A hópelyhek tánca (Heechul) 10. A csillagok ragyogása

Figyelmeztetés: 12+

- Nézd! – mutatott ujjával a távolba Heechul, miután odavezette a lányt a híd kőkorlátjához. Jihyun közelebb húzódott hozzá, és azonnal megpillantotta a befagyott folyó jegén korcsolyázó embereket.

- Ah, mindig szerettem volna kipróbálni, de féltem, hogy elesem - takarta el szerényen arcát.

- Nem lesz semmi baj, vigyázni fogok rád - mosolygott rá Heechul, majd folytatták útjukat a túloldal felé. - Oh, majdnem elfelejtettem - torpant meg egy pillanatra a fiú. - Ne haragudj, de ezeket fel kell tennem, tudod, nem szeretném, ha felismernének - bányászta élő hátizsákjából baseballsapkáját és napszemüvegét. Jihyun csendben figyelte őt, ahogy a Hold fénye megvilágította a fiú arcát, és ebben a furcsa szerelésben is aranyosnak látta.

A jég széléhez közeledve egyre hangosabbá vált az emberek hangja: a gyerekek kacajai, a felnőttek nevetései, és a hangszórókból szétáramló zene.

- Várj itt, máris jövök - engedte el Jihyun kezét Heechul, majd belépett a parton felállított fa bódéba. A lány lágyan bólintott, és a korcsolyázókat kezdte figyelni. - El ne menj! Kiabálni fogok, ha itt hagysz, naaagyon hangosan! - dugta ki a fejét az ajtón a fiú, mire a lány elnevette magát. Egy pillanattal később azonban újra kikandikált az ajtófélfa mögül. – Ó, várj… Hányas cipőt hordasz?

- Ötöst – emelte rá a tekintetét ragyogó arccal Jihyun.

- Értem, máris megyek – mutogatott neki Heechul, majd újra eltűnt az ajtó mögött.

Nemsokára két pár korcsolyával tért vissza: egy pirossal és egy világoskékkel. Odanyújtotta a lánynak az utóbbit, és az egyik pad felé invitálta, amely néhány lépésnyire volt tőlük.

- Ez nem is tűnik annyira nehéznek! – örvendezett Jihyun, miután felcsatolta magára a korcsolyát, és a fagyott füvön lépkedni kezdett benne.

- Csak várj – mosolygott rá Heechul, majd gyengéden megfogta a kezét és a jég széléhez vezette.

- Oh… oh… el fogok esni! Ez félelmetes – próbált egyensúlyozni karjaival a lány, Heechul kezét pedig olyan erősen szorította, hogy már-már fájdalmat okozott neki.

- Ne a lábadat figyeld, inkább őket nézd, és próbáld utánozni, ahogy mozognak – karolta át derekát a fiú, majd másik kezével egy pirospozsgás arcú kisfiú és kislány felé mutatott, akik hozzájuk hasonlóan, kézen fogva járták be a hatalmas teret.

Jihyun arcát egy pillanatra átjárta a forróság, de igyekezett a Heechul szavaira hallgatni, és lassan a gyerekekhez hasonlóan kezdett mozogni a jégen. – Látod, nem is olyan nehéz – engedte el a fiú egy pillanat alatt, mire kapálózni kezdett.

- Kérlek, segíts! Félek! – nézegette ismét a lábait, miközben elveszett egyensúlyát próbálta visszaszerezni.

- Szólíts oppának, kérlek – duruzsolt a fülébe Heechul hátulról, miután mögé siklott és átkarolta őt. Jihyun azonban nemhogy visszakapta volna állóképességét, e helyett mintha kicsúsztak volna alóla a lábai, úgy esett hanyatt, egyenesen a belé kapaszkodó fiúra, akinek leeső napszemüvege vagy kétméternyit szánkázott a jégen.

- Ne haragudj! Sajnálom! Nem esett bajod? – helyezkedett azonnal térdre a lány, és ijedten fürkészte a hátsó felét dünnyögve simogatú fiút.

- Semmi baj… - próbált arcára mosolyt erőltetni Heechul, kevés sikerrel. - Ah, te így adod tudtára valakinek, ha tetszik neked? A múltkor nekem ütköztél, most pedig ez… – húzódott szélesebbre a szája, vonásai pedig teljesen kisimultak.

- Nem… Mármint… akkor még nem ismertelek… – kezdett dadogni zavarában Jihyun.

- Gondoltam, mert azonnal eltűntél, se autogramot, se közös képet nem kértél. Most nézd meg szegényt… – hajolt le napszemüvegéért. – A múltkor is a földön kötött ki miattad - nézegette álszomorúsággal a piros keretes holmit, de észrevette, hogy néhány tinédzser egyenesen feléjük tart, ezért gyorsan fel is tette azt.

- Nagyon sajnálom. És azt is, hogy akkor, és most is bocsánatot kell kérnem tőled – piszkálgatta ujjaival a felszántott jég darakáit a lány.

- Gyere – nyújtott neki kezet édes mosollyal Heechul, és segített neki álló helyzetbe tornásznia magát. – Nem foglak elengedni, ha csak nem te kéred – szorította meg a lány kezét, majd lassan elindultak.

Jihyun kezdetben félve, később egyre bátrabban mozgott a jégen, és mindketten örömtől ragyogó arccal figyelték a körülöttük játszadozó gyerekek arcát.

- Figyelj! – hátrált néhány métert a fiú, miután a lány biztonságosan megállt. Épp a SHINee egyik zenéje szólt a parton felállított hangszórókból, Heechul pedig a jégen egyensúlyozva utánozta a koreográfiát, itt-ott énekelve is mellé. Jihyun nevetve tapsolta meg őt, aki még meg is hajolt kis műsora végén. Épp vissza akart menni a lányhoz, ekkor azonban megszólalt az AOA, mire felcsillantak szemei. - Ó, ez a Miniskirt, imádom! – kezdte csípőjét ringatva utánozni a lánycsapat koreográfiáját, mire nemcsak Jihyun, de szinte mindenki nevetésben tört ki, aki látta őt, alakítása ugyanis természetesen nem maradt érdeklődő néző nélkül.

Ráeszmélve, hogy ezzel túlzottan is magára irányította a figyelmet, csakhamar befejezte az előadást, és odasietett Jihyunhoz. - Hogy tetszett? – lihegte a lány tekintetét fürkészve.

-  Nagyon! Látszik, hogy táncos vagy, fantasztikusan mozogsz – lelkendezett a lány.

- Köszönöm – mosolyodott el Heechul. - Gyere, üljünk le – mutatott a hozzájuk legközelebb eső pad felé. – Tudod, gyakornokként sok mindent megtanul az ember, énekelni és táncolni is több évig tanultunk. Tényleg, te mivel foglalkozol? Hmm… várj, kitalálom! Karcsú alak, szép arc… Te biztos modell vagy!

- Dehogyis – nevette el magát Jihyun. - Esküvőszervező vagyok, néha pedig ruhákat is tervezek és készítek, de ez jobbára csak hobbi, leszámítva egy-két különleges kérést.

-  Ó… szeretnék majd megnézni egyet! – csillant fel Heechul szeme.

-  Ami azt illeti, én szervezem Han Chaeyoung esküvőjét, és a ruhája tervezésére is engem kért fel. Te biztosan ismered is őt.

- Ah, én is hivatalos vagyok Chaeyoung noona esküvőjére. És ezt tudva, minden apró részletre oda fogok figyelni – mosolygott. - Hmm… mesélsz nekem a családodról?

- Nos, apukám buddhista szerzetes, aki a helyekben él, én pedig a húgommal és a cicámmal lakom. A te családod?

