Meg akarlak védeni (Donghae) 3.

Figyelmeztetés: 12+

¯ Super Junior - Hero hun sub

Donghae mostanában szinte minden nap meglátogat. Egyre többet beszélgetünk, ő pedig minden gondolatomat megérti, sőt néha mintha ki is találná őket. Olyan, mintha már évek óta ismerne engem. Megnyugtat, megnevettet, vigyáz rám.

*

Egyik nap este tízig benn maradok a munkahelyemen, a főnök ugyanis rám parancsolt, hogy ha kell, aludjak benn, de mindenképpen legyek kész a papírokkal másnapra.

Szórakozottan és álmosan sétálok ki a nehéz fémajtón, majd egyenesen a szokásos buszmegálló felé veszem az irányt. A menetrendre meredve viszont megtudom, hogy az utolsó busz már tíz perce elment. Mobilom után kezdek turkálni a táskámban, hogy hívjak egy taxit, amikor megáll mellettem egy sötétkék autó.

- Az a pojáca csak most engedte el? Jöjjön, én hazaviszem – szól ki a kocsi ablakán Donghae, majd kinyitja nekem az ajtót.

A főnökömre használt jelzője megmosolyogtat, a következő pillanatban viszont zavartan markolom táskám fogantyúját. Egy autóban utazni vele… Nem, nem fogadhatom el.

- Köszönöm a jóságát, de nem szükséges miattam kitérőt tennie, máris hívok egy taxit – nyúlkálok még mindig a táskámban, de sehogy sem tud a kezembe akadni a telefonom.

- Jöjjön csak nyugodtan, én is arrafelé megyek. Egy barátomnak most lesz a legénybúcsúja.

- Hát… rendben van, de csak akkor, ha… biztosan nem teher önnek – dadogom, ahogy közelebb lépek az autóhoz. – Sok boldogságot kívánok a barátjának – mosolygok rá, majd beszállok.  

***

Most is ott vagyok a közelben, de hiába várom négy órakor, hogy az épületből kiáramló emberek közt őt is megpillantsam. Idegesen nézegetem az órám. Eltelik öt perc, negyed óra, másfél óra, de még mindig semmi.

Az a hólyag sosem kíméli. Biztosan ma is késő estig dolgoznia kell… Pedig annyira törékeny, még mindig nem heverte ki a fájdalmát, hogy nem veszi észre az a... ? –Idegességemben a kormány borításába markolok.

Végre tíz után kisétál az épületből. Jól látom, mennyire fáradt, mozdulatai is elárulják. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem ijesztem meg, ha mellé hajtok, de nem hagyhatom egyedül, hiszen már az utolsó busz is elment.

Nem szeretném, hogy egy kicsit is tartson tőlem, hiszen meg kell védenem őt. A baleset ráébresztett, hogy csak akkor lehetek erre képes, ha mindvégig a közelében maradok, akkor is, ha ezzel borotvaélen táncolok.

Nem érdekelnek a következmények. Ahogy kedves hangját hallgatom, ahogy csillogó szemeibe nézek, ahogy bátortalanul megfogja a kezem, én pedig segítek neki kiszállni az autóból…

Ő már nemcsak az, akit meg kell védenem, hanem az, akit meg akarok védeni.

- Kellemes éjszakát! – engedem el apró kezeit.

- Köszönöm – biccent fejével, s barna fürtjei előrecsúsznak, körülölelve így arcát, melyet szinte ragyogásba von mosolya és szemei csillogása. - Önnek pedig jó szórakozást! – fordul meg, de én utána szólok:

- Ne haragudjon, lehetne, hogy… mostantól közvetlenebb stílusban beszéljünk egymással? – Először meglepetten néz rám, de azután kisimulnak arcizmai.

- Rendben van. Akkor kellemes estét, oppa – igazít füle mögé egy tincset, olyan tündéri mosollyal, hogy szinte a szavam is elakad.

- Jó éjt, Yeonsaeng – integetek neki, majd beszállok az autómba. Figyelem őt, ahogy a bejárathoz lép, kinyitja az ajtót, majd lassan eltűnik szemeim elől, ahogy az ajtó becsukódik.

Oppa… Bárcsak elmondhatnám, milyen csodálatos ezt hallani a szádból.

***

Mióta Donghae arra kért, tegezzük egymást, még közelebb érzem őt magamhoz. Szinte minden nap találkozunk, s mostanában egyre többet jut eszembe munka közben is, hogy vajon mit csinálhat éppen.

Talán a mentőállomáson ücsörög, mert nem történt semmi baleset? Vagy éppen azon dolgozik, hogy megmentse egy ember életét?

 *

Ma pontosan hét hónapja, hogy elvesztettem Junseot. A fájdalom - amiről úgy hittem, már elhalványodott - visszatér a szívembe, s nem akar múlni. Könnyeimet törölgetve indulok el az irodába, s erőt kell vegyek magamon, hogy ez ne látszódjon meg rajtam.

Egész nap a főnök elégedetlenkedéseit hallgatom; mindent megteszek, amit kér, mégis a fejemhez vágja, hogy ügyetlen és pontatlan vagyok. Nagy sokára lejár a munkaidő, és szerencsére csak egy órát kell túlóráznom.  Mégis, már szürkület fogad odakint, amint kilépek az utcára.

Egyenesen a legközelebbi bolt felé veszem az irányt, hogy bevásárolhassak, amint viszont két teli szatyrommal kisétálok a fotocellás ajtaján, szakadni kezd az eső.

Leteszem az egyik szatyrot a földre, hogy elővegyem esernyőmet, így viszont kínkeservesen haladok előre, hiszen egy kézzel kell cipelnem mindkét nejlont. A következő pillanatban jön egy szélroham, és kifordítja ernyőmet, s az egyik szatyor is kicsúszik a kezemből, tartalma pedig szétgurul a vizes aszfalton.

A földre guggolok, s kitör belőlem a zokogás. Eddig próbáltam tartani magam, de most olyan elemi erővel vesz rajtam erőt a fájdalom, hogy képtelen vagyok felkelni. A szakadó eső szinte azonnal átáztatja a ruhámat, miközben tehetetlenül engedek szabad utat könnyeimnek.

 ***

Ma van hét hónapja, hogy a baleset történt. Legszívesebben a karjaiba zárnám, de úgy érzem, most jobb neki egyedül, így csak távolról figyelem lépteit. Amikor azonban szinte összeesik a szakadó esőben, tudom, hogy szüksége van rám.

- Gyere – karolom át óvatosan hátát, melyen pár pillanat alatt átázott a ruha. Felsegítem őt, összeszedem a szétszóródott gyümölcsöket, és az autóm felé vezetem.

Ne sírj az esőben, ezek a napok már elmúltak.

- Nagyon köszönöm, hogy mindig mellettem vagy – rebegi, miután beszáll az kocsiba, s látom, ahogy rázza a hideg.

A lehető leggyorsabban hazaviszem, s míg ő egy forró fürdőt vesz, készítek neki egy csésze ginzeng teát, a kedvencét.

- Nézzünk meg egy filmet, attól jobban fogod érezni magad – nézek fel rá, ahogy mellém lép. – Ezt pedig idd meg.

- Köszönöm a teát, köszönök mindent, de nem kell felvidítanod, oppa – csuklik szinte le a mellettem levő fotelba. – Ezen egyedül kell túllépnem.

- Sohasem kell egyedül lenned, mert én itt vagyok veled – guggolok le vele szemben, s megfogom a kezeit.

- Miért vagy ilyen kedves hozzám? Én ezt meg sem érdemlem, hisz’ semmit sem tettem érted – bukkan elő egy könnycsepp csillogó szemeiből, s lefelé indul porcelánfehér bőrén.

- Azért, mert egy csodálatos lány vagy – mondom ki azt a mondatot, amit már régóta szerettem volna, miközben hüvelykujjammal letörlöm arcáról a szomorúság kicsiny cseppjét.

Óvatosan közelítek felé, s lágyan megcsókolom. – Veled szeretnék lenni minden szabad percemben, persze, csak ha te is akarod – nézek szemeibe a válaszra várva, ám ebben a pillanatban hirtelen fájdalom hasít a szívem tájékába.

Akaratlanul is odakapom a kezem, s ekkor tudatosul bennem, hogy valószínűleg megtörtént, amitől mindig is tartottam, de már nem érdekel. Vele akarok élni, és boldogan fogok meghalni, ha mellette lehetek.

Csupán szeretném megvédeni a szerelmem.

