaliig, s óvatosan leültetsz a kanapéra. Ahogy azonban rád emelem a tekintetem, tudatosul bennem, hogy nem is te vagy...

- Taemin? – suttogom nagy, aggódó szemeibe nézve. Hogy nem vettem észre?

- Te teljesen átfáztál! Még a végén beteg leszel. Főzök egy forró kávét, addig... – kezd el tanácstalanul nézelődni a helyiségben - takarózz be ezzel – vesz le a másik kanapéról egy vékony plédet, melyet széthajt, majd rám terít. – Így jó is lesz. Máris visszajövök, jó? – fordít hátat, de utánaszólok:

- Key hol van?

- Ő... elment Hyunseunggal... valaki szülinapjára – igyekszik megvédeni az igazságtól, azonban – most is, ahogy mindig - túl rosszul hazudik ahhoz, hogy hihető legyen, amit előad.

- Rendben – motyogom magam elé az első szót, ami eszembe jut, miközben a padlóburkoló darabjai lassan összecsúsznak szemeim előtt.

- Mindjárt hozom a kávét - szalad át a konyhába, pár percre magamra hagyva gondolataimmal.

Micsoda idióta is vagyok, hogy eddig nem tudtam összerakni a mozaikod darabkáit...

Mostanáig az emlékeid kábulatában éltem, miközben te már rég lezártad magadban a közös fejezeteinket. Nem szeretsz már, de bántani sem akarsz. Nem tehetsz róla; oly sok idő eltelt, hogy már a megszokás irányítja minden apró mozdulatod. Tudtodon kívül épp úgy játszol velem, ahogyan én tettem veled a múltban.

Gondolataim folyamát Taemin visszatérése töri meg, aki óvatosan kezembe ad egy gőzölgő csészét. – Vigyázz, hyung, nagyon forró. Felmelegedtél már egy kicsit? – érinti meg tenyerével mindkét orcámat. – Még mindig nem jó. Ha megittad, segítek fürödni, az majd jót fog tenni – fürkészi figyelmesen tekintetem.

Mikor lett ő ennyire gondos és odafigyelő? Talán a szerelem annyira elvakított, hogy még ezt sem vettem észre?

- Taemin – szólítom meg, miután az első forró, keserédes korty leszaladt torkomon.

- Hm? – húzódik hozzám közelebb kíváncsian.

- Köszönöm...

...Ézemi...

Válasz-út (Jonghyun)

Azt hittem, csak egy egyszerű ember vagyok, aki azért létezik ezen a Földön, hogy minél több társának átadhassa azt az élményt, amit a tánc jelent számára. Egészen addig éltem ebben a jótékony vakságban, míg az elmém zavara nem döntött lassanként romokba mindent, amit addig felépítettem.

Bár nem tudtam róla, valójában ekkor léptem a sors által kijelölt utamra. Az útra, mely kétfelé ágazik, s melynek vége megadja a választ rég feltett kérdésemre...

Megjegyzés: A történetet a VIXX Hyde című zenéjének szövege és klipje ihlette.

A hangulat helyenként depresszív, a novella vége felé haladva fájdalmas is; kérem, mindenki ennek tudatában kezdjen bele az olvasásba.

Műfaj: lélektani, angst, fantasy
         Figyelmeztetés: 16+, öngyilkosság, szereplő halála

Délután öt lesz tíz perc múlva...

Szinte minden tagom zsibbad az egész napos tánctól, s a combom is meghúzódhatott kissé, ugyanis felszisszenek, ahogy leülök a szokásos helyre a pláza földszintjén. A barátomat, Kibumot várom, aki valószínűleg pár perc múlva ide is ér a színházból.

Ő mindig pontos, sosem érkezik hamarabb vagy később a megbeszélt időpontnál, így nem is értem, miért kellett ennyivel korábban idejönnöm. Talán csak azért, hogy addig se legyek otthon? Bár itt sincs jobb kedvem...

Unalmamban elbambulva hallgatom az előttem elhaladó emberek beszélgetését, miközben ujjaimmal játszadozom, majd gondolataimba merülök. Az ő arca az, ami elsőként megjelenik előttem. Magam sem tudom, miért, de amióta először megláttam, s kiöntöttem neki a lelkem, elkezdtem reménykedni, hogy minden jobbra fordul.

- Jonghyun! - Mintha Kibum hangját hallanám a távolból, de az övé sokkal hívogatóbb. Újra lejátszódik előttem a két héttel ezelőtti jelenet.

#

- Én... igazából már régóta tart ez, csak... Nem is tudom, miért nem jöttem hamarabb – tördöstem kezeimet székében ülve, miközben minden izmom megfeszült.

- Hallgatom – nézett rám töretlen figyelemmel.

- Mintha nem önmagam lennék. Nehezemre esik az összpontosítás, sokszor a legegyszerűbb dolgot sem fogom fel. Egyre többet hibázom a munkámban is, egyszerűen képtelen vagyok kihozni magamból a maximumot. Mintha az agyam elfáradt volna, de közben mégis nyugtalan vagyok, és azt mondják... néha agresszív is. A legrosszabb viszont, hogy alig tudok aludni.

- Hmm... A tünetei alapján gyanakodhatnék szimpla kimerültségre is, a válaszai azonban elég nyugtalanítóak – tanulmányozta a tesztet, amit még a váróteremben kellett kitöltenem. – Többször ellentmond önmagának, és ez az agresszió... Hogy érti, hogy azt mondják? Ön nem érzi, hogy durván bánna másokkal?

- Igazából... kiesnek néha percek. Nem emlékszem, mi történt, csak onnan tudom, hogy mások elmesélték.

