A tiltott gyümölcs (Heechul & Eunhyuk)

Műfaj: romantikus
Figyelmeztetés: 16+ és yaoi

Minden Shindong ostoba játékával kezdődött. Persze, már megint egy kis csókos kaland volt, ezúttal még kesztyűt is fel kellett vennünk, amellett, hogy sálat kötöttünk a fejünkre. Megállt a zene, és Shindong az én nevemet kiáltotta.

Lassan előre nyújtottam a karjaimat, és bal kezem a válladra tévedt. Odaléptem hozzád, és végigtapogattalak, hogy megtaláljam az arcodat. Jót kuncogtál, persze, hang nélkül, hogy ne rontsd el a játékot, mire én is elnevettem magam. Közel hajoltam hozzád, és megcsókoltalak. Már ekkor is visszacsókoltál, ami eléggé meglepett, hiszen nem kellett volna így tenned.

Határozott voltál, mégis gyengéd. Csak sejtettem, hogy ki vagy, mégis úgy hatottál rám, hogy legszívesebben abba sem hagytam volna.

- Na, Heechul, tudod, kit csókoltál meg? – kérdezte Shindong.

- Hyukie, azt hiszem – nyögtem ki a tőlem szokatlan határozatlansággal, mert még nem tértem egészen magamhoz.

- Igen, nagyszerű! Tapsoljuk meg! – kiáltott, és összecsapódó kesztyűs kezek tompa hangját hallottam magam körül.

Lehúztam a fejemről a sálat, amit te is épp ekkor tettél meg. A szemeidbe néztem, és úgy láttam, talán valami hasonlót érzel, mint én.

Nem, ezt nem szabad - futott át az agyamon, és hátrébb léptem egyet, tekintetemet a földre szegezve.

Eltelt egy pár nap, és úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, nem is igazán beszéltünk egymással. Én viszont figyeltelek. Láttam, hogy éled az életedet: ahogy viccelődsz a többiekkel, ahogy Chocoval sétálni mész, ahogy minden apró szegletet kitakarítasz a folyosón.

Donghae nem volt melletted, és bárhogy is mosolyogtál, szemeidben ott volt valami mélyen megbúvó szomorúság. Igazság szerint már korábban is rajtad tartottam a szemem titokban, és ezt akkor is észrevettem, de úgy voltam vele, hogy a ti dolgotok, ezért nem avatkoztam bele.

Eljött a következő koncertünk napja, amikor is Kínába repültünk. Donghae még aznap sem tarthatott velünk a forgatás miatt, így az ő részeit is te énekelted. Ahogy a Rockstart adtuk elő, szokás szerint felforrósodott a hangulat a színpadon. Nyakon öntötted Siwont egy kis vízzel, aki ezután ledobta a pólóját.

Mindenki csak őt figyelte, én viszont a te tekintetedet kerestem, mert a játék óta nem tudtalak kiverni a fejemből. Találkozott a pillantásunk, és nem fordítottad el a fejed, ahogy én sem. A hangulat hevében közel léptem hozzád, és mélyen belenéztem kifejező, sötétbarna szemeidbe.

Álltad a pillantásomat, sőt, olyan jeleket küldtél felém, mint aki mindenben benne van. Nem gondolkoztam, csak odahajoltam, és megcsókoltalak. Az elfek tomboltak, persze, azt hitték, ez a műsor része. De csak én éreztem azt, hogy te egyáltalán nem tiltakoztál, sőt, olyan hevesen csókoltál vissza, hogy az egész testem beleremegett.

Fejezd be, ez őrültség! Ez a fiú nem a tiéd, nem lehet a tiéd! - visított a fejemben egy hang, de nem törődtem vele.

Alig vártam, hogy egy újabb repülőút után végre visszaérkezzünk a dormba. Mellettem mindenki hangosan nevetett és beszélgetett a kisbuszban, de én csak a csókodat éltem át újra és újra, és közben rájöttem, hogy őrülten kívánlak.

Ahogy beléptünk az ajtón, azonnal a fürdő felé vettem az irányt, majd felvettem a pizsamámat, és lesétáltam a nappaliba. Most még a vacsorához se volt kedvem, csak az ujjaimmal doboltam az asztalon, miközben a többiek ettek. Hallottam és láttam őket, mégis, mintha ott sem lettem volna.

Körmeim az asztallaphoz koppantak, mire felemelted a fejed, és egyenesen szembenéztél velem. A pillantásod mintha lyukat égetett volna a szívembe.

Nem bírom tovább, érezni akarlak - csak ez járt a fejemben.

Magam előtt is rejtély, hogyan, de a másik hangot, a lelkiismeretemét elkergettem. Lassan mindenki szállingózni kezdett a fürdő, majd a szobák felé, én viszont nem álltam fel az asztaltól, inkább úgy tettem, mintha a telefonomon babrálnék valamit, miközben lopva azt figyeltem, hányan vannak még fenn.

Nagy sokára mindenki lefeküdt. Egyelőre nem mozdultam, mert tudtam, hogy valami még hiányzott. Mindjárt kijön, elmegy pisilni, aztán elöl megigazítja a haját a tükör előtt, utána a micsodáját teszi helyre a nadrágjában, és vissza is indul.

Ahogy ezt kigondoltam, Yesung kilépett a szobája ajtaján, és meg is tette mindezt. Már fel sem kellett néznem az emeletre, így is hallottam a lépteit, ahogy visszafelé csoszog. Becsukta az ajtót, és csend lett.

Igen, erre vártam, mint valami kiéhezett farkas, aki egy bárány húsára áhítozik. Már a gondolattól felgyorsult a szívverésem. Mi ez? Én nem vagyok ilyen. Én szoktam ezt kiváltani másokból, nem pedig fordítva.

De ez valahogy teljesen más volt. Felemelkedtem a székről, becsuktam a szemeimet, és csak füleltem. Teljes csend honolt a dormban, úgy tűnt, mindenki nyugovóra tért. Kinyitottam a szemem, és a lépcsőhöz léptem. Nem tudom, mi vezetett, de mennem kellett, és egyre inkább átjárt a forróság, ahogy magam elé képzeltem azokat a kívánatos ajkaidat.

Hang nélkül lopakodtam felfelé a lépcsőn, majd végig a folyosón. Komolyan, akkor éreztem ehhez hasonlót utoljára, mikor az iskolában puskáztam, pedig volt már pár izgalmas kalandban részem, de ehhez egyiket sem lehet hasonlítani.

Végre odaértem az ajtódhoz. Az egész testem remegett.

Mi lesz, ha elküldesz? Nem tudnék újra a szemeidbe nézni. És egyébként is, mit csinálok én? - jártak a gondolatok a fejemben, és egy pillanatra elbizonytalanodva visszahúztam az ajtó elöl kinyújtott karomat.

Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen, legszívesebben leültem volna a földre. Ekkor viszont ismét megjelent a szemeim előtt az a csodálatosan szép szempár, amely egyaránt sugároz férfias erőt, és érzékenységet.

Nekem kell ez a fiú, és kész - hallottam a fejemben a saját hangomat, és egy határozott mozdulattal bekopogtam az ajtón.

- Ki az? - hallatszott ki álmos hangod. Legszívesebben azonnal berontottam volna az ajtón, de tudtam, hogy ez nem tenne túl jót a megítélésemnek, ezért elszámoltam háromig, majd megszólaltam.

- Én vagyok, Heechul. Bemehetek?

- Gyere - jött a gyors válasz.