Ha most egyedül sírsz valahol

Lehetek a hősöd, el fogok menni érted

***

Megcsókol, és én nem állok ellen. Csak egy pillanatig tart az egész, mégis felmelegíti fagyott szívemet, s ez a lágy melegség az egész testemben szétterjed. Az édes arca és a szemei, amelyek szinte kérnek, hogy szeressem őket, az odaadó kedvessége, a lágy hangja… Miért nem vettem észre korábban, hogy szeretem őt?

Amikor viszont szóra nyitom a szám, hirtelen a mellkasához kap.

- Rosszul vagy? – kérdezem tőle.

- Nem, semmi baj. Csak csuklani próbáltam, de valószínűleg beszorult a levegő – mosolyog rám, s jól látom, hogy még mindig a válaszomra vár.

- Én… szeretném megpróbálni veled, oppa. Azt hiszem, lassan beléd szerettem.

- Én is szeretlek, Yeonsaeng – hajol újra arcomhoz közel, s forró lehelete ajkaimat csiklandozza. Újra megcsókol, ezúttal hosszabban, de ugyanolyan finom gyengédséggel.

*

El sem hiszem, hogy már másfél év eltelt azóta, s mi épp az esküvőnkre készülünk, ami holnapután, hetedikén lesz. Az előkészületek miatt már holnaptól kivettem a szabadságomat, így a főnök egyfolytában zaklat, hogy minden munkát végezzek el; s látványosan feldühíti, hogy mosolyogva teljesítem az összes kérését.

 ***

...Ézemi...

Meg akarlak védeni (Donghae) 2.

Figyelmeztetés: szereplő halála; 12+

¯ Super Junior - Hero hun sub

Mire odaérünk, három mentőautó már ott áll. Legtöbben a busz utasait látják el, akik közül sokan szerencsére a saját lábukon hagyják el a járművet. A tűzszerészeknek ekkor sikerül kiszabadítani a busz vezetőjét, és azt is, aki a ronccsá zúzódott autó volánjánál ült.

Előbbiről megállapítják, hogy könnyű sérülési vannak, még sincs pulzusa, így arra gondolnak, hogy valószínűleg szívroham, vagy valami ehhez hasonló végezhetett vele, és emiatt történt a baleset is.

A másik férfi sem lélegzik, és láthatóan nagyon súlyos sérüléseket szenvedhetett, társam azonban minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszahozza őt az életbe. Én idegesen toporogva dolgozom a keze alá, holott jól tudom, hogy reménytelen küzdelmet folytatunk.

A szakértők végre sikeresen szétvágják a hátsó ajtót, és kiemelik őt is az autóból, akit azonnal kezelésbe veszek. Először a pulzusát tapintom ki, és szinte fellélegzem attól, hogy bár gyenge, mégis ütemesen ver.

Ahogy tüzetesebben vizsgálni kezdem, azonnal látom, hogy súlyos fejsérülése van, így elsőként ezt látom el, majd betolom az autóba. Szólok a társamnak, hogy ő is jöjjön, aki még mindig a fiú újjáélesztésével próbálkozik.

*

Át kell adnom őt a traumatológiának, és sürgősen meg kell vizsgálniuk a fejsérülését. Jól tudom ezt, de nem akarom elengedni. Meg kellett volna védenem, és most is mellette lenne a helyem.

Próbálok gondtalanul harcolni,

De nem megy úgy, mint a filmekben

Dermedten nézek utána, ahogy betolják a CT-be, de nem maradhatok itt tovább, vissza kell mennem az állomásra. Szinte gépiesen végzem a munkám egész nap; senki nem hal meg, mindenkit megmentünk, van, aki pedig a mi segítségünkkel ad életet gyermekének, mégsem tudok senki másra gondolni, csak őrá. Vele kell lennem, bármilyen kockázatos is.

Lehetek a hősöd, meg foglak keresni

*

Este hétkor lejár a munkaidőm, és azonnal a baleseti osztályra sietek. Miután megtudom, melyik szobában van, óvatosan lenyomom a kilincset, és csendben sétálok az ágya mellé.

Halovány arccal, eszméletlenül fekszik a hófehér falak között, szinte mozdulatlanul, csupán mellkasának lágy hullámzása a bizonyíték arra, hogy életben van.

Fejét nagy fehér kötés fedi, és az egyik lába is be van kötözve. Különös remegés lesz úrrá rajtam, szinte fáj őt így látnom. Átfutom a kórlapját, melyen koponyazúzódás és bokaficam szerepel. Fellélegzek, mert ezek szerint nem életveszélyes a fejsérülése, holnap már valószínűleg magához is tér.

Apró keze mozdulatlanul pihen a takarón. Bárcsak megfoghatnám. Bárcsak elmondhatnám, mennyire sajnálom, hogy nem óvhattam meg ettől. Itt és most azonban megesküszöm: Nem érdekelnek a következmények, mostantól mellette leszek.

Ha szeretnéd, lehetek a hősöd

*

Másnap délutános vagyok, mégis már kora reggel kipattanok az ágyból. Első utam a virágárushoz vezet, és egy csokor fehér rózsával a kezemben folytatom utamat a kórház felé. Ez a kedvenc virága.

Ott akarok lenni, amikor magához tér. Bár jól tudom, hogy csupán egy idegen vagyok számára, s a szerelme halálának híre teljesen összetöri majd a lelkét, mégis én szeretnék vigaszt nyújtani neki.   

*

Vázába teszem a virágot, majd csendben leülök az ágya mellé, s egyenletes lélegzetvételeit figyelem. Nem érdemli meg, hogy valaha is szenvednie kelljen.

Az orvosa szerint javul az állapota, és bármelyik pillanatban magához térhet. Vele töltöm a délelőttöt, s néhány perccel dél után látom, hogy nyitogatni kezdi a szemeit.

***

Ahogy magamhoz térek, egy fehér szoba, és egy ismeretlen férfi látványa tárul szemeim elé. Tarkómba azonnal belehasít a fájdalom, és ekkor felrémlenek előttem a baleset iszonytató pillanatai.

- Jézusom, Junseo… Junseo hogy van? Látni szeretném! – nézek a fehér inges idegenre, aki azonban elkomorult tekintettel fixírozza a padlót, nem szólal meg. – Mondja már, hol a vőlegényem? Nagyon súlyos az állapota? – próbálok felülni, hogy nyomatékot adjak szavaimnak, de fájdalmam visszakényszerít a párnámra. Hallgatása azonban már azelőtt megadja a választ, hogy megszólalna. Nem, az nem lehet...

- Kisasszony, nagyon sajnálom, de… a vőlegénye… nem élte túl a balesetet. Nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, nem tudtuk őt megmenteni. Fogadja őszinte részvétemet – hajt fejet csendben, én pedig úgy érzem, hogy forogni kezd a szoba a szemeim előtt.

- Ez nem történhet meg, ő… nem halhat meg. Jövő héten összeházasodunk. Ez biztosan csak egy tévedés, nézzen utána! – markolok kétségbe esve a vállaiba, miközben zokogni kezdek, s a fájdalom szinte elviselhetetlenné fokozódik a fejemben. – Látni akarom őt, el kell búcsúznom tőle!

- Nyugodjon meg, kérem. Megsérült a feje. Ha felszakadnak a varratok, újra elindul a vérzés. Most nem szabad mozognia. Holnap segítek önnek felkelni, és elkísérem a vőlegényéhez, rendben van? – simít végig az egyik vállamon. Hangja lágy és megnyugtató.

- Köszönöm, doktor úr - szipogom, majd lecsúsztatom róla a kezem.

- Igazából én csak egy mentős vagyok. A nevem Lee Donghae, és én hoztam be önöket – hajt fejet előttem, én pedig azon gondolkodom, hol hallhattam korábban már ezt a nevet, de nem tudok rájönni. – Megtudtam, hogy önnek nem él hozzátartozója az országban, ezért addig én viselem gondját, ameddig nem képes elhagyni a kórházat. – Meglepődve pislogok rá, miközben a könnyeimet törölgetem. - Igen, ez is a feladatunk része. Nem engedhetünk ki senkit ebből az épületből, amíg nem vagyunk biztosak benne, hogy teljesen felépült – folytatja kedves mosollyal a szemeimbe nézve, én pedig hitetlenkedve hallgatom.

Nem is hallottam erről korábban… Ő egy idegen, semmit sem tudok róla, mégis jól esik, hogy segít nekem, és valamiért úgy érzem, bízhatok benne.

-  Nagyon köszönöm – lehelem erőtlenül, mert könnyeim újra folyni kezdenek.