- Értem – helyezte a kezében levő tollat a füzetre, majd szemeimbe pillantott. – Nos, van egy sejtésem, de a végleges diagnózis felállításához jobban meg kell figyelnem a viselkedését. Legalább heti kétszeri beszélgetésre lenne szükség, ezen kívül szerdánként pszichodráma csoportfoglalkozásokat is tartok. Ez csak ajánlás, de szerintem megérne egy próbát, hogy ellátogasson egy alkalomra, hátha egy kicsit jobban érezné magát tőle. Adok önnek egy nevet és egy címet -  húzta maga elé a jegyzettömböt, majd leszakított belőle egy lapot -, a kolléga pszichiáter, ő majd felírja a megfelelő gyógyszereket, amelyek enyhíteni fogják a tüneteit.

- Köszönöm – vettem el kezéből a cetlit, melyet felém nyújtott, majd elbúcsúztunk egymástól.

#

 - Hahó! – kalimpál arcom előtt Kibum. – Te nem hallasz? És nem is hívsz fel magadtól sosem, ha nem zaklat téged folyton az ember. És... – folytatná rossz szokásaim felsorolását, de közbeszólok:

- Sajnálom – vetem tekintetem rikítóan kék cipőire. Megfogja a vállam, majd lehuppan a mellettem levő székre, s néhány percig csendesen figyeljük a pláza folyosóján hömpölygő embertömeget. – Na, és mit mondott ma a pszichológusod? Észrevette már, hogy fizikai kezelésre is szükséged lenne? – nevet az arcomba, mire lökök rajta egyet.

- Úgy gondolja, a skizofrénia egyik válfajában szenvedek, de még nem biztos benne, melyikben, így azt sem tudja, mennyi esélyem van a gyógyulásra.

- Ez nem hangzik valami fényesen – rajzolja körbe cipője orrával a padlóburkoló mintázatát. – De legalább már nagyjából tudják, mi a bajod. Gyere, menjünk be oda! – pattan fel hirtelen mellőlem, és mielőtt megvárná a válaszomat, már el is indul az egyik ruhaüzlet felé. - Nézd ezt az inget, szerintem dögös lennél benne – tol az arcomba hirtelen egy fekete darabot, ahogy odaérek mellé.

- Ne haragudj, Kibum, de nekem most nincs kedvem ehhez. – Válaszomat hallva látványosan lebiggyed a szája. Persze, ő imád vásárolni.

- Akkor mihez lenne kedved?

- Nem tudom – gondolkodom el, de semmi sem jut eszembe, csak azt érzem, hogy az álmosság egyre nehezebb súlyokat aggat végtagjaimra, melyek folyamatosan húznak lefelé. – Aludni szeretnék, nagyon álmos vagyok.

- Hmm, mit tegyünk? – ütögeti ajkait, miközben gondolkodik. – Gyorsan végignézem az új kollekciót ebben a boltban, azután mehetünk. Rendben?

- Jól van – ásítok egyet, majd visszasétálok oda, ahol néhány perccel korábban ültünk.

Unalmamban előveszem a telefonom, és játszani kezdek rajta, de még ez sem megy. Idegesen csúsztatom vissza a zsebembe, azaz, inkább csúsztatnám, ha ehelyett nem a padlón landolna. Kelletlenül hajolok le érte, még ezt a mozdulatot is megterhelőnek érzem, de nem a combom feszülése miatt. Az egész testemben érzem a gyengeséget.

- Olyan szuper felsőt vettem, és képzeld, még hozzá illő kalapot is találtam! – hallom meg Kibum hangját, aki boldogan igyekszik felém, kezében két szatyrot libegtetve. – Nem jössz hozzám aludni? Csinálnék neked reggelit, aztán megnézhetnénk pár részt a Gundamból. Vagy inkább süssek valami finomat?

- Mondtam már, hogy csak aludni akarok, nem érted?!  – ripakodok rá úgy, hogy hirtelen minden szempár minket kezd el figyelni. Miért viselkedik úgy, mintha az anyám lenne? Nem is figyelt arra, mit mondtam az előbb?

- De Jonghyun, én... azt mondtam, aludj nálam, és majd reggel... – tesz egy lépést hátra, s szinte suttogja a szavakat.

- Micsoda? – ráncolom össze szemöldökömet.

- Nem értetted? – pislog egyik szememből a másikba.

- Mit?

Miről is beszéltünk az előbb?

- Jonghyun te... Neked tényleg meg kell gyógyulnod. Hazaviszlek, hogy kialudd magad, jó?

- Rendben van.

*

- Jonghyun, kérlek, kezdd te, mutasd be nekünk a baráti kapcsolataidat. A játékhoz bármelyikünket felhasználhatsz – szólít meg két nap múlva Sekyung, a pszichológusom a pszichodráma foglalkozáson, miután rávettem magam, hogy elmenjek egyre, és a bemutatkozáson is sikeresen túlestem.

 Végignézek a többiek arcán, végül az övén állapodik meg a tekintetem, aki biztatóan pillant vissza rám. Kifújom a levegőt, s a kör közepére sétálok. Újra végigmérem a számomra idegen, ám meglepetésemre nem ellenszenves arcokat, majd odalépek az egyik fiúhoz, akinek ugyanolyan világosbarna a haja, mint Kibumé.

Megfogom a vállait, és a kör közepére vezetem.

- Nekem csak egy barátom van, a neve Kibum. Nos, ő... kedves és segítőkész, és mindig velem van, ha szükségem van rá. Igazából már a középiskola óta jóban vagyunk, minden titkomat ismeri, ahogyan én is az övéit.

- Rendben, akkor mozgasd úgy Kibumot, hogy kifejezze a barátságotokat. Állítsd őt magaddal szembe – szólal meg Sekyung. – Ilyennek látod a köztetek levő kapcsolatot?

- Ilyen volt, de amióta beteg vagyok, folyton bántom őt. Mostanában inkább ilyen – fordítok félig hátat a Kibumot jelképező fiúnak.

- És ő mit tesz ebben a helyzetben?

