A tökéletlen reménycsillag (Jungkook, V)

„Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie?”

Megjegyzés: A történet a Kpop Fictions Írói Műhely Karácsonyi titkos barát kihívására íródott egy kedves írótársam számára.

Említés szinten illetve a leírásokban elég sokat szerepel Kim Jonghyun. Ha valakinek túl fájó az ő nevével találkozni, inkább ne olvassa el a történetet.

Műfaj: slice of life

Figyelmeztetés: 12+; nagyon enyhe, említés szintű bromance tartalom

Jungkook egy korábban elkezdett olajpasztell portrét vett ujjai közé, s mélyet szippantott műterme kissé csípős, festékaromájú levegőjéből. Egy éve már, hogy csupán emlékeiben élhettek a fiatal férfi vonásai, ezidáig mégis képtelen volt rá, hogy megörökítse őt. Csak a finoman lehunyt szemeket vetette óvatos gonddal a papírra, mivel a fájdalom sebző szilánkjai minden alkalommal elevenen mélyedtek húsába, mikor folytatni szerette volna.

Mindig is álmodozó, kissé magának való művészlélek volt, aki sok esetben többre értékelte egy jó könyv társaságát, mint egy másik emberét, s szívesebben ment el egy alkotótársa kiállítását megtekinteni, minthogy ugyanezzel az emberrel szórakozni induljon az éjszakába. Amióta eltávozott, aki a világot jelentette számára, gyakran éberen is képzelete világában időzött.

- Jonghyun… - mondta ki ezúttal hangosan, ám elhaló erővel a férfi nevét, s egy pillanatra remegve hunyta le pilláit.

Nemrég még ha őrá gondolt, képzelete mindig színtelen, párás illatú tájakon barangolt, a magányos hegyeken tenyésző mohákba sóhajtva a másik gyengéden dallamos hangját. Azét a valakiét, akinek időtlen mosolyát a vízesés árján csillogtatta a szürke napfény, akinek lelke ott élt a sziklafal molnárfecskéinek természettől való, dísztelen bájában és fáradhatatlanságában…

Egy év múlt el azóta. Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie? Hisz’ Jonghyun nemcsak zongorázni tanította őt meg, hanem szeretni is. Bár ezt sosem mondhatta el neki…

Ahogy újra tágra nyitotta szénszínű szemeit, néhány pillanatig a fapadlón heverő színesen mocskos krétásdobozra meredt. Pár hónapja még idegesítően síkosnak érezte ennek a fajta krétának a tapintását is, azt pedig még inkább, hogy nyomot hagy ujjain; s hogy túl éles és színes a fehér-feketére fakult képzeletéhez. Mégis… épp egy olyan ember tanácsolta neki, hogy próbáljon meg ezzel dolgozni, aki jottányit sem ért a festés és a rajzolás technikáihoz. Neki csak ízlése és véleménye van… ezek viszont akkor is előmásznak széles rózsaszín ajkai közül, ha senki nem érdeklődött felőlük.

Jungkook maga sem volt biztos benne, miért, de puhán pirosló ajkai megrándultak, amint felidézte a jelenetet, amikor megismerkedett Taehyunggal.

Szokás szerint zenész barátjával, Hongkival üldögélt a zajos pláza gyorsétterme előtt az épp elmajszolt hamburgerüket emésztgetve, s a másik ezúttal is azzal nyaggatta, hogy menjen vele bulizni az éjjel, mert az majd mindkettejüknek segít felejteni.

Jungkook azonban a már szokásos kedvetlensége mellett álmosnak és tompának érezte magát. Azon gondolkozott, milyen jó is lenne, ha volna egy olyan távirányítója, mellyel lehalkíthatja Hongki reszelős hangját. Ám ekkor hirtelen felriasztotta ernyedt figyelmét egy felharsanó hiénakacaj.

Szinte mérgesen vonta össze szemöldökei erdejét a hang irányába fordulva, a közeli játékterembe pillantva. A piros-barna fényekkel megvilágított helyiségben egy fiú épp huncutul vigyorogva ecsetelte társának, hogy sikeresen elűzte mellőle az „agyatlan csirkéket”, majd lazán levetette a biliárdasztalra a kezében lógatott dákót.

Mint egy kerge manó. Még a fülei is megvannak hozzá – jegyezte meg magában Jungkook, míg Hongki látszólag fel sem figyelt semmire. Szinte ráhajolt telefonja kijelzőjére, melyet időközben előkotort valahonnan, s ahogy a helyi szórakozóhelyek között böngészett, még nyelve hegyét is kidugta izgalmában.