- Ha valamire szüksége van, szóljon bátran a nővérkének. Pihenjen sokat, holnap meglátogatom – szorítja meg a kezem, majd feláll az ágyam mellől.

Az ajtóból még utoljára visszanéz rám. Bár csak homályosan látom arcát könnyeim ködfátylán keresztül, úgy érzem, valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad belőle. Köszönöm…

*

Ígéretéhez híven másnap meglátogat. Elviseli a hisztimet, ugyanis eszemben sincs felkelni. Ekkorra tudatosul bennem, hogy az az ember, akiért éltem már nincs többé.

- Miért éljek? Miért küzdjek, ha ő nincs már velem? Minden az én hibám. Ha időben észreveszem a buszt, biztosan kitérhettünk volna előle – tolom el magamtól zokogva, mire leguggol elém.

- Ez a baleset elkerülhetetlen volt, a busz jócskán túllépte a sebességhatárt. Nem ön tehet erről – szorítja meg lelógó kézfejem. – A vőlegénye nagyon szerette önt, igaz? – kérdezi, én pedig lenyelve egy újabb adag könnyet, bólintok egyet. – Mit gondol, ha most látja önt, mit érezhet? Ön szerint a vőlegénye azt szeretné, hogy véget vessen az életének, és így kövesse őt a túlvilágra? Erősnek kell lennie. Én itt vagyok önnel. Csak fogja meg a kezem bátran, segíteni fogok – nyújtja felém a másik kezét, szavai pedig egészem a szívemig hatolnak.

Nincs köpenyem, amivel repülhetnék,

És nincs csizmám, amivel szélsebesen futhatnék,

De ha szeretnéd, lehetek a hősöd.

A fájdalom nem csökken, mintha darabokra szakítana valami belülről, de ahogy magam elé idézem Junseo alakját, valami különös erő arra késztet, hogy tovább küzdjek. Érte… mert tudom, hogy ő is ezt akarná. Letörlöm a könnyeimet, majd megszorítom Donghae kezét, aki óvatosan segít felállnom az ágyról. 

***

Két nap elteltével már nem gyulladtak a szemei a sírástól. Ma már haza is mehet, mert a fejsérülése szépen gyógyul. El kellene engednem, és újra csak a távolból vigyáznom lépteit, ahogy eddig, de félek, hogy összeroppanna a teher alatt, amit a temetés intézése és a közös lakásuk eladása jelent.

Nem hagyhatom magára, de nem szeretném azt sem, hogy tolakodónak higgyen, így kiveszek egy hét szabadságot, hogy tudtán kívül a közelében lehessek. Nagyon erős nő, még a könnyeit is visszatartja, egészen a temetés napjáig.

Ha most egyedül sírsz valahol,

Lehetek a hősöd, el fogok menni érted

***

Ahogy meglátom a koporsót, lábaim megremegnek, úgy érzem, azonnal felmondják a szolgálatot. Benne van ő, aki nemrég a világot jelentette számomra, most azonban ezek az emberek arra készülnek, hogy a hideg földbe engedjék a testét.

A szülei azt ígérték, időben ideérnek Angliából, de sehol sincsenek, így teljesen egyedül vagyok. Amint a pap belekezd beszédébe, kitör belőlem a sírás, és a földre roskadok. A szertartás úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna, mikor egy ismerős hangot hallok magam előtt:

- Fogja meg a kezem, én segítek.

Lassan felemelem a fejem, és látom, hogy Donghae az. Fogalmam sincs, hogy került ide, de úgy kapaszkodok a kezébe, akár fuldokló a neki dobott kötélbe. Felsegít a földről, és átkarol, én pedig egyre csak zokogok a vállán. – Nem lesz semmi baj, itt vagyok – simít végig a hajamon.

- Maradjon… velem, kérem - szipogom, ő pedig még szorosabban ölel.

***

Hazaviszem, és lefektetem az ágyába, majd távozom. Másnap reggel látom, ahogy kilép a lépcsőház ajtaján, és munkába indul. Csak ezután indulok magam is dolgozni.

Délután meglátogatom, ő pedig szívesen fogad. Többé nem bújok az árnyékba, hogy titokban óvjam őt, mellette leszek mindig, amikor csak tehetem. Minden erőmmel azon leszek, hogy enyhíteni tudjam a fájdalmát.

Sérült szívedet szorosan ölelem, és sosem engedem el,

Jóban-rosszban, bárhová elmegyek veled.

***

...Ézemi...

Meg akarlak védeni (Donghae) 1.

Kezdetben csak egy idegen, aki magányodban vigaszt nyújt neked, majd szép lassan az életed részévé válik. Melletted van, és óv téged egy életen át, s csak akkor értheted meg igazán, mit is jelentettél neki, amikor már nem lehet melletted…

Megjegyzés: 
Ez egy songfic, tehát a szöveg és a cselekmény egy dal köré épül, amely ez esetben a Super Junior Hero című száma. A magyar fordítást IDE kattintva tekinthetitek meg, olvasás közben hallgatva aláfesti a hangulatot, amelyet átadni szeretnék.
Ez a fici befejezett, négy részes. A további részekre a lap alján tudtok ugrani.

Műfaj: minifiction, songfic, romantikus

-  Megvagy, Minji! Most te leszel a hunyó! – nevettem önfeledtem, amikor elhúztam a bokor ágait, s megláttam ott kis barátnőmet.

-  Ah, Yeonsaeng unnie, te mindig megtalálsz… - szontyolodott el, majd odasétált egy vastag törzsű fához, tenyerével eltakarta szemeit, s hangosan számolni kezdett. – Egy, kettő, három…

-  Subin unnie, segíts nekem! – szaladtam ekkor másik barátnőm után, megfogva annak karját. – Szereznék felmászni arra a fára, hogy oda bújhassak, de egyedül nem megy. Te már nyolc éves vagy, és magasabb is vagy nálam…

-  Anya azt mondta, ne másszunk fára, mert az veszélyes – fordított hátat nekem.

- Unnie, kérlek! – kulcsoltam össze ujjaimat elé állva. – Ha segítesz, a tiéd lehet Sandy a Barbie-házamból – ajánlottam fel azt a babát, amelyiket mindketten a legjobban szerettünk.

-  Oh… nem is tudom… - piszkálgatta apró kis száját. – Jól van, de egyedül kell lejönnöd.

-  Rendben van – bólogattam izgatottan. – Siessünk! – fogtam meg a másik kezét, és egyenesen a kiválasztott fához futottunk.

Subin bakot tartott, s összeszorított fogakkal tűrte, amint a tenyereibe téve egyik lábamat ránehézkedtem, majd megkapaszkodtam a fa legalsó ágában, hogy felhúzhassam magam.

Miután fenn voltam, nevetve integettem az idősebbnek, aki huncutul rám mosolygott, majd eltűnt a bokrok között. Minji nemsokára a keresésünkre indult, láttam őt elsétálni a fa alatt körbe-körbe nézegetve, de ezután eltűnt a szemem elől.

Nem telhetett el olyan sok idő, de már sötétedni kezdett. Akkoriban nagyon féltem a sötétben, őket pedig sem láttam sehol.

-  Subin, Minji, halljátok? Feladom, itt vagyok. Nem hallotok? Itt vagyok! – kiabáltam, de válasz nem jött.

Megpróbáltam lecsúsztatni a lábaimat, hogy utána leugorhassak, de valamiért lefelé nézve sokkal félelmetesebbnek hatott az a nagyjából kétméternyi magasság, amennyi a lábaimat elválasztotta a talajtól. - Minji! Nem tudok egyedül lejönni! Segítsetek, kérlek! – görbült sírásra a szám.

Ekkor azonban egy kedves arcú férfi sétált a fa alá:

-  Gyere csak, kislány, én segítek – nyújtotta a karját felém.

Látlak, kicsim, figyelj

Ezt csak neked mondom, fogd meg a kezem

Én viszont ijedten húztam fel lábaimat.

-  Anya azt mondta, hogy ne beszélgessek idegen ahjussikkal[1]. Menj el, nem beszélek veled – fordítottam arcom oldalra, hogy még csak ne is lássam őt, mire a férfi szája azonnal mosolyra húzódott.

-  Anyukád igazán bölcs asszony lehet. A nevem Donghae. Nos, most már nem vagyok számodra idegen, hisz’ bemutatkoztam neked. - Szavait hallva elgondolkodtam.