- Próbál segíteni, de nem mindig engedem. Néha már feladja, és attól félek, el fogom veszíteni őt.

- A többiek mit gondolnak erről? Mi lehet a megoldás?

- Szerintem Kibumnak meg kell fognia Jonghyun vállait, és újra maga felé kell fordítania őt – szólal meg az egyik lány.

- Ah, egészen jó ötlet. De azt hallottuk, sokszor Kibum ereje kevés. Mit lehetne még tenni?

- A te erődre van szükségem – csillan fel szinte villanykörteként elmémben a felismerés.

- Úgy gondolod? Akkor játsszuk el – lép elém Sekyung. – Kibum fogja meg Jonghyun vállait. Jól van, most megfogom én is, és próbáljuk meg együtt. – irányítanak szinte egyszerre a Kibumot játszó fiú felé. - Érdekes, igaz? Ha magam felé kezdjük fordítani, sokkal hosszabb az út, mintha a másik irányt választjuk. Jól van, köszönöm! – hátrál vissza a körben elfoglalt helyére. - Most jöhetsz te, Jongho – hívja középre az egyik alacsony fiút.

Nekem viszont még mindig az előbbi jeleneten kattog az agyam, nem is hallom szinte, miről beszélgetnek körülöttem.

Ilyen egyszerű lenne? Tényleg ez a megoldás? Csak hagynom kell, hogy segítsenek, és minden jóra fordul?

*

Telnek a napok és a hetek, a tavasz nyárba fordul, s bár a betegségem nem sok okot ad rá, én tovább reménykedem. A gyógyszereknek hála, sokkal jobban alszom, de amikor erőt vesz rajtam az elmémet elködösítő érzés, kiszámíthatatlanná válik a viselkedésem. Sokszor már úgy érzem, ilyenkor nem is én irányítok, hanem egy sötét erő, aki a testemben él, és folyton ki akar törni onnan.

Egyedül ők ketten éltetik bennem a reményt, nekik köszönhetem, hogy nem adtam még fel, hisz’ mindent megtesznek, hogy segítsenek rajtam. Időközben ráébredtem, hogy – bármennyire is etikátlan - valóban nem csak a pszichológusomként tekintek Sekyungra, ahogy ő sem csupán egy beteg emberként néz rám. Kibumnak igaza volt. Túl jól ismer engem...

Gondolataimból a táncóra kezdetét jelző csengő zökkent ki. Összerezzenek, majd rendezgetni kezdem az asztalomon fekvő papírokat, abban reménykedve, hogy a kollégáimnak nem tűnt fel, mennyire elábrándoztam. Felállok az asztaltól, s egyenesen az egyik tornaterem felé veszem az irányt.

A tánc a szenvedélyem; ahogy megszólal a zene, képtelen vagyok egy helyben maradni, mintha a testem lenne a hangszerem. Amikor másokkal megosztom ezt az érzést, a lelkem szinte szárnyra kap. Úgy érzem, ez az életem célja, az ok, amiért létezem ezen a Földön.

Mióta azonban előjött a betegségem, mintha félresiklott volna minden. A tánc nemhogy örömet nem jelent, sokszor még nehezemre is esik. Egyre többet hibázom, türelmetlen vagyok a tanítványaimmal, mintha az a sötét erő kihúzta volna a lábam alól a talajt.

- Tanár úr! Nem akarjuk elkezdeni? – szólít meg az egyik diákom, s arra eszmélek, hogy már a zene közepén járunk, én azonban még mindig mozdulatlanul ácsorgok a terem végében.

- De... igen. Ne haragudjanak. Újraindítom.

Kifújom a levegőt, s igyekszem minden mozdulatot tökéletesen eltáncolni, próbálva leplezni, mennyire zavarban vagyok. Biztosan azt hiszik, teljesen hibbant vagyok.

Sokszor már én is annak érzem magamat...

*

Szinte megkönnyebbülésként ér az utolsó kicsengetés. Összepakolom a holmimat, s egyenesen Sekyunghoz sietek egy újabb beszélgetésre.

Újra ott fekszem a székben, ami inkább ágyra hasonlít, ő pedig szokás szerint a közelemben foglal helyet, kissé oldalt nekem. Mindent megtesz, hogy javuljon az állapotom, mégsem igazán érzem a hatást. Talán csak türelmetlen vagyok?

- Csak lazíts. Hunyd be a szemed, és mélyen szívd a tüdődbe a levegőt. Ez az, nagyon jól csinálod. Hogy érzed magad, Jonghyun?

- Ideges vagyok.

- Miért érzed feszültnek magad?

- Legfőképpen azért, mert a tanítványaim hülyének néznek. De igazából... már akkor így éreztem magam, mikor reggel elindultam otthonról. Nem tudom, miért, csak... legszívesebben beleütöttem volna egyet a falba. Jólesett volna.

- Kérlek, meséld el, mi történt veled ma. Kezdd azzal, hogy reggel felébredtél. Minden apróságot mondj el, és azt is, hogy mit éreztél közben.

Megteszem, amit kér, a reggeli után viszont hirtelen elcsuklik a hangom, a következő emlékem ugyanis az, hogy a tányérom darabjai a konyhapadlón hevernek.

- Nem tudod, hogyan tört össze? – teszi fel a következő kérdést.

- Nem.

- Mit éreztél, mikor megláttad a darabokat?

- Meglepődtem.

- És ha most arra gondolsz, hogy te magad vágod földhöz a tányért, mi jut eszedbe?

- Ha én tenném? Élvezném! Legszívesebben a többivel is ugyanezt csinálnám. És nem dobnám ki a darabokat, mint akkor, nem-nem. Olyan csodaszépen csillognak, és olyan tökéletesek... – Nem tudom, miért, de széles vigyorra húzódik a szám, ahogy erre gondolok, s késztetést érzek, hogy valóban összetörjek pár tányért.

