Megjegyzés: A történet egy nevén nem nevezett orgonista
lány szemszögéből íródik, és Sóley I Will Never című dala ihlette. Ajánlom a hallgatását olvasás
közben, mert a mondanivaló mellett az ebben hallható orgonajáték grandiózusságát
is szerettem volna kicsit átadni a szövegben.
A történet egy írói gyakorlat eredménye, melyet Choi Xiumarutól kaptam: A helyszín és/vagy a
főszereplő legyen sötét, negatív, nem szimpatikus. A hangulat inkább
meghökkentő, mint szomorú legyen; olyan, amitől szinte borsódzik az ember háta.
(És
itt is megemlíteném, hogy Jongupból semmi hasonló szörnyűséget nem nézek ki,
csak az ő arcát választottam főszereplőnek.)
Műfaj:
drabble (ez esetben 500 szó), thriller
Figyelmeztetés: vallásos téma; erőszakos jelenetek
említés szinten; szereplő halála;
Újra felbúgnak az
orgona vastag porréteggel fedett fémsípjai, ahogy szikkadt, merev ujjaim
engedelmeskednek a láthatatlan huzalok és karok pontosan kiszámított,
összehangolt játékának. A mély szólam szívet remegtető dörgedelme úgy
kapaszkodik a magas szólam mennyei fenségességébe, akár egyik kéz a másikba, mikor
a hívők imára kulcsolják ujjaikat.
Te vagy minden
pillanatnyi áhítatos csend ura: a nehéz, zord téglafalaké, melyek visszaverve
felerősítenek minden neszt; az elméké és a szíveké, melyek e helyre betérve
alattvalóiddá lesznek. Hisz’ kiválasztott vagy, akit az Úr tejszőke hajjal
ajándékozott meg, akár az angyaloké, hogy vezesd az embereket. – Ezt plántálták
beléd gyermekként, s lám, igazuk is lett…
Karcsú alakodat
tekintélyes suhogással követi a koromszín vászonöltözet, mely tökéletesen simul
büszkén előrevetett mellkasod ívére, s a szószék kopottas, szúette lépcsőfokai halk
szűköléssel adják meg magukat méltóságteljes lépteid súlyának.
Örökké sápadt arcod
szinte éterivé fakul, ahogy az oldalsó rózsaablakon betóduló napfény
megvilágítja rezzenéstelen vonásaidat, s izzó ragyogásba vonja keskeny, éjszínű
bogárszemeidet. Hangod sokkal inkább lágy, mint tekintélyt parancsoló, egymás
után felreppenő szavaid mégis széles szárnyakat növesztve takarnak el a nyájad
szemei elől mindent, amit elfedni óhajtasz: Néma ámulattal figyelnek téged, és
csak a fényességedet látják.
Én is jól látlak a hátsó
karzatról, az orgona mellől, hisz’ gondosan beállítottál. Még arra is
figyeltél, hogy csillogó üvegszemeimet úgy fedje el a művi szemhéj játék
közben, mintha ekkor épp a billentyűkre pillantanék.
Pedig odalentről mindez nem látszik.
Egykor hószínű ünneplő
blúzom redőit már évtizedes por vastagítja, s nem szúr szemet senkinek
valószínűtlenül mészfehér járomcsontromra száradt arcom, és merev, mozdulatlan
testtartásom sem.
Ők kebledre borulva
siratják sorra nyom nélkül eltűnő kamaszleányaikat, s te minden alkalommal
megnyugvást adsz nekik ártatlanul lágy mosolyoddal, meleg öleléseddel és részvétteljes
szavaiddal. Folyton lesnek, várnak, s észre sem veszik, hogy szemeik világát épp
a ragyogásod vette el. Vakok leányaik kíváncsi, szerelemért sóvárgó pillantásaira,
korai vágytól parázsló orcáikra, de lopott szemérmetlen mozdulataidra,
érintéseidre is. Alantas álszentséged ébresztett bennük vágyakozást, ahogy egykor
bennem is:
Tizenkét éves voltam,
és azt mondtad, én vagyok az egyetlen csodád, a kincsed.
Azt mondtad, egy
kincset elzárva kell tartani a tisztátalan tekintetek elől.
Azt mondtad, Isten
azért teremtett engem, a nőt, hogy magamba fogadjalak.
Azt mondtad, te Isten
segedelmével begyógyítanád a sebet, amit apám okozott.
Mégis az ördögöt véltem
látni felbőszült vonásaid mögött, mikor a lelkem mélyéről előtörő fájdalom újra
és újra összeszorította a combjaimat, s te nem tudtál őutána az asszonyoddá tenni…
Szeretted az
orgonajátékom – hát megszikkasztottál, kitömtél, s örökre az orgona társaságába
helyeztél. Ezzel akartál megbüntetni és megőrizni; azt akartad, hogy mindent
lássak: Hogy miként teszed magadévá az engedelmeseket, hogy azután élettelen
porhüvelyüket a készülő új torony falába építve ajánld őket és a templomot Istennek.
Elzavartad a
kőműveseket, s magad végezted a munkát… Azt is láttam, ahogy napról napra mélyebbre
süllyed a főhajó mennyezete egy ponton, majd egy teliholdas éjen hatalmas
robajjal beszakad a félkész torony súlya alatt.
Te pedig ott hevertél a
templom hideg kövezetén, az ezüstfényben kavargó porszemcsék ködében mocskosan,
kitekeredve, a saját műved és az áldozataid maradványai alá temetve. Végre úgy
festettél kívülről is, amilyenné a bensődet változtatta az ördög, miután beléd
költözött…
...Ézemi...
...Ézemi...