Beléptem, és próbáltam hangtalanul becsukni az ajtót. Ott feküdtél félmeztelenül, és ahogy megpillantottál, felültél az ágyban, így az egész felsőtested kilátszott a takaró alól. Igen, gyönyörű látvány volt. Nagyon figyelnem kellett, hogy a szemeidbe nézzek, és ne kezdjem el egyenként végignyalni a tekintetemmel az összes kis kockát a hasadon. -  Mit szeretnél? - tetted fel a kérdést, amire hirtelen alig tudtam válaszolni.

- Én csak... szeretnék beszélgetni, ha nem zavarlak - nyögtem ki végül, és odaléptem az ágyadhoz.

- Jaa, rendben - lepődtél meg, mintha valami másra számítottál volna.

Mégis, mi járhat ennek a fiúnak a fejében? Szemeiben ott a kíváncsiság, a szomorúság, amit rejtegetni próbál, de én jól látom, és még valami. De az a valami vajon tényleg ott van, vagy csak én értem félre? – pörögtek a gondolataim, mire gyorsan megszólaltam:

- Láttam, hogy valami nincs rendben veled, mostanában más vagy. Mintha valamit el szeretnél titkolni, ami bánt. Ha gondolod, velem nyugodtan megbeszélheted.

Tényleg beszélgetni akarok én? Az a bizonyos részem biztos többet akar, és csak reménykedni tudok, hogy nem veszi észre - gondoltam, és próbáltam úgy megállni, hogy ne váljon láthatóvá problémám.

- Ennyire látszik? - mosolyodtál el, de ez a mosoly fájdalommal volt átitatva, amit szinte én is éreztem, ahogy szemeidbe tekintettem. - Gyere csak közelebb - mutattál kezeddel az ágy végére, miközben a hátad mögé tetted a párnát, és nekidőltél.

Leültem, és közben nem tudtam megállni, hogy legalább egyszer ne futtassam végig a tekintetem a mellkasodon. Szerencsére így ülve nem volt látványos a testem reakciója. - Az az igazság, hogy senkinek nem tudtam eddig elmondani - hajtottad le a fejed. - Egy ideje úgy érzem, hogy Hae megváltozott. Mintha már csak egy haverjának tartana, akivel néha kicsit több is belefér. Sokszor nem látom azt az érzést a szemeiben, sőt, gyakran el is utasít mostanában, főleg, mióta megint forgat. Lehet, hogy beleszeretett valakibe? - emelted fel a fejed, és néztél újra a szemeimbe.

- Ismerem ezt, és én is elég gyakran élek át hasonlót. Az érzés, mikor a másik veled van, de mintha mégis máshol járna, meghallja a szavaidat, de mintha azok szétfoszlanának a levegőben. Tudod, mennyi dolga volt mindig Leeteuknek, mielőtt bevonult. Mindig úgy éreztem, hogy nem is akar velem foglalkozni, pedig csak elfoglalt volt és fáradt. Ezt meg kell beszélnetek, ha lesz végre időtök rá, csak ez segít. Egy kis csábítás is belefér, ha alkalmas rá a helyzet, az sokat tud segíteni egy kapcsolaton.

- Igen, pont erre gondolok, olyan jó, hogy valaki megért. De nem tudom, hogy kelthetném fel újra a figyelmét - mosolyogtál rám, és már megint felgyorsítottad a szívemet. Nem akartam kimenni a szobából, még mindig téged akartalak, mindennek ellenére is.

Még hogy nem tudod felkelteni a figyelmét… Itt állok, mint a cövek, pedig csak rám pillantottál egy párszor - járt a fejemben, és piszkos cselhez folyamodtam. Meg kellett tennem, nem bírtam tovább.

- Csak nézz rá úgy, ahogy most én rád - és elővettem a legcsábítóbb tekintetem -, aztán pedig közelíts hozzá lassan, de egy pillanatra se engedd, hogy máshová vándoroljon a tekintete - csúsztam egyre feljebb az ágyon, miközben a gyönyörű szemeidbe néztem. Istenem, mennyire kívánlak, nem utasíthatsz el...
Combodra ültem és az arcodhoz hajoltam. A szemeidben először érdeklődést láttam, majd meglepődést, utána megdermedtél egy pillanatra. Elkezdted bámulni az ajkaimat.

Igen, tudom, hogy te is kívánsz. Kérlek, engedd, hogy érezzelek - gondoltam, persze kimondani nem mertem, de képtelen voltam tovább visszatartani magam.

Az ajkaidra tapadtam, és a szívem úgy verte a bordáimat, hogy már fájt. Nem tudtam, miért akarlak ennyire, de képtelen voltam másra gondolni. Nem tiltakoztál. Visszacsókoltál, és hagytad, hogy átöleljelek.
Igen, te tényleg nem vagy olyan kemény, amilyennek sokszor mutatod magad, sokkal inkább érzéki, de mégis gyengéd, amit a nyelveddel művelsz a számban. Mindjárt szétrobbanok. Csókjaimmal áttértem a nyakadra, mire halkan felnyögtél. Te is ennyire kívánsz? Egy pillanatra abbahagytam a kényeztetésedet, és a szemedbe néztem.

Nem szóltál semmit, de a tekinteted igent mondott, ami még jobban felizgatott. Lassan elindultam lefelé, hogy felfedezzem ennek a csodálatosan szép testnek minden négyzetcentiméterét. A kulcscsontodat csókolgattam, a lehető leggyengédebben, valahogy úgy éreztem, te így szereted.

Kezeiddel az oldalamat kezdted simogatni, majd csakhamar megtaláltad a pizsama felsőm alját, és elkezdted lehúzni rólam. Előrehajoltam egy kicsit, hogy segítsek neked, majd újra egymás szemeibe néztünk. Ezek a gyönyörű ajkak... Hogy nem vettem észre őket korábban? Ennyire belém ivódott, hogy a csapaton belül nem nézünk arra, aki a másé?

De ebben a pillanatban ez nem létezővé vált, csak mi ketten voltunk. Egyre vadabb csókokat váltottunk, már alig kaptam levegőt, és ekkor a kezed a nadrágomra vándorolt.

- Ah! - nyögtem fel, ahogy hozzáértél. Már szinte fájt, annyira kívántalak. Lassan hátrafelé toltál, és fölém másztál. Istenem, te tényleg azt akarod, amire gondolok?

Vetettél rám egy szexi pillantást, és ismét végighúztad ujjaidat a férfiasságomon. - Ne kínozz - sóhajtottam, mire az az ördögi mosoly jelent meg az arcodon, amivel eddig csak Donghae-ra néztél, és lehúztad a nadrágomat az alsómmal együtt. Igen, azt akartad.

Közel hajoltál, és már a makkomon éreztem a forró leheletedet, de azért hagytad, hogy még szenvedjek egy kicsit. Apró csókokat nyomtál a hasamra, és így haladtál lassan lefelé. Minden érintésedbe beleremegtem, ami láthatóan nagyon tetszett neked.

A legérzékenyebb részemhez értél. Végignyaltál rajta, én pedig már a csillagokat láttam, de még mindig nem adtad meg azt, amire őrülten vágytam. Inkább felfelé indultál az oldalamon, és kezedet csúsztattad a férfiasságomra.
- Jézusom, nem bírom tovább - nyögtem, és egyre gyorsabban mozgattam a csípőmet a kezed alatt.

