Mindig
is úgy gondoltam, az életem célja az, hogy megvalósítsam az álmom - a rég
vágyott boldogság helyett mégis valami egészen más, valami szorongató hidegség
ült mellkasomra. Mi is adhatott vajon valódi értelmet a létezésemnek?
Megjegyzés:
A történet Owen szemszögéből íródott, és az 11 In Morning című zenéje ihlette. Ajánlom az MV
megnézését, mivel elsősorban ez a képi világ és hangulat ihletett meg,
ezenkívül örülnék, ha minél többen megismernétek őt és a zenéit, mert igazán
igényes vonulatot képvisel a khiphopon belül.
Műfaj: slice of life, melankolikus
Figyelmeztetés: nincs
Úgy hittem, már kidörzsöltem szemeimből az álom utolsó göröngyeit, sőt
még sietve arcot is mostam, mielőtt ajtót nyitottam volna a postásnak, a késő
tavaszi reggel sápadt derengése mégis élesen vetődött szemeimbe a matt, fehér papírról.
Bágyadtan hevertem a nappali vajszínű fotelében, melynek puha
kényelme szinte magába olvasztott, és újra és újra átfutottam a levelet, mintha
nem akarnám, nem tudnám elhinni a leírtakat.
Ajkaim mosolyra
kunkorodtak, amint tudatosult bennem a tartalma; amint szemeim előtt színessé,
élővé rajzolódtak a hűs árnyékot adó juharok és a sárga potentillák[1], a finom
kaviccsal szórt ösvények a kis útmutató táblácskákkal, a keskeny, romantikus
fahidak és a padok, melyeket helyi iskolások színes szőttesei borítanak. Már
tudtam, hogy Kalkaska parkja a Kék-tó szomszédságában nem csak a képzeletemben
élhet ilyen tisztán, hogy ez a tervrajzzá színtelenített kép nemsokára
valóságossá válik.
Valami meghitt puhaság
érintett meg ekkor, felidézve a hideg,
harmatos reggeleket és a napfényes délutánokat a gunsani udvarunkon, melyeket
még apával töltöttem. Oly rég volt, hogy már talán csak fényképekről emlékezhettem magas, erőteljes
alakjára és tisztán csillogó, borostyánszín szemeire, melyekkel mindig olyan jóságosan
nézett rám.
Emlékszem, hogy én
voltam, aki aprólékos munkával elegyengette a földet a frissen ültetett cserjék
tövénél, miközben arról mesélt nekem, hogyan merülnek télen álomba a növények,
hogy azután újult erővel növesszenek zsenge hajtásokat tavasszal. Ennyit sikerült
felidéznem belőle csupán – hisz’ az eltelt idő ugyanúgy elhalványította már a
vele töltött pillanatokat, akárcsak fojtogató hiányát, mely anélkül késztetett
sírásra kisgyermekként, hogy megértettem volna, mit is jelent a halál.
Ugye
te is látod ezt, apa? Hiszem, hogy látod, és velem együtt örülsz…
Amint a következő
gondolat felütötte fejét a hirtelen derűtől zsibbadt elmémben, szinte reflexből
nyúltam a dohányzóasztalon fekvő telefonomért. Elsőként anyának akartam
elújságolni a jó hírt – a lapos kis készülék azonban ujjaim szorításában rekedt,
amint elképzeltem, hogyan tűnnének el egyszeriben kerekded orcáiról az öröm
dombjai a hír hallatán.
Hisz’
a munkálatok idejére Kalkaskába kell költöznöm, ami a becsléseim szerint nyolc
hónap. Csak kicsit több, mint fél év, mégis… ezt inkább személyesen kell neki
elmondanom. – Neki és a fiúknak.
Szemem egy elnyújtott pillanatig
ottfelejtettem a falon lógó apró, fekete-fehér képen, s olyan mereven néztem,
hogy az óceán élethűen megfestett hullámai elevenen vágtattak előttem. Egyszerre
úgy éreztem, valami nehéz kedvetlenség lassan, mégis megállíthatatlanul mellkasomra
tekergőzik, s olyan módon kezd szorítani, akár kígyó a zsákmányát. Még mindig kezemben
tartottam a telefont, melyen csak az időt néztem meg; szemeim újra visszataláltak
a szürkén csillogó hullámokhoz, és szinte hallottam, éreztem is az óceán vizének
örökkévaló moraját.
Anya…
Hogy is mondjam el neki, hogy nyolc hónapig nem fog látni?
Ebben a pillanatban
tisztán láttam, mennyire hasonlítanak a vonásaim az övéire, nem úgy, mint
gyermekként, ahogyan a szigorúságba és határozottságba bújtatott szeretetén és
féltésén sem láttam át még akkor. Nem értettem, hogy miért szorított magához
minden reggeli elindulásom előtt olyan erősen vékony karjaival, s miért
ébredtem még tíz évesen is nem egyszer arra, hogy mellettem alszik az ágyamban.
Ekkorra már világossá
vált számomra, hogy azért tett így, mert egyedül én maradtam neki, akit
szerethet, akiről gondoskodhat. Sokszor
kiabált velem, ha rajtakapott, hogy a házi feladat helyett madronákkal[2]
szegélyezett, egymásba nyíló keskeny utakat rajzolgatok a könyvembe rejtett
papírra, vagy épp elmélázva, ceruzám végét rágcsálva bámulok ki az ablakon
Valójában azonban anya helyettem
sokkal inkább önmagára lehetett ilyenkor mérges. Félt, hogy egyedül képtelen
lesz megadni nekem, amit két szülőnek kellene, attól is félt, hogy nem lesz
majd jó ember belőlem, mert ő nem tudja fizetni az egyetemet számomra.
