A tökéletlen reménycsillag (Jungkook, V)

„Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie?”

Megjegyzés: A történet a Kpop Fictions Írói Műhely Karácsonyi titkos barát kihívására íródott egy kedves írótársam számára.

Említés szinten illetve a leírásokban elég sokat szerepel Kim Jonghyun. Ha valakinek túl fájó az ő nevével találkozni, inkább ne olvassa el a történetet.

Műfaj: slice of life

Figyelmeztetés: 12+; nagyon enyhe, említés szintű bromance tartalom

Jungkook egy korábban elkezdett olajpasztell portrét vett ujjai közé, s mélyet szippantott műterme kissé csípős, festékaromájú levegőjéből. Egy éve már, hogy csupán emlékeiben élhettek a fiatal férfi vonásai, ezidáig mégis képtelen volt rá, hogy megörökítse őt. Csak a finoman lehunyt szemeket vetette óvatos gonddal a papírra, mivel a fájdalom sebző szilánkjai minden alkalommal elevenen mélyedtek húsába, mikor folytatni szerette volna.

Mindig is álmodozó, kissé magának való művészlélek volt, aki sok esetben többre értékelte egy jó könyv társaságát, mint egy másik emberét, s szívesebben ment el egy alkotótársa kiállítását megtekinteni, minthogy ugyanezzel az emberrel szórakozni induljon az éjszakába. Amióta eltávozott, aki a világot jelentette számára, gyakran éberen is képzelete világában időzött.

- Jonghyun… - mondta ki ezúttal hangosan, ám elhaló erővel a férfi nevét, s egy pillanatra remegve hunyta le pilláit.

Nemrég még ha őrá gondolt, képzelete mindig színtelen, párás illatú tájakon barangolt, a magányos hegyeken tenyésző mohákba sóhajtva a másik gyengéden dallamos hangját. Azét a valakiét, akinek időtlen mosolyát a vízesés árján csillogtatta a szürke napfény, akinek lelke ott élt a sziklafal molnárfecskéinek természettől való, dísztelen bájában és fáradhatatlanságában…

Egy év múlt el azóta. Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie? Hisz’ Jonghyun nemcsak zongorázni tanította őt meg, hanem szeretni is. Bár ezt sosem mondhatta el neki…

Ahogy újra tágra nyitotta szénszínű szemeit, néhány pillanatig a fapadlón heverő színesen mocskos krétásdobozra meredt. Pár hónapja még idegesítően síkosnak érezte ennek a fajta krétának a tapintását is, azt pedig még inkább, hogy nyomot hagy ujjain; s hogy túl éles és színes a fehér-feketére fakult képzeletéhez. Mégis… épp egy olyan ember tanácsolta neki, hogy próbáljon meg ezzel dolgozni, aki jottányit sem ért a festés és a rajzolás technikáihoz. Neki csak ízlése és véleménye van… ezek viszont akkor is előmásznak széles rózsaszín ajkai közül, ha senki nem érdeklődött felőlük.

Jungkook maga sem volt biztos benne, miért, de puhán pirosló ajkai megrándultak, amint felidézte a jelenetet, amikor megismerkedett Taehyunggal.

Szokás szerint zenész barátjával, Hongkival üldögélt a zajos pláza gyorsétterme előtt az épp elmajszolt hamburgerüket emésztgetve, s a másik ezúttal is azzal nyaggatta, hogy menjen vele bulizni az éjjel, mert az majd mindkettejüknek segít felejteni.

Jungkook azonban a már szokásos kedvetlensége mellett álmosnak és tompának érezte magát. Azon gondolkozott, milyen jó is lenne, ha volna egy olyan távirányítója, mellyel lehalkíthatja Hongki reszelős hangját. Ám ekkor hirtelen felriasztotta ernyedt figyelmét egy felharsanó hiénakacaj.

Szinte mérgesen vonta össze szemöldökei erdejét a hang irányába fordulva, a közeli játékterembe pillantva. A piros-barna fényekkel megvilágított helyiségben egy fiú épp huncutul vigyorogva ecsetelte társának, hogy sikeresen elűzte mellőle az „agyatlan csirkéket”, majd lazán levetette a biliárdasztalra a kezében lógatott dákót.

Mint egy kerge manó. Még a fülei is megvannak hozzá – jegyezte meg magában Jungkook, míg Hongki látszólag fel sem figyelt semmire. Szinte ráhajolt telefonja kijelzőjére, melyet időközben előkotort valahonnan, s ahogy a helyi szórakozóhelyek között böngészett, még nyelve hegyét is kidugta izgalmában.

- Majd én keresek jó társaságot, hyung. Nézd csak mondjuk... őket ott! – csendült fel újra a játékteremből az incselkedő hang a törékeny testű, ám jól láthatóan izgága fiú szájából, s mire Jungkook kitalálhatta volna, hogyan tettesse, hogy belemélyedt a szívószála nyomogatásába, már ott is állt az asztaluk előtt a könnyeden mosolygó kis manóarc: - Császtok, fiúk. Nincs kedvetek egyet biliárdozni velünk?

A merész fiú magas, nyílt tekintetű társa néhány lépésnyire követte őt, s Jungkook hirtelen megilletődöttségében inkább ebbe a komoly, mégis kissé zavart szempárba kapaszkodott bele. Ám nem sokkal ezután ijedtében szinte fel is pattant ültéből, mivel Hongki – még inkább meglepve elmélyült tevékenysége közben – éktelen csikorgással lökte kijjebb a székét.

- Hát… miért is ne! Ilyenkor úgyis üresek még a klubok. – Csak egy szemvillanásnyi időre sandított Jungkook felé. Nem nézett rá egészen, s természetesen a válaszát sem várta meg. Egyértelműen el akarta kerülni, hogy a másik keresztbe húzhassa ezt a kínálkozó programot is… - Na, gyere már, Jungkook! – És ennek tetejében még sürgette is, pedig ő annyira nem akart menni. Dehogyis akart két idegennel biliárdozni, miközben évek óta nem játszott ilyet… s az is csak egyetlen alkalom volt.

Világoskék inge most feszült máskor lapos és feszes hasán az elfogyasztott ételnek címkézett szeméttől, s kissé elgyötörtnek is érezte már magát… De persze, hogy nézne az ki, ha megint ő lenne, aki elrontja barátja szórakozását, hisz’ már így is nyakába illett a „hivatásos ünneprontó” tábla. Kelletlenül állt fel hát a kemény székről, s vonult a fiúk után legutolsóként az édes dohányszagú helyiségbe…

Taehyung akkor is egy hiperaktív és szemtelen idióta.

Jungkook fegyelmezetten összpontosító vonásait egyre inkább megtörni látszott valami... Valami, amit ő az első találkozásuk után valószínűleg csak jogos dühnek bélyegzett volna.

Jonghyun oszlopszerű, nem egészen szabályos orrának megrajzolása következett. Az orrcsúcsa kissé jobbra ferdült, erre is jól emlékezett még. Hisz’ maga mesélte neki, hogy volt korábban egy kisebb balesete, és az orvosok csak így tudták helyreállítani szilánkosra tört orrát. Jungkook odafigyelő gonddal fogott az orrlyukak megalkotásához, ám közben újabb nem várt gondolat furakodott elméjébe.

Már megint az a hülye Taehyung, aki képes beszéd közben is turkálni az orrában, nem zavartatva magát attól, mit gondolnak róla mások. Utálja, ha nem érzi tisztának az orrát… na persze. Inkább azt utálja, ha nincs a figyelem középpontjában.

Gondolatai gúnyolódni látszottak a másik furcsaságán, ám csakhamar be kellett ismernie önmagának, hogy ő sem igazán jobb nála… csak épp másféle különc, mint Taehyung. Finoman vágott, pirosló ajkait egyre határozottabb, szélesebb mosolyra húzta a felismerés, miközben a melegbarna kréta sebesen járt a kezével együtt.

Árnyékokat és fényt rajzolt; épp, mint ahogy ebben a pillanatban érezte magát. Mintha minden, mely ezidáig fájón feszült mellkasában, kiszakadni látszott volna bensőjéből. A lágy tapintású, ám felfelé fésült haloványszőke hajkoronával folytatta, s lázas lendületében szinte csak azt érezte, ahogy egy kiszökő könnycsepp kézfejére hull. Ezúttal tudta, érezte, hogy képes lesz befejezni a portrét, ezért még nagyobb igyekezettel dolgozott tovább.