- Én csak ritkán tudom meglátogatni őket a sok fellépés miatt, de nekem is van egy húgom és egy cicám. Szívesen tartanék kutyust is, de a dormban már így is túl sok állat él. Legutóbb már Siwont is letolták, mikor elhozta Bugsyt, pedig csak meg akarta őt mutatni nekünk – szontyolodott el egy kissé Heechul.   

- Áh, majd elfelejtettem. Szeretnék egy szívességet kérni, ha lehet – piszkálgatta ujjaival a kabátja szélét Jihyun.

- Az univerzum szupersztárja áll rendelkezésedre – emelte fel a kezét magára mutatva Heechul, de csakhamar kitört belőle a nevetés. – De komolyan, mondd bátran – szorította meg újra a lány kezét.

- Ami azt illeti, a barátnőm, Nara... Szóval, nagyon tetszik neki Siwon, és a lelkemre kötötte, hogy megkérjelek, szerezz neki egy autogramot tőle.

- Siwon… Őt mindenki szereti – nevette el magát Heechul. - Rendben van, mondd meg a barátnődnek, hogy intézkedem az ügyben.

- Köszönöm – hajtott fejet Jihyun.

- Ugyan, ez semmiség. Na, de Siwon… Fogadjunk, neked is tetszik! – hajolt egész közel a lány arcához, feljebb tolva napszemüvegét, aki erre lehunyta a szemeit, és bájosan megrázta a fejét.

- Biztos? Oppa, vagy Siwon? – Heechul még mindig nem mozdult, pár centire volt csupán Jihyun arcától.

- Op… pa – mondta ki szaggatottan a lány. Egyrészt azért, mert a fiú ajkaira csapódó leheletének érzése azonnal felgyorsította a szívverését, másrészt pedig azért, mert a hideg szél kezdte átjárni a csontjait.

Heechul elégedetten vigyorgott reakcióját látva, és – óvatosan magához húzva – mindkét karjával átölelte őt.

- Te remegsz – nyúlt azonnal a kabátja cipzárjához, de a lány megállította.

- Nem kell, csak korcsolyázzunk még egy kicsit – emelkedett fel a padról, a fiú ujjaiba kapaszkodva.

- Biztos?

- Ühm – bólogatott Jihyun, és ezúttal – bizonytalan mozdulatokkal bár, de – ő vezette Heechult keresztül a folyó jegén. Úgy szelték át a csillogó jégmezőt, akár a Hold a csillagokkal behintett égboltot.

- Szeretnék hazamenni – ásított egy hatalmasat Jihyun, mikor csupán már néhány tinédzser, és pár felnőtt osztozott velük a korcsolyázás és csúszkálás örömében.

- Rendben, máris hívok taxit – nyúlt a zsebébe Heechul, de a lány megállította:

- Inkább sétáljunk, a barátnőm pár utcányira innen lakik.

- Jól van.

Odacsusszantak a legközelebbi padhoz, majd miután megszabadultak a korcsolyáiktól, egymást átkarolva indultak el a tiszta éjszakában.

A Holdfényben gyönyörködtek, amely megvilágította az aszfalt szürkeségét. Egész úton jókat nevettek, megosztva a másikkal, hogyan is keresték egymást azóta, hogy egy véletlen folytán összefutottak.

Heechulnak csak Nara lakása elé értükkor tűnt fel, hogy elfelejtett megszabadulni álcájának eszközeitől, ezért sietve elpakolta őket, majd gyengéden megfogta Jihyun mindkét kezét, és közelebb húzta őt magához.

- Milyen furcsa, eddig mindig esett a hó, mikor egymás közelében voltunk: amikor nekem ütköztél, a reptéren, a koncert estéjén, még akkor is, mikor a plázába mentünk, most viszont tökéletesen tiszta az égbolt – tűnődött el a magasba meredve a fiú.

- Lehet, hogy az ég szomorú volt, amiért olyan közel voltunk, mégsem találtuk meg egymást – pásztázta az éjszakai égboltot Jihyun is; tekintetét szinte elhomályosította a sok apró csillag fénye, majd egyszer csak Heechul ajkait érezte a sajátjaihoz érni.

Lassan és érzékien simogatták az övéit, ő pedig azt kívánta, bárcsak sosem érne véget ez a pillanat. Karjait a fiú köré fonva húzta közelebb őt magához, miközben nyelvének bebocsátást engedett ajkai közé. A világ lassan a feje tetejére állt lehunyt szemei előtt, a csillagok mellkasába költözve remegtek együtt szívével, miközben szinte beleszédült a fiú bőrének illatába.

- Jó éjszakát – lehelte a fülébe Heechul levegő után kapkodva, miután lassan elszakadtak egymástól. - Holnap hívni foglak. Álmodj rólam – nézett újra a lány szemeibe, olyan közelről, hogy azok összemosódtak előtte egy sötét vizű óceánná, amelynek szinte a részévé vált.

- Jó éjszakát – lehelte ajkaira Jihyun, majd elindult a lépcsőház bejárata felé. Nagyon ügyelnie kellett rá, hogy ne látsszon léptein remegése, amely egész testét átjárta.

Az ajtóból még integetett Heechulnak, majd felliftezett a harmadikra. Kölcsönkapott kulcsával igyekezett a lehető leghalkabban bejutni a lakásba, hisz’ nem szerette volna felébreszteni barátnőjét.

A zár szerencsére könnyen kinyílt, ő pedig lábujjhegyen tipegett be, nehogy csizmasarkának kopogásával zajt csapjon. Bezárta az ajtót, majd – úgy, ahogy volt, nyakig beöltözve - nekidöntötte a hátát, és ajkait simogatva, a holdfényt is túlragyogó mosollyal csusszant le guggolásba.

Megcsókolt, tényleg megcsókolt…

...Ézemi...

Kulcs a szívedhez (Key & Taemin)

Lehetséges egy örökkévalóságon át titkolózásban élni? Megéri a szerelem a kockázatot, hogy bármikor az örök Mélységben találd magad?

Az angyalok kiváltságos lények, de talán épp e létüknél fogva fosztatnak meg a boldogságtól. 

Megjegyzés: A történet alapja SHINee Lucifer című száma. Nakayama Aiko fordítását használtam, itt-ott egy kicsit átalakítva. A videót IDE kattintva tekinthetitek meg.

Műfaj: songfic, fantasy, romantikus, dráma

Figyelmeztetés: szereplő halála, 14+ és yaoi

Tekintetem az égbe nyúló fák koronáját pásztázza, ahogy egy évszázados fa törzsének dőlve a magasba réved. Szárnyaim helyén két vérző seb tátong, amelyek nem látszanak gyógyulni. A fájdalom szétáramlik testemben, és egyre elviselhetetlenebb. Érzem, ahogy a láz elborít; lassan összecsuklanak térdeim, a zöld páfrányok rengetege megközelít, és magába fogad.

Tényleg ez lesz a sír erőtlenné vált testemnek? Ha itt lennél, boldogan sétálnék át a halál ösvényén, kezeidet szorítva.

Nem megyek sehová, téged kereslek, és egyre csak várlak.

Ez a világ teljes magányban emészt fel, csak néhány rovar mászkál mellettem. Homlokomon gyöngyözni kezd a verejték, szemeim lecsukódnak. Téged látlak, és ahogy a lágy szellő végigfut ziháló felsőtestemen, újra átjár az a keserű forróság. Szívembe hasít a hiányod, a fájdalom úgy mar mellkasomba, akár a sas karmai áldozata bőrébe.

Még ha próbálnék is elmenekülni előled,

Nem találok olyan helyet, ahová elbújhatnék.

Úgy érzem, lassan a gondolataim is lebénulnak, elmém viszont úgy vágyik rád, akár egy édes drogra. – Újra ott vagyok a Kertben, az első napomon.

