Másnap reggeli édesség (Bloo, Nafla)

Megjegyzés: Ez a történet Bloo szemszögéből íródott, és kereken hétszáz szóból áll.

Műfaj: drabble (ez esetben 700 szó), slice of life, melankolikus, crack

Figyelmeztetés: nincs

A vasárnap reggel első sugarai apró tűkként szurkálják a gyűrött bőrt arcomon. Ujjaimat szaggatott mozdulatokkal tolom előre a porral recézett, valamikor fehér műanyag asztalon, ami újra megrázkódik, ahogy valaki leül mellé, s a szék lába úgy csikordul a terasz halványszürke aszfaltján, mintha csak egy dörzspapír karistolná végig hallójáratomat.

Némán húzom szűkebbre szemeimet; a húspogácsa gőzei fájó forrósággal lehelik be arcom és homlokom, akárha egyenesen az agyamig kúsznának. Keserűt nyelve fordítom el tekintetem a precízen egyformára nyesett hasábburgonyáról, s az elém táruló tátott szájú, szezámdíszeivel fölényeskedő zsemle mintha épp engem készülne elnyelni, hogy azután valaki a fogaival nyűjön apró darabokra.

Talán az is kíméletesebb lenne ennél a fejfájásnál…

- Csősztök! – slattyog ki kunkori mosolyával a fáradtzöld teraszajtón piros papucsában Nick, kis híján átesve a küszöbön. És ma is a bézs pólóját vette fel… Frissen tömény parfümillata eltalál, szinte kiszárítja szemeimet. Muszáj pislognom, míg tőlem balra levágja magát az egyik szabadon fehérlő székre, persze, a lehető legzajosabban. – Kösz. A jövő hétvégét én fizetem, rendben? – pillant az asztal szemközti oldalán a telefonját nyomkodó Loopyra óvatosan apró gesztenyeszemeivel, mintha csak az engedélyére várna, ám mohó ujjai már a fűszeresen illatozó kartondobozkát tapogatják, s nyelve hegye árulkodó zabolátlansággal fényesíti vaskos alsó ajkát. Már alig várja, hogy gyomrába tömje a hamburgerét.

Az idősebb lehunyt pillákkal mosolyog, közben biccentve egyet némán, nyugodtan, beleegyezőn. Még a tar fejéről visszatükröződő sugarak is álnok erővel hatolnak szemeimbe.

Nick pedig mostanában folyton ebben a seszínű pólóban császkál, mintha csak ráolvasztották volna. Nem is bézs, ez világosabb. Sokkal inkább vaníliaszínű.

- Hyunwoong, te tényleg nagyon készen vagy. Nem is eszel? – lök vállon szokásához híven, én pedig egyszerűen hagyom. Nincs erőm tettét viszonozni; egy ösztönös vigyor csalja elő eddig bújtatott fogsoromat, ahogy apró, huncutul kerekded szemeibe tekintek.

- Majd később eszem… valamikor. A tiéd lehet, ha kell – préseli ki számon a szavakat valami eldugott erő, míg egy hang egészen más színekről kántál:

Akár a vaníliaturmix, melybe egy csipetnyi édesen meleg illatú fahéjat hintenek...

- Nagyon punnyadtak vagytok ma reggel, srácok – lökődik felém újabb mondanivalója, míg egy apró darabka salátát lefelé húz a gravitáció, mely keskeny szájából szökött meg. Tele szájjal beszél, persze, mint mindig, mialatt húsos fülcimpái le-fel járnak, orrlyukai pedig egészen kitágulva szippantják be az ízes műanyagillatot.

- Nekem mindjárt mennem kell, kilenckor nyit a Gucci – torlaszolja el tenyerével egy ásítás útját Loopy, miután csillogó aranyórájára pillantott, mely különös kontrasztot alkot hűvösen kék pólójával. Óvatosan feltolja fehér baseballsapkáját tojásdad kobakjára, melyen fekete tarlóként virít kétnapos haja, de a telefonja még mindig hűségesen ragaszkodni látszik jobb tenyeréhez.

- Ó, ezt még meg kell néznetek! Ez az arc nagyon királyul nyomja – vet ráncokat a fahéjas vaníliaréteg, míg Nick igyekszik előhalászni mobilját fekete halásznadrágja szűk zsebéből. – Na, itt van - nyom párat tompa hüvelykujjával a kijelzőn, majd az asztal közepére tolja a sápadt metálszín tokba rejtett készüléket. Fűszeres lehelete arcomba csapódik, ahogy székével közelebb húzódik az asztalhoz.

Valami különös indiai vagy talán arab zene elemei kígyóznak fülembe, az alap mégis friss és lendületes. A klip háttere kezdetben sejtelmesen sötét, majd lassan egyre világosabbá válik, a férfi előadása pedig természetesnek hat, miközben egyfajta tiszteletet ébreszt karakteresen mély hangja és magabiztos kiállása, mégis mindvégig könnyed és laza az összhatás.

Nem csak lazának mutatkozik, mint Hyunwoo, és nem is radírozza le a komolyságot folyton előbukkanó mosolyával, ahogy én szoktam. Nick tehát ilyen szeretne lenni…

- Ez az elem érdekes, olyan… régiesnek tűnik, de a csávó flow-jával együtt nagyon egyedi – emeli fel a mutatóujját Loopy egy szokatlan visszatérő hangsornál, engem viszont valamiért egyáltalán nem köt le a zene. Zsibbadt elmém képtelen részeire bontva elemezni, sokkal egyszerűbb a hamburgerét faló Nicket bámulni, akinek feketére festett tincsei rozsdavörösen izzanak a korai fényben, és még mindig ugyanúgy állnak vigyázzban, a választék mentén kétfelé, mint tegnap este.