-  Anya szerint ha valaki illedelmesen bemutatkozik nekünk, akkor ugyanígy kell tennünk. Az én nevem Yeonsaeng – néztem szemeibe. – Te nem vagy félelmetes ahjussi – mondtam ki, ami eszembe jutott, ő pedig elnevette magát.

-  Yeonsaeng, anyukád már biztos aggódik érted. Segítek neked lemászni, rendben?

-  De csak akkor, ha megígéred, hogy nem mondod el neki. Nagyon mérges lesz rám, ha megtudja, hogy fára másztam – sütöttem le szemeimet.

-  Megígérem. De most már gyere. Csak engedd le a lábaid, és csússz egy kicsit lejjebb. Jól van, meg is vagy – fogta át óvatosan a derekam, majd miután az elengedtem az ágat, lassan letett.

-  Köszönöm, ahjussi! – nevettem, majd elszaladtam, hogy megkeressem a barátnőimet. Az erdő szélén meg is láttam őket. – Subin, Minji! Nem hallottatok engem? – futottam oda hozzájuk.

-  Subin most mondta el, hogy fenn vagy a fán, és hogy biztos nem tudsz egyedül lejönni. De akkor mégis sikerült – borult a nyakamba Minji, vagyis, inkább a mellkasomra, hisz’ jóval alacsonyabb volt nálam.

-  Nem egyedül másztam le, segített nekem egy ahjussi.

-  Milyen ahjussi? – kapta fel a fejét mindkét kislány.

-  Megmutatom – fordultam is meg, és egyenesen a fához szaladtam, barátnőim pedig követtek. Odaérve viszont senkit sem láttam a közelben. – Hová mehetett? Az előbb még itt volt…

#

Még csak hét éves voltam ekkor. Eltelt tizennyolc év, de sosem láttam azóta azt a kedves ahjussit. Valójában a nevére sem emlékszem már. Mostanra biztosan családapa; nagyjából akkora gyerekei lehetnek, amekkorák mi voltunk ekkor – gondolkodom el, miközben egy apró flittert morzsolgatok ujjaim közt, mely fehér menyasszonyi ruhámat díszíti.

-  Szia, egyetlenem! – nyit be a szobámba kopogás nélkül vőlegényem, én pedig sietve fordítok neki hátat, kezemben a fehér anyaggal.

-  Junseo, menj ki! Nem láthatod a ruhámat, az balszerencsét hoz.

-  Még egy csókot sem kapok? – hallom elszontyolodott hangját.

-  Menj ki, azután gyere vissza két perc múlva – fojtok el egy kuncogást alsó ajkamba harapva.

-  Hát, jó… – hallom az ajtó csukódását. Sietve visszateszem a ruhát a vállfára, ráhúzom a nejlont, majd beigazgatom a szekrénybe.

-  Most már bejöhetsz – szólok kissé hangosabban, Junseo pedig azonnal be is lép az ajtón. Gyengéd csókkal illeti ajkaimat, majd megszólal:

-  Menjünk, válasszuk ki az öltönyömet.

-  Nem úgy volt, hogy az esküvőszervezővel mész? – nézek rá meglepődve.

-  Rájöttem, hogy csak te véleményed érdekel – puszil bele fülembe, mire elnevetem magam.

-  Végül is, már túl vagyok a ruhapróbán, mehetünk – simítok végig mellkasán, és összekulcsolom kezeinket. – Gyorsan átöltözöm.

-  Jól van, akkor várlak egy óra múlva a kocsiban – vigyorog huncutul, mire nyelvet nyújtok rá, s elindulok a fürdő felé.

*

-  A fenébe ezzel a dugóval… Ha nem autóval jövünk, már rég odaértünk volna – sóhajt egyet szerelmem a kormányt ütögetve ujjaival, miközben csigalassúsággal araszolunk előre a sorban.

A következő pillanatban azonban emberek sikoltását hallom magam körül. Mire viszont felfogom, mi történik, már túl késő. Egy busz oldalról belénk rohan, és egyre csak tol minket maga előtt. Pánik és rettegés lesz úrrá rajtunk, de az egész túl gyorsan történik ahhoz, hogy bármit is tehetnénk.

Junseo, meg fogunk halni? – fut át az agyamon, majd hirtelen letérünk az útról, és a busz egy fának passzíroz minket. Tompa ütést érzek a tarkómon, s innentől teljes sötétség.

***

Körmeimet olyannyira belemélyesztem markomba, hogy szinte átszakad tenyerem vékony bőre. Még hét perc… Nem tehetek semmit. Nem akadályozhatom meg, mert ennek meg kell történnie. Úgy járkálok fel-alá a mentőállomáson, akár egy ketrecbe zárt oroszlán, ami szerencsétlenségemre egy idő után kollégámnak, Hyukjae-nek is feltűnik.

-  Mi bajod van, Donghae? Reggel óta olyan furcsa vagy – szólít meg.

Éppen szóra nyitnám a szám, mikor megszólal a vészjelzés:

-  Súlyos baleset történt a Naebu út és a Cheonho-daero kereszteződésében. Egy busz letolt az útról egy személyautót, és nekilökte egy fának. Minden egység siessen a helyszínre! Számítsanak néhány halálos áldozatra, és körülbelül tizenöt-húsz sebesültre.

-  A francba… – pattan fel az asztal mellől Hyukjae. - Biztos elaludt a buszsofőr, és most ki tudja, hány embert ölt meg – puffog, miközben kinyitja a mentőautó hátsó ajtaját, és mindent leellenőriz.

Nem válaszolok semmit mondandójára, csendben ülök be mellé az autóba, s rezzenéstelen arccal kapcsolom be a szirénát, miután elindulunk. Egy szó sem hagyja el a számat, a lelkem mégis olyan hangosan kiabál, akár a sziréna. Nekem ott kellett volna lennem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy beüljön abba azt autóba…

*

...Ézemi...

---

[1] Bácsinak, bácsikámnak fordítható.



További részek:
2.
3.
4.

Világok közt (JongKey)

      Sok kisgyerek álmodik arról, hogy egyszer majd űrhajós lesz; bolygókat fedez fel, és barátságos földönkívülieket ismer meg. Hogy én is erről álmodtam-e? Nem tudom, ugyanis azok a „barátságos” földönkívüliek kitörölték az emlékeimet, akikből parazitát csinált a saját intelligens találmányuk, és akiknek nap mint nap gyógyítgatom a sérüléseit...

     Megjegyzés: A történetet a SHINee Evil című száma ihlette, amit egyelőre IDE kattintva tudtok megnézni angol feirattal. Nemsokára elkészítem a magyar fordítást is hozzá, mert amit a youtube-on találtam, enyhén szólva pontatlan.

Műfaj: sci-fi
Figyelmeztetés: 14+ és yaoi

     Zsibbadt végtagokkal és elmével csoszogok a kabinom felé; az Arega napja újra a bolygó takarásába kerül, s én kihasználom az időt, hogy aludni térjek. Elnyúlok a zselészerű anyagon, de óráknak tűnő percekig képtelen vagyok lehunyni a szemeimet az izgatottságtól. Amint felébredek, megtudom, sikerrel jártam-e.

     Muszáj, hatnia kell...

     Nagy nehezen mégis elnyom valahogy az álom, és különös érzések kerítenek hatalmába.

     Egy bolygó felszínén, a sötétben lopakodom egy kietlen hegyoldalban, s a szívem őrülten veri bordáimat a félelemmel vegyes izgatottságtól. Minden lépés egyre inkább kifáraszt, a gravitáció ólomsúlyként húzza lefelé lábaimat, de nem állhatok meg. Talán az Aregán vagyok?

     A következő pillanatban azonban valami jéghideg érinti a csuklómat. Automatikusan odakapok, ekkor viszont megragadja a derekam, és a sziklához passzíroz. Szemben találom magam irtózatos képével, melyet a kevés fény mellett is jól kivehető fémes alkatrészek borítanak; és érzem, ahogy újabb löket adrenalin áramlik szét az ereimben.

     Ujjaival átszakítja mellkasom bőrét, míg a másik kezére erősített injekciós tűvel egyre közelít hozzám. Felordítok a fájdalomtól, de nem adom ilyen könnyen az életem. Egy ilyen dög nem fog megölni, még kevésbé szörnnyé változtatni. Jól ismerem gyenge pontját; hónaljába marok, s a kezembe akadó fémdarabbal együtt tépem ki egyik bordáját...

     Saját verejtékemben fetrengve, őrült szívdobogással riadok fel rémálmomból. Ehhez hasonlót még sosem éltem át; a fájdalmat mintha még mindig érezném, ahogy az életemért folyó küzdelem eszeveszett sebességgel keringteti ereimben a vért.