- Majd én keresek jó társaságot, hyung. Nézd csak mondjuk... őket ott! – csendült fel újra a játékteremből az incselkedő hang a törékeny testű, ám jól láthatóan izgága fiú szájából, s mire Jungkook kitalálhatta volna, hogyan tettesse, hogy belemélyedt a szívószála nyomogatásába, már ott is állt az asztaluk előtt a könnyeden mosolygó kis manóarc: - Császtok, fiúk. Nincs kedvetek egyet biliárdozni velünk?

A merész fiú magas, nyílt tekintetű társa néhány lépésnyire követte őt, s Jungkook hirtelen megilletődöttségében inkább ebbe a komoly, mégis kissé zavart szempárba kapaszkodott bele. Ám nem sokkal ezután ijedtében szinte fel is pattant ültéből, mivel Hongki – még inkább meglepve elmélyült tevékenysége közben – éktelen csikorgással lökte kijjebb a székét.

- Hát… miért is ne! Ilyenkor úgyis üresek még a klubok. – Csak egy szemvillanásnyi időre sandított Jungkook felé. Nem nézett rá egészen, s természetesen a válaszát sem várta meg. Egyértelműen el akarta kerülni, hogy a másik keresztbe húzhassa ezt a kínálkozó programot is… - Na, gyere már, Jungkook! – És ennek tetejében még sürgette is, pedig ő annyira nem akart menni. Dehogyis akart két idegennel biliárdozni, miközben évek óta nem játszott ilyet… s az is csak egyetlen alkalom volt.

Világoskék inge most feszült máskor lapos és feszes hasán az elfogyasztott ételnek címkézett szeméttől, s kissé elgyötörtnek is érezte már magát… De persze, hogy nézne az ki, ha megint ő lenne, aki elrontja barátja szórakozását, hisz’ már így is nyakába illett a „hivatásos ünneprontó” tábla. Kelletlenül állt fel hát a kemény székről, s vonult a fiúk után legutolsóként az édes dohányszagú helyiségbe…

Taehyung akkor is egy hiperaktív és szemtelen idióta.

Jungkook fegyelmezetten összpontosító vonásait egyre inkább megtörni látszott valami... Valami, amit ő az első találkozásuk után valószínűleg csak jogos dühnek bélyegzett volna.

Jonghyun oszlopszerű, nem egészen szabályos orrának megrajzolása következett. Az orrcsúcsa kissé jobbra ferdült, erre is jól emlékezett még. Hisz’ maga mesélte neki, hogy volt korábban egy kisebb balesete, és az orvosok csak így tudták helyreállítani szilánkosra tört orrát. Jungkook odafigyelő gonddal fogott az orrlyukak megalkotásához, ám közben újabb nem várt gondolat furakodott elméjébe.

Már megint az a hülye Taehyung, aki képes beszéd közben is turkálni az orrában, nem zavartatva magát attól, mit gondolnak róla mások. Utálja, ha nem érzi tisztának az orrát… na persze. Inkább azt utálja, ha nincs a figyelem középpontjában.

Gondolatai gúnyolódni látszottak a másik furcsaságán, ám csakhamar be kellett ismernie önmagának, hogy ő sem igazán jobb nála… csak épp másféle különc, mint Taehyung. Finoman vágott, pirosló ajkait egyre határozottabb, szélesebb mosolyra húzta a felismerés, miközben a melegbarna kréta sebesen járt a kezével együtt.

Árnyékokat és fényt rajzolt; épp, mint ahogy ebben a pillanatban érezte magát. Mintha minden, mely ezidáig fájón feszült mellkasában, kiszakadni látszott volna bensőjéből. A lágy tapintású, ám felfelé fésült haloványszőke hajkoronával folytatta, s lázas lendületében szinte csak azt érezte, ahogy egy kiszökő könnycsepp kézfejére hull. Ezúttal tudta, érezte, hogy képes lesz befejezni a portrét, ezért még nagyobb igyekezettel dolgozott tovább.

Kerek, éjszínű tekintete ragyogott az elszántságtól, amikor lassította és finomította kézmozdulatait, hogy belefogjon a gyengéden ívelt ajkak és a szögletes áll megalkotásába. Óvatlanságában melegbarna csíkokat húzott saját homlokára is, ahogy megvakarta azt. Ám egy ideje nagyon igyekezett nem aggódni amiatt, hogy rajzolás vagy festés közben összepiszkolja magát.