Láthattad rajtam, hogy már tényleg nem húzom sokáig, és elvetted a kezed. Rám mosolyogtál, és lejjebb csúsztál rajtam. - Igen, ah - nyögtem, ahogy teljes hosszomat a forró szádban éreztem. Nyelveddel simogattál, közben egyre gyorsabban mozgattad a fejed, amit én egyre hangosabban élveztem.

Beletúrtam a hajadba, és csak húztalak magamhoz. - Vigyázz, mindjárt... - állítottam meg a fejedet, de te folytattad. Igen, folytattad, és én egyenesen a szádba élveztem. Egy pillanatra megfordult velem az egész szoba. Te még mindig mosolyogtál rám, miközben aléltan pihegtem alattad.

Most én következtem. Oldaladat kezdtem simogatni, majd kezeidet megfogva felültem. Csípődre csúsztatva a kezeimet, hátrébb toltalak az ágyon. Végre tovább kényeztethetlek.
Hátradöntöttelek, és a mellkasodra vetettem magam. Meg akartam ízlelni minden porcikádat a nyelvemmel. Halk nyögéseket hallattál. Szóval te vagy a visszafogottabb kettőtök közül. Gondolhattam volna... Nem tudtam megállni, kicsúszott az ajkaim között egy apró kuncogás.

- Mi olyan vicces? - emelted fel a fejed.

- Csak az, hogy ilyen halk vagy - feleltem. - Te mindig így visszafogod magad?

- Hát persze, nem akarom, hogy mindenki azt hallgassa, amit csinálok.

Erre elnevettem magam, és lejjebb csúsztam, majd a nadrágod fölé hajoltam. Simogatni kezdtem kemény férfiasságodat a ruhán keresztül, mire emelgetni kezdted a csípődet.
- Ah, ezt szeretnéd? Hát, legyen, de csak azért, mert nem szeretem nézni, ha valaki szenved - vigyorogtam rád, és csókolgatni kezdtem a legnemesebb részedet, még mindig csak a nadrágon keresztül.

Ekkor viszont hangos csörgéssel szólalt meg a telefonod. Te is megriadtál a hangtól, ahogy én, és felemelted a lapos készüléket az éjjeliszekrényről. Rápillantottál a kijelzőre, és halálsápadt lettél. Csak nézted meredten, de nem vetted fel.

Tudtam, hogy Donghae hív. Előre hajoltál, és a szemeimbe néztél, miközben én még mindig ott ültem a lábaidon.

- Menj el, kérlek. Most azonnal el kell menned. Erről pedig ne beszélj senkinek. Haenek elmondom én, ahogy hazaér. Nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy tehettem ezt veled, és főleg vele hogy tudtam megtenni.

- Sajnálom, az én hibám, hiszen én csábítottalak el - hajtottam le a fejem, miközben lemásztam rólad.

- Azt nem lehet elcsábítani, aki nem akarja, szóval mindketten hibásak vagyunk - mondtad, és láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemeidbe.

Nem akartam, hogy miattam emészd magad, legszívesebben átöleltelek volna, de ezt már nem tehettem. Gyorsan magamra kaptam a pizsamámat, miközben az arcodon lefolyó könnycseppeket figyeltem. Vajon megérte az a gyönyör, amire annyira vágytam? Dehogyis érte meg. Most két ember is szenvedni fog a telhetetlenségem miatt.
Kiléptem folyosóra, és halkan becsuktam az ajtót. A csengés ekkor hallgatott el, Donghae valószínűleg megunta a várakozást a vonal másik végén. Lassan vonszoltam magam a szobám felé, miközben az én könnyeim is megeredtek, és olyan fájdalom ült a szívemre, mintha legalábbis egy seprűnyelet állítottak volna bele.

Sosem tettem tönkre mások kapcsolatát, mindig csak magányos fiúkkal kezdtem, de ez most megváltozott, és mintha ettől egy csapásra rossz emberré váltam volna. Nem tudtam, hogy leszek képes ezek után a többiek szemébe nézni, főleg a tiédbe és Donghaeéba.

Legszívesebben elmenekültem volna. Szinte biztos voltam benne, hogy Donghae beveri a képemet, ha megtudja, hogy mi történt, de nem ettől féltem. Sokkal inkább attól, hogy elé álljak. Bevágtam magam az ágyamba, de képtelen voltam lehunyni a szemeimet, csak meredten bámultam a falat a sötétben, míg lassan világosodni nem kezdett.

Eljött a másnap, bármennyire is féltem tőle. Ahogy Donghaeval találkoztam, a szobájába hívott. Kaptam egy jobb egyenest, amitől felrepedt a szám sarka, de jól tudtam, hogy megérdemeltem, és ennél sokkal jobban fájt azt látni, ahogyan ő érzi magát.

Miután kiadta a dühét, az ágyra roskadt, és csak sírt. Nem értette, miért tetted ezt vele, hiszen ő mindennél jobban szeretett téged, ráadásul velem, a barátjával. Igazából nem volt mentségem, mégis ömlöttek belőlem a szavak. Elmondtam, hogy hogy érezted magad, és biztosítottam a felől, hogy mindketten megbántuk a dolgot, és soha többet nem fordul elő.

        Több órát beszélgettünk, végül Donghae elém lépett és megfogta a kezem. Rájött, hogy nem törődött eleget veled, mert túl sokat foglalkozott a forgatásokkal. Persze, ettől nem csökkent a vétkünk súlya, de egy kissé fellélegeztem a tudattól, hogy mégsem veszítettem az egyik legjobb barátomat. 

...Ézemi...

A hópelyhek tánca (Heechul) 1. A szomorú tündér

Ez a fici még folyamatban van, az új részekre a lap alján tudsz ugrani. Ha feltöltök egy új részt, ez is frissül.

Megjegyzés: Rendhagyó módon két zenét is beszúrtam a fici sorai közé. Az elsőt Heechul hangulatának aláfestésére, a másodikat pedig azért, hogy azok is maguk elé tudják képzelni a jelenetet, akik nem látták a történetben említett animációs filmet.

Műfaj: romantikus

A felkelő nap sugarai lassan felkúsztak az ablakkeretig, majd áthatoltak az üvegen, és meg sem álltak Heechul ágyáig. Lágyan melengetni kezdték a fiú arcát, majd elkezdtek táncolni vörös hajtincsein, amelyek így aranyszínű fényben ragyogtak, míg végül elérték lehunyt szemeit. Pimaszul átszűrődtek a szemhéján, ő pedig dünnyögve fordította oldalra a fejét.

Egy hatalmas ásítás kíséretében kinyújtóztatta lábait, megdörzsölte szemeit, majd lassan kinyitotta őket. Felült, és a tévére pillantott, amely a szokásos lejátszási képernyőt mutatta. Heechul elkezdett a távirányító után tapogatni a takarón, de sehol sem találta azt.

- Mégis, hová tűntél? - kérdezte félhangosan, mire a bal lábánál összegömbölyödve fekvő cicája mozgatni kezdte a füleit. - Heebum, jó reggelt, haver! - hajolt előre Heechul, hogy megsimogassa őt, ekkor azonban a távirányító kicsúszott a takarója alól, és hatalmas csattanással ért földet.

A macska ijedtében felkapta a fejét, mire gazdája felemelte őt, a mellkasára tette, és mindkét kezével simogatni kezdte. - Heebum, ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - lehelte a fülébe olyan hangosan, hogy más macska bizonyára füleit hátravetve próbált volna menekülni; ő viszont csak ült gazdája mellcsontján pihenve, és élvezte annak társaságát. - Most felkelünk, jó, Heebum? - nézett a szemeibe Heechul, mintha valóban választ várna a kérdésére. Jobb kezével lehúzta magáról a takarót, míg a ballal szorosan magához ölelte a macskát, miközben kikelt az ágyból.