     Mégis, mintha ez az egész nem velem történt volna meg, a fájdalomtól nemcsak én ordítottam fel, hanem valaki más is.

     Annyira valósághű volt az egész, de nem, az lehetetlen... Csak a dögök vannak egymással telepatikus kapcsolatban, én azonban egy ember szemével láttam, és az ő érzéseit éreztem.

      Minden testrészem remeg, ahogy a tisztító helyiség irányába botorkálok a folyosón; az őrök azonban nem láthatnak meg rajtam semmit, így nyelek egy hatalmasat, kihúzom a hátam, s az övéjükhöz hasonló kifejezéstelenséget erőltetek arcomra, míg elmegyek előttük.

     Nem fognak gyanút. Igazából már régen elaltattam azt bennük. Igaz, hogy az ereikben keringő részecskéknek köszönhetően erősebbek, és képesek a telepátiára is, testük és agyuk mégis sokkal inkább emberi; és ez a másik két fajra is igaz, akiket beolvasztottak maguk közé.

    Az ocideák néhány évvel ezelőttig ugyanolyan intelligens nép voltak, mint mi; fejleszteni akarták a gazdaságukat, a haditechnikájukat, szerették volna meghódítani a világűr egyre nagyobb szeletét. Arra vágytak, hogy erősebbek, gyorsabbak legyenek, és hogy az ellenségeik tudtán kívül képesek legyenek kommunikálni egymással; ezért fejlesztették ki a részecskéket.
     Ezek tulajdonképpen nanoméretű robotok, melyek telepeket létrehozva sokszorozzák magukat, és kapcsolódnak az idegrendszerhez.  A találmányuk minden kísérleten átment, s a sikeren felbuzdulva tömegesen juttatták be a katonáik szervezetébe, ekkor azonban elszabadult a Pokol.
     A részecskék ugyanis beették magukat az ocideák agyába, és irányítani kezdték a viselkedésüket, további sokszorosításra utasítva őket. Lelketlen parazitákat csináltak belőlük, akiknek elsődleges célja, hogy minél több intelligens lény szervezetébe eljuttassák őket.
     A fertőzötteket - akiket mi csak dögöknek hívunk - már messziről észre lehet venni. Bőrük kiszáradt és fehér, mintha elmeszesedett volna, szemeik vörösen izzanak, homlokukon és a koponyájuk több pontján pedig fémszerű képletek csillognak; a részecskék telepei. Mereven állnak, és csak akkor beszélnek, ha szükséges, érzelmeik gyakorlatilag nincsenek. Legfontosabb céljuk a túlélés és a szaporodás, minden mást ennek rendelnek alá.
     Én nem vagyok közéjük való, hiszen – szerintük – csak a földi emlékeimtől fosztottak meg, mégis egy teljesen ártalmatlan lénynek nyilvánítottak, aki orvosi ellátásban részesíti őket, miután semmi jelét nem adtam, hogy rájuk akarnék támadni. Igazából a kiszolgáló személyzet tagjai mind hozzám hasonlók, őket nem fertőzték meg, csak az emlékeiket törölték ki, így biztosítva a hozzájuk való hűségüket.

     Belépek a tisztító hengerbe, langyosra állítom a hőmérsékletet, s  hagyom, hogy a bőrömet borzongató magas nyomású gázok minden szennyeződést leradírozzanak a testemről. Mielőtt azonban kilépnék a helyiségből, hirtelen sötétbe borul minden a szemeim előtt, és mintha leomlanának körülöttem a bázis falai.

     - Ha élsz, ha még valahol ott vagy, kérlek, vigyél ki innen! – szólal meg egy ismerős, kétségbeesett hang a távolból, és a következő pillanatban újra a testében érzem magam. Ereim szinte égnek, a hideg verejték végigszánkázik gerincem vonalán, s nyomában lüktető borzongás száguld végig a bőrömön.

     Magamhoz térek, de még mindig érzem a fájdalmát. A hangja... ismerős, de képtelen vagyok felidézni, ki az. Bármilyen erősen szorongatom tenyereimmel a homlokom, nem tudok rá visszaemlékezni. Ugyan a dögök koktélja valami hiba folytán nem törölte ki elmémből az utolsó földi napom emlékeit, őt nem látom.

     Igyekszem rendbe szedni zilált külsőmet, majd újra a folyosóra lépek. Nem várhatok. Valahogyan segítenem kell neki, érzem, hogy szüksége van rám.

     A lehető legegyenletesebb léptekkel haladok az orvosi szoba felé, s azonnal a mikroszkópos minták között kezdek matatni, amint bezárul mögöttem az ajtó. Ennyi idő kevés, hogy meg tudjam vizsgálni a legújabb szérumom hosszútávú hatását, de úgy érzem, nincs más választásom.

     Remegő ujjakkal illesztem mikroszkópomra a tárgylemezt, majd lélegzetvisszafojtva nézek a lencsébe. A hatszög alakú részecsketömb - amelynek tagjai úgy kapcsolódnak egymásba, akár a méhek lépjének sejtjei – kettészakadt, és néhány részecske el is pusztult, a számuk pedig nem szaporodott tovább.

     Tényleg sikerült volna? Nem hiszek a szememnek. Három évi folyamatos kísérletezés után végre megvan az ellenszer? Szívem izgatottam kalimpál a mellkasomban.

     Felhelyezem a horuk tárgylemezét. A szervezetük működése és a külsejük is hasonlít az emberire, de biztosnak kell lennem, hogy rájuk is ugyanúgy hat a szer.

     Ez az! Sorban pusztulnak el a kis rohadékok! Az izgalomtól majd’ kiesik a kezemből a harmadik minta, amit szintén megvizsgálok.

     Az eredmény a szinereknél is hasonló: a részecsketömb szétszakadt, s az eredetileg zöld színű vérük nem színeződött vörösen izzóra.

     Megcsináltam!

     Már mindent alaposan elterveztem, egyedül a megvalósítás hibádzik. Mivel ezek a dögök telepatikus kapcsolatban vannak egymással, ha én bejuttatom a szert a bázis szellőzőrendszerébe, hiába iktatom ki őket, néhány perc múlva itt terem az összes hajó a legközelebbi bázisokról, és mindennek lőttek.

     Ráadásul fogalmam sincs, mennyien maradtak a népemből, és ezek a túlélők vajon az univerzum melyik pontján tengethetik az életüket. Az is lehet, hogy egyedül vagyok. Jinki - a földi kutatóbázisunk vezetője - az utolsó napon megígérte, hogy bármi áron életben marad, és egyszer megsemmisíti a részecskéket, de vajon tényleg sikerült elmenekülnie?             Porig rombolt utcák, és az emberek sikításai, akiket egyesével kapnak el, s fertőznek meg a részecskékkel... – ezek az utolsó emlékeim a Földről. Az is lehet, hogy lakhatatlanná vált, én pedig nem tudok hová menekülni.

     Szinte biztos, hogy a vesztembe rohanok, de mégis, meddig várjak még? Meddig gyógyítgassam azokat, akiknek egy része valaha az embertársam volt, de egy szörnnyé vált, aki bolygókat semmiz ki, és hangyamódra dolgozójává teszi azok lakóit?

     Valaki a népemből a segítségemet kéri. Valaki, aki biztosan sokat jelentett számomra, máskülönben nem velem lépett volna kapcsolatba. Fogalmam sincs, hol van ő pontosan, de szinte érzem, hogy oda kell mennem hozzá.

     A szökést már többszázszor végigjátszottam gondolatban, az eszközeim is megvannak hozzá. A kérdés csak az, utána mihez kezdek, ha kirepülök az űrállomás kapuján, de nem gondolkodom ezen tovább.

     Igazából nem is volt nehéz az ittlétem alatt eddig eljutni, csak az eszemre, és jó nagy adag türelemre volt szükség. Miközben az egyik dögön teljes átvilágítást végzett a diagnosztizáló gép, reprodukáltam a jelvényét, ami olyan, akár egy virtuális ujjlenyomat; a bázison mindenhová be lehet jutni vele. Ujjaim közé fogom a kis lemezkét, s kicserélem vele a sajátomat, ami köpenyemet díszíti. Külsőre ugyanúgy néz ki a kettő, így az őröknek nem fog feltűnni a változás.