Most
pedig én vagyok az, aki fél.
Ahogy álmodozó,
figyelmetlen sihederből lassan felnőtté váltam, mind sűrűbben és fájóbban
öklözött mellkason az alattomos sejtelem, hogy sosem voltam elég jó fiú
számára. Egy pillanatig úgy éreztem, ha most itt hagyom őt LA-ben, azzal
valóban ezt bizonyítom, annak ellenére, hogy ő már annyiszor biztosított
afelől, hogy jól meglesz itt a barátnőivel, ha majd kapok egy megbízást, ami
hosszabb időre elszólít itthonról.
Mégsem
lenne helyes őt a varrodában zavarni egy ilyen hírrel. A fiúkhoz kell mennem
most, igen…
Képtelen voltam kiszabadulni
a kellemetlen érzés szorításából, így vele öltöztem fel és indultam útnak.
Dacosan kapkodtam magamra a ruháimat; nem értettem, mi okból sanyargat ennyire
a búcsúzás gondolata. Eddig abban a csalfa hitben éltem, hogy már elég erős,
elég felkészült és önálló vagyok; hogy az ilyenkor szinte természetes aggodalom,
a bizonytalanság, a félelem legkisebb, legmélyebbre nyúló gyökereit is kigyomláltam
már a tudatomból.
Maradéktalanul boldognak
kellett volna lennem, hisz’ végre teljesülni látszott az, amire kiskorom óta vágytam,
amit már szinte feladtam, mikor az élet távolabb sodort tőle, később azonban újra
hinni kezdtem benne. Terveztem egy parkot, és a városka vezetése az én
koncepciómat ítélte a legjobbnak. Lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek a kialakításban,
hogy lássam, amint az elképzelésem lassan testet ölt.
Végre azzal foglalkozhattam,
amit apa is szenvedélyesen szeretett; ami azonnal megszállta a gondolataimat, ha
csak a buszablakon kitekintve egy hanyag módon társított növénycsoportot, egy
elfeledett, gyomok alatt senyvedő díszkertet vagy akár szirmokkal telehintett júdásfát
láttam: Az eleven vízióimmal, melyeket az egyetemi csoporttársaim mellett időről
időre megosztottam a legközelebbi barátaimmal is, függetlenül attól, hogy ők
kevéssé tudtak hozzászólni a témához.
Ám…
mégsem boldogság, amit ebben a pillanatban érzek.
Egy hatalmas
öltönyujjból kikandikáló, szürke kéz elém rajzolta, majd színekkel töltötte meg
a Paradicsom álomködbe ültetett gyümölcsligeteit, mégis mintha ezzel együtt
kihúzta volna az eddig oly biztos talajt a lábaim alól.
Elhagyva a házunkat egy
vékony, kockás pólóban és egy laza farmerban szinte tudattalanul lépdeltem
előre a még reggeli árnyékoktól sötétlő kis sikátorban, mintha valami húzott
volna előre. A szél sóillatú párát fújt orromba, melyet a vízparton szippantott
fel, miközben az emelkedő nap szőnyeget szőtt aranyfonalából a hepehupás
háztetőkre.
Beszívtam a zsenge,
tavaszi levegőt, s benn tartottam egy kevés ideig a múlékony pillanatokkal
együtt; talán kicsit a részemmé szerettem volna tenni őket, hogy örökre
elválaszthatatlanok legyenek tőlem. A szárnyra kelő délelőtt hidegsége
vállaimra tapadt, néha meg is borzongatott, mégsem jutott eszembe, hogy megszakítsam az utam, hogy
visszaforduljak egy pulcsiért. Lendülettel haladtam lefelé a pálmákkal
szegélyezett, egysávos út lejtőjén, végigcsörtetve a langyos színű, egyszintes
házak mellett, hogy onnan azonnal balra kanyarodva a parthoz jussak.
Hétköznap lévén egyetlen
vézna, kopasz öregúrral találkoztam csak az utcában. Már néhány méterre tőlem lelassította
egyébként sem sietős lépteit, s komótosan pislogva mért végig üvegesen csillogó
szemeivel, mint aki még sosem látott ázsiait.
A halovány óceán partja
szinte üres és mozdulatlan végtelenségében tárult elém, csak a szél legyintett
elevenen arcon, amint egyetlen épület sem állt már az útjában. A délelőtti nap immár
éber arannyá fakulva ajándékozta a fövenynek és a hullámoknak fényét és
melegségét, szemeim mégis védekezőn húzódtak össze látványára, ahelyett, hogy hálásan
megköszönték volna kedvességét.
Idejét sem tudtam már,
mikor sétáltam itt utoljára, és valószínűleg akkor sem igazán törődtem ezzel a
szépséggel – most azonban szinte le sem vettem a szemem a vattafelhőket
hullámain sodortató égboltról, miközben szinte futva siettem le a
betonlépcsőkön, hogy közelebb jussak a vízhez.
Megszokott komótos lépteim
helyett ugyanezzel a nyugtalan kapkodással haladtam egyenesen előre az óceán
moraját hallgatva. Csakhamar a lábszáraim is megfájdultak kissé, hisz’ a homok
természetéből adódóan húzott lefelé, én mégis itt akartam menni, ugyanúgy, mint
kisgyermekként.