Miután gazdája letette őt a padlóra, Heebum visszanézett rá egy pillanatra, majd hátat fordított, a magasba emelte hosszú, vékony farkát, és a levegőben tekergetve azt, az ajtóhoz sétált. Orrát az keskeny réshez nyomta, majd átslisszant rajta.

Heechul közben belebújt rózsaszín mamuszába, és lehajolt a távirányítóért. Kikapcsolta a készüléket, és odacsoszogott a DVD lejátszóhoz, hogy kivegye belőle a lemezt. Nagyot ásított, ahogy érte nyúlt, majd elkezdte olvasgatni a feliratokat rajta.

Igen, újra és újra megnézte ezt a mesét, majdnem minden szabad estéjén, mióta csak a moziban látta. Sok jelenetben már fejből tudta a szöveget. Egyszerűen elvarázsolta a történet, mi több, minden vágya az volt, hogy benne élhessen abban a mesében. Elmosolyodott, mert meglátta a lemez tokján Annát, a hosszú, szőkésbarna hajú, kedves mosolyú lányt. Végighúzta mutató ujját a lány arcán, majd visszatette a DVD-t a helyére, a többi közé.

Odafordult a szekrényhez, és kivett belőle egy piros pólót, ehhez egy fehér melegítőalsót, és - tél lévén – kikapott még egy laza, fehér, cipzár nélküli kapucnis pulcsit, amely a nadrágoz tartozott. A ruhákat a párnájára helyezte, majd visszabújt a takaró alá.

Hamar leügyeskedte magáról a rózsaszín, kék macskás pizsama felsőjét, majd kinyúlt a takaró alól, és az ágy szélére rakta. Ezután ugyanígy tett a pizsamája nadrág részével is, majd pedig gyakorlott mozdulatokkal húzta fel az előkészített ruhákat a takaró alatt. Mindig így tett, amikor melankolikus hangulatban volt; nem szerette volna, hogy mások meglássák, miközben öltözik.

Kibújt az ágyból, és a tükörhöz lépve megigazította magán a ruhákat. A haja szokás szerint össze-vissza állt, így próbálta azt is kicsit rendbe tenni. Igazából sosem volt vele megelégedve, mindig piszkálgatta, még akkor is, mikor a fodrászok két perccel korábban állították be azt. Rápillantott arcára, majd vágott egy grimaszt: Igen, elrepültek az évek, de ő még mindig egyhelyben toporog, úgy érezte.

Meredten bámulta saját szemeit a tükörben, egészen addig, amíg el nem homályosult előtte a kép, és nem kezdtek égni a szemei. Megrázta a fejét, majd az ágyához lépett, és megigazította azt. Egy nagyot sóhajtva kilépett a folyosóra, és egyenesen a nappali irányába indult.

- Jó reggelt, Heechul! Kérsz egy kis kávét? - kérdezte egy vidám hang, amely az asztal mellől jött.

- Jó reggelt, Siwon! Köszi, most nem kérek. Yunhoval találkozunk a Kis Patakban, és megiszunk valamit - felelte Heechul, miközben kivette a hűtőből cicája eleségét.

Heebum már türelmetlenül várta őt, nyávogva szaladt oda hozzá.  - Hja, türelmesen, mindjárt... – beszélgetett vele Heechul, miközben az dorombolva dörgölőzött hol a kézfejéhez, hol az asztal lábához, áhítattal nézve rá.

Siwon mosolyogva csóválta a fejét minden ilyen alkalommal, főleg, amikor ő is kapott a dörgölőzésből. Megitta a kávéja maradékát, majd a pulthoz lépett, hogy elmossa a csészét.

- Legyen szép napod! – szólt oda Heechulnak.

- Köszi, neked is! – felelt amaz, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Rápillantott a faliórára, és megállapította, hogy van még egy órája, mielőtt el kéne indulnia a kávézóba.

Visszacsoszogott a szobájába, és leült az asztalhoz. Igazság szerint legszívesebben nem is ment volna sehová aznap. Nem igazán volt kedve más emberek társaságához, csak azért nem mondta le a találkozót, mert tudta, hogy a barátjának szüksége van rá. Azon a héten minden nap volt valamilyen elfoglaltsága, ezért fáradtnak is érezte magát, annak ellenére, hogy ez alkalommal kialudhatta magát.

Kinézett az ablakon, és látta, hogy az eget szürke felhők borítják be, eltakarva a napot.

- Pont így érzem én is magam – mondta ki halkan, majd ásított egy nagyot.

Még mindig kifelé bámult, miközben ujjai a laptopjára tévedtek, amit közelebb húzott magához, majd kinyitotta, és bekapcsolta azt. Megnyitott egy dokumentumot, és olvasni kezdte, miközben egy dalt dúdolgatott.

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos erdő, amelyben egy tündér élt, aki csodálatos varázserővel rendelkezett. Képes volt mosolyt csalni a legboldogtalanabb emberek arcára is, és felmelegíteni a szívüket. Ha leírt egy kört a varázspálcájával, gazdag, zöld pázsit nőtt, szebbnél szebb virágokkal, amelyek bódító illatot árasztottak magukból. Ha énekelni kezdett, különleges hangját hallva az egymással vitatkozó emberek szívébe szeretet költözött.

Tündérországban minden ötszázadik évben választottak egyvalakit erre a feladatra. Megtiszteltetésnek számított megkapni a Földi Tündér medált, ugyanakkor nagyon nehéz volt az ilyen tündérek élete. El kellett búcsúzniuk társaiktól, és az ötszáz év alatt egyáltalán nem térhettek vissza a hazájukba. Magányosan kellett élniük a varázserdőben, ami rejtve tartotta őket az emberi szemek előtt, kivéve a holdtölték idejét, amikor álruhájukban kimerészkedhettek.

A tündér ideérkezése előtt megfogadta hát a királynőjének, hogy semmilyen körülmények között nem fedi fel az emberek előtt kilétét, különben ő is halandó emberré változik.  Minden holdtöltekor magára öltötte egy nemes kisasszony álruháját, amikor elhagyta az erdőt. Csak ekkor tehette ezt meg, minden más napon a hold fénye túl gyenge volt ahhoz, hogy a helyén tartsa a bűbáj alkotta ruhadarabokat.

Ezt tette már több mint háromszáz éve. Felszállt a magasba, és szemeit becsukva figyelte a lent élő emberek érzéseit. Ahol fájdalmat, szenvedést, szomorúságot, vagy viszályt érzett, leszállt, hogy segíthessen. Minden alkalommal csak néhány órája volt, hogy elnyerje az emberek bizalmát, és segítsen nekik; mielőtt felkúszott volna a nap az égre, vissza kellett térnie az erdőbe.

Ezen a hűvös téli éjszakán sem történt ez másképp. Miközben átszelte az eget, a tündér egy keservesen síró lány hangját vélte felfedezni a többi között. Egy pillanatig egy helyben lebegett, hogy szemei előtt megjelenjen a szenvedő lény, majd egyenesen a hang irányába indult.