- Jól van, Jonghyun – sóhajt egyet Sekyung -, akkor most lassan ülj fel, és mutasd meg, mit tennél velük, ahelyett, hogy kidobnád őket.

Szót fogadok neki. Álló helyzetbe tornászom magam, majd lehajolok egy képzeletbeli üvegdarabért. Szétnyitott tenyerembe helyezem, és néhány másodpercig csak csodálom, ahogy a napfény visszatükröződik élén. Gyönyörű...

Óvatosan ujjaim közé fogom, hogy ne sértsem fel vele az ujjbegyem, majd lassan végigcsúsztatom a karom bőrén. A csuklómhoz érve azonban különös, halk suttogást hallok. Megállok, s meredten nézek a hang irányába, hátha megtudom, honnan jön, vagy egyáltalán megértem, de hiába.

Egyszer csak elhallgat, én pedig Sekyungra nézek, aki falfehér arccal figyel engem. Ennyire ijesztő voltam? Elhajítom a képzeletbeli üvegdarabot, s mintha látnám is elrepülni.

- Mi a baj? – lépek oda hozzá, s megfogom a vállait, mire összerezzen.

- Jonghyun, nagyon félelmetesen viselkedtél. A hangod elváltozott, mintha nem is te beszéltél volna, a tekinteted pedig olyanná vált, mint aki ölni készül.

- A hangom? De hát... meg sem szólaltam.

- Hangokat hallottál, és beszéltél hozzájuk. A betegséged nagyon gyorsan halad előre. Ez egyrészt jó, mert az ilyen esetek nagyobb eséllyel gyógyíthatók, de veszélyesebb is, mert egyik napról a másikra változik az állapotod. Erősebb gyógyszereket kell kérned – szorítja meg az ujjaimat. – Én félek, hogy... bajod esik - bújik sírva karjaimba, én pedig átölelem őt, és simogatni kezdem reszkető hátát. - Ha kárt teszel magadban, azt... nem élem túl. – Ajkai még mindig remegnek az elfojtott zokogástól. Olyan gyönyörű, és mégis, ebben a pillanatban annyira törékeny.

Hirtelen mintha elpárologna a súly, mely elmémre nehezedett, csak egyetlen gondolat marad: meg akarom óvni őt. Védőn fonom szorosabbra karjaimat dereka körül, majd gyengéden megcsókolom. Érzem, hogy most csak rá van szükségem.

*

 Megfogadom a tanácsát, új gyógyszereket kezdek szedni, de újabb hetekbe kerül, mire érezni fogom a hatásukat. Igyekszem uralni a gondolataimat is, amennyire tőlem telik;  ha egyedül vagyok otthon, bekapcsolom a zenét, és táncolni kezdek, az iskolában pedig akkor is keresem a kollégáim társaságát, amikor nincs hozzá hangulatom.

Kibummal is találkozom, akinek szinte felragyog az arca, mikor közlöm vele, hogy jobban érzem magam. Sokat nevetünk aznap este együtt, s minden pillanatnyi gondolatunkat megosztjuk egymással, ahogy régen.

Újult erővel kezdek reménykedni a gyógyulásban, néhány nappal később azonban megint hallani kezdem a kísérteties és érthetetlen suttogást. Hiába hangosítom fel a zenét, az a rekedtes hang egyre csak élesebb, ezúttal olyan, mintha egyenesen az elmémben kántálna. Próbálok úgy tenni, mintha nem is hallanám, de lassan a fejem is belefájdul a monoton halandzsázásba.

Hát, minden remény hiábavaló volt? Ez a betegség tényleg erősebb nálam?

*

 Másnap levegő után kapkodva ébredek, s szinte kiugrom az ágyból, mert úgy érzem, magába akar szippantani, és elnyelni, akár a sűrű, fekete, mégis égető forróság, mely álmomban fojtogatott. Leguggolva zihálok tovább, még mindig érzem torkomon a szorítását.

Nem akarom elmondani Sekyungnak. Annyira boldog, mióta javult az állapotom, most újra rántsam magammal a mélységbe? Mégsem tehetek mást, hisz’ csak ő tud segíteni rajtam.

Felhívom, és fél órával később meg is érkezik.

- Mutasd meg, mit éreztél álmodban, mintha csak a csoportban lennénk. Használj engem. – Ujjaimat simogatva pillantgat egyik szememből a másikba.

- Azt nem lehet. Én nem akarom...

- Semmi baj. Csak hunyd be a szemed, és emlékezz vissza. Át kell élned, hogy el tudd engedni – csúsztatja le kézfejemről ujjait, én pedig remegve csukom be a szemeimet.

Arra eszmélek, hogy kezeimet a nyakára szorítom, és épp úgy fojtogatom őt, ahogy engem a gonosz feketeség, miközben a hang újra megszólal a fejemben.

- Hallgass el! – ordítom, majd a földre rogyom. – Nem akartam... Ez nem én voltam, hanem a hang. Veszélyes vagyok, be kell záratnod. – Minden porcikám remeg, miközben a forró hideglelés fel-le cikázik gerincoszlopomon. – Hallod? Hívd őket, hogy vigyenek el! – zokogom, de ő meg sem mozdul, csak engem néz és sír. – Nem sajnálhatsz meg, érted?

- De Jonghyun... a gyógyszerek... Két hete kaptad őket, még nem is kezdtek el hatni. Eddig úgy látszott, vége a betegséged aktív szakaszának, de úgy tűnik, mégsem. Ilyen esettel még nem találkoztam, mint a tiéd.

- Akkor megteszem én, ha te nem – nyúlok az asztalon heverő telefonomért, ő azonban kiveszi a kezemből.

