„Ködös
egyhangúsággal sötétlik felettem az ég. Tán a csillagok is belefulladtak ebbe
az alig hallható hiábavalóságba? A belváros olyan messze van… és fogalmam
sincs, Loopy hol tette le a kocsit…”
Megjegyzés: A történet Bloo
szemszögéből íródik, és kicsit a Downtown baby című dala
ihlette.
Műfaj: egyperces, angst, melankolikus, slice of life
Figyelmeztetés: nincs
A köztéri lámpák fázós
fénye szinte megvakít, ahogy a sikátor cserjeges[1]
tócsáiról szemembe tükröződik.
Mintha
láttatná velem láthatatlan árnyékomat is, mely előttem jár, ahogy mindig. Talán
apának igaza volt: tényleg képtelen leszek ebben az életben átlépni a saját
gyengeségeimen...
Fogaim erőltetetten
koccannak össze, megduplázva tétova csoszogásom ütemét a nyálkás aszfalton. Fel sem húztam a kabátom cipzárját. De ugyan,
mit számít, ha fázik a testem? Hiszen csupán üres visszhang dobol mellkasomban,
mióta a hiányod elfeledtette a szívemmel, hogyan is kell dobogni.
Minden nap érzem, hogy ez
a méreg egyenesen a torkomig kúszik, amint elpárolog a napfény; hideg
tompasággal feszít belülről, szinte fojtogat. Egyedül az alkohol, a keserű
zsibbadás képes ragacsos bódulatba burkolni nemléted fájdalmát. S a félig üres üveg most is itt imbolyog
jobb kezem fájón fagyos ujjai közt…
Ködös
egyhangúsággal sötétlik felettem az ég. Tán a csillagok is belefulladtak ebbe
az alig hallható hiábavalóságba? A belváros olyan messze van… és fogalmam
sincs, Loopy hol tette le a kocsit…
Egy pillanatra megállok
és fülelek, honnan is ered a távoli autók motorainak halvány zajköde. Valami
puha nesz is szállingózni kezd a majdnem csendben, s vele együtt mintha piciny szúrások
érintenék dermedt arcomat. Esni kezdett a
hó.
- Ezek… ezek tényleg a
te fagyott könnyeid? Elhihetem még, amit anya mesélt? – Leheletem
elhomályosítja a fekete eget. Ajkaim fájdalmas mosolyra görbülnek, s mintha mélyen
bennem felrepedne valami. - Nélküled nem megy tovább, Hani, hát nem látod? –
Eddig visszatartott könnyeim előtörnek a repedésen át, szinte perzselve
arcomat. Az üveget szemeim elé emelem, hogy te is lásd. – Mit tegyek, mondd? –
Karjaimat egészen széttárom, nem törődve azzal, hogy erőtlen testemet lassan
összegörnyeszti a remegés.
Lassan a kihalt
sötétségből egy ismerősen mozgó alak rajzolódik ki. De nem érdekel, majd kikerül… A cseppek szinte arcomra fagynak, míg
néhány pillanatra lehunyom a szemem, várva, hogy az a valaki elsétáljon
mellettem. Ám ő egész mást tesz:
- Na végre megvagy. Most
az egyszer jól tetted, hogy kiabáltál, ha már a telódat sikerült kikapcsolnod.
Gyere, tesó. – Loopy az, aki gyengéd határozottsággal karolja át a vállam;
magasan zengő hangja halk és együttérző. Nem szid le, amiért szó nélkül
otthagytam abban a lepukkant éjjel-nappaliban, míg ő bement, hogy egy ramyeont
vegyen nekem.
Csendesen maga felé
fordít, hogy felhúzza a kabátom cipzárját, s én szinte vak tehetetlenséggel
kapaszkodom sötéten pislákoló, mégis szeretetteljes tekintetébe. – Egészen
átfáztál, te hülye… - mormolja végül mégis kissé feddőn, kapucnija alól
méregetve elgyötört arcomat, de szinte csak magának. – Fújd ki az orrod. -
Hagyom, hogy kivegye a kezemből az üveget, és egy zsebéből előkotort, cigiszagú
papírzsebkendőt toljon helyette elgémberedett ujjaim közé.
Úgy teszek, ahogy
mondja. Ám amint a következő gondolatom összekeveredik az iránta érzett
hálával, újabb hidegen langyos cseppek kúsznak végig a régiek helyén. Loopy mégis
szótlan türelemmel vár rám.
- Hyung, holnap… - A
hangom még mindig olyan fátyolos és reszketeg, hogy képtelen vagyok folytatni a
mondatot, ám ő megteszi helyettem:
- Igen. Kimegyünk hozzá
a temetőbe, megígérem neked…
...Ézemi...