 Egy kis fakunyhóhoz érkezett, és csendben leereszkedett a földre. Elhúzta arca előtt a varázspálcáját, és ekkor szárnyait láthatatlanná tették a hold sugarai. Halkan bekopogott a kunyhó ajtaján, amelynek ablakán aranysárga fény szűrődött ki.

Egy hosszú, fekete hajú kislány nyitott ajtót, szemei könnytől csillogtak.

- Te ki vagy?- szipogta, majd kézfejével letörölte arcáról a könnyeket.

- Tudod, eltévedtem az erdőben – hajtotta le fejét a tündér.

- Segíts nekem! Segíts, kérlek! - szaladt hozzá oda a kislány, és a szoknyájába kapaszkodott. – Anyukám nagyon beteg, és most elaludt, nem tudom felébreszteni.

A tündér megölelte a kislányt, és hagyta, hogy az a csuklójánál fogva bevezesse őt a kunyhóba. Bal oldalon egy kis kályha állt, előtte fahasábokkal, középen egy apró asztal, hátul pedig egy ágy, amelyen egy fiatalasszony feküdt mozdulatlanul. – Ébreszd fel őt, kérlek! - kezdtek újra záporozni a gyermek könnyei, miközben a kezét szorongatta.

A tündér közelebb lépett az ágyhoz. Odahajolt az asszony arcához, de nem hallotta annak lélegzetvételeit, így tudta, hogy a lelke már távozott ebből a világból. Szemeibe könnyek szöktek, és úgy fordult a kislány felé.

- Nem tudom felébreszteni édesanyádat. Az ő lelke már a mennyországban van. Mostantól nélküle kell élned. Kérlek, fogd meg mindkét kezem, én segítek neked, hogy megnyugodjon a szíved – nyújtotta a kislány felé tenyereit.

- Nem, nem, nem! Nem hiszek neked! Az én anyukám sosem hagyna el engem! Menj el! Menj el innen! Nem akarlak téged látni! – kiabálta a kislány, és édesanyjára borulva újra zokogni kezdett.

A tündér szomorúan sétált ki az ajtón, majd leült a földre, a kis ház elé. Könnycseppjei végigfolytak arcán, majd egyenként hulltak le, szétterülve a fagyott földön. A talaj hidegségét fel tudta olvasztani velük, a kislány fájó szívét viszont nem.

Csendben várta, hogy megenyhüljön a gyermek szíve, és beengedje őt. Ő viszont egy pillanatra sem mozdult el az édesanyja mellől. Teltek az órák, lassan hajnalodni kezdett, mikorra a kislány álomba sírta magát édesanyja élettelen mellkasára borulva.

A tündér tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Felállt, és lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban zárva volt, a kislány a szívével együtt ezt is bezárta előtte. Így viszont nem segíthetett, mert képtelen volt elnyerni a gyermek bizalmát. Hátat fordított a nehéz faajtónak, és az eget szemlélte.

 Miért nem tudok segíteni rajta?- csak ez a kérdés lebegett szemei előtt. 

Az ég alja egyre jobban világosodni kezdett, a távolból kakasok kukorékolása hallatszott. A tündér odalépett az ablakhoz, és megpillantotta odabent a kislányt, aki ugyanúgy aludt, édesanyjára borulva, miközben csendesen lélegzett. Lenyomta a kilincset, de az ekkor sem nyílt ki.

- Kérlek, engedj be! Nagyon kérlek! Én csak… segíteni szeretnék – csapkodta tenyerével az ajtót, a gyermek viszont olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta meg őt.

Ekkor a horizonton megjelent a napkorong, a tündérnek mennie kellett. Hátrébb lépett, majd felszállt a magasba, de még mindig a kis kunyhót figyelte, ahogy egy helyben lebegett. Végül hátat fordított, és amilyen gyorsan csak tudott, visszarepült a varázserdőbe.

Ahogy leszállt az öreg fák közé, leolvadt róla álruhája, és előbukkantak hatalmas fehér szárnyai. Haja aranyszőkéből visszaváltozott halványlilává, ruhájáról is eltűntek a cikornyás nemesi díszek, így egy fehér, csipkeszerű fátyol fedte már csak testét.

Odasétált az erdő közepére, ahol egy kis tisztás volt, melyet a három legöregebb fa vett körül. Az egyikről hatalmas piros bogyók lógtak, olyan fürtökben, mint a szőlő. A másikat sötétkéken világító, S-alakú levelek díszítették, ez állt legközelebb a tündérhez. A másik oldalán álló fának pedig mintha csillagok lettek volna a levelei helyén. Egyet közülük éppen le is hullatott.

A tündér nézegetni kezdte a csodálatos leveleiket és terméseiket, amelyek fénye túlragyogta a nappali világosságot is. Szemeivel követte a lehulló, csillag alakú levelet, melynek lassan kihunyt a fénye, ahogy földet ért.

Heechul eddig volt készen a szomorú mesével, amelyet néhány napja kezdett el írni. Ahogy a történet végére ért, érezte, ahogy könnycseppek gyűlnek a szemeibe, de még vissza tudta tartani őket. Az asztalán egymásra halmozott papírok között kezdett turkálni, és elővett egy fehér rajzlapot, majd közelebb húzta magához ceruzatartóját, laptopját pedig hátrébb tolta az asztalon.

Megfogott egy grafit ceruzát, és behunyta szemeit. Amikor már tisztán látta maga előtt, hogy mit szeretne papírra vetni, kinyitotta szemeit, és rajzolni kezdett. Lassan körvonalazódtak az alakzatok a papíron. Először a tündér jelent meg, akinek testét – ahogyan leírta - fehér, csipkeszerű lepel borította. Fehér, nagy szárnyai egészen a térdéig értek, fejét lehajtva állt az erdőben. Kezében virág alakú varázspálcája lógott.

Heechul megrajzolta hosszú, halványlila haját, amely eltakarta egy kicsit az arcát, ahogy tincsei előrecsúsztak. Most az arca következett. A fiú megállította egy pillanatra a ceruzát, mert nem volt képes tovább visszatartani a sírást, ahogy a tündér érzéseire gondolt.

Könnyei csillogó gyöngyökként gördültek ki sötétbarna szemeiből, végigkúsztak az arcán, és a papíron álltak meg. Figyelte, ahogy lassan beleivódnak, és eltűnnek, csupán egy foltot hagyva maguk után. Tekintetét újra a tündérre irányította, majd az arcát keltette életre a papíron.

Először egy csinos orrot rajzolt, majd a tündér ajkai következtek, amelyeket szép teltre alkotott. Ezután jöttek a nagy, kifejező, sötétbarna szemek, végül pedig az érdekes formájú, kissé magasan ülő szemöldök. Ahogy ezzel kész lett, és nézegetni kezdte a rajzot, észrevette, hogy időközben arcáról felszáradtak a könnyek.

Ezután a környezet következett: a mesebeli erdő, vastag, kérges törzsű fákkal. Megrajzolta a három legöregebb fát. Bal oldalon a csillogó piros bogyókat termő állt, a tündéralakhoz legközelebb sötétkék levelű, jobb oldalon pedig a csillagokkal borított. A lehullott csillag alakú levél a levegőben lebegett, a talaj szintje fölött néhány centivel. Végül a nap következett, mely már elég magasan járt az égen, sugarai átszűrődtek a piros bogyók között, egyenesen a tündér alakját világítva meg.