Újra abban az időben
éreztem magam, amikor LA-be költöztünk; a folyton zsivajgó, színes forgatag és
az örökzöld forróság városába, ahol a szomszédságunkban barátokra találtam, ahol
sokkal könnyebbé vált elfogadnom a láthatatlan és kérlelhetetlen erő akaratát,
ami elvette tőlem az édesapámat.
Emlékszem, a fiúkkal ugyanezen
a parton berregtünk a kisautóinkat tologatva, mintha az egész homokföveny csak egy
gigantikus, kialakításra váró versenypálya lett volna, s egyedül anyukánk
szigorú hangja vethetett véget kalandjainknak a napnyugta után.
Nick, a legkisebb köztünk
mindig megpróbált ilyenkor elbújni, mert abban reménykedett, hogy akkor nem
kell majd hazamennie, ha az édesanyja nem veszi őt észre. A szülei mindig
szigorúan fogták őt, pedig igazán jó és szófogadó gyerek volt. Ebben a dologban
Loopy és én is példát vehettünk volna róla – legalábbis anya mindig ezt
mondogatta. Ő még felnőttként is ugyanezt a szende kisfiút látta a legjobb
barátnője egyszem gyermekében, aki mindig olyan példamutatóan viselkedett az
idősebbekkel.
Persze,
anya sosem volt tanúja, mennyire könnyedén egy nagyhangú és akaratos,
önbizalomittas alakká tud változni… Nick valóban kitűnő
hallgatóságnak bizonyult, ha valaki panaszkodott neki, és valóságos
szakértőként kezelte mások lelki bántalmait, ám volt egy ennél sokkal harsányabb
és szenvedélyesebb oldala is. Amint ugyanis egy kicsit több időt töltött vele
az ember, és ő alkalmat látott arra, hogy megmutassa magát, rögtön pörögni
kezdett a nyelve mindenről, ami éppen megragadt kíváncsi elméjében.
Igazából az ember
szinte szóhoz sem jutott mellette, és nem csupán azért, mert sokat beszélt.
Majdnem minden témához hozzá tudott szólni, és gyakorta előfordult, hogy a
kelleténél kicsit hangosabban teremtette le a beszélgetőpartnereit, ha azok
valami sületlenséget állítottak.
Leginkább az autók
érdekelték őt egészen kiskora óta - bár egy kicsit minden, ami motorral működik.
Nem szimplán az a legtöbb fiúban ott levő vágy és szeretet kötötte őt a
kocsikhoz, nem is csak a sebesség, az adrenalin vonzotta; ő kívül-belül mindent
tudni akart róluk, és tudott is. Ha véletlenül szóba került egy márka vagy egy
új típus, ő azonnal igyekezett meggyőzni mindenkit arról, hogy miért érdemes
vagy épp miért nem szabad azzal az autóval foglalkozni.
Persze, kisgyerekként még
egyáltalán nem volt ennyi önbizalma. Akkoriban úgy vigyáztunk rá, mint a kisöcsénkre,
hisz’ négy évnyi korkülönbség választotta el őt Loopytól, s egy tőlem, ez pedig
abban az időben sokat számított.
Hirtelen elömlött
bennem valami könnyed, súlytalan hangulat, ahogy elém idéződött, hogyan is
nézett ki, mikor óvodások voltunk. Pufók és mosolygós kisfiú volt apró, mélyen
ülő szemekkel és nagy, vaskos orral - ami miatt folyton elefántnak csúfolták, ám
úgy tűnt, ő észre sem vette a piszkálódókat. Még az sem zavarta, hogy olyan
alacsony volt, hogy az óvoda udvarán futkározva szinte elveszett a társai közt.
Hisz’
nem is sokat változott azóta, csak kicsivel nyúlánkabb lett. Akkoriban
még csak a vállamig ért, Loopynak pedig talán a mellkasáig, pedig ő sem
számított magasnak a társai közt.
Lókötő
Loopy, ahogy anya mondaná… Szinte már a nevetés is kibuggyant
ajkaimon, ahogy halványan megjelent előttem kiskori önmaga, ami nem sokban
különbözött mostani külsejétől.
Ugyanilyen vézna volt
kicsinek is - épp az ellentétem, amiből még az apja is viccet csinált, mondván,
hogy mindketten jobban járnánk, ha az uzsonnámat nem enném meg, hanem inkább
nekiadnám. Ugyanezekkel a mélyen ülő, élénken csillogó cseresznyeszemekkel
tekintett rám mindig, s arca is épp olyan hosszúkás volt, amilyen felnőttként,
ám ő nem elégedett meg ezzel, és szándékosan égnek állította a haját, hogy még
menőbb legyen.
Annak idején még azt
sem tudtuk, hol lehet hajzselét venni, az ő üstöke azonban mindig valami különös
illatot árasztott a rákent színes ragacstól. Igazából Loopy mindkettőnk
példaképe volt, olyasvalaki, aki előttünk járt, akire csodálattal, néha picit
irigyen tekintettünk, aki megváltoztatta a véleményünket a dolgokról - vagyis
aki mindig elmondta, mi jó és mi nem.
Sosem felejtem el azt
az esetet, amikor Nick egyszer megsúgta nekem, mikor kettesben hintáztunk az
utcájukban levő játszótéren, hogy mennyire szeretne egy tamagochit, egy
kiskutyát talán, de egy dinoszaurusz még jobb lenne. Hogy vigyázhatna rá, ha
már a szülei nem engedik, hogy háziállata legyen.