***

Öten ücsörögtünk egy madárcsicsergéstől zengő erdőben, ahol egy testetlen hang közölte velünk, hogy attól a naptól kezdve angyalokként kell élnünk, segítve az embereket. Hangsúlyozta, hogy ez hatalmas kiváltság, amelyre még az emberi életünk során szolgáltunk rá, és arra utasított, hogy keressünk egy tapasztalt társat magunk mellé az angyalok között, aki megengedi, hogy mellé szegődjünk, és tőle tanuljunk.

Talán ez lehetett… a Teremtő? – töprengtem magamban, miközben társaimmal felálltunk a fehéren csillogó kőkockákról.

Tétován vittek előre lábaim, ahogy libasorban elindultunk az ösvényen, amely a fűbe rajzolódva mutatta az utat számunkra. Olyanok voltuk, akár a sorozatgyártott bábuk, amelyek egy futószalagon haladnak előre.

Egy pillanatra megálltam, és körbefuttattam tekintetem a minket körülvevő sudár fákon, amikor egy lágy, mégis férfias hang szólított meg a hátam mögül:

- Új vagy itt? - kérdezted kedvesen. Megfordultam, és egyenesen a szemeidbe néztem; tüdőmben bennragadtak a ki nem mondott szavak. Nem jött ki hang a torkomon, csak arra voltam képes, hogy tétován bólintsak. – Gyere velem - ragadtad meg azonnal a csuklóm, tökéletes vonalú szád sarkába pedig apró gödröcskéket vont angyali mosolyod. És a futószalag hirtelen megállt...

Mikor először megláttalak, egy pillanatra minden megállt.

Mintha valaki megragadta volna a szívem, és csak szorítaná

Még mindig…

- Mi a neved? – fürkészted élénk tekintettel a szemeimet, miközben kiértünk az erdőből.

- Kibum.

- Hmm… - hajoltál közel az arcomhoz, én pedig automatikusan hátrálni kezdtem. - Inkább legyél Key.

- Key? Miért?

- Tiszták és őszinték a szemeid. A tekinteted olyan, mint egy kulcs, megmutatja, mi rejtőzik a szívedben. – Hirtelen fogalmam sem volt, mit feleljek erre, hiszen azt sem tudtam, hogyan festhetek. Ekkor vettem észre, hogy a csuklóm még mindig vékony ujjaid közt pihen.

- Elengedhetnéd a kezem, megyek magamtól is – nyögtem ki végül, mire közelebb léptél hozzám. – Ne haragudj, még nem is kérdeztem meg a neved. És előre is köszönöm, hogy segítesz nekem.

- Taemin vagyok. Segítek, mert… Nem is tudom, miért. Talán a szemeid miatt. – Ismét az íriszembe fúrtad tekintetedet, miközben lassan lecsúsztattad kezed a csuklómról, végigsimítva kézfejemet.

Végigborzongatott egy hűs fuvallat, pedig nem is fújt a szél.

 Az ellenállhatatlan varázsod maga Lucifer.

- Odanézz, az az átjáró az emberek világába – mutattál egyenesen előre, és valami különös, szürkésen szivárványos örvényt láttam meg a levegőben kavarogni, tőle balra pedig egy hatalmas, vakítóan fehér kőtáblát.

- És az mi, ott, mellette? – hunyorítottam, de még nem tudtam elolvasni a feliratokat.

- A szabálykönyvünk, amely szerint élünk. De az is megesik, hogy nem így teszünk. Ez titok, el ne mondd senkinek! – szorítottad mutató ujjad a szád elé, miközben gyermeki mosoly terült el arcodon, a szemeidben mégis volt valami ördögi csillogás. Lehet, hogy csak a tudat tett számomra ilyenné, hogy látszólag élvezed, ha néha áthághatod a szabályokat?

A suttogásod maga Lucifer.

Odaérve megálltunk a tábla előtt, és olvasgatni kezdtem a pontokat, próbáltam minél többet memorizálni belőlük. Nem sokkal később újra megszólítottál:

- Gyere, menjünk. Majd mindent elmondok és megmutatok, csak követned kell.

- Máris átmegyünk az emberek világába? De én még… semmit se tudok – néztem rád ijedten, de te – tudomást sem véve hezitálásomról – újra megragadtad a csuklóm, és gyengéden, mégis határozottan magad után vontál.

A szivárványos örvényhez vezettél, lassan elhúztad előtte a tenyered, majd tested beleolvadt a folyékony ködbe. Nem igazán volt időm gondolkodni, hogy menjek-e vagy maradjak, saját testem is csakhamar az örvényben találtam, amely egyenesen egy párás, meleg erdei tisztáson vetett ki magából.

- Először is, próbálj meg repülni – szólítottál meg, miután feltápászkodtunk az avarból, mire értetlen szemeket meresztettem rád. – Jól hallottad, kezdj el csapkodni a szárnyaiddal! De vigyázz, itt nem vagy sebezhetetlen, mint a Kertben. Ha leesel, összetörnek a csontjaid.

- Akkor… miért nem ott tanítottál meg repülni? Ez veszélyes, nem?

- Mert akkor megszokod, hogy nem kell tartanod a sérülésektől, és óvatlanná válsz ebben a világban is. Gyerünk, csak próbáld meg! Itt vagyok, segítek, ha kell – tártad szét karjaidat.

Nem tudom, miért bíztam benned, nem tudom, miért engedtem, hogy magad után vonj, pedig még nem is ismertelek. Szót fogadtam, és lassan mozgatni kezdtem a szárnyaimat.

- Ez az, folytasd! Csináld gyorsabban!  - biztattál, és én eleget tettem a kérésednek, mire világosbarna tincseid szálldosni kezdtek az arcod körül a légáramlattól.

Olyan szép voltál, hogy nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rád. Igen, ez a megfelelő szó: szép. Találkozott a tekintetünk, és elnevetted magad. - Csak koncentrálj! Jól van, most próbáld azt tenni, mint én. – Szárnyaiddal te is csapkodni kezdtél, majd elrugaszkodtál, és egy pillanatra elszakadtál a talajtól.

Nem gondolkodtam, csak utánoztam a mozdulataidat, és nekem is sikerült.

- Ez nem is olyan nehéz, becsaptál – villantottam feléd egy ártatlan mosolyt.

- Akkor ezt csináld utánam! – vált ellenállhatatlanul ördögivé a tekinteted, és ismét gondolkodás nélkül követtelek.

Azt hiszem, egyre jobban vonzódom hozzád.

 Felszökkentél, egy csapással kissé feljebb tornásztad magad, majd könnyed bukfencet vetettél a levegőben. Fejemet balra döntve figyeltelek, és azon tanakodtam, hogyan is kéne ehhez hozzákezdenem.

-  Most te jössz. Ne félj, itt vagyok.

- Hát, jól van. - Képtelen voltam nemet mondani a szemeidnek. A levegőbe emelkedtem, feljebb löktem magam, majd lehajtottam a fejem, és átfordultam.

Fejjel lefelé viszont képtelen voltam megfelelően használni a szárnyaimat, így egyenesen az avarba zuhantam. Puffanásomat nevetésed hangja kísérte. – Hazudtál – törölgettem magamról a földet, miközben feltápászkodtam, de fehér ruhám már inkább fekete volt a talaj nedvesen tapadó darabkáitól.

- Nem voltál veszélyben – felelted, de én egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot. Összevont szemöldökkel néztem rád, majd folytattam a ruhám tisztogatását. – Na, gyere – léptél oda hozzám, és újra karon ragadtál. Elemelkedtél a földtől, és úgy mosolyogtál le rám. – Szállj fel, fogom a karod!

- Persze, és majd elengedsz, én pedig kitöröm a nyakam.

- Végül is, itt vagyunk az átjárónál, hamar meggyógyulhatsz, ha ez megtörténik – vigyorogtál. – De megígérem, hogy vigyázni fogok rád.