Ahogy ezt is megrajzolta, Heechul felemelte egy kissé fejét, úgy szemlélte végig az elkészült művének minden részletét. Ezután közelebb hajolt, és mindkét oldalról megnézte. Maga sem igazán tudta, miért volt szokása ezt csinálni, talán csak azért, mert úgy érezte, így valóban közel kerülhet ahhoz a pillanathoz, amelyet megjelenített.

 A rajzot nézegetve mosoly jelent meg az arcán. Egészen megnyugodott a lelke, sőt, hirtelen valami különleges, izgatottsággal vegyes örömöt érzett. Felpattant a székről, felkapta a lapot, majd kiszaladt vele az ajtón.

A folyosón majdnem hasra esett, mikor Sungmin megszólította:

-  Héé, óvatosan! Nem látod, hogy vizes a padló? De mi az a kezedben? - támasztotta a falhoz a felmosó nyelét, és odalépett Heechulhoz.

-  Áh, pont téged kerestelek! Nézd, kész van az első rajzom az új mesémhez! Itt van a tündér, és a varázslatos erdő – mutogatott ujjaival a papíron. - Mit szólsz, tetszik? - kérdezte izgatottan.

-  Oh, ez nagyon szép! És az erdő is különleges. De… jól látom, hogy... a tündér te vagy?

-  Hogy? Nem, miért lennék én? - lepődött meg Heechul, és a figurát kezdte el fixírozni, tágra nyílt szemekkel és ajkakkal.

-  Nekem pedig nagyon úgy tűnik. A szeme, a szája, de még az arckifejezése is... Pont úgy néz ki, mint te – nézegetett Sungmin oda vissza a rajzra, és annak alkotójára.

-  Hja, hogy lehetne már tündér egy férfi? - mutatott magára. - Ez egy lány! - magyarázta a szokásos "nekem van igazam" hangsúllyal.

-  Igen? Én nem látom a melleit - vigyorgott Sungmin.

Heechul zavartan kikapta a kezéből a rajzot, és rápillantott. A szomorkodó tündérnek valóban teljesen lapos volt a mellkasa. Csak nézegette a figurát, miközben ajkai is nyitva maradtak a meglepődéstől. Mégis hogy nem vette ezt észre, amikor közelről szemlélte? – Ne keseredj el, ezt még könnyen ki tudod javítani – tette a vállára a kezét Sungmin.

-  Igazad van, de akkor sem értem, hogy nekem ez miért nem tűnt fel – bámulta még mindig a rajzot, majd visszasomfordált a szobájába, és letette azt az asztalára.

-  Nem jössz reggelizni? – hallatszott be Sungmin hangja a folyosóról. Heechul ránézett az éjjeliszekrényén álló órára, amely kilenc óra harmincöt percet mutatott. Mivel a találkozót tízre beszélték meg barátjával, gyorsan készülődnie kellett.

-  Most mennem kell, majd a kávézóban eszek valamit Yunhoval - szólt ki a fiúnak. 

A szekrényhez lépett, és tologatni kezdte a vállfákat, amelyeken ingei lógtak, de rájött, hogy semmi kedve aznap ilyet felvenni, ezért a polcokon összehajtogatott ruhái között kezdett el turkálni. Nagy sokára kivett egy egyszerű fehér garbót, és hozzá egy sötétkék, narancssárga mintás, érdekes nyakkivágású pulcsit. Majd a nadrágok közt válogatott, és végül világoskék farmer mellett döntött.

Elővett még egy egyszerű, világoskék alsót a szekrény egyik kis fiókjából, majd a másikból egy pár zoknit, és így indult el a fürdőszoba felé. A nappaliban Donghae szólította meg, aki éppen az asztalnál ült, és unalmában a telefonját tologatta a terítőn:  

- Heechul, mész valahova?

- Igen, Hae. De csak a Kis Patakba, nem leszek sokáig távol – mosolygott rá Heechul.

- Akkor… hoznál nekem egy kis tacot visszafelé jövet? Tudod, ahonnan mindig, és csípőset. Annyira éhes vagyok! – kérlelte Donghae a világ legcukibb tekintetével, miközben ujjait összekulcsolta, és úgy emelte a szája elé, mintha imádkozni készülne.

- Hja, mintha te nem tudnál elmenni érte – sóhajtotta a mellette ülő Hyukie a fejét csóválva.

- De nincs kedvem felöltözni – motyogta Donghae, akinek az arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt.

- Jól van, te tacomániás – mosolygott vissza rá Heechul, majd hátat fordított a fiúknak, és belépett a fürdőbe.

- Meghálálom! – kiáltott utána Donghae.

- Az rám is fér – suttogta Heechul odabent, leginkább csak magának, miközben a tükörben nézegette az arcát, és homlokába lógó hajtincseit két kis hullámcsattal feltűzte, hogy ne legyenek vizesek.

Levetkőzött, megnyitotta a csapokat, majd miután kellő hőmérsékletűnek érezte a vizet, belépett a zuhanykabinba. Becsukta a szemeit, és néhány percig csak élvezte, ahogy a víz melengeti a bőrét, miközben végigfolyik a testén. Fülében a Let It Go csengett a meséből, persze, Anna hangján, olyan tisztán és hangosan, hogy Heechul legszívesebben elkezdte volna vele együtt énekelni.

Nemsokára viszont valaki kinyitotta a csapot a közeli konyhában, és a hirtelen elhűlő víz visszazökkentette őt a valóságba: Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. Gyorsan elzárta a csapokat, megtörölközött, majd felvette a ruhákat, amelyeket előzőleg a mosógépre tett le.

Hajából kivette a kis csatokat, és a mosdókagyló szélére rakta őket. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, megrázta, majd ujjaival széttúrta egy kissé tincseit, és már készen is volt.

Kilépett a fürdőből, és látta, hogy Siwon, Donghae és Kangin a tévé előtt állnak, és feszülten figyelnek valamit, majd egyszerre kiáltanak fel:

- Góóól!

Látva őket, Heechul elmosolyodott, majd gyorsan bement a szobájába a pénztárcájáért, és a telefonjáért. Az órára pillantva megkönnyebbülve nyugtázta, hogy valószínűleg időben oda fog érni a kávézóba. Hívott egy taxit, elbúcsúzott a fiúktól és a cicájától, majd az ajtóhoz lépett. 

...Ézemi...



További részek:

2. Ő az
3. A cseresznyefiú 
4. Közel, mégis távol 
5. Kellemes délelőtt
6. Emlékek
7. Vágy és felismerés
8. Amikor a kívánságok teljesülnek
9. A Hold, aki mindent lát
10. A csillagok ragyogása
11. Vissza Szöulba

A plázában (EunHae)

Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: 12+ és yaoi

Donghae és Hyukie éppen a dormban készülődtek. Úgy tervezték, hogy egy közös sétára indulnak. Mikor Donghae törölközővel a derekán visszatért a fürdőből, párja épp a farmert gombolta be magán.

- Aish, ez kiszakadt! – méltatlankodott Hyukie, és a tükör előtt forogva szemlélte a nadrágja fenekén tátongó lyukat.

-  Akkor a plázát is útba kell ejtenünk – ölelte át hátulról szerelme.

- Rendben, kezdjük azzal. Lecserélem ezt, és mehetünk – szomorkodott Hyukie, mert sajnálta a kedvenc farmerét.

- Várj, majd én segítek – duruzsolt a fülébe Donghae, miközben hátulról átkarolva végigsimította ujjaival a fiú felsőtestét, és a farmerja derekánál állt meg.