Valamiért annyira
bensőségesnek tűnt, hogy ezt csak velem osztotta meg. Ahogy hallgattam izgatott
szavait, láttam azt a gyermekekre jellemző, reményteljes vágyakozást kerek kis
arcának gödröcskéiben, s nézegettem másnap délelőtt az oviban a pihenő sirályok
módjára lehajtott fejű, kis csoportokba tömörülő lányokat és fiúkat, akik tamagochit
nyomkodtak, lassan rajtam is erőt vett ez a vágy.
Aznap délután mentünk
oda Loopyhoz elújságolni az ötletet, aki éppen nagy műgonddal, sápadtrózsaszín
ajkait csücsörítve próbálta a játszótér széles, téglalap alakú homokozójában
megformálni a játékkamionját, oly nagy sikerrel, hogy több utcabeli gyerek is
köré gyűlve figyelte a ténykedését. Ám amint izgatottan elhadartam, mire is
vágyunk, ő csak felnézett ránk, és ennyit mondott:
- Ne legyetek már ti is
ekkora puncik. A tamagochi lányoknak való.
Szavai, melyeket mindig
figyelemmel hallgattam, ez esetben valóban lesújtóak voltak. Szinte egy világ
omlott bennünk össze, amiért le kellett mondjunk erről a frissen született
vágyról; Nickkel szótlanul, lehorgasztott fejjel somfordáltunk vissza a hintákhoz,
akár a szárnyaszegett gémek, és attól kezdve nem is beszéltünk erről.
Loopy…
Nem is mondtam neki soha, hogy bármilyen ökör is tud lenni sokszor, az ő
tanácsai, véleménye, meggyőződése az élet nagy dolgairól a mai napig követendő
példa előttem. Mindig is a bátyámként tekintettem rá,
és sokszor az ő viselkedése inspirált arra, hogy bátrabb legyek, legyen szó
egészen kicsi dolgokról vagy komolyabb döntésekről.
Alapvetően mindig
inkább egy álmodozó, csendes gyerek voltam, aki szeretett magában rajzolgatni
az udvaron vagy elszöszmötölni a kisautóival a társai között, aki hallgatta és
figyelte őket, és így igyekezett tanulni az okosabbtól, az ügyesebbtől, a
menőtől; talán amiatt is, hogy Nick mellett magam is küzdöttem a súlyommal
gyerekként. Anya mindig azt mondogatta nekem, milyen szép arcom van, ám ahogy
telt az idő, a környezetem egyre inkább éreztette velem, mit is jelent a
szemükben, ha az embernek súlyfeleslege van.
Talán ezért lehettem
sokáig a terveim, az álmaim ellenére is kissé önállótlan, egy csendes
megfigyelő. Loopyt ezzel szemben mindenki egy nagyhangú, figyeleméhes
csirkefogóként ismerte, akinek a tekintete még az egyik volt tanárnője szerint
is csak elsőre tűnt megszokott, érdeklődéssel teli gyermeki szempárnak. Ha
kicsit tovább figyelte az ember, valami csintalan tettvágy, ösztönös bátorság
és lelkierő sugárzott belőle már akkor is.
Úgy
érzem, ő volt az első, aki elindított ezen az úton, ahol most járok.
Ő húzott ki az ágyból az első kosáredzéseim előtt is, mikor nem akartam menni,
mert féltem, hogy kinevetnek a lassúságom miatt, s ő adott nekem és Nicknek
lelkierőt az edzésekhez és a diétákhoz. Felismertette velem, hogy nem elég ülni
és a világot figyelni, mert igazából akkor válsz a részévé, ha teszel is
valamit, ha ott vagy, ha hatással vagy a többiekre, a világra.
A
világ… Az a legkülönösebb, hogy hogyan változott meg idővel
ennek a szónak a jelentése, a jelentősége. Kisgyerekként egy menő kisautó volt a
világ, majd egy PlayStation, azután a lányok, akik dacára minden erőfeszítésemnek
- melyek sokáig nagyjából megálltak a mosolygásnál, az apró szívességeknél és
az elakadó dadogásnál, amit a jelenlétükben produkáltam - úgy tűnt, sosem
fognak észrevenni.
Ahogy a selyemfényű
hullámokról újra a végtelenbe tekintettem, egészen másképp gondoltam már a
világra. Innen nézve úgy tűnt, a bolygónk csupán egy apró, égszínű üveggolyó,
melynek a közepében ülünk, határa pedig a horizont – ott, ahol az ég a földet
érinti.
Hirtelen összerezzentem,
ahogy a távolból egy hajókürt nyögése felborzolta a csend nyugodt simaságát.
Észre sem vettem, mennyire eltávolodtam már, miközben a parti homok
kapaszkodása elém idézte a múltat. Talán
jobb lenne a betonszegélyen menni, akkor nem fáradnának el ennyire a lábaim.
Ekkor pillantottam meg egy
kopottas sötétzöld csónakot a vízen, melyben egyetlen lány ült, akit látszólag
egyáltalán nem fárasztott az evezés. Lesült, bronzbarna bőre különös
kontrasztot alkotott világosbarna, göndör fürtjeivel, melyek lófarokba kötve is
beterítették mindkét lapockáját.
Pont
olyan haja van, mint Jacklingnek… Jacklingnek, aki nem akart Jaqueline lenni,
sem pedig Jackie, mert az unalmas… Bár ő alacsonyabb és
karcsúbb volt, mint ez a sportos testalkatú lány; első pillantásra tipikus
cicababának látszott, olyannak, amilyeneket Loopy minden buliban összeszedett.