Kerek, éjszínű tekintete ragyogott az elszántságtól, amikor lassította és finomította kézmozdulatait, hogy belefogjon a gyengéden ívelt ajkak és a szögletes áll megalkotásába. Óvatlanságában melegbarna csíkokat húzott saját homlokára is, ahogy megvakarta azt. Ám egy ideje nagyon igyekezett nem aggódni amiatt, hogy rajzolás vagy festés közben összepiszkolja magát.

Ez is csak Taehyung miatt van… pedig az első fél órában még a pokolba küldte volna, ha lett volna elég mersze hozzá… Hisz’ olyan szemtelenséggel incselkedett vele, mintha már ezer éve ismernék egymást.

És felidéződött benne, hogy a flegma kis manó hangosan kinevette őt, mikor biliárdozás közben, a legelső lökésnél csupán súrolta a dákó végével a fényes fehér golyó oldalát, szinte egy helyben megpörgetve azt. Ahogy Jungkook ösztönös, parázsló dühvel ránézett, a másik mégis valami elomló gyengédséggel a hangjában szólalt meg:

- Csak nyugi, nem sietünk sehova. Figyelj. – Kérdés nélkül vette ki kezéből a hosszú rudat, majd játszi kecsességgel előrehajolt, s magabiztosan illesztette ujjai vonalára a dákót. Még arra is volt energiája, hogy kifújja magas homlokából szemébe reppenő diószín tincseit. – Lődd be magadnak pontosan a célt. Menj biztosra, ne kapkodj. – Ezúttal szinte steril, összpontosító szenvtelenséggel beszélt, Jungkookot egészen összezavarva. A sértettség és az alázatos figyelem egymást kergette elméjében, s egy cseppet sem világosította meg Taehyung villanásnyi, parázslón sötétlő pillantása, miután az felegyenesedett az asztal mellől, s könnyedén ellépdelt mellette. Természetesen ezzel az egy, határozott lökéssel be is küldött egy sárga csíkos golyót a szemközti lyukba.

Pofátlanul ügyes - gondolta magában akkor Jungkook.

És nem is annyira idióta, amilyennek elsőre tűnik. Vagyis inkább egy intelligens idióta…

A kerekded, porcos fülkagylókon dolgozott, mikor mozdulatai ismét meglassultak kissé.

A harmadik közös biliárdozásuk volt, melyet a négy fiú már előre megbeszélt egymással. Jungkook nem tudta felidézni, pontosan miről is volt szó épp, de arra jól emlékezett, hogy Taehyung valami csípős megjegyzést ejtett el felé, mikor Seokjin, az a magas és nyugodt fiú vette kézbe a dákót. Ő is a manóéhoz hasonló gyakorlottsággal rendelkezett, mozdulatai ekkor mégis némi lassúságot, tétovázást mutattak, ahogy ráhajolt az asztalra; sőt, oldalával már-már felfeküdt rá.

Lökése nyomán egy távoli piros golyó lágyan megcsillanva pattant vissza a szemközti oldalról, s bár látványosan vesztett energiájából, majdnem be is vándorolt egy a fiúhoz közelebbi lyukba. De csak majdnem. Túl kevés volt hozzá a lendület.

- Ahj, hyung… nem vetted észre itt ezt? Egyenes vonalban, csont nélkül be lehetett volna lőni – mutatott erre hanyag kézmozdulattal egy oldalt árválkodó golyó felé Taehyung, fejével biccentve egy közeli lyuk felé. - De te inkább keresztülhajoltál a fél asztalon egy olyanért, amiről te magad is tudtad, hogy nem fog menni. Hmm… Ez olyan emberi. Gondolj csak bele, mi mind ezt csináljuk. – Jungkook és látszólag Seokjin sem tudta igazán mire vélni ezt a hirtelen jött filozofikus hangnemet. Értetlenné kerekedett tekintetük azonban nem látszott megzavarni Taehyungot: - Nem vesszük észre a lehetőségeket, az embereket, amelyek itt vannak a közelünkben, mert valami vagy valaki más felé nyújtózkodunk, akit úgysem érhetünk el soha. Olyan csóri csicskák vagyunk… – Nem is ő lett volna, ha nem vedlik vissza az utolsó mondattal és a rá jellemző flegma vigyorral korábbi bőrébe, mégis… Jungkook elméjébe beleégtek korábbi szavai.

Talán csak nem akarta, hogy elszomorodjunk… vagy hogy magunkra vegyük a szavait. Érzésekből sosem űz gúnyt, legalábbis ezt állítja magáról.

Igaza van, ugye?

A mű elkészült. Épp olyannak rajzolta meg Jonghyunt, amilyennek ismerte: ragyogónak és gyengédnek, gyémántkeménynek és törékenynek egyszerre.

Még egy könnycsepp kigördült szeméből, s gömbölyű orcáján lecsúszva egyenesen az apró festett barna anyajegyre hullt.

Légy boldog odafenn, hyung. Ígérem, ezentúl én is boldog leszek idelenn.

...Ézemi...

Az utolsó sorok neked (Jonghyun)

Csupán gondolatban szólítalak még egyszer, legutoljára, valahol mégis abban reménykedem, hogy hallani és érteni fogod a szavaimat…

Megjegyzés: Ez a történet pontosan 150 szóból áll, és Jonghyun tragikus halála ihlette. Az ő szemszögéből íródik, a megszólított pedig a nővére.

Nyugodj békében, Kim Jonghyun… †

Műfaj: drabble-and-a-half, deathfic, angst

Figyelmeztetés: depresszív, melankolikus tartalom; 14+

Nézd, már csupán fekete és fehér tinta ömlik belőlem - s a fehér melankolikus csendben mosódik a feketébe, mintha sosem élt volna. A szobám éjszínében erőtlenül fulladnak most el a remény, az émelyítő, hazug ígéretek utolsó szikrái, melyek annyiszor visszatartottak.

A szakadék mélye hófehér. Nem számít már, hogy nem hiszed el ezt nekem, mert én tisztán látom. Hallgatag, távoli és hívogatóan üres. Törődő gondoskodást hint meghasadt szívemre, ha most elképzelem… ahogy már annyi alkalommal. Ám ebben a pillanatban nem tántorít el semmi.

Mégse hidd, hogy démonok lopták el a reményeimet, akik a füsttel szivárogtak szobám hideg falai közé. Apránként hulltak el fájó könnyeimmel, s csendesen folydogáltak tova hiábavaló próbálkozásaim közepette, hogy megváltoztassam a változtathatatlant.

Ne félj, mert én már nem félek. Lehunyt szemem sötétségét megtöri a fény, illékony levegővé változtatva múló életem fájdalmait. Csendesen zuhanok az áhítatba, mely gyengéden fogadja magába súlytalan testem; míg lelkem darabjai távoli csillagokba olvadva fehérlenek tovább…

...Ézemi...

Csak egy hang (Jonghyun & G. Soul)

Megjegyzés: A történetet Enya One Toy Soldier című dala ihlette; néhány sorát magyarra fordítva fel is használtam a történetben. Ajánlom a zene hallgatását olvasás közben is.

Műfaj: egyperces, slice of life, fluff, romantikus

Figyelmeztetés: nagyon enyhe preslash

Jonghyun csüggedten támaszkodott könyökén a fényes fehér asztallapon. Odakinn a szikrázó hólepel már túlragyogta az ég estbe forduló szürkéskékjét; egyedül volt a stúdióban, hisz’ a szentestét mindenki a családja körében akarta tölteni.

Jonghyunt is hazavárták, ám ő képtelen volt elmozdulni az asztal mellől, míg nem alkot valamit. Már hetek óta igyekezett egy karácsonyi dalt írni, s ezúttal úgy érezte, Enya ünnepi albuma talán képes lesz megszólaltatni képzelete piciny, némává dermedt harangocskáit. Azonban az órák ezen a napon is ugyanolyan eseménytelen csendben teltek egymás után.