Párja legszívesebben belement volna a játékba, és annak is tudatában volt, hogy nem sokáig képes ellenállni a kísértésnek. Elmosolyodott egy pillanatra, de egy kis komolyságot erőltetett magára, és így szólt határozottan:

- Egyedül is menni fog. Inkább öltözz fel te is. Mégsem jöhetsz egy szál törölközőben... – csúszott ki a száján mégis a nevetés.

- Azt hiszem, egy pár elfre ráhoznám a szívrohamot - kuncogott Donghae, miközben megjelent szeme előtt a sok elpirult, félig eltakart arc, és szinte már hallotta is fülsüketítő sikításukat. Lassan lecsúsztatta kezeit szerelméről, miközben még mindig fülig ért a szája.

- Azért néha tekintettel lehetnél szegényekre – hallotta a háta mögül Hyukie hangját, miközben a szekrényben turkált.

- Te beszélsz? Sosem kell neked kétszer mondani, hogy vetkőzz – vigyorgott, miközben kivett egy világoskék farmert, és az ágyra dobta.

- A koncert más téma, de te, ha tehetnéd, az utcán is félmeztelenül rohangálnál – csúszott oda mellé párja, és kivett egy fekete, farmerhatású nadrágot, majd arrébb lépett, hogy felvegye azt.

- Áh, szóval így akartad elterelni a figyelmemet arról, hogy már csak ez a szexi leopárdmintás boxer van rajtad? – fordult felé Donghae, és az említett ruhadarabot kezdte fixírozni szerelmén.

Hyukie elnevette magát, miközben eltakarta csípőjét a nadrággal:

- Most sétálni megyünk, nem pedig mást csinálunk. Próbáld már egy kicsit visszafogni magad – igyekezett hangjába ismét egy kis komolyságot vinni.

- Jól van, de este neked annyi – vetett rá sunyi pillantást Donghae, majd ismét a szekrénybe mélyesztette szemeit. Végigzongorázott ujjaival a vállfák között, végül egy szexi fekete, V-kivágású, ujjatlan pólót vett ki onnan, és azt is az ágyra dobta.

Párja közben felhúzta a nadrágot, becsatolta magán az övet, és odalépett mellé. Gyorsan döntött: kikapott egy fehér, szintén V-kivágású pólót, majd huncut mosollyal az arcán apró csókot nyomott Donghae kulcscsontjára, miközben hátralépett egyet a szekrénytől.

- Ez az előleg - suttogta neki, majd – mintha mi sem történt volna – felhúzta magára a pólót.

Donghae még mindig ugyanúgy állt ott, egy szál törölközőben.

- Várom a folytatást – vigyorgott, miközben kioldozta a derekára tekert törölközőt, és – látványosan végigsimítva közben férfiasságán – lassan engedte azt a földre hullani.

- Rendben van, egy-egy – mondta ki lassan Hyukie, miközben szerelmét figyelve megpróbált higgadt maradni. Ez viszont lehetetlen küldetésnek látszott, ezért inkább úgy döntött, a lenti nagy tükörnél végzi el magán az utolsó simításokat. Kilépett hát az ajtón, és a lépcső felé vette az irányt.

Donghae jót mosolygott magában, miközben elővett egy fekete boxert a fiókból, majd felhúzta azt. Gyorsan magára vette az ágyra hajított farmert és pólót is. Belepillantott a tükörbe, és egy kevés waxot kent a hajára. De hogy ennek mi értelme volt, nem tudhatjuk, ugyanis ezután felvett egy fekete baseballsapkát, ami persze lenyomta gyakorlott mozdulatokkal beállított frizuráját.

Feltett még egy szürke napszemüveget, majd utoljára körbenézte magát a tükörben. Elégedetten nyugtázta, hogy még mindig mennyire cuki arca van, majd gyorsan Hyukie után indult a földszintre.

- Mi most elmegyünk egy kicsit sétálni. Megmondanád hyungnak? – szólt az éppen mosogató Wookie-hoz, ahogy leért a földszintre.

- Hyukie már szólt neki az előbb. Érezzétek jól magatokat! – válaszolt a fiú kedvesen.

- Köszi, meglesz. Olyan szép idő van odakint. Lehet, hogy a fényképezőt is vinnem kéne – nyújtózott egyet Donghae, miközben kitekintett az ablakon, ahol besütött a nap. Sarkon is fordult, és felszaladt a lépcsőn a gépért, amit nagyon szeretett.

A szobába érve az egyik polchoz lépett, óvatosan a kezébe vette a szerkezetet, majd a nyakába akasztotta. Megfordulva Hyukie-val találta szemben magát, aki már szintén baseballsapkát és napszemüveget viselt.

- Mit csinálsz még ilyen sokáig? Ennyi idő alatt már egy lány is elkészült volna.

- Ha szeretnéd, az is lehetek - vigyorgott Donghae, miközben közelebb lépett szerelméhez.

- Gyere, menjünk, én már kész vagyok – fordított hátat a másik szinte robotszerűen, így indulva kifelé. Muszáj volt így tennie, ha el akart indulni.

- Várj, parfümöt még nem is fújtam magamra. Te nem kérsz? – szólt párja után Donghae. Hyukie megállt az ajtóban, de nem fordult meg:

- Már kértem Wookie-tól az előbb. Kint megvárlak.

- Hja, már megyek is! – ugrott szinte a nyakába Donghae, miután gyorsan magára spriccelt egy kevés illatot, ami majdnem az üveg tartalmának felét jelentette. 

 Elköszöntek a még mindig a konyhában foglalatoskodó Wookie-tól, majd kiléptek az ajtón. Nemsokára már a napsütéses utcán sétáltak. Donghae szerelmére mosolygott, és megfogta a kezét.

- Hja, ezt ne csináld, még a végén valaki ránk hívja a rendőrséget – szabadította ki ujjait Hyukie párja kezei közül.

Donghae nem igazán örült az elutasításnak, de belátta, hogy a másiknak igaza van, ezért inkább mással kezdett foglalkozni. Ahogy egy hídhoz értek, bekapcsolta a fényképezőgépét, és megállt egy pillanatra. Nyomogatta a gombokat, tologatta az objektívet, minden figyelmét a pár négyzetcentiméteres kijelzőre irányította, majd lassan lenyomta az exponáló gombot.

- Nézd, hogy ragyognak a víz tükrén a napsugarak – mutatta izgatottan az elkészült képet párjának.

- Tényleg szépek a színei, és a beállítás is jó. Komolyan kéne foglalkoznod a fotózással – nézett rá Hyukie.

- Lehet, hogy ez lesz a következő, amibe belekezdek – mosolygott vissza szerelmére Donghae, majd tovább haladtak. Útközben még készített pár fotót az épületekről, és egy fáról, amelynek ágai között átszűrődtek a délutáni nap sugarai.

Néhány utcával arrébb állt egy pláza, ahová szívesen jártak, mert gyalog is elég közel volt. Így nem is merült fel, hogy ezúttal máshová menjenek, mint a megszokott a hely.

Beléptek a fotocellás ajtón, majd a kedvenc ruhaboltjuk felé vették az irányt. Besétálva az üzletbe, üdvözölték az eladót, aki nem nézett rájuk értetlenül a furcsa szerelésük miatt, mert – anélkül, hogy felismerte volna őket - magában már nyugtázta, hogy van egy-két furcsa szerzet, akik mindig így járkálnak az üzletben.

Hyukie célirányosan a farmerek felé indult el. Donghae a háta mögött lemaradva követte, mert folyton leragadt valaminél. Épp egy fekete inget nézegetett, mikor párja odaszólt neki pár méterről:

- Ezt a kettőt felpróbálom. Idejönnél, hogy megnézd, hogy áll?