És mégis, mennyire más volt ő…
Ahogy rá gondolva újra az emelkedő napba
néztem, szinte egyszerre idéződött fel bennem melegség és valami régi, kihűlt
fájdalom emléke. Mégis… ebben a pillanatban valami arra késztetett, hogy
lassítsak végre szapora lépteimen, hogy szinte álljak meg ebben a langymeleg,
mégis hűvösen simogató hangulatban. Lehunytam a szemeimet, hogy újra úgy
érezzek, úgy lássak, ahogy ő.
-
A te arcod egészen érdekes. A bőröd… világos tapintású, és úgy érzem, jó húsban
vagy. - Hallgatva őt akaratlanul is mosolyra húzódtak arcizmaim, amit persze, ő
is megérzett ujjbegyeivel. – Vagyis... ne haragudj, ha… nem úgy értettem. –
Hirtelen emelte le arcomról apró kezeit, mintha csak áramütés érte volna. Már szinte
nevettem, úgy csodáltam vakító égszínű szemeinek mosolyát, s igyekeztem nem a
szomszédos asztalnál ülő Nickre tekinteni, aki egy rasztahajú, cérnamosolyú
nyakigláb fazon társaságában mulatta az időt, míg épp lyukasórája volt az
iskolában, s bőszen mutogatott felém, hogy ez az, hyung, kivillantva egész fogsorát.
-
Semmi baj, csak folytasd – igyekeztem minden figyelmem a lányra irányítani, s
óvatosan kulcsoltam ujjaim fehér csuklója köré. Hagyta, hogy újra arcomra
irányítsam a tenyerét; mintha minden pillanatban engem figyelt volna egész
lényével.
-
Biztosan nem zavar? – újra kivillantak hófehér, rendezetlen sorban ülő fogai, melyek
különös módon még bájosabbá tették őt előttem. Ujjai azonban kissé lehűltek, s
mintha mosolyában is egy kis zavartság remegett volna.
-
Dehogyis – mondtam nyugodtan, s egy kicsit lehunytam a szemeim. Próbáltam
teljesen figyelmen kívül hagyni kedves barátom kuncogását, hisz’ Jackling nem
tudta, hogy egy ismerősöm ül a szomszéd asztalnál.
-
Akkor jó – mintha hirtelen öröm csendült volna határozottan mély, mégis nőiesen
ellágyuló hangjában, s másik kezét is újra arcomra helyezte. – Szóval… a
homlokod elég magas, és… - állt meg egy pillanatra, ahogy ujjai feljebb
vándoroltak. Kinyitottam a szemeim, s láttam, ahogy széles cseresznyeszín ajkait
beharapva tekint felém, és elég sűrűn pislog.
-
Mi történt?
-
Ja, semmi, csak… igazából hosszabb hajjal képzeltelek el, nem ilyen picikével.
Arra számítottam, hogy bele tudok majd markolni a hajadba. – Olyan hirtelen
szólalt meg, mintha csak elmélkedéséből ráztam volna fel. Érezte, hogy ismét
mosolygok, s az ő ajkai is újra látni engedték kedvesen egyenetlen fogait.
Egy
törékeny kis teremtésnek látszott, mégis, már az első alkalommal éreztem,
mekkora életkedv, energia és tettvágy sugárzik belőle. Kezdetben nagyon
sajnáltam, amiért még gyermekkorában elvesztette a szeme világát, de azután
rádöbbentem, hogy ő sokkal inkább csodálatra, mint sajnálatra méltó.
-
Folytasd csak – kértem, s kihasználtam, hogy ő nem láthatta, hogyan is nézek
rá. Zavartalanul gyönyörködtem kerekded állában, apró, keskeny orrában, s
leginkább a szemeiben, melyeknek mintha az égbolt kölcsönözte volna kékségüket.
-
Akkor, ha itt lefelé megyek, a szemöldököd és a szemeid… - simította végig ujjbegyeivel
szemhéjaimat. – Úgy érzem, szép nagy szemeid vannak, az orrod pedig… egyenes
vonalú, erős és szabályos - tapogatta óvatosan, szinte alig érintve a bőrömet. –
De mi ez a hangzavar? Talán rajtam mulat valaki ilyen jót? – emelte fel fejét,
és egyenesen a két delikvens felé fordította.
-
Ne… nem, dehogy, csak két suttyó néz valamit mobilon, ne is törődj velük –
hadartam el, s kellően jelentőségteljes pillantást vetettem az említettekre. Ez
végre hatott, ugyanis Nick bűnbánón bólintott egyet, és kissé meghajolva felém,
nesztelenül felállt az asztaltól. Cingár, majomfülű barátja is követte, igaz, ő
már közel sem halkan, s olyan laposakat pislogva, félig nyitott szájjal és
esetlen lomhasággal mozgott, mint valami kisállat, akit épp akkor ébresztettek
fel a téli álmából.