- Majd én... - Ajkait összeszorítva, némán sír, miközben a pszichiátriai intézet számát tárcsázza. – Nemsokára itt lesznek, addig pakoljunk össze – dörgöli le könnyeit, de mindhiába, hisz’ képtelen abbahagyni a sírást. – Minden nap meglátogatlak. Tudom, hogy meg fogsz gyógyulni – szorít magához, majd segít felállnom a földről.

*

 Már két napja az intézetben vagyok, de a fáradtságon kívül semmit nem érzékelek. Biztosan csak a nyugtatók okozzák. Egyik vizsgálatról a másikra visznek, kérdezgetnek, jegyzetelnek, de én csak arra tudok gondolni, hogy aludni akarok.

Kisétálok a szürke folyosóra, és meglátom Sekyungot, amint épp az egyik orvosommal beszélget. Aggódó arca felragyog, ahogy észrevesz. Udvariasan meghajol a férfi előtt, majd hozzám siet.

Úgy érzem, a testem újra élettel telik meg, ahogy karjaimba zárom őt, s beszippantom bőrének nyugtató illatát.

- Jonghyun, az orvosod szerint jól reagálsz a kezelésre. Úgy látja, nem szükséges tovább benntartaniuk, mert az új gyógyszer, amit injekcióként adtak be neked, meggátolja, hogy újra abba az állapotba kerülj.

- És úgy elálmosít, hogy egész nap csak aludnék.

- Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára mérséklődnek a tüneteid, és onnantól elegendő lesz az enyhébb gyógyszereket szedned, hogy ne alakuljon ki megint a betegséged – mosolyog rám úgy, hogy egyetlen szavában sem tudok kételkedni.

Milyen édes tud lenni egy reménysugár, mely újra színekkel tölti meg az elszürkült világot... – Van viszont egy rossz hírem is – vált komolyra tekintete. – Az iskolában megtudták, mi történt veled és...

- Elbocsájtottak, igaz?

- Nagyon sajnálom.

- Semmi baj – sóhajtok egyet. – Együtt megoldjuk, ugye? – szorítom meg vékony ujjait.

- Persze – bólogat mosolyogva.

Néhány perc múlva a nővérke megérkezik egy halom papírral, amit aláírok, s kiengednek az intézetből.

*

A bénító fáradtság még másnapra sem tűnik el, pedig délelőtt tizenegy is elmúlik, mire kimászom az ágyból. Sekyung már nincs mellettem, az asztalon viszont találok tőle egy cetlit, amin csak annyit ír, boltba ment. Akkor nemsoká újra itt lesz...

Lezuhanyzom, ám ez sem túl sokat segít kábultságomon, csak azt érem el vele, hogy egyre inkább fázni kezdek. Nem is értem, hogyan, hisz’ szeptember van, szinte nyárias az időjárás odakint és idebent is.

Monoton mozdulatokkal készítem elő reggelimet; beteszek a mikróba egy adag ételt, amit Sekyung főzött nekem tegnap. Amint azonban számhoz emelem az első falatot, újra megszólal a hang. Szinte a fejem is belefájdul, olyan élesen hasít elmémbe, én pedig képtelen vagyok leállítani.

Csak az éjjeliszekrényemig kellene eljutni, ott van az injekció... – Csakhogy egyetlen lépést sem tudok tenni. Mintha súlyos láncokat vetett volna testem köré, egyre csak szorít, és nem enged el...

*

- Jézusom, Jonghyun... – hallom meg Sekyung hangját, mely mintha egy álomból ébresztene fel. Tekintetében rémület tükröződik, amint szemeit végigfuttatja a konyhán, végül megint rám pillant. Kezéből földre hull táskája, s egész testében remegni kezd.

Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a földön ülök, egy rakás üvegszilánk mellett, a legnagyobb darabot pedig vértől csöpögő kezemben szorongatom. A konyhaszekrényt vérem szétkent foltja mázolja vörösre, ahogy a ruhámat is, s még a combomból is folyik, melyről szinte leszaggattam a pizsamát, mialatt összevagdaltam.

- Akkor nemcsak álom volt – merülök el az üvegdarab élén visszatükröződő napfény szemkápráztató ragyogásában. – Az az átkozott hang... Nem tudtam elhallgattatni, bárhogy is igyekeztem. A rohadék... valahogy belemászott az agyamba, és elérte, hogy meg akarjalak ölni. De én legyőztem! – tör ki belőlem egy rekedtesen fájdalmas nevetés. – Rájöttem, hogy ha magamnak okozok sérülést, az neki is fáj.

- Én... én... hívom az intézetet – tesz egy lépést hátra, én azonban elhajítom az üvegdarabot, s karja után kapok.

- Ne hagyj itt, kérlek! Belülről akar megfojtani... Nem tudom irányítani. Segíts! – kapaszkodom belé kétségbeesetten. Remegve ölel át, és egymás karjaiban zokogunk. - Csak te tudsz megnyugtatni.

- De én nem lehetek itt veled minden pillanatban, Jonghyun. Hozok egy adagot abból a nyugtatóból – távolodik el tőlem.

- Ne menj el! – borulok le a földre, s a fájdalom elemi erővel hasít a hátamba. Úgy érzem, valami szétszakít belülről, a hang pedig újra megjelenik a fejemben.

A következő pillanatban azonban minden elcsendesül, csak az ő szipogását hallom. Mintha elengedne, ami eddig fogva tartott, megszűnik a bensőmet feszítő nyomás.

Lassan álló helyzetbe tornászom magam. Sekyung összekuporodva guggol előttem a padlón; rémülten néz végig rajtam, majd egyik kezét remegve nyújtja felém. Ekkor érzékelem, hogy két hatalmas, fekete szárnyam nőtt.

- Jézusom, mi vagy te? – kapja el a kezét, miután végigsimította az egyik tollat.

- Nem tudom – párolognak ki ajkaim közül a szavak. Már semmit sem érzek, csak ürességet, mintha hirtelen minden érzés elillant volna belőlem.