Mélázásba hajló csalódottsága végül arra késztette, hogy újra és újra meghallgassa a One Toy Soldiert, ám minduntalan csak az apró játékkatona jelent meg előtte a zord télben, aki törött dobjával is rendületlenül, szinte robotszerű egyhangúsággal masírozik tovább.

Ő adja az ütemet a masírozó lábaknak,

Az ütemet, melyet bensője diktál.

Egyszeriben azonban ugyanaz a lágy és férfias, kristálytiszta, mégis szenvedélyes hang kúszott füleibe, mely már a legelső alkalommal valósággal elbűvölte. Mikor szobája magányában az ő énekét hallgatta, úgy érezte, mintha lelke egyszeriben kiszabadulna testéből, hogy ez az éteri hang szelíd erővel kézen fogja, és egyenesen a csillagokig repítse… és most is… A meglepettség hűvös hirtelensége is kevéssé csillapította a forróságot, mely azonnal szétáramlott ereiben, amint felismerte, hogy a hang tulajdonosa néhány méternyire áll tőle.

Sosem volt az a félszeg típus, aki rá sem mer nézni egy másik férfira, de mégis… Hogy lehetett olyan gyáva, hogy eddig meg sem kísérelte, hogy felhívja magára a figyelmét? Sőt… a tehetségét sem merte ezidáig méltatni, pedig még arra is volt egyszer alkalma, hogy együtt dolgozzon vele…

Egyszeriben elnémította a gondolatok, az érzések árama, majd pedig a talány, hogy mitől tűnhet ez az ember egyszerre ennyire szenvedélyesnek és komolynak, közelinek és távolinak; tekintete az egyik pillanatban lángoló kávészínűnek, míg a másikban a hűvös, kemény földhöz hasonlónak.

- Én csak egy felvételemért jöttem, amit benn hagytam. Bocsáss meg, ha megzavartalak, csak… olyan rég hallottam már ezt a dalt. – Jihyun magabiztos és tartózkodó udvariasságot sugárzó vonásait mintha szétzilálta volna valami. Tekintete csak egy szempillantásnyival időzött tovább a másik arcán, majd sietve meg is fordult, hogy távozzon. Ám Jonghyun figyelme tudattalanul is belekapaszkodott abba az apró, halovány szikrába, melyet tekintetében felfedezni vélt.

- Várj. Énekelnél még egy keveset, ha szépen megkérlek? A hangod… - Szavai mintha mellkasában ragadtak volna szíve rendezetlenné gyorsuló ütemétől, de már nem volt visszaút. – A hangod, úgy érzem, új színt visz a dalba, amit írni szeretnék.

- Tényleg? – Azok a különös, szabálytalanul vágott ajkak kacska mosolyra kunkorodtak az apró, ám sűrűn sötétlő borosta alatt. – Hát jó. Ha segíteni tudok, szívesen maradok. Amúgy is nagyon szeretem Enyát. – Férfiasan kemény vonásait egészen ellágyították arcának elmélyülő mosolygödröcskéi. Mintha ő maga is féltve őrzött volna néhány gondolatot, melyek azonban akaratlanul is visszatükröződtek szemei csillogásából és ajkának görbületéből.

Ő diktálja az ütemet a masírozó lábaknak,

Nagyon jól tartja az ütemet,

Énekelni akar, és reméli, hogy

Boldog karácsonyt hoz neked.

Csak egy hang kellett, hogy Jonghyun képzeletének havas pusztaságából a csillagos égig érő, feldíszített karácsonyfa emelkedjen; hogy dalában a pajkos jegesmedvebocs felkérje egy táncra a szende pingvinfiókát, s gyengéd törődéssel felsegítse, mikor az szégyenszemre hasra esett a korcsolyapályán… S hogy egy simogató tejeskávészín tekintet egybeolvadjon egy forrón sötétlő, mokkaszín pillantással.

...Ézemi...

Szikrázó hópihék (Dope'Doug, AP)

Van úgy, hogy csalódottságunk, bánatunk elvermelt árnyai összekapaszkodnak, s túlnőnek börtönükön, eltakarva szemünk elől a napsugarakat.

Néha viszont egy piciny fényszikra is képes beragyogni színehagyott egünket, elűzve a nyomasztó szürkeséget.

Megjegyzés: Ezt a kis történetet a kinti hóesés és Dope’Doug egyik élő adása ihlette.

Aki szereti a khiphopot, de még nem ismerné őket, annak csak ajánlani tudom Dope’Doug (LINK) és AP zenéit (LINK) is.

Fiúk, ha netán olvasnátok, kérlek, ne haragudjatok rám nagyon.

Műfaj: egyperces, slice of life

Figyelmeztetés: nagyon enyhe bromance utalás

- Nézd már, az ott pont olyan, mint egy mikrofon! - mutatott Sangwook széles mosolyával, mégis hunyorogva egy hóval vastagon belepett örökzöldre, amint kiléptek a stúdió épületének üvegajtaján.

Cheolhót már odabenn is meglepetésként érte a szikrázó fehérbe burkolózott utca látványa. Annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette, ahogy a lomha szürke fellegek a fáradt téli nap elé settenkedve csendes meghittséggel hinteni kezdték fakó zsákjaikból a puha pelyheket; később pedig a szelek egyre vadabb duhajjal pörögtek-forogtak velük, mire földet értek.

- Tényleg. - Gyakorta tündöklő gyémántmosolya látszólag ugyanúgy csillant meg egyenetlen fogain, ahogy mindig. Leszámítva persze, hogy ő is kissé összeszorította szemeit az apró fehér pamacsok kavargásában.

Az a fajta ember volt ő, aki a legnagyobb fájdalmában sem kesergett, ám aki jól ismerte őt, felfedezhette nyílt őztekintetében az elvermelt bánat árnyait. A világért sem rontotta volna el barátja jókedvét a saját siralmával; egyébként is szentül hitt abban, hogy ha mosolyog, a szívét nyomó hidegség magától felenged és elpárolog majd.

- Ennyire elfáradtál, tesó? - lökte meg vállát Sangwook szórakozottan vigyorogva. Kivillanó fehér fogai mellett kakaóbarnának tetszett arcszíne abban a ragyogó szürkeségben. Egyáltalán nem zavarta, hogy nincs sapkája, s dróthaján és arcán egymás után olvadnak szét a nedves pelyhek.

- Igen... Nagyon jó voltál. Köszönöm neked. - Újabb mosoly, melyet az őszinte hála festett Cheolho egyenes vonásaira, sietve elfedve az apró füllentést. Mégis kissé megkönnyebbülve fordította figyelmét a hirtelen szájába repült, fémízűvé olvadt hópihére. Sietve ült be a kocsi hátsó ülésére, kedvenc kék sapkàját tapogatva csontos kobakján, még mielőtt barátja válaszolhatott volna.

- Te is jól toltad! Meglátod, a rajongóid imádni fogják.

- Aha...

A motor beindult, s míg Sangwook nedvesen borzas fejével bólogatva dúdolgatni kezdett a rádió mellett, Cheolho lejjebb csúszott az ülésen. Vádliját lezseren átvetette hosszú, szálkás combján, melyre ráfektette telefonját. Úgy tett, mintha belemerülne a böngészésbe, pedig csak jobbra-balra döntögette azt hosszú ujjai közt, figyelve, ahogy a beszűrődő fény szivárványszínű darabokra hullik a kijelző repedésein megtörve.

Rálépett tegnapelőtt... mert olyan sietséggel pattant fel a konyhaasztal mellől, mikor Hyunwoo a nappaliból hátrakiáltott neki, hogy a rajongók írtak néhány hozzászólást a legújabb klipjéhez. De csak a videót és az alapot dicsérték, s persze néhány lány szívecskés hangulatjelet küldött.

Csalódottan szorította össze vékony ajkait, ahogy elfordította tekintetét a laptop képernyőjéről. A mellette ülő látszólag zavartalanul olvasgatott tovább az oldalon, s Cheolho pillantása akaratlanul is végiggördült gömbölyű arccsontján, kerekded állán és kissé elnyílt, dúsan vöröslő ajkain. Ezt sem csinálhatta azonban tovább néhány lopott másodpercnél, hisz' Hyunwoo-ban lehetetlenség lett volna büntetlenül gyönyörködnie.