Youngwoo…
Vajon neki hogy megy a sora? Még abban az évben
ment el egy kereskedelmi hajóra dolgozni, hogy pénzt gyűjtsön, hogy megvalósítsa
az álmát. Úgy gondolta, Európában majd biztosan kellő ismeretségre is szert
tesz. Szomorkás arca egészen ellágyult, szinte fénybe borult, mikor arról
beszélt, hogy két éven belül ő már egy ismert rapper lesz. Azóta már több, mint
három év eltelt, Nick mégsem mondott róla semmit…
-
Az állad pedig… olyan kis nyugodt, kerekded állad van. Egyáltalán nem vagy borostás
- találtak vissza a gondolataim Jacklinghez, akinek íves, keskeny kis
szemöldökei hirtelen összehúzódtak vékony homlokán, ahogy mutatóujjaival
államat cirógatta. – Bajuszod sincs. Sőt, nyoma sincs. – Hangja egészen
elvékonyodott a meglepődéstől, amint ujjai a szám fölé kúsztak. - Az ajkaid… szélesek
és erőteljesek – ütögette ujjbegyével mosolyogva az alsó ajkam, mintha csak játszana,
az orcáira rajzolódó hamvas pír azonban elárulta zavarát. - A füledet nem is
néztem még. Miért nem szóltál?
-
Igazából… én is elfeledkeztem róluk – böktem ki azt, ami legelőször eszembe
jutott. Mégsem mondhattam, hogy annyira elvarázsolt, hogy azt sem vettem volna
észre, ha eljön a záróra.
-
Aha, értem – mondta ki közömbös hangsúllyal a szavakat, mert már újra az
ujjaival figyelt. - A füleid kicsik és formásak. Meg is vagyunk, most már jól
látlak. – Szinte örömittasan vette el kezeit, majd apró füle mögé tolta egyik
szőkésbarnán hullámzó hajtincsét.
-
Szép a hajad – csúszott ki a számon, ami már a legelső pillanatban eszembe
jutott.
-
Ez kedves tőled, bár én úgy érzem magam sokszor, mint egy oroszlán – kezdte bodros
tincseit igazgatni a feje tetején, én pedig arra gondoltam, hogy inkább egy cicára
hasonlít. – De mondd csak, egy magadfajta intelligens srác miért dolgozik huszonkét
évesen egész nap egy gyorsétteremben?
-
Hát… így hozta az élet. – Meglepett, s talán kissé meg is ijesztett ez a
hirtelen kérdés. Összeszorítottam ajkaimat, s az előttünk levő kerek asztalon
hagyott üres műanyagpoharat kezdtem fixírozni, mintha menekülni készültem volna.
A szavai elől azonban nem tudtam elbújni.
-
Az élet azt hozza, amit keresel benne, ami felé elkezded építeni az utad.
-
Szerintem fordítva van: amit találsz, az alakítja az életed. – Észre sem
vettem, hogy ujjaim ökölbe szorultak, oly lemondó megszokással mondtam ki
ezeket a szavakat. Ő pedig mintha mindent tudott, érzett volna, azonnal kezemet
kezdte keresni az asztalon.
-
Nem elég sodortatnod magad az árral. Az élet nem csak létezés – szinte
suttogott, ahogy ujjai az enyémekre kulcsolódtak –, nem szabad csak annak
lennie.
Nem
faggatott sosem, mégis szinte anélkül ismerte a legtöbb gondolatomat, hogy
kimondtam volna őket. Ki akartam húzni a kezem az övéiből, mert úgy éreztem,
bármilyen különleges is ő, nincs joga két heti ismeretség után ilyeneket
mondani; nincs joga kifordítani a lelkem, mintha csak egy halat belezne ki, ő
mégsem engedett. Megtartott és felemelt, megmutatta, hogy a remény nem a
fájdalom előfutára kell legyen, hanem üzemanyag, ami mindig előre visz.
A sóízű levegő hűsen
áramlott tüdőmbe, mintha csak a felreppenő emlék után bennem maradt űrt
igyekezett volna kitölteni. Hallottam sportcipőm talpát újra és újra a
betonszegényhez érni, s néhány gyerek távoli sikkantásait, kacagását is magával
hozta a parti szél. A napfény bordónak hatott szemhéjaim mögül, s vállaimat
melengette, ahogy még mindig csukott szemmel, kihúzva magam, egyenes tartással
és lendülettel haladtam előre.
Már
nem félek, hogy a vízbe esem… Azóta nem félek, mióta ő megtanított bízni
önmagamban.
-
Itt szoktak sütkérezni azok a pici, kemény páncélú bogarak. Nagyon aprók, ezért
nehéz őket megfogni, és hamar kisiklanak az ujjaid közül. Apa szerint feketék,
olyanok, mint az üresség, az éjszaka, de én emlékszem, hogy ha a nap rájuk tűz,
élénkzöldek, szinte ragyognak.
-
Miért fontosak ezek a bogarak? – néztem messzeségbe révedő szemeibe értetlenül,
mintha csak azoktól várnám a választ.
-
Azért, mert ők nem félnek úgy, mint mi. Ha szabadon ereszted őket, nem
töprengenek azon, merre induljanak, nem ijesztik el őket a saját gondolataik
még azelőtt, hogy egyetlen lépést is tennének. Csak használják a lábaikat,
mennek, arra, amerre vágynak.
-
Igen, és ezért mindenhonnan leesnek, és beleszaladnak az ellenségük karjaiba
is.
-
Persze, ez is előfordul, de a legtöbb esetben semmi bajuk nem esik, ha földet
érnek; legfeljebb a hátukra fordulnak. És ha végül meg is eszi őket valami,
egészen addig a pillanatig tisztán éltek, arra mentek, amerre szerettek volna,
azt tették, amire vágytak. – De hát a bogaraknak nincsenek vágyaik – vágtam
volna rá az első gondolatom, de ráébredtem, mit is akart ezzel mondani.