- Hát, még mindig nem tudod? A tested és a lelked az enyém – válik ebben a pillanatban érthetővé, amit a hang egyfolytában kántált, s azonnal belém hasít a felismerés, ki is beszél hozzám.

- Lucifer...

Amint kiejtem a számon a nevét, szinte érzem őt. A Mélység fojtogató feketesége hirtelen vonzani kezd; a holt lelkek fájdalmas jajgatásainak szonettje ellenállhatatlanul hívogat, mialatt a gonoszság átható bűze sötét ködfelhőbe burkolja elmémet.

Benne akarok élni.

- Üdvözöllek, Jonghyun. Érzed már az erőt? Neked itt a helyed. Bebocsátást nyerhetsz ebbe a világba, amint elhoztad nekem ennek a halandó nőnek a lelkét. De figyelmeztetlek! Ha meginogsz, és helyette magaddal végzel, a lelked örökké a rabszolgám lesz.

Újra elcsendesül minden, s én nem gondolkodom. Szinte ösztönösen hajolok le, és fogom újra kézbe a legnagyobb, vértől mocskos üvegdarabot. Amint rámarkolok, tenyeremből újra kiserken néhány vörösen izzó csepp, a fájdalom azonban mosolyra húzza a szám. Áldozatom felé fordulok, aki könnyes szemekkel igyekszik hátrálni tőlem.

- Ne! Kérlek, ne bánts! – könyörög sírva, én viszont egyre közelebb szorítom a konyhaszekrényhez. Forró lehelete arcomra csapódik, s ekkor hirtelen a szívembe hasít a fájdalom.

Csak egy megoldás maradt...

- Sajnálom – fogom le egyik kezét, mialatt még mindig sikítva vergődik karjaim béklyói alatt. – Szeretlek – szorítom másik kezét az üvegdarabra. Az ő tenyeréből is azonnal folyni kezd a vér, mégis elcsendesedik. Rezzenéstelenül néz rám, én pedig kihasználom ezt a lélegzetvételnyi időt. Kezét egyenesen lüktető szívem fölé irányítom, majd beledöföm az üvegdarabot...

Testemből lassan elpárolog az élet, ő pedig egyre csak zokog fölöttem.

Így kellett történnie.

#

A jó és a rossz az idők kezdete óta egyensúlyban él egymás mellett, mióta a három világ létrejött. Egyik sem győzedelmeskedhet a másik fölött, mégis örök küzdelmet folytatnak egymás ellen, ez a lételemük.

Ha egy démon megszegi Lucifer parancsát, hogy megóvjon egy emberi lényt, lelkének nincs helye a Mélységben. Tette arra a sorsra kárhoztatja, hogy szellemként kóboroljon a Földön, míg nem születik egy alkalmas személy, akinek majd birtokba veheti a testét.

Amikor a lélek egy új testbe lép, elveszti emlékeit. Még a démoni lélek is tiszta lappal indul, ha megtagadja a sötétség hatalmát...

#

Végre megértem, miért mesélte ezt nekem oly sokszor az édesanyám, mikor kisfiú voltam, és az is világossá válik, miért távozott el az édesapám, még mielőtt megszülettem volna.

A történelem valóban ismétli önmagát, de mi döntjük el, hagyjuk-e, hogy a körforgás ereje szabadon sodorjon minket, vagy kilépünk belőle...

...Ézemi...

Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 8.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

- Nem is tudom, hogy kezdjem, én annyira sajnálom... – harapta be alsó ajkát Wookie,  miután helyet foglaltak a szobájában. Sungmin kíváncsi tekintete olyannyira elviselhetetlennek tűnt számára, hogy képtelen volt a szemeibe nézni. – Nem az én dolgom, és sosem avatkoznék a magánügyetekbe, de... ez túl sok nekem – halkult el hirtelen a fiú hangja, majd összeszorított ajkakkal szemezett tovább a padlóburkolóval.

- Wookie, ha rólunk van szó, neked semmi okod szégyellni magad – szólalt meg Sungmin. Szinte már biztos volt benne, hogy barátja a Kyuval történtekre gondol.

- Minnie, a barátnőd... – emelte rá végre könnyektől csillogó tekintetét a másik.

- Hogy?  – Az idősebb összeráncolt homlokkal várta a magyarázatot.

- Eunmi... nem szeret téged, hyung.

- Micsoda? - Sungmin szemöldökei hirtelen homloka közepéig szaladtak a döbbenettől. Erre igazán nem számított.

- Hyunae... a szünetben elment vécére, és nagyon furcsán kezdett viselkedni, miután visszatért. Addig kérdezgettem, míg végül elmondta, hogy megtudott egy nagy titkot, mégpedig azt, hogy csak egy cél és az ügyvédek miatt van veled a barátnőd. Először persze, nem hittem neki, úgy gondoltam, csak valami dorámában láthatta az egészet, de aztán mindent elmesélt. A vécében hallotta, ahogy az egyik lány arra kéri a nővérét, hogy az szakítson a barátjával. Erre a másik azt felelte, hogy esze ágában sincs a cél előtt feladni, mikor már minden bizonyíték megvan az apjuk ellen, csak jól menő ügyvédekre és befolyásra van szükség. Még mindig azt hittem, csak képzelődik, de aztán elsétált előttünk Eunmi és Eunsung, Hyunae pedig felismerte, hogy ők voltak azok. Én... tényleg nagyon sajnálom, de képtelen voltam tovább úgy tenni, mintha mi sem történt volna – temette arcát remegő tenyereibe Wookie.

Sungmin elméjét nehéz, sötét ködként lepték el a nyomasztó, zűrzavaros gondolatok. Tényleg így lenne? Ennyire félreismerte volna Eunmit, aki úgy tűnt, két napig sem bírja ki nélküle? Az a lány, aki folyton a kedvében járt, szerelmesen csicsergett a fülébe, s úgy szorította magához, mintha sosem akarná elengedni, ugyanolyan színdarabként tekintett a kapcsolatukra, akár ő maga?