Persze, beadtam a derekam. Elrugaszkodtam, te pedig egyre feljebb vezettél. Nemsokára elértük a fák koronáját, ahonnan csodás látvány tárult szemünk elé.

- Ez gyönyörű.

- Bizony – terült el újra angyali mosoly az arcodon. – Mutatok még valamit – vezettél végig a fák lombja fölött, egy sötét vizű folyó mellett, egészen egy csodaszép vízesésig.

Hirtelen elengedted a kezem, én pedig a pániktól eszeveszetten csapkodni kezdtem, mert éreztem, hogy zuhanok. Az alattam elterülő mélység látványa hirtelen diónyira préselte a gyomromat, te viszont alám vetődtél, így egyenesen a hátadon landoltam, néhány méterre a vízesés vad habjai felett.

- Megígértem – fordítottad hátra a fejed, miközben a folyó felett vitorláztál. Ahogy átkaroltam testedet, éreztem az izmaid feszülését, az ereid lüktetését. Éreztelek, és azt kívántam, bárcsak sosem érne véget ez a pillanat. A szívemből szétáradt valami, ami csak rád vágyott, és csakhamar minden porcikámat elérte.

Így ejtetted rabul az egész szívemet

Mire lenyugodott a nap, biztonsággal szálldostam a föld felett, veled az oldalamon. Közben meséltél nekem erről a világról, az emberek erősségeiről és gyengeségeiről, a kőtábla törvényeiről, na, és persze arról, hogyan és miként hágtad át egyszer-egyszer őket.

*

Pár nappal később a fejedbe vetted, hogy megtanítasz az angyalok feladatára: az emberek gyámolítására. Több órát repültünk, már a szárnyaimat se éreztem, mikor az égbolton suhanva megpillantottuk, hogy egy ház lángba borul.

- Kövess – utasítottál, és villámgyorsan leereszkedtél, egyenesen az ablak elé, amely a ház udvarára nézett. Az utcán már jajveszékelt pár ember, de a tűzoltók még sehol sem voltak. – Itt kell bejutnunk – törted ki könyököddel az üveget, nem törődve a szilánkokkal, és bemásztál a házba.

Ereimben megfagyott a vér a lángok és a kiáramló füst láttán, de tudtam, hogy követnem kell téged. Én is bemásztam hát, és keresztülverekedtem magam a füstös nappalin. – Te nézd meg azt a hálószobát – mutattál az egyik ajtó felé, miközben beléptél a másikon.

Tétován nyomtam le a kilincset, miközben szemeimből folyni kezdett a könny a füsttől, és köhögni is kezdtem. Odabent egy kislányt pillantottam meg, aki lehunyt szemekkel feküdt az ágyban, maciját szorongatva.

Innen már ösztönösen cselekedtem. Sietve lehúztam róla a takarót, a karjaimba kaptam apró testét, és ahogy csak tudtam, szaladtam vele kifelé.

- Ügyes vagy, hozd gyorsan! – találkoztam veled a nappaliban, egy ájult nővel a hátadon. - Add a gyermeket, és mássz ki! – Szót fogadtam, majd – vigyázva, hogy a kislány bőrét ne sértsék fel az üvegszilánkok – átadtad őt nekem, én pedig a fűbe fektettem.

Ebben a pillanatban a tűzoltók betörték az ajtót, és az egyikük odaszaladt hozzánk:

- Őt bízza csak ránk – vette karjaiba az ájult asszonyt. - Köszönjük, amit tettek, de nem szabad itt lenniük tovább, ez életveszélyes – nézett ránk maszkja mögül. Te csak bólintottál egyet rá, és kimásztál az ablakon.

A lelkemet kellemes melegséggel töltötte el, hogy segíthettem egy emberen: általad megértettem, mit jelent angyalnak lenni. Az viszont még mindig nem fért a fejembe, hogyan lehetséges, hogy ebben a világban láthatatlanná válnak a szárnyaink.

Feltűnés nélkül elhagytuk a helyszínt, de csak ekkor vettem észre, hogy a könyöködből folyik a vér, apró cseppeket hagyva magunk után. Az átjáró még több órányira volt, ezért egy padra ültettelek, és leszakítottam egy kis darabot az ingemből, hogy bekötözzem a sebedet.

Ahogy a bőrödhöz értem, újra végigfutott testemen az ismerős bizsergés. A szívem őrült tempóban kezdett verni a mellkasomban, és szinte remegő kézzel vetettem át az anyagdarabot karod felett.

Lágyan megfogtad a kezem, és a szemembe néztél, én pedig képtelen voltam megálljt parancsolni a vágyaimnak.

A tekinteted rabul ejt,

És ahogy az idő telik,

Egyre mélyebbre hatol a szívembe.

Óvatosan megcsókoltalak, és te nem álltál ellen. Áttértem a nyakadra, mire egy halk sóhajjal jutalmaztál. Lassan az ölembe vontalak, és tovább folytattam kényeztetésed. Szemeid csillogása azt súgta, hogy te is akarsz engem…

Csak nézz rám, és ennél jobban akarj, még, még, még!

Csakis rám nézz, már úgyis te vagy minden központja.

*

A napok szélsebesen peregtek. Ahogy telt az idő, igyekeztem egyre jobb, és hasznosabb angyallá válni, te pedig mindvégig mellettem álltál, és ami még fontosabb: az enyém voltál.

Megosztom veled a szerelmes történeteimet,

És hozzám hasonlóan, te is ezt teszed.

Mégsem mondhattam boldognak magam melletted, hisz’ nem szerethettük egymást szabadon. A szabálykönyv szerint az emberekkel, vagy egymással folytatott parázna viszony részeseinek büntetése a Mélységbe való száműzetés, ahol az idők végezetéig alantas munkát végezve vezekelnek.

Az első pár hétben még mindkettőnket izgalommal töltött el titkos kapcsolatunk, olyanok voltunk egymásnak, akár a tiltott gyümölcs, amelyet minden alkalommal földöntúli élvezet megízlelni. De később valahogy egyre színtelenebbé váltak a napok. Úgy éreztem, beleőrülök, hogy a Kertben egy pillantást sem vethetek rád, hiszen bárki megláthat. Mintha bilincsbe verve kellett volna minden pillanatot eltöltenem.

Ha lebilincselsz és bebörtönzöl,

Akkor a szerelmet is megbilincseled,

A jövőnket is megbilincseled,

És nem nőhet már tovább.

A szívemet marcangolta a hiányod: ott voltál mellettem, és mégis egyre csak kívántalak. A lopva együtt töltött órák, amelyekkel az emberi világban meg tudtuk ajándékozni egymást, gyorsan elsuhanó másodperceknek tűntek csupán.

Úgy érzem, mintha egy bohóc lennék, aki egy üvegpalotában rekedt.

*

- Szökj meg velem! Képtelen vagyok így élni tovább – leheltem az ajkaidra egy éjen, ahogy egymás karjaiban pihegtünk. Megszorítottam a vállaidat, és úgy néztem gyönyörű szemeidbe, de te inkább elkaptad a tekinteted.

Ürítsd ki az elméd, és szabadon nézz a szemembe!

Én majd kiteljesítelek, majd én kiteljesítelek!

- Nem tehetem. Az a feladatom, hogy angyalként éljek, és segítsek az embereken. Nem hagyhatom őket cserben, még miattad sem. – Lefejtetted magadról a karjaimat, és eltoltál. Ujjaiddal a fűben turkáltál, nem nézve rám.

 Igazad volt, de én akkor ezt nem érthettem meg. Elmémet ködbe vonta az irántad érzett őrült szerelmem. Önző módon csak magamra, a saját boldogságomra tudtam gondolni.