De egyáltalán miért idézi fel magában ezt a jelenetet? Felhőtlenül boldognak kellene lennie, amilyen Sangwook, hisz' végre felvették az új daluk hanganyagát.

Mégis inkább egykedvűen, mint vidáman pillogott ki a kocsiablakon a fehér pelyhek záporába, ám azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy barátja időről időre a telefonja fölé hajol, s nem is csak azokban a percekben, amikor épp egy piros lámpánál álltak.

- Hé, még nem akarok meghalni! Lődd már ki azt a... - Korholását valahogy sosem lehetett igazán komolyan venni. Talán hangjából hiányzott az élesség, talán az az elmélkedő, mégis bájos kifejezés tette, mely oly' sokszor ült vonásain. Sangwook viszont ezúttal egészen más okból fojtotta belé a szót.

- Idenézz! Valaki kész regényt írt rólad. - Kerekded, vigyorgó arca egy érett, piros almához hasonlított, ahogy hátrahajolva Cheolho szemei elé tolta a fehéren fénylő kijelzőt.

Amaz kapkodva feljebb csúszott az ülésen. Sapkája a földre hullt, de ezúttal ez a legkevésbé sem érdekelte. Őzszemei sebesen jártak a sorok közt, ahogy megmarkolta a telefont. Izgalmában alig fogta fel, mit is olvas, ám önkéntelenül kiszélesedő mosolya és elsimuló szemöldökei mindent elárultak.

Zavart örömében lelapult, szalmaszínűre melírozott tincseit piszkálgatta homlokán. Titkon mindig reménykedett benne, hogy lesznek majd olyanok, akik megértik, átérzik az érzéseket, melyeket ő a dalaival átadni igyekezett. Akik nemcsak a rappert vagy épp a szépfiút, hanem az alkotót is meglátják, megérzik benne.

Hirtelen érkezett öröme egészen elfeledtette vele, hogy nem épp ez a legmegfelelőbb pillanat az instagramon olvasgatni. - Ahogyan Sangwookkal is, akit a mögöttük álló autós türelmetlen dudálása figyelmeztetett arra, hogy ideje lenne már elindulnia.

Szerény mosollyal intett kifelé elnézést, majd sebességbe helyezte az autót. S a visszapillantó tükörben egy örömtől szikrázó tekintettel találkozott, melyből tovaszálltak a rejtőzködő árnyak.

...Ézemi...

Halloween, narancs és fekete (Loopy, Nafla)

Megjegyzés: A történet pontosan 350 szóból áll. Ajánlom mellé Loopy Take me című dalát; én ezt hallgattam írás közben. A zenét sajna egyedül Spotify-os linken tudom megosztani, mert máshol csak élő változatban van fenn.

Műfaj: drabble (ez esetben 350 szó), egyperces, angst

Figyelmeztetés: gyilkosság említés szinten, néhány véres képkocka, 14+, preslash (én kicsit langyosnak mondanám néhol a hangulatot)

A frissen faragott töklámpások narancsfekete árnyakat vetettek a fehér falakra. Loopy magányosan gubbasztott a félhomályban a konyhaasztalon könyökölve, hallgatagon meredve saját lámpása szépen metszett vonásaira.

Nem tett mécsest a tök belsejébe – felesleges lett volna, hisz’ úgysem csodálta meg az, akitől ezt várta. Barátja, Nick szokás szerint egy buliból csábított el közös lakásukba két feltűnően sminkelt, ám kissé suta, zsenge korú lányt, s a halloweennek hála nem is sokat kellett azon töprengenie, ezúttal milyen ürüggyel bírja rá őket, hogy beszálljanak az autójába.

Persze, munka közben azért az alkohol is fogyatkozni kezdett, vele együtt pedig a lányok gátlásai is. Feltörő kacajaik úgy vegyültek el Nick lágy tónusú, mégis magával ragadóan határozott hangjával, ahogy az olvadó viasz illata keveredett a sütőtök jellegzetesen édeskés aromájával.

Loopy abban reménykedett, a fiatalabb azért majd felismeri saját arcvonásait az általa faragott lámpásban. Hisz’ róla mintázta a szenvedélytől csíknyira keskenyedő, apró szemeket, a vaskos orrot, arcának barázdáit, ahogy nagyra tátja a száját, s égbe törő hajtincseit is. Ha pedig ez nem lenne elég, a maradék szeletkékből külön gonddal kifaragott még egy tökbelsővel töltött hamburgert és néhány szelet hasábburgonyát, melyeket a lámpás szája elé helyezett. Nick azonban minden figyelmét a szokásos szombat esti tevékenységére fordította.

Loopy már jól tudta, hogyan fog végződni az éjszaka. Fásult egykedvűséggel hallgatta végig, ahogy a könnyed csicsergést és az önfeledt, vidám nevetéseket tompa puffanások, átható, kétségbeesett sikolyok és kiáltások váltják fel. Végül minden újra elcsendesült, csak a sápadt falra vetülő árnyak járták tovább néma táncukat.

A mécsesek a konyhaajtóban megjelenő Nick apró alakját is meghosszabbították, akinek fehér pólóját és kezeit megannyi vöröslő csepp tarkította. Hangtalanul pettyezték vérszínűre az egyszínű kőpadlót is, ahogy végigszánkáztak a konyhakés hosszú pengéjén, keskeny utat rajzolva ki a másik vékony alakjáig.

- Segítenél, hyung? – Nick szemei a gyér fényben is szinte szikráztak az izgatottságtól, ám a lobogó árnyak eltakarták előle Loopy mély, ébenszín tekintetének sokatmondó csillogását.

Mielőtt egy fejbólintással felelt volna, az idősebb halovány ajkait keserédes mosolyra húzta a kimondatlan kérdés. Pillantása hosszan időzött a vértől mocskos kés pengéjén, majd barátja apró, diadaittasan ragyogó szemeibe nézett. Végül szinte fájdalmas lassúsággal emelkedett fel a székről.

És mondd, te nem szeretnél segíteni nekem?

...Ézemi...

Smaragdszín látomás (Lisa & Jonghyun)

Megjegyzés: A történet 280 szóból áll, és Choi Xiumaru kihívására íródott Vörös Eszter Anna egyik képe alapján.

Kim Jonghyun Moon című dalát hallgattam írás közben, és ezt ajánlom hallgatásra olvasás közben is.

Lisa szemszögéből íródik, a megszólított pedig Jonghyun.

Műfaj: drabble (ez esetben 280 szó), egyperces, slice of life, romantikus

Figyelmeztetés: szürreális elemek; 14+ (az előbbiek miatt)

Az ősz pajkos szelei játékosan fogócskáznak a kopottas csillogású fémvázas óriások között, ölembe ejtve egy még élénkzöld, kemény platánlevelet. Óvatosan hátranyúlsz, leemeled kockás szövetszoknyám anyagáról, s szemem elé emelve megpörgeted…

#

Újra elveszem éles és határozott, mégis gyengéden meleg borostyánszín tekintetedben. Hisz’ látom, érzem benne minden vágyad és csalódásod, reményed és komorságod, melyek keskeny árkokat vájtak ragyogó szemeid partján. Jól látom a törött szárnyaidat is, melyeket óvón bújtatsz vékony bőrkabátod alá, hogy senki se vegye észre a nyomukat.

Végre rázkódni kezd alattunk a talaj; egy talpalatnyi gyepsziget szakad ki a földből, s emelkedik velünk a zölden áramló magasba. Mintha csak az a néhány sudár fenyő tolna minket az égi szférákba, melyek mellettünk állnak.

Itt már nincs szükség szavakra. Ujjaid óvón kulcsolod össze az enyémekkel, míg tekintetünk újra egybeforr. Kósza smaragdszín holdakat magunk mögött hagyva emelkedünk még feljebb – s egy szempillantásra saját kerekded arcomat és íves mandulaszemeimet látom a te arcod helyén.

Mindig azt mondtad, nem hiszel a szerelemben. Nézd hát, ahogy növekvő szárnyaim árnyéka lassan felfelé kúszik két karodon. Csak bízz bennem, és érezd, hogy a szárnyam a tiéd is; hogy mindkettőnket elbír, ha elég szorosan öleljük egymást. Gyere velem…

#

Ahogy a kör véget ér, közel hajolsz, s óvatosan kikapcsolod a biztonsági öv csatját. Íves szemeid cinkosan csillognak, ajkaid pedig szinte a füledig érnek izgatottságodban.