De miért fáj ez ennyire? Hisz’ ugyanezt tettem vele. Ez olyan... nevetséges.

Fájdalmas kacajra húzódott a szája, miközben egy könnycsepp végiggördült arcán. Innen csak egy út van: egyenesen előre.

 - Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Igaz barát vagy – veregette meg a fiatalabb vállát, aki maga is a sírással küszködött. – Semmi baj, ezt meg kellett tudnom – ölelte át a fiút, s addig nem engedte el, míg az meg nem nyugodott kissé.

Sungmin nem gondolkodott tovább. Felsietett  a szobájába, majd kézbe vette a telefonját, s gépelni kezdett:

Talákoznunk kell. Fél óra múlva felveszlek a kollégium előtt. Sungmin

Alighogy elküldte az üzenetet, már jött is a válasz:

Nagyon komoly vagy, oppa, remélem, nincs baj. Várni foglak! Csókol a te Eunmid.

Végigolvasta az üzenetet, majd forgatni kezdte telefonját a tenyerében. Hát, így kell lennie? A következő pillanatban azonban valaki kopogott az ajtón, megzavarva őt gondolataiban.

- Csak én vagyok, bejöhetek? – hallatszott be Kyu hangja, s Sungmin majdnem kiejtette a kezéből a telefont, amint felismerte.

Miért van itt pont most? Talán bocsánatot akar kérni, amiért... ? Hát, ebben az életben minden csak színjáték? A szíve olyan fájdalmasan verdesett mellkasában, akár egy szárnyaszegett madár.  – Sungmin?

- Gyere csak – próbált mosolyt erőltetni arcára, mint mindig, de kételkedett abban, hogy ezúttal is menni fog. – Mit szeretnél? – fordult Kyu felé, miután telefonját asztala szélére csúsztatta.

- Az a helyzet, hogy... gyakorolnunk kellene a szöveget, de még előtte beszélni szeretnék veled. Tudom, hogy... jó nagy barom voltam az éjjel. Megértem, ha látni sem akarsz, én... nem tudom, miért tettem...

Annyiszor hazudtam már, miért fáj most ennyire?És miért nem megy ki a fejemből a csókod?

- Kyu, te nagyon sokat ittál. Össze-vissza beszéltél, azt sem tudtad, hol vagy. Nem haragszom, rád, de... azt a gyakorlást holnapra kellene halasztanunk.

Ahogy sejtettem. De ez nem lehet az igazság...

- Ah, beültök valahova, igaz? Ne haragudj, akkor én nem is...

- Várj csak, igazából... – vágott a maknae szavaiba Sungmin. – Azért találkozom vele, hogy szakítsunk – áramlottak ki ajkai közül a szavak, melyek ebben a pillanatban különös megkönnyebbüléssel töltötték el. Mégis, miben reménykedek még? Hisz’ mindent elmondott az előbb.

- Mi? Miért? – Kyu lábai megremegtek a hír hallatán.

- Mert a kapcsolatunk egy tévedés volt. – A másik értetlenül fürkészte tekintetét. – Majd elmesélem, de ne haragudj, nemsokára el kell indulnom.

- Akkor én... most megyek – lépett egyet hátra a fiatalabb, majd becsukta maga előtt az ajtót.

- Szia, oppa! – szaladt oda a Sungmin kocsijához Eunmi, minden bizonnyal a kollégium előterében állva várta már őt.

- Gyere, ülj be – nyitotta ki a lánynak belülről az ajtót.

- Naa, még egy csókot sem adsz? – fintorodott el a másik, miután odahajolva csak annak arcára tudott egy puszit adni. – Baj van, oppa? Olyan furcsa vagy – húzta fel szemöldökeit a lány, Sungmin azonban rezzenéstelen arccal indította el az autót, s csak néhány másodperccel később szólalt meg.

- Eunsung izgatott már a holnapi nap miatt? – igyekezett terelni a témát, míg nem érnek valami csendes helyhez, ahova beülhetnek. Nem szerette volna a kocsiban kiadni a lány útját, hisz’ ezt nem tartotta illendőnek.

- Ah... persze, nagyon. Miután elmentél, azonnal a szobájába rohant, és pakolni kezdett. Szerintem nem is tud majd aludni az izgalomtól.

- El tudom képzelni. Nincs is szebb, mint amikor az ember álma valóra válik. Én sem tudtam lehunyni a szemem. De régen is volt...

- Oppaa? Elmondanád, hova megyünk? Csak azért kellett ilyen hirtelen találkoznunk, hogy a húgomról beszélgessünk?

- Igazából... igen, Eunmi, azért – harapott ajkaiba a fiú, majd hirtelen oldalra rántotta a kormányt, s behajtott az egyik kivilágított szupermarket előtti parkolóba, ahol lefékezett.

- Nem értelek – nézett rá kikerekedett szemekkel a lány. – És most miért álltunk meg?

- Nem hagytál nekem más választást – kapcsolta össze tekintetüket Sungmin. – Tudod, mindent többször végiggondoltam, és én... bár a részleteket nem ismerem, igazából őszinte sajnálatot érzek irántad a családod miatt. Nem haragszom rád, amiért vissza akartál élni a befolyásommal, azt viszont nem hagyhatom, hogy a húgodat használd fel a bosszúd eszközéül.

- Oppa, én... – emelte védekezőn maga elé kezeit a lány, Sungmin azonban folytatta.