- Akkor inkább… legyen vége. Mostantól nem kell vigyáznod rám, egyedül fogom végezni a feladatom, és így te is nyugodtan végezheted a tiédet – fordítottam hátat neked, és magamra vettem fehér nadrágomat. 

- Key, ne tedd ezt! Tudod, hogy szeretlek! – hallottam esdeklő hangodat a hátam mögül, de nem fordultam meg. Felszökkentem a levegőbe, miközben a könnyeim végigfolytak arcomon, és a földre hulltak.

Hagyj magamra! Ha szabad leszek, akkor szerethetlek igazán.

Hagyj békén, és ne betegíts meg,

Akkor végre őszintén tekinthetek rád.

Azt hittem, ha kerüllek téged, könnyen el tudlak felejteni. Szándékosan kiszámíthatatlan időközönként ugráltam a két világ között, hogy ne tudj utolérni. Társaim megveregették a vállamat a sok jócselekedetet hallván, amit tettem, de nem tudtam büszkén kihúzni magam előttük, hiszen minden tettem csak arra irányult, hogy egy kis időre kiverjelek a fejemből.

*

Nem jártam sikerrel. Teltek a hetek, de még mindig égette a bensőmet a hiányod. Szemeidből eltűnt az ördögi csillogás, csak a szomorúság maradt, amit önző lelkem okozott.

Egy gyűlésen találkozott a tekintetünk, én pedig alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

Nem mintha utálnálak, vagy nem szeretnélek,

De csupán a tekinteted valódi tehet jelent számomra.

- Miért teszed ezt velünk? – hallottam a hátam mögül elcsukló hangodat, ahogy a gyűlés után az átjáró felé sétáltam. De ezúttal sem fordultam meg. Ökölbe szorítottam a kezem, és beléptem az örvénybe.

Amint azonban a túloldalon földet értem, újra téged hallottalak. – Ne menekülj előlem, kérlek! Szeretlek, és veled akarok lenni. Tudom, hogy te is szeretsz, láttam a szemeidben – ragadtad meg hátulról a vállaimat, mire eleredtek a könnyeim.

Szembefordítottalak magammal, és együtt emelkedtünk a föld fölé. Könnybe lábadt szemeink egy pillanatig egymást fürkészték, majd feljebb kúsztam a levegőben. Ezúttal én vezettelek téged.

A vízeséshez vittelek, amelyet még az első napon mutattál nekem. A fecskék útját követve berepültem veled a hatalmas zuhatag mögé, ahol egy üres barlang honolt. A falhoz szorítottalak, és birtokba vettem gyönyörű ajkaidat. Szenvedélyesen csókoltalak, mintha sose tehetném meg az életben többé, az arcom pedig még mindig könnytől ázott.

Átkaroltad a derekam, és szorosan magadhoz húztál. Éreztem, hogy ugyanúgy kívánsz, ahogy én téged. Minden apró érintésed égette a bőröm, sóhajaid a szívemig hatoltak, csak arra vágytam, hogy újra az enyém legyél…

*

Egy ideig csak hallgattam békés szuszogásod, de tudatában voltam, hogy ezt nem tehetem veled. Nem élhettünk egymással, de egymás mellett sem, így döntésre jutottam.

A levegőbe emelkedtem, és órákon keresztül csak repültem, ahogy a szárnyam bírta. Az óceán kéksége közepette egy apró, néptelen szigetre leltem, így oda szálltam le.

Két napot töltöttem előzőleg a Kertben, így tudtam, hogy pontosan ennyi idő múlva a szárnyaim sorvadni kezdenek, és néhány óra múlva leesnek; akkor halandó emberként folytatom az életem az emberi világban.

*

Az első napon végig a parton üldögéltem, a hullámokat, és a napot figyeltem, ahogy az égen szokásos útját megteszi. Elmerengtem a homokban oldalazó rákokat, és a közelben élelem után kutató madarakat figyelve. Eddig nem is tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, de ekkor ráeszméltem, milyen csodálatos világot is alkotott a Teremtő.

A második nap hasonlóan kezdődött, de akármennyire is igyekeztem elmerülni a környezetem megfigyelésében, újra és újra megjelent előttem a képed. Rájöttem, hogy titkon arra várok, hogy megtalálj. Képtelen voltam úgy élni, hogy még csak ne is láthassalak.

Még ha próbálnék is elmenekülni előled,

Nem találok olyan helyet, ahová elbújhatnék.

Nem tudtam, van-e még elég időm arra, hogy visszatérjek hozzád a Kertbe, de úgy éreztem, meg kell próbálnom. A levegőbe emelkedtem, és egyenesen az esőerdők felé vettem az irányt.

Az ismerős fák felett suhanva azonban éreztem, hogy elhagyja szárnyamat az erő; szinte zuhanva értem földet. Gyalog kellett folytatnom az utamat, és tudtam, hogy így szinte semmi esélyem arra, hogy idejében eljussak az átjáróig, de nem vettem tudomást erről. Görcsösen kapaszkodtam az irántad érzett szerelmembe, és - nem törődve azzal, hogy a növények összevagdalják a testem, és bármilyen vadállat rám támadhat – folytattam az utamat.

A fájdalom egyre erősödött a lapockámban, és a szárnyaimban, legszívesebben ordítottam volna, de hang nélkül tűrtem, csak mentem előre. Az egyik pillanatban viszont egy reccsenést éreztem a lapockámban, és a kín a földre görnyesztett: elvesztettem az egyik szárnyam.

Könnyeim záporként hulltak a földre, zokogásom a fák között visszhangzott, a majmok visításai közepette. Tudtam, hogy minden remény elveszett, és így már nem is akartam tovább élni. Nemsokára a másik szárnyam is elvált a testemtől, és a fájdalom egy időre teljesen maga alá gyűrt; moccanni sem bírtam, csak szorosan kapaszkodtam egy fa törzsébe.

Most már tudtam, hogy itt kell utolérnie a halálnak. Valahogy úgy éreztem, ez a sorsom. Az önzőségem miatt megbuktam angyalként, és szeretőként is. Tudtam, hogy a közelben van az az évszázados fa, amelynek lábai alatt annyiszor egymáséi lettünk, és minden maradék erőmet összeszedve feltápászkodtam, hogy oda induljak.

***

És most itt fekszem, a hatalmas fa törzsének dőlve. Órák, vagy egész napok teltek el így? Nem tudom. A fájdalom már zsibbadássá alakul sebeim körül. Éget a láz, és a legyek egyre csak gyűlnek körülöttem. Lehunyom a szemem, és a halált várom.

  Egyszer csak érzem, hogy valaki felemeli erőtlen testemet a földről. Lassan kinyitom szemeimet, és a te arcod tárul elém.

- Taemin... - lehelem a neved, sebeim megfeszülnek, ahogy távozik tüdőmből a levegő. Így már boldogan halhatok meg a karjaidban.

- Most már minden rendben lesz - súgod a fülembe, mire elcsigázott mosolyra húzódik kiszáradt szám. Lassan a hasamra fektetsz, és sebeim fájdalmának érzését különös melegség kezdi átvenni. Csendben guggolsz felettem, és ekkor éri utol fáradt elmémet a felismerés.

- Ne! Ne csináld! - Próbállak levetni magamról, de hiába, térdeiddel szorosan a talajhoz szögezed derekam. Csak a fejemet tudom oldalra kapni, és meglátom, ahogy arcizmaid összerándulnak, és ajkaidba harapva, hang nélkül tűröd a fájdalmat, amely könnyeidet kiserkentve erőt vesz rajtad.

Közben lassan megszűnik saját fájdalmam. Kinyitod könnytől csillogó szemeidet, és rám mosolyogsz. - Miért tetted ezt? Ha visszamész, akkor…

- Nem akarok visszamenni - tornászod magad egyenesbe, majd letörlöd arcodról a fájdalom könnyeit. – Szeretlek, Key. A hiányod ébresztett rá, hogy csak te vagy, akit akarok - Átfordulok a másik oldalamra, és villámgyorsan feltápászkodok, hogy egyenesen gyönyörű, sötét szemeidbe nézhessek.