- Ez fantasztikus volt! – Kisegítesz az óriáskerék üléséből, mely zörögve-nyikorogva pördül lassan tovább, s ekkor üti meg füleimet megannyi gyermek, fiatal és felnőtt zsibongása körülöttünk. – Te nem is élvezted? – Ajkaidat csalódottan húzod össze, mivel elvarázsoltságomban meg sem szólaltam eddig.

- De, imádtam. Csodás volt veled odafent. – Ölelésedbe bújva szorítom magamhoz vékony ingbe bújtatott testedet a lenge, kicipzározott kabát alatt, beszívva azt az illatot, mely mindörökre emlékeimbe vésődött.

...Ézemi...

Távoli illúzió (Yongguk & Jongup)

Megjegyzés: A történet 333 szóból áll, és a Zanzibar Délibáb című dala és Vörös Eszter Anna egyik képe ihlette. A zene hallgatását ajánlom olvasás közben is.

Műfaj: drabble (ez esetben 333 szó), angst, szürreális

Figyelmeztetés: 12+, depresszív hangulat

Az éj harmatos gyepe nedves hidegséggel ér meztelen talpamhoz. A kíméletlen szelek szinte a csontjaimig fúrják a sötétséget, ahogy óvatos lassúsággal tapogatózom a hegycsúcs felé.

Már csak néhány lépés kell, de hová lett a fényem?

A messzi ég csillagfüzérei vezetnek ezúttal is. Mintha csak álmodnék; egyszer-egyszer közelebb is hajolnak hozzám, és egyre csak hívnak.

Magam emeltem életemben ezt a hegyet, mert úgy hittem, egyszer elérhetem őket. Bogárszorgalommal gyűjtögettem halomba létem minden kincsét, s közben le sem vettem a szemem a folyton incselkedő távoli gyémántokról.

Mondd, miért csak most látom, hogy a holdam nélkül ezernyi fényévekre izzó csillag sem elég ragyogó, hogy utat mutasson az éjben? Miért csak most érzékelem, hogy mindvégig csupán a szemem csalt meg, hisz’ sosem kerültem igazán közelebb hozzájuk? Egyetlen pillantásom elfújhatta volna megbántottságod fáradtkék fellegeit, ha nem vonja el a figyelmem egy szemkápráztató illúzió.

Igazad volt, a csúcson fájdalmasan metszőek a szelek – s a hamisan ragyogó csillagok még mindig a végtelen távolból pillognak felém. Túl késő hátat fordítanom nekik, hogy melengető fényed után kutassak az arctalan éjben, hisz’ ebben a világban testem valója is már csak képzelgés, illúzió…

Mélyen magamba szívom a jéghideg szelet, széttárva hosszú karjaimat. Kimondatlan kérdésemre dübörögve gomolygó viharfelhőt szül az üres sötétség, mely dörgő villogással oszlik előttem kétfelé. A gomolyagok zord, nedves szárnyakként simulnak szétvetett karjaimra, ám villámaik ereje könnyedén a földre taszítja vékony testemet.

Lám, nemcsak élni, de távozni innen is ilyen gyenge lennék?

Újra és újra a hegycsúcs nedves füvét markolom, míg végül sokadszorra talpra állva összeszorított fogakkal, ám egyenes háttal viselem a forró energialöketet. A cikázó villám narancsfénye most engedi csak látnom, micsoda kopárságot hagytam magam mögött, hogy felépíthessem életem égig érő, zöldellő hegyét.

Utolsó könnycseppem némán hull alá a mélybe, mialatt az örvénylő szárnyak a magasba emelnek. – S eddig rejtegetett arcod végre felfedi fakó fényét, hogy búcsúzóul még megvilágítsa utamat.

...Ézemi...

Lélekmadarak (Jennie, Bloo)

Illékony világom egyetlen biztos pontja te voltál. Mindenemet odaadnám, ha újra a karjaidban tartanál, de már nem kellek neked többé.

Mondd, hogyan éljek tovább nélküled?

***

Nem értetted meg, mit jelent, hogy csak az enyém lehetsz – de most már senkit nem vihetsz az ágyadba. Veled együtt halt meg szánalmas életem egyetlen célja. Mondd, mit kéne tennem most?

Műfaj: songfiction, pszichothriller

Figyelmeztetés: gyilkosság, öngyilkosság és vér említés szinten; szürreális elemek; 16+

Megjegyzés: A történet Jennie és Henny (OC) szemszögéből íródik, a megszólított pedig Bloo. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Sóley Smashed Birds című zenéje, amelyet lefordítottam. A szöveget ITT tudjátok megtekinteni. Ajánlom még megnézésre a KLIPET, mert a szöveg mellett a képi világ is megjelenik a történetben, illetve a dal hallgatását olvasás közben. (Jelenleg egy kis technikai probléma miatt nem tudok fordításos videót szerkeszteni, de ezt pótolni fogom.)

A történet tulajdonképp Choi Xiumaru egyik kihívására íródott – bár az eredmény inkább két kihívás mixelése lett végül.

Bloo és Jennie, ha netán olvasnátok, kérlek, ne haragudjatok rám nagyon. Ez csak egy kitalált történet egy rajongótok fejéből.

Mégis hol vagyok, és mi történik?

A kérdés felcsendül ugyan zavartan nyugodt elmémben, ám úgy foszlik el az ürességben, akár kósza füst a levegőben. Szinte kiabál körülöttem a csend, melyet a füleimmel érzékelek, de valamiért képtelen vagyok felnyitni a szemeimet. Testem erőtlenül rázkódik meg egy hűvös légáramlattól, ám jól érzem, hogy a napsugarak, melyek szemhéjaimat is bordóra festik, fedetlen térdemet melengetik.

Apró kezeim hidegek és nedvesek, pedig arra sem emlékszem, hogy megmostam volna őket. És valahol a közelben mégis mintha folyna a csap... Akaratlanul is utat törnek könnycseppjeim lezárt szemhéjaim alatt, miközben a reszketeg hidegség egyre összébb gömbölyíti erőtlen testemet. Azt sem tudom, miért sírok.

Érzem, ahogy lassanként újra ellepi pilláimat a képzelgés, akár az alkony a fák néma lombkoronáját, és lassan feladom a küzdelmet, hogy elhessegessem; hogy felkeljek innen, és kinyissam a szemeimet. Ha túlságosan akarok valamit, folyton ez történik.

Zavaros elmém kézen fog, és elrepít egy másik világba; színesebbé és élőbbé alkotja a valóságomat, én pedig később apró történeteket szövök mindabból, amit látok, érzékelek. Nem vehettem be a gyógyszert, mely eltörli mindezt, habár te sosem tartottad művészetnek, amit csinálok.

Mióta kiköltöztem a házadból, folyton arrafelé sétálok, ahogy most is…

Mélyre szippantom a fűszeresen édes csokoládéillatot, mely a ringatózó bokrok és fák lombjairól férkőzik orromba, pedig itt nem is fúj a szél. Az ég ezúttal is olyan, mintha csak színes vattacukrokból ragasztották volna egybe: A babakék felhőhabok rózsaszínbe vegyülnek, s úgy tűnik, bármelyik pillanatban a homlokomhoz érhetnének, olyan közelinek tetszenek.

Meztelen talpaimat csak ekkor kezdi kissé vágni a keskeny ösvény keményre szikkadt, agyagos talaja, melyen állok. Ez is él, hullámzik, együtt az indigószín virágok tömegével, melyek margarétaszirmaikkal tátogatnak a fény irányába. Egészen a derekamig nyújtóznak, mégsem érnek hozzám, csak a nap felé meredeznek áhítatosan. Lenge fehér gézruhám egy ütemre kezd lengedezni velük – ugyanabba az irányba, amerre az út is visz.

Bárcsak most itt lehetnél velem, és így láthatnál… ilyen nőiesnek és erősnek.