[1] Ez a szó
nem található meg a Magyar értelmező kéziszótárban, de néhai mamámtól maradt
rám, és otthon mi rendszeresen használjuk. Arra az állapotra mondjuk, amikor fagypont
környékén a víz széle elkezd szálkásan, hártyaszerűen befagyni.
Szia! ^^
VálaszTörlésTegnap nem mertem elolvasni, lévén angst és féltem sírni fogok, mert nagyon olyan volt a hangulatom, de így utólag már látom, hogy nem kellett volna félnem.
Természetesen átjön a fájdalma Danielnek, nagyon is szépen van megírva, ahogy a hideg, mint egy fájdalmas érzés fogja körbe. Hani nevének számomra nagy jelentősége van a történetben, bár nem hiszem, hogy azért használtad éppen őt, amire én gondolok, de számomra ő mindig vidám, bohókás, egyszerre gyönyörű és mégis valódi, igazi, így az ő vidámsága és a szomorú, hidegben egyedül síró Daniel kontrasztja nagyon tetszik.
Loopy felbukkanása és gondoskodása megmosolyogtatott. Valódi barátként viselkedik, olyan természetes a párbeszéd is benne, de kiérezhető az a plusz, amit Danielhez köti.
A vége pedig, hogy ő fejezi be Daniel helyett a mondatot, az meseszép. Megígérte, és valószínűleg rettenetesen fáj neki így látnia, mégis vele megy. Az önzetlenség ritka, de gyönyörű dolog.
Tényleg nagyon jó lett, mint mindig :)
Anett
Szia! :)
TörlésIgazad van, ez most épp nem egy ríkatós fajta angst lett, de ettől függetlenül persze az ember lelkének jobban esne valami könnyedebb hangvételű történet... ha lenne hangulatom olyat írni. :P
Hanit én is nagyon kedvelem, mert olyan, akár a napsugár, ahogy le is írtad. :) Amiatt nincs ő itt mégsem szereplőként jelölve, mert bár őt láttam magam előtt, ahogy írtam, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy itt valóban róla van szó, és őt képzelem Daniel mellé. Másmilyen külsejű és személyiségű lányt gondolnék a barátnőjéül; talán mert Jennie az egyik "szerelme" a Blackpinkből. :D
Loopyt én pont ilyen törődő barátnak és odaadó hyungnak gondolom az alapján, amennyit látok a fiúkból. :)
Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett ez a kis történet, és ilyen gondolatokat ébresztettek benned az apró részletek. *-*
Köszönöm szépen, hogy itt voltál, és ilyen véleményt hagytál itt nekem. <3
Szia!
VálaszTörlésÚgy örülök, hogy kivételesen elég hamar sikerült időt találnom arra, hogy elolvassam az írásodat, és hogy még arra is akadt most pár perc, hogy véleményt is hagyjak magam után.
A történet egészben is nagyon tetszett, megkapóak voltak azok az egyszerű, hétköznapi képek, amelyek nemcsak hitelessé, de könnyen átélhetővé tették a fiú fájdalmát. A reakciói teljesen emberiek voltak, ettől könnyen együtt lehetett érezni vele. Nagyon tetszett az is, ahogy az elbeszélés stílusától elütött a párbeszédek nyelvezete, csodás kontrasztot adtak, és tovább hangsúlyozta szemet gyönyörködtető soraidat.
A leginkább az tetszett ebben a kis történetben, ahogy a hangsúlyokkal játszottál, ahogy tudtunk nélkül irányítottad a figyelmünket egy-egy részletre, olyan könnyed alliterációkkal, mint: fázós fénye, hallható hiábavalóság, bódulatba burkolni stb. Ezek mellette persze szokásosan helyet kaptak olyan egyedi képek, mint amilyenek a halvány zajköd és a majdnem csend.
A legjobban ez a profizmus fogott meg az egész történetben, ahogyan adagoltad mindazt, amit tudsz. Hogy nem estél túlzásokba, de pont jó helyekre hintettél belőlük, éppen elegendőt, így nem nyomták el egymást, és nem gyengítették, hanem erősítették egymást a történet elemei.
Köszönöm az élményt! Csodás munkát végeztél!
Xiumaru^^
Szia! :)
TörlésTe vagy a leghűségesebb olvasóm, akitől mindig a legcsodálatosabb véleményeket kapom. <3
És boldoggá tesz, hogy te észreveszed és értékeled ezeket az apró kis fogásokat, és átérzel mindent, amit éreztetni szerettem volna. Öröm ezekért a pillanatokért írni. <3
A párbeszédek meg... istenigazából még csúnyábbak is lehettek volna suttyingerék szájából, de tudod, mi a véleményem a szövegben való káromkodásról. :D
Profizmus... na, ez az a szó, amit már nem is érdemlek meg szerintem, de nagyon hálás vagyok érte. *-*
Köszönöm minden szavad. <3