- Tudod, mi a legviccesebb az egészben? – mosolyodott el, miközben szemeiben felcsillantak a keserűség könnyei. – Igazából én sem vagyok sokkal jobb nálad, a különbség csak az, hogy most elhatároztam, véget vetek ennek a színjátéknak. – Eunmi szemeiből hangtalanul kezdtek folyni a könnyek, erre a mondatra azonban hirtelen levegőt is elfelejtett venni. Színjáték? - Minden nap lelkiismeret-furdalással keltem és feküdtem, mert én is hazudtam neked. Sosem szerettelek szerelemmel,  mert valaki olyat szeretek, akit nem lenne szabad. Veled mindvégig csak azért voltam, hogy a családom és a világ egy jóravaló férfinak tartson. Gyűlöltem magam, amiért ezt teszem valakivel, aki ennyire szeret, mint te. Most viszont kiderült az igazság... Valójában köszönettel tartozom neked, amiért felnyitottad a szemem. Segítettél ráébrednem, hogy nem létezhet olyan önös érdek, ami miatt becsaphatok valaki mást.

- Oppa, sosem akartam... ártani neked, és Eunsungnak sem. Én csak azt akartam, hogy... az apám megbűnhődjön, amiért elhagyott minket, és... amiért tönkretette az anyukánkat -  suttogta elcsukló hangon a lány.

- Ne aggódj, holnap megadom az ügyvédeimnek az elérhetőségeidet, és megkérem őket, hogy úgy kezeljék a dolgot, mintha az én ügyemről lenne szó. Előtte viszont még tisztáznunk kell valamit. A húgod nagyon tehetséges, biztos vagyok benne, hogy idővel a képességei által magasra emelkedhet majd. Ha viszont megtudom, hogy akarata ellenére jogosulatlan előnyökhöz juttatod, azonnal értesítem az ügyvédeimet, hogy vegyék le a kezüket rólatok. Értetted?

- Oppa... – A lány zokogva borult a fiú ölébe, aki átölelte. – Semmi baj. Visszaviszlek a kollégiumba.

Seoulra már ráterítette mélykék leplét az éj, a köztéri lámpák sárga fénye, és a villódzó neonreklámok színkavalkádja a belvárosban szinte nappali fénybe vonta az utcákat. Sungmin fülében még mindig ott zengett a sok-sok úton cikázó jármű zaja, miután belépett a dormba. A fáradtságtól eltompult érzékekkel sétált végig a nappalin, üdvözölte a tévé előtt ülő Donghae-t és Hyukie-t, majd egyenesen a szobája felé indult, hogy nyugovóra térhessen.

Eközben Kyu idegesen járkált fel-alá a szobájában. Hiába igyekezett, ezúttal is képtelen volt a szövegre koncentrálni, bár jól tudta, hogy ezt kellene tennie.

Szakítanak... A kapcsolatuk egy tévedés... Az én életem is csak egy tévedés volt ezidáig?

Nem volt azonban senki, akinek el merte volna mondani, ami a szívét nyomta, így szokás szerint leült a gépe elé játszani, hátha ez majd eltereli a figyelmét. Igaz, az idő gyorsabban telt ezáltal, az esti táncpróba pedig a testét is kellőképp elfárasztotta, gondolatai továbbra is szüntelenül kavarogtak elméjében.

Nem is igazán aludt jól, többször felébredt az éjszaka, reggel pedig egy igen gyűrött arc nézett vele szembe a fürdőszoba tükréből.

Nem várhatok tovább, beszélnünk kell – döntött végül. Sietve megigazította kócos haját, majd egyenesen Sungmin szobájához sietett. Bekopogott az ajtón, majd – meg sem várva a választ – szinte azonnal be is nyitott.

A fiút nem találta odabenn, laptopjának fénye azonban arra engedett következtetni, hogy valószínűleg nem mehetett túl messzire. Kyu keze ökölbe szorult idegességében. Hol lehet? Bár jól tudta, hogy illetlenséget tesz, képtelen volt uralkodni magán. Odalépett az asztalhoz, s olvasni kezdte a fiú beszélgetését, melyet az öccsével folytatott.

- Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, de nincs senki, akinek el merném mesélni, és úgy érzem, hogy ez már sok nekem. Sungbok, én egy olyan valakit szeretek, akit nem szabadna. Tudom, hogy nekem elsőszülöttként nincs jogom úgy élni, ahogy kedvem tartja, de most minden széthullott. Kérlek, segíts.

- Hogy érted ezt, hyung? Mi van Eunmivel?

- Szakítottunk. Annyira szégyellem magam. Mi lesz, ha anya és apa megtudják? És még más is van... Összezavarodtam, Sungbok, beszélnünk kell.

- Ma egyébként is két lyukasórával kezdek, gyere csak, hyung!

- Köszönöm, hogy időt szánsz rám. Akkor rendbe szedem magam és indulok is, rendben?

- Oké. Várlak.

Amint Kyu végigolvasta ezeket a mondatokat, úgy érezte, nincs tovább maradása ott. Egyenesen a szobájába rohant, s leroskadt a székére. Kezdett számára összeállni a kép, és szinte beleszédült a gondolatba.

Sungmin nem szeretheti őt... Hát, minden ezért történt. És ezek után mégis, mi legyen? Csak tegyenek úgy, mint eddig, mintha semmi sem történt volna? Képes lenne ő erre?

Gondolataiból a kopogás rázta fel.

- Kyu, ébren vagy már? – hallotta meg odakintről a leadere ideges hangját.

- Gyere be, hyung – felelte, miközben kihúzta magát ültében.

- Ne haragudj, hogy csak így rád török, de szörnyű dolog történt. Az előbb telefonáltak Sungminnak, hogy az édesapja autóbalesetet szenvedett.

- Uramisten...

- Úgy tűnik, elég súlyos, máris indulunk a kórházba. Ugye, te is jössz?

- Persze, ez nem is kérdés. – Kyu gondolkodás nélkül pattant fel a székről, kikapta a legelső kezébe akadó farmert és felsőt a szekrényéből, s néhány perc múlva már lélekszakadva igyekezett a nappali felé...

...Ézemi...