- Te is így akarod végezni? Téged ki fog megmenteni?

- Majd te ápolsz, míg meg nem gyógyulok. Legalábbis így tervezem - ül ki újra az a gyermekien ördögi mosoly az arcodra, amellyel elvarázsoltál.

Mikor már azt hittem, vége,

Egy angyal jön felém, és azt mondja, hogy szeret.

Habár tudtam, hogy te vagy, mégis összezavarodtam.

Nem akarok hinni a fülemnek, és kiserkennek könnyeim a boldogságtól.

- Szívesen élnél ebben a világban emberként? Velem? Még akkor is, ha tudod, hogy itt az öregség és a halál vár?

- Hiszen te is ezt akartad. Feláldoztad volna a halhatatlanságodat a szerelmünkért. Most már itt vagyok veled – szorítod meg a csuklóimat, és közelebb vonsz magadhoz. – Csak kapaszkodj belém, és oda viszlek, ahová szeretnéd; bárhol leélhetjük az életünket.

- Én már találtam egy békés kis szigetet, minden megvolt ott, amire egy embernek szüksége van, egyedül csak te hiányoztál. Ígérem, soha többé nem hagylak el – nézek újra csodaszép, sötét szemeidbe.

- Szárnyak nélkül nem is lenne olyan egyszerű – vetsz rám egy huncut mosolyt. – Én pedig megígérem, hogy soha többé nem helyezek semmit a szerelmünk elé. – Lassan közelítesz arcomhoz, majd ajkaid forró puhaságával simogatod az enyéimet, így megpecsételve egymásnak tett ígéretünket. 

***

Eltávolodsz tőlem, és rázni kezdesz, miközben a nevemet üvöltöd. Kinyílik a szemem, és meglátom fájdalomtól eltorzult arcodat. Szóval, csak álom volt?

- Miért tetted ezt? - szorítod kétségbeesetten a vállaimat, miközben könnyeid ömleni kezdenek gyönyörű szemeidből.

- Nincs semmi baj, ne sírj - törlöm le remegő kézzel a forró cseppeket arcodról. - Így kellett tennem. És most, hogy itt vagy, a haláltól sem félek – ül ki egy apró, elcsigázott mosoly arcomra, miközben érzem, ahogy lassan elillanó erőm a beszédhez is kevés lesz.

- Nem, ne mondj ilyet! Máris átviszlek a Kertbe, és meggyógyulsz! - csúsztatod karjaid a combom alá, hogy felemelj, de megállítom a kezed.

- Én már ember vagyok, hiába vinnél oda. Csak… maradj velem, kérlek - lehelem erőtlenül. Legszívesebben szorosan beléd kapaszkodnék, de karomban is elhatalmasodik a zsibbadás, és olyan erőtlenül hull le combodra, akár egy rongybaba végtagja.

Zokogni kezdesz, és fejedet ziháló mellkasomra hajtod. Kapkodva veszem a levegőt, mintha igazán el sem jutna a tüdőmig. Egyre inkább elhalkul fülemben sírásod hangja, és az erdő állataié, majd különös nyugalom vesz erőt rajtam. Felemeled a fejed, és könnyeid fátyolán keresztül a szemembe nézel.

- Szeretlek - áramlik ki tüdőmből lassan az utolsó légfoszlány. Lecsukódnak szemeim, és lelkem lassan távozik ebből a világból, hogy egyszer, újjászületve talán ismét téged kutathasson.

...Ézemi...

 

(F)elszabadult érzés (Heechul & Donghae)

Egy pillanat elég, hogy az ember elméjében elpattanjon egy lezárt üvegcse, és a repedésen keresztül a felszínre bukkanjon valami, amit már rég elfeledtünk, esetleg nem is tudtunk a létezéséről, mert még önmagunk elől is elrejtettük.

Egy pillanat elég, és a sejtjeinket elborító érzés átveszi az uralmat felettünk, lebilincselve és elnémítva józan eszünket.

Műfaj: romantikus

Figyelmeztetés: 14+ és yaoi

     Ha meg kellene neveznem azokat, akik a legtöbbet jelentik számomra a csapattagjaim közül, azokat a keveseket, akiknek adok a véleményére, akiknek minden egyes szava a szívemig hatol, ő köztük lenne. Ha azokat veszem számításba, akikre felnézek, sőt, őszintén belegondolva, néha még egy kissé irigykedek is, közöttük is ott lenne.

Lee Donghae valóban csodálatos ember, és olyan férfi, akire minden nő vágyik: Kisfiúsan bájos arca, férfiasan kidolgozott formái még a ruhaanyagon keresztül kirajzolódva is vonzzák a tekintetet, a hangja pedig érzékenységet és gyengédséget sugall. Nem lehet nem észrevenni, hívogatja a szemet, és egész lénye olyan észrevétlenül hatol a szívedig, hogy csak akkor eszmélsz rá édes bűverejére, mikor már elvesztél...

***

- Olyan szótlan vagy, történt valami? - csúsztam mellé, miközben a bárszék bőrborításának reccsenését elnyomta valami, számomra ismeretlen fiúbanda nyávogása, amely a hangszóróból ömlött szét az alkoholszagú helyiségben.

Felém fordította fejét, és erőtlenül elmosolyodott.

- Most nem igazán szeretnék erről beszélni, hyung, ne haragudj - emelte ajkaihoz a szúrós szagú, színtelen mérget, majd legurította torkán. Követtem a folyadék útját nyelőcsöve vonalán, végigfuttatva szemeimet kívánatos nyakán, elidőzve fel-le mozduló ádámcsutkáján. – Nem mész el? Szeretnék egyedül lenni - fogta ujjai közé gyengéden a kis pohár száját, az asztal lapján játszadozva vele. Ekkor vettem észre, hogy kézfeje mellett már két üres italos üveg fekszik.

- Nem akarlak itt hagyni egyedül. Ha szeretnéd, meg sem szólalok, nem fogok kérdezősködni. - Nevetésre húzódott a szája, azonban szemeiből keserűség sugárzott. Mintha nem is a plafonra szerelt lámpa lila fénye, hanem ez az érzés csillant volna vissza a kezében tartott poháron.

- Attól hogy nem kérdezed meg, még tudom, hogy érdekel. Én is mindig tudni szeretném, mi történt veled, ha el vagy kenődve - kezdte el fürkészni a szemeimet, ám az övéiben ülő fájdalom furcsa mód nem az együttérzést ébresztette fel lelkemben, inkább valami egészen mást. Valami mélyebbet, ami talán már régóta a szívem rejtett sarkában hevert, csupán nem vettem róla tudomást.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - tettem szépen kidolgozott vállára a kezem, amely most férfias erő helyett csak tehetetlenséget sugárzott, ahogy erőtlenül tartotta az asztalra boruló kézfejet.

- Népszerűség... Ugyan már, mit ér az egész? Feltűnök a színpadon, és sikítás fogad, feltöltök valamit az instagramra, és több száz szerelmi vallomás a válasz. És semmi egyéb dolgom nincs, csak énekelni, táncolni, és folyton mosolyogni. Mosolyogni akkor is, mikor legszívesebben leborulva zokognék a színpadon, hogy lássák a rajongóim, hogy érzem magam valójában. Hogy az a vidám és kiegyensúlyozott Lee Donghae, akit annyira szeretnek, nem én vagyok. Becsapom őket, becsapok mindenkit, de legfőképp önmagam. Azt mondják, ha mosolyogsz, jó kedved lesz. Úgy látszik, az én szervezetem már nem vevő az efféle placebora - öntött ki egy újabb pohárka sojut, és húzta le azt összeszorított szemekkel, miközben egy mellélöttyent nehéz csepp szétterült a lakkozott pulton.