     Annyi fecskendőt töltök meg az ellenszerrel, amennyit csak tudok, majd a zsebembe süllyesztem őket. Korábban egy apró kést is elrejtettem itt, amelyet az egyik frissen átalakított ember ruhájában találtam; most ezt is magamhoz veszem. Még sosem öltem, de ha az életem múlik rajta, muszáj lesz megtennem. Egy kevés altatót is fecskendőkbe szippantok, s elpakolom őket, kettőt kivéve, melyeket a két tenyerembe rejtek, miközben remegő lábakkal igyekszem az ajtó felé.

     A folyosóra kilépve újra megfeszítem magam. Egyelőre semmit sem vehetnek észre. Odalépek az őrökhöz, s vörösen izzó szemükbe nézek:

     -  Nem tudok aludni, ezért úgy gondoltam, hasznossá teszem magam. Mit szólnának hozzá, ha kifejlesztenék önöknek egy ízléses napszemüveget, hogy megvédje a szemeiket a káros sugaraktól, amikor az Aregán teljesítenek szolgálatot? Semmit sem kell tenniük, csak megvizsgálom az arcukat, hogy megtervezhessem a modellt – hadarok nekik a saját nyelvükön, úgy vigyorogva, akár egy félkegyelmű.

     Ezek nem tudnak mosolyogni, örülni valaminek, sőt, az ilyesmit haszontalan dolognak tartják. Arckifejezésemet látva azonnal bekapcsol bennük a hibakeresés, azt feltételezik, meghibbantam, és nekem éppen erre a pillanatnyi összpontosításra van szükségem.

     Egyszerre nyomom a bénítót mindkettejük karjába, ami olyan erős, hogy nincs idejük jelezni a társaiknak; azonnal rongybabaként csuklanak össze előttem. Most már nincs visszaút... Felesleges lenne őket eltüntetnem, az ébresztő után úgyis azonnal szemet szúrna a hiányuk a többieknek, ahogy az enyém is. Minél gyorsabban el kell tűnnöm innen.

     Közelharchoz használható fegyverem már van, de muszáj valami komolyabbat is magammal vinnem. Leakasztom az egyik őr nyakából azt a fegyvert, ami az áramütéshez hasonló impulzust bocsájt ki, a vállamra veszem azt, majd egyenesen a felvonóhoz sietek.

     Elméletben tudok bánni a fegyvereikkel, vezetni az űrhajóikat és a kompjaikat, ugyanis sokszor magukkal vittek, ha fennállt a komoly sérülés veszélye, és szükségük volt egy orvosra, így volt alkalmam megfigyelni őket. Igen ám, de csak elméletben.

     A valóságban sosem volt fegyver a kezemben, és nem vezettem semmilyen űrjárművet sem korábban. Maga az űr mélységének gondolata is rettegéssel töltött el minden utazás során, de akkor is meg kell próbálnom.

     Meg tudom csinálni. Már csak az alsó szinten álló két őrt kell elintéznem, és onnantól sima ügy az egész...

     -  Persze, mert egy hadászatilag képzetlen kutatóorvosnak pikk-pakk sikerül egyszerre eltalálnia két célpontot... – motyogok a fegyver markolatát szorongatva, miközben azon pörög az agyam, mit is tegyek velük. Ahogy azonban a felvonó ajtaja kinyílik a legalsó szinten, megszületik a fejemben a terv, amit széles vigyorral konstatálok magamnak, bár csak reménykedni tudok a sikerben.

     Hangtalanul osonok feléjük, majd a falhoz simulva előveszem farzsebemből a kis rózsaszín stresszlabdámat. Szeretem nyomkodni, gyűrögetni, ha ideges vagyok, ez alkalommal viszont más szerepe lesz. Remegő ujjakkal élesítem a fegyverem, miután leakasztom a vállamról, és érzem, ahogy egy újabb adrenalinhullám végigrohan a sejtjeimen. Most, vagy soha!

     Az őrök irányába hajítom a labdát, akik azonnal fegyvert fognak az ismeretlen tárgyra. Közel mennek hozzá, s mivel nem találják veszélyesnek, nem riasztják a társaikat. A kíváncsiságuk az, ami gyengévé teszi őket, legalábbis erre számítok. A tervem bejön; egyszerre hajolnak le érte, egyszerre is érintve meg, s én abban a percben elsütöm a fegyvert.

     Teljes csend.

  Pár pillanatig nem merem kinyitni összeszorított szemeimet, pedig már biztosan ártalmatlanítottak volna, ha rosszul célzok. Végre lassan összeszedem a bátorságomat, hogy megnézzem, mi történt, és megkönnyebbülésemre a két őr ájultan hever a padlón, a labda pedig nagyjából kétméternyire gurult tőlük. Mosolyogva hajolok le stresszoldómért, amit visszacsúsztatok a farzsebembe, majd továbbsietek a folyosón, egyenesen a dokkoló felé.

      Az azonosító lemezkét odatartom a leolvasóhoz, amely szabad utat enged nekem befelé, s egy lélegzetelállító méretekkel bíró helyiségben találom magam. Bár már jó párszor jártam itt, mégis mindig elámulok a látványától, és emiatt egy pillanatra inamba is száll a bátorságom. Lassan lépkedek az egyik űrkomp felé, amikor újra minden elsötétül előttem.

     -  Kérlek, ha megmenteni nem tudsz, legalább ölj meg! Nem akarok szörnnyé változni! – szólal meg újra az ismerősen fájdalmas hang, s szenvedésének érzése egy pillanatra teljesen legyengíti a testemet. Itt van valahol, az Aregán, érzem a közelségét.

     Levegő után kapkodva térek magamhoz. Megyek! Szinte feltépem a komp ajtaját, majd bekötöm magam, és a fejemre illesztem az érzékelőt.

     Mi van, ha nekem nem engedelmeskedik, mert csak akkor indul el, ha érzékeli a részecskéket? – fut át az agyamon a kérdés, de azonnal elhessentem ezt a gondolatot.

     Be akarok repülni az Arega légkörébe, irány meredeken lefelé – összeszorított szemekkel koncentrálok, és a motor felpörög. Hirtelen euforikus öröm lesz úrrá rajtam, amely azonban csak addig tart, amíg nem nyílik ki az ajtó, és nem észlelem magam alatt az ember számára elképzelhetetlen mélységet.

     Minden utazás alkalmával rettentően féltem, de így, egy egyszemélyes űrkompban ülve még ijesztőbbnek tűnik az űr. Nem támaszkodhatok hát a látásomra, ezáltal az érzéseimre kell hallgatnom. Újra rá koncentrálok, és néhány másodperc múlva észlelem is az energiáit.

     Kövessük az energiát – adom ki a parancsot gondolatban, még mindig csukott szemmel, miután néhány perccel később átverekedtem magam a forró légkörön. Egyre erősebben érzem a közelségét, és néha a fájdalmait is. Szerencsére a dögök légvédelme csak akkor jelez, ha idegen jármű kerül a légkörbe, így attól nem kell tartanom, hogy lelőnek, amíg a bázison el nem jön az ébresztő ideje.

     Állj! Szálljunk le egy alkalmas helyen – mondom ki magamban, mikor már csak néhány méterre lehetünk tőle, s a komp nemsokára meg is állapodik a szilárd talajon. Lehámozom fejemről az érzékelőt, s kinyitom az ajtót.

     Odakint csendes éjszaka fogad, s a hideg szél azonnal lehűti felforrósodott testemet. Óvatosan lépek ki a sziklás felszínre, de – épp úgy, mint az álmomban - a nagyobb gravitáció miatt rögtön olyan érzésem támad, mintha valami folyamatosan húzna lefelé.

      Lassan körbetekintek, és észreveszem az égen tündöklő két holdat – bár az egyik nem sokkal nagyobb fénnyel rendelkezik egy távoli csillagénál -, amelyeket oly sokszor figyeltem az űrállomás ablakán kibámulva. Sugaraik behatolnak a sziklák repedéseibe, elegendő világosságot biztosítva ahhoz, hogy lássam, hova lépek.

     Ekkor halk nyöszörgés csapja meg a fülem, ami a hátam mögül jön. Megfordulok, s azonnal a hang irányába indulok, az egyik szikla oldalába kapaszkodva.

    -  Kibum, te vagy az? Tényleg te vagy? – bújik elő egy alak az árnyékból, majd a sziklának dőlve lassan összecsuklik.

     Ki... bum – visszhangzik fülemben a név, az én nevem, s hirtelen mintha valami szürke fátyol borulna elmémre, amely óriás kivetítőként pörgeti le előttem az emlékeimet.