A láthatatlan energia hosszú csokoládébarna tincseimet is a levegőbe vonzza, mialatt mintha egyenesen előre húzna az úton, s felfelé a dombon. A talaj ütemesen masszírozza talpamat minden lépésnél, mégis olyan súlytalannak érzem magam, hogy talán fel is tudnék szállni, ha nagyon szeretnék. Mégis kényelmesebb így, a földön sétálva.

Amikor azonban néhány hosszabb lépés után ruganyosan felkapaszkodom az elvadult növényektől kéklő dombtetőre, megpillantom az út végén a házunkat – vagyis most már csak a te házadat.

Az úton sétáltam, míg a házad közelébe értem.

Ebben a világban is ugyanannyira hiányzol. Mélybarna szemeid, melyekkel egyszer csintalan vadsággal, máskor gyengéd, szinte megadó szerelemmel néztél, lágyan hullámos ajkaid édes mosolya, férfiasan hangsúlyos állad és mély hangod…

Nem tudom elhinni, hogy sosem tartasz többet a karjaidban, hogy a művészélet velejárója, hogy nincs türelmed az agybajomhoz. Nem tudom elhinni, amit a legutóbb sörszagtól bűzlő lehelettel vágtál a fejemhez: hogy mindig is csak Hennyt szeretted, de már belőle is eleged van.

A szivárványos ég mintha hallaná a gondolataimat, úgy tükrözi vissza egy pillanatra, milyen gyengédséggel dédelgettél a régi kis albérletedben. A külvilág előtt mindig keménynek, igazi rosszfiúnak láttattad magad, ám amikor kettesben maradtunk, megmutattad, mennyire szeretsz, s milyen érzékeny, szeretetéhes lélek vagy legbelül.

A csendemet kerested, amikor valaki bántott, a hallgatásomat, ha valami nyomta a lelkedet. Azután lassanként eltávolított tőlem a hobbid, az új életed… Egészen megváltoztál. Mintha csak a színpad villódzó fényei vakítottak volna el, úgy vetetted bele magad a nyüzsgő forgatagba. Észre sem vetted, hogy szeretetteljes lelkedből lassanként minden szín kikopott, leszakadó darabjai pedig kósza madarakként szálltak tova…

A házad az egyetlen dolog ebben világban, mely nem hullámzik együtt a tájjal. Az amerikai mintára készült szimmetrikus faalkotmány teljesen mozdulatlan, csupán két azúrfényű fa hajladozik előtte elevenen ugyanarra a ritmusra.

Mintha szándékosan helyezkednének úgy, hogy elállják a bejáratot; sűrű koronájuk szinte földig hajol előttem, s így folytatja tovább táncát. Ahogy ujjaimat az egyik vékonyka ágra kulcsolom, érzem benne a lüktető erőt. Nem mondom ki szavakkal a gondolataimat, a kígyózó lombkorona mégis engedelmesen kúszik az ég felé, felfedve előttem az ismerős, dióbarnára lakkozott bejárati ajtót.

Megkértem egy fát, hogy engedjen be a házadba.

***

A hálószobád napsárga, magasba nyúló falainak látványa mosolygásra késztet. Nézd csak, olyan csendet alkottam itt, melyben éktelen lármának hat az ajtó feletti falon lógó ócska faszerkezet kattogása, amit még anyukád ajándékozott neked, mikor megvetted ezt a kis palotát. Hmm… igazán remek.

Az ajkaid kicsit kifehéredtek, de még mindig olyan kemények és vaskosak. Látszik, hogy szerettél habzsolni velük - a bulikat, az alkoholt, a nőket… A szemeid is puffadtak és karikásak, mintha elfeledkeztél volna arról, hogy néha aludnod is kellene. Tétlenül végtelenbe meredő tekinteted azonban egy rémült kisfiú kétségbeesett tehetetlenségét őrzi. Igazából mindig is ilyen voltál, hiába próbáltad másokkal és magaddal is elhitetni az ellenkezőjét. Mióta ismert lettél, folyton csak nyüzsögni akartál - most viszont végre mozdulatlan vagy, fakó és néma.

A kezemben tartott olló ragyogón, mégis kétfelé hasadva tükrözi vissza fekete tussal kiemelt, cicásan elkeskenyedő szememet, ahogy hunyorogva nézegetem. Még mindig csöpög róla a víz, míg néhány csepp előbb lágyan csúszik végig kecses csuklómon, hogy azután a takaród némán nyelje el mindüket.

Látod? Ez a büntetésed, amiért nem elégedtél meg az én testemmel. Azt hitted, megteheted, hogy egyik napról a másikra kihajítasz a házadból, aztán csak úgy behívsz egy kis szexre, hogy utána jól leidd magad, és újra kidobj? Jennie-vel kétségkívül megcsinálhattad volna ezt, de velem kár volt így bánnod, édesem.

Nem szeretném viszont, hogy továbbra is ilyen ijedten nézz rám, ezért óvatosan lecsukom a szemhéjaidat, mintha csak aludnál. Most is jól áll neked a vörös, ahogy a véred a kilyuggatott fehér pólód anyagát átitatva végigfolyik a hasadon és az oldaladon. Nem kíméli azt a híres fehér lepedőt sem, mely szintén az anyukád ajándéka. - Az anyukádé, aki naivan szeretett téged, bármilyen önző fia is voltál.

De mégis mit csináljak nélküled?

Ó… elfelejtettem, hogy én sosem cselekszem jól, így most úgy kell tennem, ahogy Jennie csinálná. Nos…- ütögetem keskeny ajkaimat a takaród szélén ülve, miközben lezseren keresztbe vetem egyik lábamat a másikon - ő mindent jóvá akarna tenni. Ez viszont most nem egy kivitelezhető dolog - bököm meg lazán a takaró alól kilógó csontos bokádat, mely élettelenül hanyatlik vissza előző pozíciójába. – A másik lehetőség, hogy varázsoljunk mindent látszólag tökéletessé. Kezdhetnénk ezzel.

Jennie szorgalmasan és pontosan dolgozna, hogy az anyukádra emlékeztessen téged – hajolok a könnyű selyem fölé, melyet a beleolvadó vér itt-ott narancssárgásra színezett. – Pedig te már rég nem ezzel gondolkodtál, hogy értékelni tudd a fáradozásait – borzolok bele szanaszét álló rövid, szénszínű hajadba a halántékod környékén -, sőt, nem is igazán ezzel – futtatom le csintalanul vékony mutatóujjamat keskeny, már-már törékeny mellkasod közepén a gyomrod tájékáig. – Téged jó ideje csak ez az egy részed vezetett, édesem – körözök kicsit a takarón az ágyékod felett, s akaratlanul is elfog a kuncogás, ahogy egy ragacsosan vöröslő kör rajzolódik ki a finom textilen mozdulatom nyomán. – A véred nélkül sajnos már ez is használhatatlan – suttogom győztes mosollyal azokra a dús, színüket vesztett ajkakra, melyeket még így, élettelenül is megkívánnék, ha olyan naivan szerelmes típus lennék, mint Jennie. – Nos, kezdjük el.

Óvatos mozdulatokkal hajtom négybe a lenge takarót, s meg sem állok vele a mosókonyháig. Üggyel-bajjal eltávolítom alólad a lepedőt is, a párnákat pedig egészben nyomom a mosógép fémhengerébe. Tudod, a lustaságod időt spórol nekem, édes. Olyan nagy teljesítményű gépet vettél, hogy minden egyszerre belefért, és még teregetnem sem kell majd, hála a szárító funkciónak…

A víz monoton zubogása és az ütemes duruzsolás kellemes háttérzenét ad a legaprólékosabb műveleteknek. A konyhádból kölcsönvett ollóval nemcsak szúrni lehet remekül; a félig már megkeményedett, ragacsosan véres pólódat is könnyedén felszabdalom vele. A Hennessyt dúdolgatom, ahogy egy másik méregdrága fehér pólódat megmártom egy tálnyi vízben, majd aprólékosan letörölgetem vele csupasz felsőtested, és az ágy bordó szövetét. Tudom, hogy Jennie is épp ilyen gondosan csinálná…

És már megint ajkaimra kúszik egy könnyed mosoly, amint az éjjeliszekrényen heverő üres konyakosüvegre pillantok. Azt mondtad, azért neveztél el erről a bűzlő löttyről, mert ugyanolyan csábító vagyok, és én is azt adom neked, amit a Hennessy. Azt mondtad, már csak mi ketten kellünk a boldogságodhoz; a sikerességed csupán a pénzt szolgáltatja, hogy ne halj éhen.