-
Szóval… tőlük kellene tanulnunk? – Kimondva olyan mulatságosnak tűnt, hogy
akaratlanul is kiszélesedett a mosoly az arcomon, ő pedig egy göndör tincsét
csendesen mutatóujjára tekerve meredt maga elé pár pillanatig.
-
Igen, sok mindenben tanulhatnánk tőlük – mondta kicsit halkabban, mélázón, majd
mindkét kezem megfogva húzott magához, hogy a karjaimba bújjon.
Sokszor nem értettem a
viselkedését, de már jól tudom, hogy velem ellentétben, aki sokáig csak a
biztonság, az állandóság egyszerűségét kereste, ő épp így élt: Ment bátran,
amerre a sorsa vitte, és csak akkor mondta el nekem, hogy sosem láthatom többé,
amikor már elutazott a szüleivel Washingtonba, pedig hónapokkal előtte tudott
erről. Nem akarta megmérgezni a
boldogságunk üdezöld tavát, nem akart búcsúzkodni, nem akarta, hogy
megpróbáljak utánamenni. Ő csak élni és szeretni akart…
A hiányában bennem
testet öltő fájdalom sokáig dacos dühként élt a lelkemben; úgy éreztem,
elárult, kihasznált, becsapott. Folyton csak ezt a partszakaszt róttam, mintha
szándékosan mértem volna fájdalmas ütéseket egyébként is sérült lelkemre. Néha
már kifulladásig futottam, vagy addig kosaraztam a fiúkkal a pályán, hogy már
ők kértek rá, hogy álljunk le, mert majd’ összeesnek a fáradtságtól.
Már
nem haragszom rá, sőt... Talán az emlékek kopasz fáira az eltelt idő pingál
csak színes virágokat, mégis úgy érzem, hálás vagyok neki minden percért,
minden szóért, minden apró érintésért. Legszívesebben
megköszöntem volna neki, hogy annak idején hűs záporként táplálta lassan növő
gyökereimet; hogy segített bízni önmagamban és harcolni azért, hogy bekerüljek
az egyetemre, hogy elérjem, amire vágyom, és legfőképp megtanított arra, hogy a
valódi, múlhatatlan napfény és az életet adó eső bennem van, belőlem ered.
A régi kilátó a maga jellegtelen,
ciánkék deszkákból összeácsolt faszerkezetével üresen ásított előttem. A
feltámadó szél még mindig panaszos nyivákolásra késztette a kis doboz ajtaját –
azóta sem javították meg a zárat. Lábaim ösztönösen vittek fel a kopottas
falépcsőkön, mialatt tudatosult bennem, hogy még csak az út kétharmadánál járok,
mégis majdnem a fél életem eseményeit felidéztem magamban, míg idáig
eljutottam.
Ez
már a búcsú?
Összehunyorítottam szemeimet, ahogy a korlátról
az elhagyatott tákolmány tetejére felmászva szembefordultam a késő délelőtti
napsugarakkal, melyek ekkorra már langyosra melengették a léceket. Láttam a
telefonomon, hogy tíz óra negyvennyolc perc van, és újra mosolyt festett
arcomra egy előbukkanó emlék. Épp itt
ittuk meg a legelső sörünket Nickkel még ovis korunkban.
-
Hány óra van? – néztem farkasszemet a tűző nappal, majd felemelt
sörösdobozommal takartam el szemeim elől.
-
Pont tizenegy – nyelte le Nick hősiesen azt a korty sört, amit a szájába vett,
miután rápillantott a karórájára. Igen… annyira érdekelte őt az óraszerkezet
működése, hogy már ennyi idősen is el tudott igazodni a számlapon. - Miért? –
Igazán bátornak, igazi nagyfiúnak akart mutatkozni előttem, pedig jól láttam,
hogy egyáltalán nem ízlik neki a felnőttek itala, ahogy én is borzalmasnak
találtam, de persze, ezt a világért sem mondtam volna előtte.
-
Csak úgy – vontam vállat könnyedén, majd én is beleittam a kesernyés löttybe,
és igyekeztem grimasz nélkül lenyelni.
-
Tudod, mit? Legyen ez mostantól a mi időnk! – vidult fel Nick arca hirtelen, és
vígan lendítette az ég felé az ezüstszínű fémdobozt.
-
Miért? – néztem rá értetlenül, kissé felfújt arccal, mert csak így tudtam
elfojtani egy kikívánkozó böfögést.
-
Mert most minden olyan jó. Itt vagyunk, és sört iszunk, és most már igazi
férfiak vagyunk! – Pirospozsgás arca és csillogó szemei árulkodtak róla, hogyan
munkálkodik benne az a kevés alkohol.
Igaza volt, még ha
csupán gyermeki tudatlansága okán hitte is, hogy a sör tesz minket férfivá.
Örökre délelőtt tizenegyhez kötötte számunkra a felnőtté válás gondolatát, még
azután is, hogy később Loopy visítva kacagott ezen a dolgon, amikor elmeséltük
neki – bár ezt a túlzott jókedvét inkább arra lehetett visszavezetni, hogy ő
sem volt már épp józan állapotban ekkor.
Ezekért
a pillanatokért érdemes élni, és ezek a pillanatok mind hozzájuk, mind ide
kötődnek…
Tenyeremet a langyos falapra
fektettem; ujjaim szinte elhomályosultak előttem, ahogy figyeltem őket. Néhány hét múlva már az iszapos föld és
murva illatát fogom magamba szippantani, majd a ciprusokét, amint a talajrendezéssel
végeznek a gépek. Halványan újra felrémlett előttem apa gyengéd mosolya, s
hideg, földes ujjainak érintése apró kézfejemen…
Igen,
nekem ott a helyem.