     - Kibummie! – tárja ki karjait felém egy szép arcú asszony a napsütésben. Odaszaladok hozzá, s puha, meleg kezei arcomat cirógatják. Az anyukám... 

     - Kibum! Kapj el, ha tudsz! – fut el mellettem egy fiú, arcán incselkedő mosollyal, majd beszalad egy nagy tölgyfa mögé. A barátom...

   - Szeretlek, Kibum – hajol az arcomhoz ő. Belesimít hajamba, s lágyan megcsókol. Jonghyun...

   - Úristen, Jonghyun! – térek magamhoz, és azonnal odarohanok hozzá. Hiába szólongatom azonban, már elvesztette az eszméletét. Óvatosan helyezem az ölembe a fejét, és jól látom, hogy a bőre már egészen elfehéredett, a részecskék már majdnem teljesen átalakították.

     Kiveszek a zsebemből két ellenanyagos fecskendőt, s tartalmukat egyenesen a nyaki verőerébe fecskendezem. – Meg fogsz gyógyulni – simogatom meggyötört arcát, miközben előbukkanó könnyeim bőrére pottyannak. Ekkor veszem észre, hogy valami különös szerkezet van az egyik fülére erősítve. Talán ennek a segítségével kommunikált velem?

     Nincs azonban vesztegetni való időnk, és ez igazán akkor tudatosul bennem, amikor felmászok a szikla tetejére, hogy körülnézzek, és megpillantom a dögök itteni bázisát, ami a völgyben van, csupán pár száz méternyire tőlünk.

     El kell rejtőznünk, s a kompot sem találhatják meg, de mégis, hová bújhatnánk? – tördelem az ujjam idegességemben, miközben újra leguggolok Jonghyun mellé. – Megvan! Csak egyetlen olyan hely van, ahol biztosan nem keresnek – pattan ki a fejemből a gondolat.

     Közben az emlékeim is folyamatosan térnek vissza. Megpróbálom a karjai alá nyúlva felemelni Jonghyunt, de megmozdítani is alig tudom ezzel a módszerrel. A gravitáció nem az én oldalamon áll, de egyébként is jóval nehezebb nehezebb nálam.

     Mindig is fontos volt számára, hogy jó kondiban legyen. Eszembe jut, mennyit cukkolt tizenéves korunkban, amiért én otthon azt hazudtam, hogy vele megyek edzőterembe, valójában azonban mindig valami divatos csecsebecsére költöttem el azt a pénzt, amit a szüleimtől kértem.

     Végül nem marad más megoldás: karjait átvetem a vállaim felett, és a hátamra veszem őt. Nagyot nyögök, ahogy rám nehezedik, de muszáj kitartanom. Odacipelem a komphoz, melybe éppen csak be tudunk ketten préselődni - hiszen egy személyre tervezték -, s a bolygó domborzati térképére gondolok, ami azonnal megjelenik a kijelzőn.

     Ahhoz a tóhoz akarok menni, ereszkedjünk le a legaljáig – adom ki a parancsot gondolatban, és már be is indulnak a motorok. Mialatt utazunk, ellátom Jonghyun sebeit, majd a pulzusát ellenőrzöm, ami még mindig nagyon szapora. Arcszíne azonban kezd újra rózsaszínes lenni, és ez egy kissé megnyugtat.

      -  Kibum, te... tényleg élsz? – szólal meg erőtlenül, miután kinyitja a szemeit.

     -  Igen, és most már itt vagyok veled. Nem mozdulok el mellőled, megígérem – szorítom meg a kezét.

     -  Hol vagyunk? És miért ülök az öledben? – fordítja lassan körbe a fejét.

     -  Ez egy űrkomp, amivel meglógtam a dögöktől. Igazából egyszemélyes, és...

     -  Köszönöm, hogy eljöttél értem. És azt is, hogy megmentettél. – Nem várja meg, hogy befejezzem a mondatot; a szavak úgy törnek ki belőle, akár a könnycseppek, amelyek egymás után folynak le arcán.

     -  Ne sírj, most már nem lesz baj. Bár még fogalmam sincs, hogy jutunk ki innen, de kitalálom – dörgölöm le saját könnyeimet, s mosolyogva nézek nagy, sötét szemeibe.

     Ebben a pillanatban a tó fölé érünk, és lassan süllyedni kezdünk.

     -  Már úton van a segítség, csak a következő éjszakáig kell kibírnunk valahogy – igyekszik ő is abbahagyni a sírást. - Az utolsó napon, amikor te eltűntél, Minho elterelte a dögök figyelmét, mi pedig Jinki hajójával, és még három másikkal elmenekültünk. Maximális sebességgel haladtunk, egészen addig, míg csak ki nem fogytunk az üzemanyagból, de nem találtunk egyetlen lakható bolygót sem. Már beletörődtünk, hogy itt fogunk meghalni, amint elfogy az élelmünk, amikor szó szerint belerepültünk egy bolygó légkörébe. Álcázták, így gyakorlatilag láthatatlan volt előttünk. Még éppen annyi hajtóanyagunk volt, hogy leszálljunk a felszínén, és a műszereink alkalmasnak mutatták az emberi életre, így körülnéztünk. Alighogy kiléptünk a felszínére, megmutatták magukat a lakói, a shawolok. Nem bántottak minket, sőt, azonnal a szövetségüket ajánlották, látva, milyen helyzetben vagyunk, de azt már az elején kikötötték, hogy semmiféle háborúban nem hajlandóak részt venni. Segítettek nekünk felkutatni a többieket, akik el tudtak menekülni a dögök elől, így ma már majdnem négyszázezren élünk a bolygójukon. Jeleztem nekik a kommunikátorral, de csak sötétedés után tudnak értünk jönni, hogy ne vegyék észre őket. Nézd csak meg, én terveztem. A részecskéket bevontam egy világoskék fémmel, ami a shawolok bolygóján található, így irányítani tudom a telepatikus képességeiket. Ezzel jeleztem neked is – nyúl erőtlenül a füléhez, de megállítom a kezét.

     -  Ne erőltesd meg magad, már így is nagyon sokat beszéltél. Inkább próbálj aludni egy kicsit, addig én vigyázok rád – hajtom fejét a nyakhajlatomba. – De hogy én is mondjak valamit, azért nem változtál át, mert elkészítettem a szert, ami megöli a részecskéket. Már csak az a kérdés, hogyan lehetne egyszerre minden dög szervezetébe juttatni.

     Nem tudom, mennyit hallott a mondandómból, mielőtt elnyomta az álom, mert választ már nem kapok; egyenletes légzése és pulzusa azonban megnyugvással tölt el. Odafenn lassan világosodni kezd, ahogy a nap felkel, mi pedig csak várunk...

*

     Leszáll az est, s éppen egy szelet müzlifélét majszolgatunk, amikor egy különös, búgó hangot hallunk, majd a víz fodrozódni kezd.

     -  Ezek a shawolok! Eljöttek értünk! – örvendezik Jonghyun, le sem nyelve a falatot, s egy darabka müzli a nadrágomon landol, miután kiesik a szájából. Gyilkos tekintettel nézek rá, mire édesen elvigyorodik, bekapva az elkóborolt ételdarabkát.

     -  A felszínre – mondom ki hangosan is a parancsot csukott szemmel, majd ugyanúgy nézek vissza rá, ahogy emelkedni kezdünk.

     -  Te még mindig ugyanolyan vagy. Néha olyan szemeket tudsz mereszteni, hogy megijedek tőled.

     -  Ahogy te sem változtál. Úgy eszel, mint egy kiskutya, és a tekinteted is olyan, ha megbánsz valamit – mosolygok vissza rá.

     Már emlékszem, hogy miért szerettem őt annyira. Legszívesebben a karjaiba bújnék, és el sem engedném soha többé, de erre még várnunk kell...

     Kibukkanunk a felszínen, majd leereszkedünk a tó partján. Ahogy kiszállok a kabinból, és Jonghunnak is segítek, egy különös, átlátszó szerkezet tárul a szemünk elé. Ketten jönnek elő belőle; megállnak előttünk, s tenyereiket különös módon maguk előtt tartva meghajolnak. Világoskék bőrük szinte világít az éjszakában.

     -  Menjünk közelebb, szeretnék beszélni velük – súgja a fülembe Jonghyun, majd újra a vállamra támaszkodik, és lassan elindulunk feléjük. Odaérve leemeli rólam a karját, ezután ugyanúgy meghajol, ahogy az idegenek, biccentésével pedig jelzi, hogy én is tegyek hasonlóképp.