Azok a csintalanul mély csokoládészemeid már akkor is hazudni próbáltak, de elfelejtetted, hogy egy nővel állsz szemben. – A hiszékeny kislányt még sokáig megvezethetted, ahogy az apját is, mikor megígérted neki, hogy vigyázni fogsz a lányára.

Szegény Jennie… Nélkülem képtelen lett volna túlélni az édesanyja halálát, és mégis én lettem az, aki legelőször elcsábított téged tőle…

***

Ismerős csilingelés cikázik a fülemben, amint feltárul előttem egy nyikorgó ajtó, s hosszú gesztenyeszínű tincseimet kisöpri arcomból a sötét, nyirkos fuvallat. A mosógéped játssza ezt a dallamot. Néhányszor megfordul körülöttem az apró helyiség, mire a mögülem beszűrődő fény elegendőnek bizonyul, hogy tudatosuljon bennem, hogy épp a pincédben vagyok. Szédülésem azonban nem csillapszik. Fejemet fogva tapogatózom a falat keresve, mialatt a lilásfekete gerendák recsegve felszakadnak, s egy tucatnyi éjszín tollú, veréb méretű madár rebben a levegőbe.

Egyre az alacsony plafon alatt néhány centivel köröznek, akárha nem is szeretnének kijutni ebből a sötétségből. Szárnyuk suhogásának légárama lecsendesíteni látszik rosszullétemet.

Már megint csak képzelegnék, és ezért láthatom itt a lelked elvadult madarait? De a pincéd valóság, jól érzem. Mit csinálhatott Henny?

Pillanatnyi aggodalmamat azonban elfedi az előttem lassanként feltáruló látvány; a madaraid alatt ugyanis ott hever az az ócska fehér műanyag éjjeliszekrény a régi lakásodból.

Ahogy kihúzom az egyik piros fiókját, benne találok minden kis csecsebecsét, melyet az évek alatt tőlem kaptál: plüssfigurákat, nyakláncokat, karkötőket, egy öngyújtót és egy szív alakú kispárnát. A másik fiókban azonban egyetlen fehér boríték árválkodik – rajta az én nevemmel. Tudtam, hogy ez a valóság, és te még mindig szeretsz. Ez csak azt jelentheti…

A pincédben volt egy levél számomra.

Izgatottan remegő szívvel nyitom ki, s olvasom ismerős, szabályosan szabálytalan betűidet, te viszont arra kérsz benne, hogy ne hívjalak, ne keresselek többé. Azt írod, téged már egyedül csak a zenélés érdekel, semmi és senki más; ha pedig valóban szeretlek, biztosan megértem ezt.

Érzem, ahogy bensőm forrósodni kezd a szavaidra. Ezúttal éberen ér el a kábulat, mialatt ábrándjaim romjai alól ugyanaz a kérdés visszhangzik fel: Mégis mit csináljak nélküled? A szédülés újra megpörgeti előttem a sötét falakat a madaraiddal együtt. A csupasz cementpadló épp úgy remeg alattam, mint a fantáziavilágom talaja, s a pince merev falai is repedezni kezdenek körülöttem.

Te is biztosan szerettél, mikor azt mondtad, ma már az embereket nem érdeklik az unalmas könyvek. És hogy sosem lehetek híres író, mert nem vagyok normális.

Lángoló fájdalmam mintha minden mást felülírna. Szédülésem csillapodni látszik, én pedig előkotrom a felső fiókból azt a szívecskés öngyújtót, amit valamikor tőlem kaptál.

Az éjjeliszekrényed tetején nyújtózkodni kezdenek az első melengető lángok, hosszú nyúlánk árnyékokat ajándékozva pincéd kacatjainak. Ahogy újra minden sötétbe borul, a leveled lassan épp olyan feketévé hamvad, amilyenek a madaraid. A harmatgyenge lángnyelvek azonban szinte érintetlenül hagyják a műanyag bútordarabot. Talán épp így kellene véget vetnem mindennek? Ez lenne a megoldás? Hisz’ ha én nem vagyok, Henny is megszűnik létezni.

A madaraid mintha éreznék a veszélyt, fülsüketítő cserregéssel kezdenek cikázni körülöttem, elállva az utat is, mely kifelé vezet ebből a sötétségből. Nem akarok ártani nekik, ezért muszáj őket egyesével megfognom, s becsúsztatnom a fehér pulcsid kenguruzsebébe, mely a combom közepéig ér.

… megfogtam az összes madaradat,

s belepréseltem őket a zsebembe…

Ha viszont a te pulcsid van rajtam, csak Henny hozhatott ide… és akkor te is itt lehetsz valahol.

Rögvest letörlöm arcomról fájdalmam égető könnyeit. Rohannék hozzád, úgy, ahogy vagyok - hátha valahogyan el tudnám érni, hogy visszafogadj -, nem törődve azzal, hogyan is nézhetek ki ebben a pillanatban. Ám a zsebbe rejtett madarak sötétsége néhány pillanat alatt feketévé változtatja és kérgessé szárítja a lenge pulóver anyagát - az egyedüli ruhadarabét, ami rajtam van a kis kék papucsodon kívül.

Nem akarják talán, hogy hamuvá égessek itt mindent önmagammal együtt, de azt sem, hogy hozzád siessek?

Ha csak egyet lépnék előre, a kemény páncéllá szilárdult textil darabokra hullana, s én ott állnék meztelenül, árván... Ekkor azonban ujjaim közt kifúrja magát az egyik madarad, ez pedig már épp elég ahhoz, hogy a valamikori pulóver recsegve törjön darabokra, fedetlenül hagyva testemet.

Még időm sincs felfogni a történéseket, és tudatosítani magamban, hogy amit érzékelek, valószínűleg még mindig hallucináció, mikor a fekete verebek mind rám szállnak. Apró karmaikkal megkapaszkodnak a bőrömön, testük viszont mintha elpárologna; belevész a repedezett falak levegőben suhanó porszemcséinek hadába. Sötéten csillogó tollaik mégis úgy tapadnak a bőrömre, védve azt, akár egy különös fekete estélyi ruha.

Nekem is így kéne tennem a közös emlékeinkkel? El kellene végre engednem téged, s csak azt megtartanom magamban belőled, ami véd, épít?

Majd azután lefosztottam a tollakat, és

készítettem magamnak egy gyönyörű ruhát.

***

Ejnye, ez biztosan Jennie műve. - Félrebillentett fejjel nézegetem meztelen testemet a fürdőszoba tükrében. - Igazán kár, hogy annyira szerelmes volt beléd, hogy a kedvedért nem ment el a hipnózisos kezelésekre. Nem vette észre, hogy te nem őt féltetted ezektől, csak engem akartál megtartani.

Néhány pillanatig épp úgy játszadozok kerekded melleimmel, ahogy te csináltad pár órával ezelőtt. Végigsimítom az oldalamat, karcsú derekamat, lapos hasamat és formás csípőmet, amit annyira szerettél… - Jennie nem tudta ezeket használni. Azt pedig elfelejtette, mire vagyok képes, ha még a gyógyszereit sem veszi be.

Halványan rémlik, hogy rájött, ha magával végez, akkor én sem leszek többé. Látod, milyen elvakultan imád téged? Semmivel sem jobb nálam. De örülök neki, hogy emlékszem erre a gondolatára, mert így megvan a megoldás.

Már csak az utolsó simítások vannak hátra. Megfürdöm, majd magamra öltöm azt a fekete csipkés miniruhát, amelyben kora reggel elcsábítottalak. Újraalkotom a sminkem, mely az alapozás után csupán egy fekete szemhéjtusból és egy cseresznyeszínű rúzsból áll; a hajamat pedig szimplán kifésülöm. Minek is erőlködnék, hisz’ ez a gyengéd, és az arcom smink nélkül is olyan finoman szabályos, akár egy porcelánbabáé…

Nem emlékszem, Jennie hogyan akart végezni velünk, azt viszont tudom, hogy van pár műanyag kannányi olcsó benzin a garázsodban, a kádadat pedig nem nehéz kicsit kényelmesebbé tenni. Te mesélted egyszer, hogyan mehetek biztosra, mert azt hitted, csak Jennie lenne képes véget vetni az életünknek.