Ez is csak Taehyung miatt van… pedig az első fél órában még a pokolba küldte volna, ha lett volna elég mersze hozzá… Hisz’ olyan szemtelenséggel incselkedett vele, mintha már ezer éve ismernék egymást.

És felidéződött benne, hogy a flegma kis manó hangosan kinevette őt, mikor biliárdozás közben, a legelső lökésnél csupán súrolta a dákó végével a fényes fehér golyó oldalát, szinte egy helyben megpörgetve azt. Ahogy Jungkook ösztönös, parázsló dühvel ránézett, a másik mégis valami elomló gyengédséggel a hangjában szólalt meg:

- Csak nyugi, nem sietünk sehova. Figyelj. – Kérdés nélkül vette ki kezéből a hosszú rudat, majd játszi kecsességgel előrehajolt, s magabiztosan illesztette ujjai vonalára a dákót. Még arra is volt energiája, hogy kifújja magas homlokából szemébe reppenő diószín tincseit. – Lődd be magadnak pontosan a célt. Menj biztosra, ne kapkodj. – Ezúttal szinte steril, összpontosító szenvtelenséggel beszélt, Jungkookot egészen összezavarva. A sértettség és az alázatos figyelem egymást kergette elméjében, s egy cseppet sem világosította meg Taehyung villanásnyi, parázslón sötétlő pillantása, miután az felegyenesedett az asztal mellől, s könnyedén ellépdelt mellette. Természetesen ezzel az egy, határozott lökéssel be is küldött egy sárga csíkos golyót a szemközti lyukba.

Pofátlanul ügyes - gondolta magában akkor Jungkook.

És nem is annyira idióta, amilyennek elsőre tűnik. Vagyis inkább egy intelligens idióta…

A kerekded, porcos fülkagylókon dolgozott, mikor mozdulatai ismét meglassultak kissé.

A harmadik közös biliárdozásuk volt, melyet a négy fiú már előre megbeszélt egymással. Jungkook nem tudta felidézni, pontosan miről is volt szó épp, de arra jól emlékezett, hogy Taehyung valami csípős megjegyzést ejtett el felé, mikor Seokjin, az a magas és nyugodt fiú vette kézbe a dákót. Ő is a manóéhoz hasonló gyakorlottsággal rendelkezett, mozdulatai ekkor mégis némi lassúságot, tétovázást mutattak, ahogy ráhajolt az asztalra; sőt, oldalával már-már felfeküdt rá.

Lökése nyomán egy távoli piros golyó lágyan megcsillanva pattant vissza a szemközti oldalról, s bár látványosan vesztett energiájából, majdnem be is vándorolt egy a fiúhoz közelebbi lyukba. De csak majdnem. Túl kevés volt hozzá a lendület.

- Ahj, hyung… nem vetted észre itt ezt? Egyenes vonalban, csont nélkül be lehetett volna lőni – mutatott erre hanyag kézmozdulattal egy oldalt árválkodó golyó felé Taehyung, fejével biccentve egy közeli lyuk felé. - De te inkább keresztülhajoltál a fél asztalon egy olyanért, amiről te magad is tudtad, hogy nem fog menni. Hmm… Ez olyan emberi. Gondolj csak bele, mi mind ezt csináljuk. – Jungkook és látszólag Seokjin sem tudta igazán mire vélni ezt a hirtelen jött filozofikus hangnemet. Értetlenné kerekedett tekintetük azonban nem látszott megzavarni Taehyungot: - Nem vesszük észre a lehetőségeket, az embereket, amelyek itt vannak a közelünkben, mert valami vagy valaki más felé nyújtózkodunk, akit úgysem érhetünk el soha. Olyan csóri csicskák vagyunk… – Nem is ő lett volna, ha nem vedlik vissza az utolsó mondattal és a rá jellemző flegma vigyorral korábbi bőrébe, mégis… Jungkook elméjébe beleégtek korábbi szavai.

Talán csak nem akarta, hogy elszomorodjunk… vagy hogy magunkra vegyük a szavait. Érzésekből sosem űz gúnyt, legalábbis ezt állítja magáról.

Igaza van, ugye?

A mű elkészült. Épp olyannak rajzolta meg Jonghyunt, amilyennek ismerte: ragyogónak és gyengédnek, gyémántkeménynek és törékenynek egyszerre.

Még egy könnycsepp kigördült szeméből, s gömbölyű orcáján lecsúszva egyenesen az apró festett barna anyajegyre hullt.

Légy boldog odafenn, hyung. Ígérem, ezentúl én is boldog leszek idelenn.

...Ézemi...