- Persze - húzódott mosoly Donghae arcára.

Miután párja behúzta maga előtt a próbafülke függönyét, észrevette, hogy a megvilágításnak köszönhetően milyen tökéletesen kirajzolódik az anyagon Hyukie testének árnyéka. Látta, ahogy az kigombolja a nadrágját, és lassan lehúzza magáról.

Donghae egyszerűen nem bírt magával, nem is gondolkodott. Kissé elhúzta a függöny szélét, és belépett a fülkébe, szerelme mögé. – Egyszerűen tökéletes – súgta annak fülébe, miközben hátulról magához húzta, és már a férfiasságára is csúsztatta ujjait.

Hyukie beleborzongott ebbe az érintésbe, de közben az esze a helyén maradt.

- Te teljesen megőrültél? A bolt tele van kamerákkal. Ki fognak minket dobni a biztonságiak – szorította meg Donghae kézfejét, hogy elvegye arról a bizonyos részéről.

- Itt nem láttam kamerát – nézett szembe Donghae elszontyolodott arccal párja tükörből rápillantó, határozott tekintetével; bár a napszemüvegnek hála, nem sokat látott belőle.

- Attól, hogy nem láttál, még van, elhiheted. Ha észreveszik, hogy ketten vagyunk benn, kihajítanak innen.

- Igazad van – csúsztatta le Hyukie testéről a kezeit, majd – ekkor már szétnézve, hogy nem látja-e senki – kilépett a fülkéből, és előtte kezdett el fel-alá járkálni, szándékosan hátat fordítva, hogy ne lásson semmit.

Nemsokára párja hangját hallotta a háta mögül:

- Na, mit szólsz? – fordult lassan körbe Hyukie a pólóját kissé felhúzva, miután kilépett a fülkéből.

- Azt, hogy jó a segged – csapott egyet a hátsójára Donghae fülig érő szájjal.

- Veled se indulok el többet vásárolni… - motyogta a másik, de nem bírta ki a jelenetet nevetés nélkül.

- Egyébként jól áll neked ez a szín, a fazon pedig szépen kiemeli a formáidat.

- Úgy gondolod? Egyetértek veled, nekem is tetszik - nézegette magát a tükörben Hyukie. – Azért még felpróbálom a másikat is, az sötétebb színű.

- Jól van – felelt Donghae, de közben már valami vicces dolgon törte a fejét.

Odasietett a pólókhoz, és csak úgy találomra leemelt a fém állványról egy szürkét és egy feketét, majd – szétnézve, hogy nehogy valakinek feltűnjön – odalopakodott a női fehérneműkhöz, és kivett egy fehér, virágmintás melltartót, amit a két póló közé rejtett. Mikor ezzel megvolt, csendben kuncogva várta, hogy Hyukie kijöjjön a próbafülkéből.

- Mi annyira vicces?- kérdezte az, ahogy elhúzta a függönyt.

- Semmi, csak láttam egy nagyon idétlen pólót, miközben ezeket kiválasztottam. Gondoltam, én is veszek valamit.

- De hát, ez nem is a te méreted, kétszer beleférnél – mutatott a szürke pólóra Hyukie vigyorogva.

- Jó lesz majd aludni. Biztos kényelmes, mindjárt felpróbálom. Amúgy ebben a farmerban is szexi vagy… - nézett végig szerelmén Donghae, miközben nyelve hegyét lágyan végighúzta a fogai között.

- Szerintem is jól áll rajtam, megveszem mind a kettőt – határozta el Hyukie, miután végignézett magán.

- Jó-jó. Amíg visszaveszed, amiben jöttél, gyorsan felpróbálom ezeket – lobogtatta a kezében levő ruhadarabokat párja. – Itt leszek, a melletted levő fülkében.

- Rendben van.

Pár perc múlva Hyukie kisétált a fülkéből, és a tőle balra eső elé lépett. Ő is jól látta párja árnyékát a függönyön, és rögtön röhögésben tört ki. Donghae ugyanis éppen a melltartót vette magára, és kezeivel tapogatva azt, a tükör előtt billegett.

Hyukie elhúzta a függönyt, mire párja szégyenlősen takarta el magát.

- Hja, ki mondta, hogy bejöhetsz? – nyávogott Donghae, női hangot próbálva utánozni.

- Te tiszta hülye vagy – röhögött még jobban a másik, amikor megpillantotta őt. A könnye is kicsordult.

- Te mondtad, hogy olyan vagyok, mint egy lány. Egy lánynak szüksége van melltartóra – billegtette a szempilláit Donghae.

- Jól van, te nyertél – törölgette a könnyeit Hyukie. - Ezt viszont megörökítjük. – Gyorsan előkapta a telefonját, és lefényképezte szerelmét a melltartóban.

- Remélem, most boldog vagy – vigyorgott Donghae, miközben hátranyúlva megpróbálta kikapcsolni magán a fehérneműt, de rá kellett jönnie, hogy ez nem olyan könnyű feladat.

- Várj, majd segítek, fordulj meg - nyújtotta felé a kezeit Hyukie, hogy segítsen neki kikapcsolni. Donghae rájött, hogy tényleg nem boldogul egyedül, ezért szót fogadott párjának. – Ilyen ruhadarabot se vettem még le rólad – nevette el magát újra a másik a művelet közben.

Szerencsére éppen nem járt arra senki, és úgy tűnt, a kamerák képeit sem figyelték túlzottan, mert senki nem tessékelte ki őket az üzletből.

Miután Donghae is visszaöltözött a ruhába, amiben odament, és a melltartót is visszacsempészte sutyiban, vigyorogva léptek oda a kasszához. Az eladó nem igazán értette, mire ez a jókedv, csak fapofával tette a dolgát.

  Ahogy kisétáltak a plázából, már fényben úszott a város, ugyanis sötétedni kezdett. Donghae készített egy pár éjszakai képet a visszaúton.

Mikor beléptek a dormba, a többiek – legalábbis akik nem voltak távol valamilyen elfoglaltság miatt – már az asztalnál ülve fogyasztották a vacsorát.

- Csakhogy végre ideértetek! Már majdnem kihűlt a leves – szólalt meg hangosan Yesung, a fiúkat látván.

- Ne haragudj, Wookie, de most nem vagyunk éhesek – mondta Donghae, majd huncut pillantást vetett szerelmére.

- Így van. Ne haragudj, majd reggel eszünk – erősítette meg Hyukie is, majd válaszra sem várva, megfogták egymás kezét, és az emeletre indultak.

- Jó szórakozást! – kiabált utánuk Siwon, mire mindenki nevetésben tört ki, és a két illetékes is jót mulatott, miközben felfelé haladtak a lépcsőn.

Donghae lépett be az ajtón először, majd párja is követte.

- Lee Donghae, neked most véged van – lökte az ajtóhoz Hyukie, ami így jó hangosan becsapódott. – Ezt azért, amiért többször is provokáltál - súgta a fülébe, miközben végignyalt Donghae nyakán. – Ezt pedig azért, hogy egy cseppet se érezd magad lánynak – folytatta párja kulcscsontjával, miközben a kezével megmarkolta annak férfiasságát.

- Erre várok már az ebéd óta – suttogta Donghae két levegővétel között, miközben hagyta, hogy szerelme minden vágyát teljesítse…  

...Ézemi...