Nem ismertél, édes. Nem vetted észre, hogy mindkettőnk életének te lettél a célja, az értelme…

#

*

Újra az ismerős úton sétálok, keresztül a búzamezőn; a betonkockákkal kirakott keskeny csapáson, mely az erdőszéli házadhoz vezet. Ez a valós világ, ám súlytalanul könnyű testem érzete már csak illúzió, ahogyan a bokámig érő fehér pamutruha is, melyet viselek. Lelkem könnyedén a levegőbe is emelkedhetne, hogy a magasból csodálhassam a tájat, ám így közelebb érzem magamhoz a föld melegbarna energiáját.

Az orvosok valamikor azt mondták, talán a hipnózisos kezelések sem tudnának egybeforrasztani minket Hennyvel, most viszont jól érzem, hogy ő újra a részem – ahogyan azt is, hogy ez a világ nem az otthonom többé, mégsem félek.

Az úton sétáltam, amikor észrevettem, hogy meghaltam.

Már tudom, hogy te sem élsz, s a lelked is eltávozott erről a világról, mégsem érzem többé, hogy csak melletted, általad létezem, s különös módon szomorúsággal sem tölt el a halálod. Valójában sosem voltál az enyém, egyik énemé sem. Hisz’ nálunk sokkal hatalmasabb erők sodortak minket az úton egymás karjaiba, s mi elkerülhetetlenül taszítottuk egymást lassan a megszűnésbe.

Tekintetem a búzamező telt, sápatag kalászain időzik el, melyek engedelmesen bókolnak a vénülő napsugaraknak, s hajlonganak a pajkos koraőszi szelek előtt is. Békés nyugalommal csodálom őket az itt-ott előtörő vadvirágokkal együtt, melyek magukhoz vonzzák a lassan elfáradó nektárgyűjtő méheket.

Szinte cél nélkül haladok a domboldal irányába, mikor a közelben álló elevenen csivitelő bokor lakói egyszerre rebbennek fel a gyenge ágakról. Meglepetésemre azonban nem menekülnek el előlem, épp ellenkezőleg. A verebek odaszállnak hozzám, és sűrűn csapkodva apró szárnyaikkal tartják magukat lebegésben. Ők lennének a madaraid?

Ekkor veszem észre, hogy mindegyikük egy darabka papírt szorongat karmos kis lábujjai között. Óvatosan kihúzom az egyik lapocskát, melyen anyukám gyöngybetűit találom:

„Te vagy a legszebb kincsem, Jennie. Kérlek, óvd az édesapádat, viseld gondját helyettem is, mikor én már nem leszek.”

Tisztán, élőn kirajzolódik előttem anya meggyötört, porcelánfehér arca és halovány ajkainak erőtlen, mégis magabiztos mosolya, amikor a kórházi ágyon nehézkesen felülve hideg kezével óvatosan a kezembe csúsztatta ezt a levelet. Apró fekete szemei remegtek a visszafojtott könnyektől, én pedig akkor, hét évesen nem is értettem, nem éreztem igazán a szavai valódi súlyát. Nem tudtam, vagy talán nem akartam tudni, hogy ennyire beteg; hogy sosem fogunk többet bulgogit enni a sarki kifőzdében, sosem megyünk kirándulni az erdőbe, sosem mesél már nekem, ha félek elaludni…

Amikor elvesztettem őt, a lelkem kettészakadt. Akkor született meg Henny, akit mindez hidegen hagyott, míg Jennie nem is emlékezett a fájdalomra…

Néhány könnycsepp szemeimbe settenkedik, ahogy újraélem a múlt darabkáját, ám a következő pillanatban már mosolyra nyúlnak az ajkaim. Megvan a cél, ami miatt a lelkem még itt van a Földön. A jegyzetet óvatosan lenge ruhám zsebébe csúsztatom, majd egy másik veréb üzenetéért nyúlok…

Az úton jegyzetek hevertek szánalmas kis múltamból.

Megfogtam egyet, és eltettem zsebembe…

… a madaraiddal.

Ahogy a hátam mögé tekintek, tündöklő gyöngyházfehér fényfolt bontakozik ki az ég sápadt kékségéből, s addig duzzad, míg rá nem simul a horizont vonalára. Hívogat a tiszta melegség, mely belőle árad, ám egyelőre hátat kell fordítanom neki, hogy végigmenjek az úton, hogy elbúcsúzzam.

Amint megpillantom a szélben hajladozó bokor árnyékát a sápatag kalászokra vetülni, és továbbindulok a házad felé, a múltam jegyzetei egyszer csak kicsusszannak a zsebeimből, s apró darabokra szakadva keringenek a levegőben, míg szorosan rá nem tapadnak a ruhám anyagára. A könnyű textil ekkor hirtelen szertefoszlik, s már csak az emlékeim burkolják be a testemet…

Majd ezután szétszaggattam az oldalakat,

és készítettem magamnak egy gyönyörű ruhát.

Néhány lépés után megpillantom az apró halásztavat a domb mellett.

Jennie sosem mert a közelébe menni, mivel még kislányként egyszer kis híján belefulladtam a strand medencéjébe, mikor egy bugyuta fiú a vízbe lökött. Mostanra azonban elillant belőlem minden korábbi félelem. Készen állok, hogy a fáradtzöld víztükörtől is búcsút vegyek, ám már messziről is jól látom, hogy valami matt, szürke anyag fedi a felszínét.

A tikkadt, színehagyott fű szárazon zörögve töredezik lépéseim alatt, míg egyre közelebb érek. A félig kopasz gyékények éles levelei suhogva adják meg magukat akaratomnak, ahogy utat nyitok soraik között, hogy jobban rálássak a vízfelszínre.

Hamu.

Egy pillanatra megzavarnak a parányi szürke foszlányok; ajkaimat résnyire nyitva felejti a felismerés, hogy a tópart embermagas növényein és a domb felém eső oldalán is megkapaszkodtak már. Ez maradt volna a házadból?

Az úton sétáltam,

míg a házad közelébe értem.

A házad az én vizemen lebegett.

A nap mögött, a távoli égbolton úszkáló szürke ködfelhő ezek szerint füst és hamu lenne? Verébhadad szinte a semmiből terem újra körülöttem, s jajveszékelő csattogással igyekszik előttem elállni a házad felé vezető utat; ezúttal mégsem hallgatok rájuk. Nem a kétségbeesés, nem is a kíváncsiság visz tovább, sokkal inkább a vágy, hogy utoljára lássam azt a helyet, mely az életemet jelentette.

Felérve a domb tetejére szinte csak feketére korhadt, élesen meredező gerendákat és félig leomlott oszlopokat látok, s a leszakadt tető kormosra színezett cserépdarabjait. Eltűnt az ajtó, darabokra hullottak az ablakok; mintha a ház a saját maga ásta mélységbe rogyott volna vissza.

Az eddig lassan lefelé kúszó nap másodpercek alatt bukik ekkor az élettelen faszilánkok mögé, a madaraid pedig csendes meghittséggel telepszenek az egyik fád szénszínűre kopasztott ágaira. Úgy tűnik, időm lejárni látszik ezen a helyen.

Mögöttem a távolból hívogató fehérség szinte világít a hamar érkezett éjszakában, ám az amilyen gyorsan jött, olyan sietősen adja is át helyét a virradatnak. Mire lassan körbefordulok a homályba burkolózó, hallgatag tájon utoljára végigtekintve, a napkorong újra megjelenik a horizonton.

A verebeid hívogató halksággal csivitelnek a megkopasztott ágakon, a házad kihűlt romjai előtt, s én érzem, hogy engem várnak. Emlékeim jegyzetei lefoszlanak testemről, ahogy felkapaszkodom a legalsó gallyon, ám már nincs is szükségem rájuk többé.

Szárnyak nélkül, a reggel harmatos szellőjének hátán szállok a fénybe a madaraiddal, elengedve minden súlyt, mely ebbe a világba húzta szabaddá lett lelkemet.

Reggel pedig felmásztam a fádra, és elszálltam…

...Ézemi...