Hirtelen megtalált és
szétáradt bennem az izgatott várakozás érzése, mintha csak a napsugarakkal
együtt kúszott volna a bőröm alá, hogy jobban siessek, hogy hamarabb
elújságoljam a hírt a két fiúnak, s rögtön utána anyának is.
Csakhamar újra a
homokban gázoltam, nem zavart, hogy fárasztó, és a makacs kis szemcsék cipőmre
tapadnak. Szinte már láttam magam előtt a beszélgetést, ahogy a fiúk a
meglepődés némasága után együtt örülnek velem: Ahogy Loopy sietve kijelenti, hogy
ő bizony nem tud majd segíteni vasárnap a pakolásban, mert az aktuális barátnőjéhez
kell mennie, és nem szabad fáradtnak lennie, Nick pedig azonnal előkapja majd a
telefonját, hogy elújságolja a dolgot az anyukájának, aki egy egész szatyornyi hotteokot[3] süt majd.
Olyannyira
gondolataimba feledkeztem azonban, hogy ahelyett, hogy idejében jobbra
kanyarodtam volna az országút felé, egyenesen az erdő széléig mentem. Mindig is
vonzott a béke, amit a szikár örökzöldek és néhány magányosan tespedő, vaskos
törzsű lombhullató árasztott magából. Apró kis erdőfolt volt ez, mely valamiért
megmenekült attól, hogy kipusztítsák, mégis idegenül festett az egyre
terjeszkedő, homokos part közelében.
Gunsan erdeit juttatta
eszembe, a hegyek oldalán kapaszkodó tűlevelűek sokaságát, s bár csak
homályosan emlékeztem már rájuk, az mégis határozottan rémlett, hogy számomra
kicsiként minden nagyobb facsoport egyet jelentett a mesefilmek vadregényes
erdeivel.
Tenyeremet végigsimítottam
pár érdes törzsön, hogy kicsit belőlük is magammal vigyek, miközben a szokásos
kis keskeny, kerékpárok vájta ösvényen keresztülszeltem a fák rengetegét. A nap
már egészen magasan járt ekkor, délhez közelített az idő, amikor kiértem a
kétsávos autóútra, amit csak pár éve építettek ki, amikor ide, a városhatárba
költözött az autógyár – Nick nem kis örömére, akivel madarat
lehetett volna fogatni, mikor a cég betelepülésének híre a fülébe jutott.
Ő volt az, akinek
szabottan fél egytől fél kettőig tartott az ebédszünete, akihez Loopy lazán
begurult minden nap a hófehér csodajárgányával, én pedig általában idebuszoztam,
hogy együtt ebédeljünk. Csak akkor tettem meg gyalog az utat, amikor semmi
pénzem nem volt – bár így belegondolva ez elég sokszor megtörtént már.
Igazából volt olyan időszak,
mikor irigyen szemléltem a legidősebbet, hiszen úgy tűnt, neki valahogy
erőfeszítés nélkül sikerült minden. Tehetséges szobrász volt, szépen festett és
rajzolt – bár ez utóbbi képességét szinte csak pajzán firkálmányok alkotására
fordította -; ráadásul a beszélőkéje és a magabiztossága sem hagyta soha cserben.
Egyszerre elérte azt,
hogy szabadon alkothasson, másokat okíthasson, közben pedig rengeteg
szabadideje legyen. Sokan egy link alaknak gondolták őt, amiért leginkább a
nagy száját lehetett okolni, ám aki közelebbről ismerte, jól tudta, mennyi gyakorlással
jutott eddig, és hogy folyamatosan az lebegett a szemei előtt, hogyan
fejleszthetné tovább a tudását.
Ha
valaki egyesével végignézne rajtunk, talán el sem hinné, hogy felnőttként is ugyanaz
a szoros barátság köt össze minket, még mindig együtt lakunk és megosztunk
egymással mindent, akár a testvérek…
Annyi érzelem kavargott
bennem, hogy megnevezni sem tudtam őket egyenként, mégis mintha a tagjaimat
görcsbe rándító félelem helyett valami egészen tiszta, egészen világos
nyugodtság vitt volna már előre az úton. Az egymásba folyó színek nyugtalanul örvénylő
kavalkádja szinte megszelídült, s lassú hullámzásba kezdett előttem,
halványkéken tündökölve, mint a kora reggeli, páraköpenyes óceán, mint Jackling
szeme, mint az égbolt délelőtt tizenegykor.
Már jól tudtam, hogy a
következő utam innen egyenesen anyukámhoz vezet, ahogy azt is, hogy csak egy
dolgot szeretnék vele és a fiúkkal megosztani, miután közöltem velük a hírt:
Köszönöm,
hogy vagytok.
[2] Mediterrán
éghajlatú területeken honos, magas növésű és terebélyes lombozatú fafajta.
[3] Koreai
kelt palacsinta, mely hasonlóan vastag, mint az amerikai palacsinta, de sokkal
lágyabb tésztájú. A közepébe hagyományosan fahéjas-diós-barnacukros tölteléket
sütnek.
Néhány kép a novellában emlegetett barátairól:
Loopy
Nick (Nafla)
Youngwoo (Young West)
...Ézemi...