     Miután üdvözöltük egymást, valami fura nyelvcsattogtatással kezd kommunikálni velük. Úgy látom, rólam mesél, és elmondja, mi történt velünk.

     -  Mehetünk – mosolyog rám nem sokkal később, s a lények valóban apró űrhajójukba invitálnak minket.

     Tényleg megmenekülünk, és nemsokára újra emberi lények közt lehetünk?

*

     Kiadós, valódi húsból és zöldségekből főtt vacsora egy rendes házban, és alvás egy rendes ágyban, amellett az ember mellett, akit szeretek... Azt hittem, már sosem lehet ilyen boldogságban részem. De másnap reggel azonnal a shawolok Központjába indulunk, hogy megvitassuk a ocideák, vagyis a dögök ügyét, akik ekkorra már gőzerővel keresnek minket.

     Igen, Központnak nevezik ezt a hatalmas épületet a saját nyelvükön, ahol  döntéseket hoznak a tudomány, a technika, a politika, és a különböző népek legfontosabb ügyeiben. Hadi központjuk nincs, ahogy hadseregük sem, a tudományt ehelyett az álcázó rendszerük folyamatos tökéletesítésére használják, hogy a dögökhöz hasonló élősködő fajok ne találhassanak rájuk.

     Ahogy belépek a nagy terembe, megpillantom Jinkit, Minhot és Taemint, akikkel Jonghyunnal együtt dolgoztunk a földi kutatóbázison. Mind életben vannak, és nem változtatták ocideává őket! Legszívesebben odarohannék, hogy mindüket megöleljem, de a tárgyalás azonnal kezdődik.

     Jonghyun bemutatja a kommunikátorát, elmagyarázza, hogyan működik, és mire képes. Én is beszélek egy kicsit az ellenszerről, amit a shawolok elismerő fejbólintással nyugtáznak, miután egy tolmács lefordítja nekik a szavaimat.

     Ezután előlép Minho és Taemin, akik kifejlesztettek egy különleges védőburkolatot; az ezzel fedett hajókat a dögök radarberendezései sajátként azonosítják, így észrevétlenül megközelíthetjük őket.

     Csillogó szemekkel néznek rám, mialatt beszélnek, mintha egyenesen nekem szeretnék bemutatni a találmányukat. Mindig is tehetséges kutatók voltak, de a Földön sosem ismerték el őket kellőképpen fiatal koruk miatt. Most végre megkapják azt a helyet, ami jár nekik, és ez engem is boldoggá tesz.

     Legvégül Jinki lép előre. Ő a vezetőnk, aki ezúttal egy titkos kutatócsapattal utazott a Földre - miután az ocideák elhagyták azt - hogy felmérje, élhető-e még a bolygó, esetleg azzá tehető-e idővel.

     Arról számol be, hogy az ocideák a fosszilis energiahordozókat használták fel, és a bolygónk állatállományát is megtizedelték; több mint nyolcvan százalékban kipusztítva azt, mielőtt továbbálltak volna. A Föld azonban élhető maradt, csak mindent elölről kell kezdenünk, és át kell gondolnunk, ami a gazdasági rendszerünket illeti.

     Ezután megvitatjuk a hallottakat, és igyekszünk békés megoldást találni, ez azonban korántsem egyszerű. Végül Jonghyun szólal meg:

     -  Mint tudjuk, az ocideák erőssége a kollektív tudat, és a több csillagrendszerre kiterjedő fennhatóság, amelynek eredményeképp már három faj képviselőit magukba olvasztották, beleértve a miénket is. Véleményem szerint akkor érhetünk el sikert velük szemben, ha ellenük fordítjuk azt, ami jelen pillanatban mellettük áll. Jól ismerjük a bázisaikat, így tudjuk, hol keressük őket. Álcázott hajóink segítségével észrevétlenül a közelükbe juthatunk, kommunikátorunkkal pedig úgy irányíthatjuk őket, akár egy hatalmas nyájat. Ha eljuttatunk az egyikükhöz egy parancsnak álcázott üzenetet, miszerint a hozzájuk legközelebb keringő bolygó felszínén várakozzanak a következő parancsig, mindannyiukhoz el fog érni az utasítás, és mind engedelmeskedni is fognak. Ekkor nincs más dolgunk, mint hogy a bolygók felszínére juttassuk az ellenanyagot a hajóinkkal, és megvárjuk, hogy a szervezetükben levő részecskék elpusztuljanak. Senki nem fog meghalni, senkit nem kell megtámadnunk, sőt, visszaadjuk több milliárd intelligens lény életét, amelyet elvettek tőle. Az egyetlen kulcsszó, aminek jellemeznie kellene a bevetést, az összehangoltság. Tökéletesen egyszerre kell megközelíteni a bolygókat, és szétterjeszteni az ellenszert, máskülönben értesíthetik egymást, és megtámadhatnak minket. A tervemet részletesen is kidolgozom, és kézirat formájában a rendelkezésükre bocsájtom, ha úgy kívánják – hajol meg úgy, ahogy a shawolok, majd leül a székére.

Mondandója dermedt csendet hoz magával, mindenki jegyzetel, mérlegel, gondolkodik.

     -  Ez... valami fantasztikus volt! Mikor tanultál meg így bánni a szavakkal, és ezt mikor eszelted ki? – suttogok izgatottan a fülébe.

     -  A shawolok megtanítottak arra, hogy ne csak az erőmet használjam, hanem az eszemet is – mosolyog rám szélesen.

    Megszólal az első döntéshozó, és mi feszült csendben figyelünk a tolmács szavaira. Nagyszerű ötletnek tartja Jonghyun tervét, és a találmányaink mielőbbi sokszorosítását tartja a legfontosabb feladatnak. Egymásra mosolygunk, s összekulcsoljuk ujjainkat.                      Sikerülni fog!

   Sorban nyilatkoznak a többiek is, és mind helyeslően beszélnek a tervről, csak a megvalósítással kapcsolatban tesznek hozzá néhány plusz információt. A központi tanács egyhangúlag igent mond, mi pedig boldogan ugrunk egymás nyakába, amint kimondják a döntést. Végre a többiekhez is odamehetünk, akiket örömkönnyektől nedves szemekkel ölelünk magunkhoz.

     Bár sok mindenen keresztülmentünk, de újra együtt vagyunk, és érzem, hogy közös erővel el fogjuk érni a céljainkat.

*

     Majdnem egy év telik el el a mi időnk szerint, mire a shawolok minden szükséges dolgot legyártanak – természetesen a mi segítségünkkel. Ezalatt sajnos a dögök sem tétlenkedtek, és már egy újabb népet fenyegetnek, ezért nem késlekedhetünk tovább.

     A bevetés napján mind az öten a központi irányítóban vagyunk, és feszülten figyeljük az eseményeket. Lassan minden egyes hajó a helyére kerül, és ekkor kezdetét veszi az akció.

   Nem telik bele egy órába sem, és a hamis parancs kiadása után már az összes dög valamelyik bolygó felszínén csücsül, és csak vár. Egymás kezét szorongatva figyeljük, ahogy a hajók egyre közelebb húzódnak, és mind egyszerre lövik ki az ellenszert. Innentől csak várhatunk, semmi egyebet sem tehetünk...

  Támadásnak, vagy netán mozgolódásnak semmi nyoma. A vezérhajók óvatosan megközelítik a bolygókat, de csak mozdulatlan testeket érzékelnek a felszínükön.

     Sikerrel jártunk!

*

     - A shawolok olyanok, mint az angyalok, nem gondolod? – bújok Jonghyun mellkasához, s apró csókot lehelek nyakára.

     - Semmit sem tehettek volna, ha nincs valaki, aki kifejleszt egy ellenszert, amivel háború nélkül is győzhetünk – húz maga fölé erős karjaival, s lassan végigsimít arcomon.

  - Semmit sem ér az ellenszer, ha nincs tervünk a bevetéséhez – kontrázok rá mondandójára. Hívogatóan nézek sötét szemeibe, majd dús ajkait kényeztetem az enyémekkel.

     - Semmit sem érnek az érvek és az ellenérvek, ha valaki nem készíttet nekünk egy rendes ágyat – fordít maga alá, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, amint kigurulnak matracunk alól az ágykeret gyanánt egymás mellé pakolt farönkök, és csakhamar a földön találjuk magunkat.

     Még csak egy ágyunk sincs. Mindent elölről kell kezdenünk a Földön; de mi itt vagyunk egymásnak, és csak ez az, amire szükségünk van a boldogsághoz.

...Ézemi...