Fájdalmát, erőtlen testét látva automatikusan siklottak karjaira kezeim, és szorosan magamhoz öleltem őt. Fájt a szenvedése, meg akartam vigasztalni, és valami mást is akartam. Sírni kezdett a karjaimban, teste remegése pedig arra késztetett, hogy még szorosabban tartsam.

Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver, lélegzetvételei felforrósították az ereimben száguldozó vért. Legszívesebben el sem engedtem volna őt, ám ekkor egy gondolat azonnal éket vert közénk. Sietve távolodtam el tőle:

- Hyukie hol van?

- Szerinted? A barátnőjénél. Őt legalább nem csalják meg, csak mindig elhagyják - szakadt ki belőle egy fájdalmasan szarkasztikus kacaj. - Nekem biztos a homlokomra van írva, hogy bolondíts magadba, aztán szarvazz fel, és csak utána hagyj el - dörzsölte le arcáról könnyeit, majd szemeimbe nézett. Szinte végigperzselte a szívemet a pillantása. - Te is úgy gondolod, hogy csak erre vagyok jó? - kérdezte.

Hirtelen azt se tudtam, mit feleljek. Kézfejére csúsztattam a kezem, és egész közel hajoltam hozzá:

- Te egy csodálatos férfi vagy - néztem gyönyörű szemeibe, miközben a testemben már tűzijátékot rendeztek belső szerveim. Képtelen voltam tovább visszatartani magam. Ajkaira pillantottam, majd gyengéden megérintettem őket az enyémekkel.

Donghae nem ellenkezett, hagyta, hogy finom vonalú száját simogassam, és átöleljem őt. Úgy éreztem, a szívem menten felrobban, ahogy apró, játékos nyelvét a fogaimon végigsiklani éreztem. Ő is ennyire kíván engem? Vagy ez csak az alkohol hatása, amelynek fanyar keserűsége csókunkba vegyült? Nem érdekelt, csak érezni akartam. Minden porcikám őt akarta.

Testemet végigborzongatta érintése, ahogy ujjai a hátamra siklottak. Egyre forróbb csókokat váltottunk. Olyannyira feltüzelt, hogy szinte alig kaptam levegőt, hiába is kapkodtam utána.

- Hé, menjetek szobára, ne itt nyalakodjatok! - lökött oldalba valami részeg fazon, és ekkor csöppentem vissza a valóságba. Szívem dobogásának hangja mintha minden mást túlharsogott volna.

Nem is nézve a mellettünk dülöngélő idegenre, sietve túrtam elő piros hátizsákomból pénztárcámat, és otthagytam annyi pénzt az asztalon, amennyi biztos elég lesz három üveg sojura. Donghae elvarázsoltan pislogott rám, mintha még mosolygott volna is. Lehajtott még egy pohárral, és ujjait az üvegre kulcsolta.

- Hagyd azt itt, így is túl sokat ittál - próbáltam az üveg száját kiszabadítani szorításából, de erősebb volt nálam.

- Ha kell, vedd el! - pattant fel az asztaltól, és valószínűleg futni szándékozott, nem számolt viszont az alkohol hatásával, melynek köszönhetően egyik asztaltól a másikig támaszkodva volt képes csupán elindulni a kijárat felé.

- Várj - siettem mögé, és átkaroltam a karjai alatt.

- Köszönöm, hogy törődsz velem. Köszönöm, Heechul - ült ki arcára az az édes mosoly, amelybe valószínűleg a rajongói beleszeretnek, és ebben a pillanatban rám is úgy hatott, mintha egyenesen a szívemet simogatta volna ez a szirupos méreg, a mosolya, az egész lénye. Akartam őt, bár szinte biztos voltam benne, hogy józanul azt sem engedte volna, hogy megcsókoljam.

Kitámogattam a kocsmából, majd odakint fél kézzel előbányásztam a telefonom, hogy hívjak egy taxit. Közben átkarolta a derekam, fejét pedig a mellkasomra hajtva, lehunyt szemmel motyogott valamit, míg én a taxi társasággal beszéltem.

Nem lesz ez így jó, észre fogja venni, mennyire dobálózik a szívem. Egyébként is, most mit kezdjek így vele? Annyira édes, de mégis olyan elveszett. És ekkor - mintha csak a gondolataimban olvasna - egy pillanatra elemelte arcát a mellkasomtól, és a tekintetem kereste:

- Nagyon gyorsan ver a szíved, ugye, nem vagy rosszul?

- Semmi bajom - mosolyodtam el. És most is csak miattam aggódik...

- Biztos? - hajolt egészen az arcomba, szemeimet fürkészve, hogy valóban igazat mondok-e. Annyira összpontosított, hogy még a szája is nyitva maradt, felhevült levegőt lehelve nyakamra.

A forróság egy pillanat alatt átjárta a sejtjeimet, és elzsibbasztotta az agyam. Teljesen józan voltam, mégis, szinte beleszédültem a közelségébe. Újra megcsókoltam, gyengéden, szinte kérlelve, hogy adjon nekem egy esélyt, hátha attól minden megváltozna.

A csókja most is ugyanolyan édes volt, akárcsak a mosolya. Teljesen magába bolondított, elvesztem ajkai völgyében, és legszívesebben el sem szakadtam volna tőlük, pedig szinte semmit sem tett, egyszerűen csak önmagát adta.

A megérkező taxi vakító fénye rángatott vissza a valóságba; hiszen még mindig ott álltunk a kocsma előtt. Csoda, hogy nem hívta ránk valaki a rendőrséget, látva, hogy majd' felfaljuk egymást a nyílt utcán.

- Gyere - karoltam át újra az oldalánál, míg bal kezét a vállamra csúsztattam. Készségesen engedte, hogy irányítsam, olyan volt, akár egy nagy rongybaba.

Már kezdtem örülni, hogy minden probléma nélkül megússzuk a hazautat, mikor - a lakásunktól pár percnyire – egyszer csak a combomra csúsztatta a kezét, majd megszólalt:

- Mondták már neked, hogy eszméletlenül jól csókolsz? Olyan érzéki voltál, mintha egy lánnyal smároltam volna - vigyorgott bájosan maga elé.

- Fogd be! - tapasztottam a szájára a kezem, de már túl későn. A visszapillantóban láttam a taxis szemeit, ahogy egy elhaladó autó fényei bevilágítottak az autóba. Nagyot nyeltem, és legszívesebben olyan kicsire húztam volna össze magam, hogy gond nélkül beférjek az ülések alá.

- Naa, ezt most miért csináltad? - fejtette le kézfejemet arcáról.

- Tizenötezer Won - dörmögte ebben a pillanatban a taxis, miután akkorát fékezett az épület előtt, hogy kis híján felkenődtünk az előttünk levő ülés háttámlájára. Sietve kifizettem, majd kiszálltam az autóból, és Donghae-nak is segítettem.

Ahogy a bejárat előtt a kulcsaim után turkáltam az egyik farzsebemben, a másikba belecsúsztatta a kezét, és a hátsómba markolt.

- Hmm, még a segged is jó. Kim Heechul, te egy főnyeremény vagy - súgta a fülembe, miközben a zár kinyitásával idétlenkedtem, pontosabban azzal, hogy beletaláljak a kulcslyukba. Beleborzongtam, ahogy rámarkolt a fenekemre, majd gyengéden simogatni kezdte.

- Bárcsak komolyan gondolnád - motyogtam az orrom alatt, mikor végre engedelmeskedett a fémszerkezet, és az ajtó kinyílt.