Pont olyanok, mint az ananász üstökén kinőtt kemény kis levelek. Hisz’ Nick feje egészében is szakasztott olyan, mint egy ananász. Fahéjas vanília és érett ananász, hmm… - Érzem, ahogy pillanatok alatt összegyűlik a nyál a számban a gondolatra, így lenyelem az édes képzelgést, majd lassú mozdulatokkal felemelkedem az asztal mellől.

- Szerinted milyen? – Ihletőm szinte számon kér, amiért még nem nyilvánítottam véleményt.

- Friss és jó. Tetszik. – Mosolyom kristálycukrával igyekszem azt a hamis bizonyságot hinteni szemeibe, hogy mindvégig figyelemmel követtem a zenét.

- Hova mész? – néz fel rám hirtelen érdeklődéssel.

- Csak a sarokig. Veszek egy ananászos shake-et…

...Ézemi...

Indák és szitakötők (DaeUp)

Megjegyzés: Ez a kis történet pont ötszáz szóból áll, és igyekeztem a szecesszió stílusjegyeit alkalmazni a megírásakor.

Műfaj: drabble (ez esetben pontosan ötszáz szó), melankolikus, romantikus dráma, szecessziós

Figyelmeztetés: yaoi

Daehyun a nagyváros egyik felhőkarcolójának tövében ült, s felhúzott combjairól tehetetlen, fonnyadó virágszárakként lógtak vézna karjai. Sáfrányszín hajtincseit szenvtelenül járta át újra és újra a forró, porszagú szél, mely mintha még orrlyukaiból is kiszívta volna a nedvességet, s ezzel együtt a reményt is, hogy valaha megszokja, talán meg is szereti ezt a színevesztett világot.

Mégsem tudott beletörődni abba, hogy már csak álmaiban láthatja életének zöld bölcsőjét, melyet felnőttként el kellett hagynia, mert máshová hívta a kötelesség. Úgy érezte, az újfent feltámadó légáramlat nyaka köré suhanva fojtogatni kezdi; látta, amint az üvegtestű épületek egyszer csak emelkedni kezdenek körülötte, s recsegve-ropogva hajolnak ívbe feje fölött, így takarva el az ég kékségét.

A trillázva darabokra szakadó ablaküvegek mégsem vágták össze bőrét, úgy hullottak alá, akárha torz hópelyhek lettek volna. Súlyuk azonban nem engedte, hogy megmozduljon. Ernyedten adta át magát a rabságnak, csupán szemeinek ónixán tört meg a gyér reményfény, mely valahogyan behatolt magányosságába.

Felfedezte a keskeny rést, melyen keresztül jól látta a közeli templomtorony csúcsán ágaskodó bronzbuzogányt. Az ódon bézs színű épület szélesen eltespedő lábazatával, robosztus testével, elnyújtott boltíves ablakaival és patinától zöldesszürke tetőzetével mindig azt az érzetet keltette benne, mintha valamikor egy titokzatos erő ragadta volna ki azt saját idejéből, s valami pillanatnyi szeszélytől vezérelve pottyantotta volna le épp oda, az egyszínű betonvilágba.

Most azonban csak a buzogányt figyelte hosszan, rendíthetetlenül, mely az egyik pillanatban megrepesztette magán bronzkérgét, s egyszeriben a mezők aszatjának borzas, élénkrózsaszín virágává vedlett. Friss erővel előtörő tövises szára és haragoszöld levelei szétzúzták a templom vaskos falait, s rést ütöttek az egyik felhőkarcoló halott testén is, így adva szabad utat a nap aranyfényének.

Daehyun jól látta, ahogy a zsúfolt autóút aszfaltja is felszakad, és gigantikus, nyurga fűszálak emelkednek elő a mélyből, mialatt a rövidlátó bogáremberek kétségbeesve menekülnek konzervdobozaikkal a káoszból.

A fiú azonban szemernyit sem aggódott vagy félt. Dús rózsaajkai szinte a füléig húzódtak; úgy érezte, újra él, ahogy már nagyon rég. Győzedelmes örömmel figyelte, ahogy az irdatlan, vad folyondárok az őt fogva tartó fém csontvázak köré tekergőznek, s elsöpörve a testét beborító szilánktengert, gyengéden felemelik.

Más szemlélőnek úgy tetszhetett volna a magasból körbetekintve, hogy valami ősi gonosz indította zabolátlan dudvaharcosait a civilizáció mértani pontossággal megalkotott remekműveinek elpusztítására, Daehyun viszont úgy érezte, végre minden úgy van, ahogyan lennie kell. Dermedt szíve lassan felengedni látszott az aranysugarak melegében, s ekkor észlelte a szemhéjait fedő langyos, hosszú ujjakat.

Óvatosan megérintette, majd elemelte azokat szemei elől, a zöldellő világ mégsem illant el. A kúszónövény vaskos indáival óvón tartotta őt és a mögötte álló szerény tekintetű fiút.

- Jongup, te… - suttogta Daehyun elhalón, ahogy hátrafordulva megpillantotta a másik nyúlánk alakját.

- Itt vagyok – lépett elé az említett óvatosan. Lassan leguggolt vele szemközt, s megkapaszkodva az indákban közelebb húzódott hozzá. A szelek játékosan dobálták rövid fekete tincseit alacsony homlokán, miközben letérdelt, s megfogta szerelme mindkét kezét. – Tudod, hogy csak hívnod kell – közeledtek keskeny szénszemei Daehyun gesztenyeszín íriszeihez, lassan felváltva a zöldre vált világ látképét.

Amint ajkaik egymásba olvadtak, két óriás szivárványszín szitakötő rebbent a magasba, s pergő-forgó táncot jártak a testüket irigyen csiklandozó szélben… 

...Ézemi...