- Komolyan gondolom - fordított maga felé, megakadályozva, hogy belépjek. Szorosan átölelt, közel húzva magához, s ajkaimat fürkészte. Nem hiszek neki, de képtelen vagyok ellenállni. Akkor is, ha ez csak az alkohol hatása, úgy hívogat, mint valami tökéletes csomagolású drog, amit bármennyire is helytelen a szádba venni, tudod, hogy a mennyországba repít majd.

Forró ajkaira tapadva vezettem be óvatosan az ajtón, majd igyekeztem a lehető legcsendesebben becsukni azt. Odabent csend és sötétség borított mindent, persze, hiszen hajnali három körül járhatott, már mindenki aludt - kivéve kettőnket.

Elszakadtam ajkaitól, és újra átkaroltam az oldalát fél kezemmel, míg a másikkal a lépcsőfeljáró korlátja után tapogattam, ahogy a folyosón haladtunk. Kétségeim támadtak azonban, hogy eljutunk-e a szobájáig, mikor Donghae a nyakamra tapadt, egy elfojtott nyögést váltva ki belőlem.

- A bőröd is olyan selymes, mint egy lányé - hagyta félbe egy pillanatra, amit elkezdett, majd a nyelvét is bevetette a folytatáshoz.

- De én fiú vagyok, Donghae. És ha így folytatod, olyat teszek veled, amit holnap lehet, hogy nagyon bánni fogsz - lihegtem, ahogy a lépcsőn felfelé botorkáltunk.

- Jé, tényleg - nevette el magát újabb nyögésre késztetve, miután rámarkolt merev férfiasságomra a farmeromon keresztül. - De nem érdekel. Akkor is eszméletlenül kívánatos vagy - tért vissza újra a nyakamhoz.

Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy ezt nem csak az ital mondatja vele… - futott át az agyamon, ahogy a szobája elé értünk.

Szabad kezemmel benyitottam az ajtón, és bevezettem őt, majd miután a falon ráakadtam a villanykapcsolóra, a szobát beterítette a szemünket sértő, sárga fény.

- Ah, puha ágyikó - lihegett a fülembe Donghae, az említett dolog felé nyújtózkodva. Odavezettem őt, de kissé elszámolta a közte és a bútordarab között levő távolságot, aminek az lett a következménye, hogy a földön ülve landolt.

Cseppet sem zavartatta magát, kuncogva kezdte el bontogatni cipőfűzőmet - már amennyire tőle telt részegen. Fejét oldalra biccentette, és még a nyelve hegyét is kidugva a szája sarkán, úgy belemerült a dologba, de inkább csak jobban rácsomózta a masnit, ahelyett, hogy kibontotta volna.

- Ez nem megy - adta fel a próbálkozást. - Olyan szépek a lábaid - kezdte el simogatni a vádlimat farmerem alá nyúlva. Érintései mintha apró gombostűket szúrtak volna a szívembe.

Ha abban a pillanatban erre a részemre hallgatok, lehajolok hozzá, hogy olyan gyengéd kényeztetésben részesítsem, amilyet megérdemel, az eszem viszont erősebb volt. Megfogtam a kezeit, és felhúztam őt az ágyra, ami sokkalta nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy elképzeltem.

Donghae jót kuncogott erőfeszítésemen, testét elernyesztette, akár egy alvó béka, cseppet sem könnyítve meg a dolgomat.

- Gyere ide - húzott az ölébe, szinte azonnal azután, hogy nagy nehezen sikerült felültetnem az ágyra.

Azt sem tudja, mit csinál, nem teheted ezt vele - sikított elmémben egy hang, de ahogy ajkait újra az enyémekre tapasztotta, elnémította azt.

Ujjai bejárták az egész felsőtestemet, mintha csak a bőrömön keresztül szívták volna ki belőlem az összes ellenállást. A testem elernyedt, és a világ hirtelen egy ágynyira zsugorodott: teljesen átadtam magam neki. Izmos karjaiba kapaszkodtam, hátamon ide-oda cikázott a hűvösen égető borzongás, ahogy újra a nyakamhoz ért. Halkan nyögdécseltem csókjai alatt, teljesen eszemet vette.

- Yowon, szeretlek. Csodaszép a nyakad, édes - lehelte vágytól izzó bőrömre, és abban a pillanatban megtört a varázs.

- Donghae, neked most... aludnod kell - távolodtam el tőle azonnal, egy hatalmasat nyelve, hogy visszatartsam az érzést, ami ugyanolyan hirtelen igyekezett erőt venni rajtam, ahogy ő megsemmisített mindent bennem.

- Hyung, hol van Yowon? Miért csalt meg engem, mondd? - kezdett el helyettem sírni, és abban a pillanatban a szívem darabokra hullt, ő pedig arra kért, hogy egyenesen a szilánkokba sétáljak. - Ne hagyj itt, kérlek! Maradj velem - ölelt szorosan magához, de egészen másképp, mint egy pár perccel azelőtt.

Újra csak a barátja voltam, a barát, aki jóban-rosszban mellette áll.

- Jól van - veregettem meg a vállát. - Öltözz át. Kimegyek rendbe tenni magam, de máris jövök - vettem ki szekrényéből az első pizsamát, ami a kezembe akadt, és a odaadtam neki.

- Köszönöm - dörzsölte le szipogva könnyeit, én pedig szinte menekültem a szobából.

Bezárkóztam a fürdőbe, kinyitottam az összes csapot, és kitört belőlem a sírás. Könnyeim kontrollálhatatlanul folytak végig arcomon, az orrom is teljesen bedugult. Vajon mióta szeretem őt, anélkül, hogy tudtam volna róla? Talán az elmém jól tudta, hogy ennyire fájni fog, ha eluralkodik rajtam ez az érzés, ezért inkább elrejtette a tudatom elől? Lehetséges, hogy az egyik pillanatban még engem kíván, de azután csak a volt barátnőjét látja bennem? - ezek a gondolatok kavarogtam a fejemben, miközben könnyeim lassan elfogytak.

Beálltam a vízsugár alá, amely ekkor már teljesen hideg volt. Legszívesebben ordítottam volna, de csendben tűrtem, ahogy a hideg víz a csontomig hatol, lassan teljesen tiszta lappá varázsolva kusza gondolataim firkálmányát.

Kifújtam a levegőt, és megtörölköztem. Testem bizsergett, ahogy a vízhez képest langyos levegő köntösként rám simult.

Mire visszacsoszogtam a szobába, Donghae már békésen aludt. Egy pillanatig hezitáltam, lágyan remegő pilláit figyelve, hiszen arra kért, hogy maradjak mellette, mégsem szerettem volna felébreszteni azzal, hogy bebújok az ágyba. Nagyot sóhajtva hátat fordítottam neki, eloltottam a villanyt, s csendben elhagytam a helyiséget.

A saját szobámba vonultam. Nem tudom, mikor nyomhatott el a nehéz álom, mert még láttam a felkelő nap fényeit szobám falán tükröződni.

Tíz óra is elmúlt, mikor felébredtem. Erőtlenül ásítottam egyet; szinte minden tagom elgémberedett. Kikászálódtam a testemtől nyomasztóan forróvá hevült ágyból, hogy megmozgassam egy kicsit magam, ekkor viszont egy kis papírt vettem észre az asztalomon pihenni. Odaléptem, és kézbe fogtam. A következő felirat állt rajta:

„Köszönöm, hogy mellettem voltál, hyung. Mikor ezt olvasod, én már valószínűleg a forgatáson leszek. Csak azt akartam, hogy tudd, nagyon fontos vagy a számomra. Donghae”

Elmosolyodtam, és csendben lenyeltem gyülekező könnyeimet. Ölembe húztam Heebumot, aki most is ott aludt az ágy végében, és hagytam, hogy dorombolásának egyenletes hangja megnyugtassa lelkemet.

...Ézemi...