Légy
falevél, ha elérnek a közelgő tél hírét hozó, kérlelhetetlen szelek – hisz’
mindig is gyenge akaratú voltál egyedül szembeszállni a világ törvényével. Vagy
légy cinege az égig érő ágak között: Találd meg tündöklő napsugarad, és hagyd,
hogy a szelek minden fájdalmad és kétséged elrepítsék.
Műfaj: romantikus
Figyelmeztetés: yaoi és 12+
Langyos, késő őszi
délután volt. A melengető napsugarak aranyporba vonták az őszi városliget
évszázados platánjainak és tölgyeinek fáradt sárgászöld leveleit, melyeket a
pajkosan akaratos szélrohamok újra és újra megrohantak, egyre többüket letépdesve
az ágakról. Alattuk, a vastag levélszőnyeggel borított, keskeny betonúton épp
egy fiú gyalogolt el lassan, merengőn, s nyílt, sötét gesztenyeszín szemeivel követte
útjukat.
Ránézésre nem igazán
lehetett több huszonkét évesnél, s látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a
pimasz szelek egészen összeborzolták elöl szinte a szemébe lógó, sötétbarna
tincseit, melyek ifjú, sőt, kisfiúsan lágy vonásokkal barázdált arcát
keretezték. Szemöldökei - melyek egy pillanatra kiviláglottak, amint a
légáramlat magas homlokán is végigsiklott – dúsak voltak, mégis természetesen szabályos,
egyenes vonalban húzódtak szemei felett, valami ösztönből fakadó őszinteségről,
már-már ártatlanságról árulkodva. Arcának ezt a tulajdonságát csak fokozta
orrának letisztult szelídsége; melyet csupán állának férfiasan határozott
vonala tört meg kissé.
A fiú egy pillanatra
megtorpant az egyik terebélyes fa lábainál. Ahogy szemeinek sötétje
kirajzolódott a napsugarakat mellőző árnyékban, némán elmerült a látványban, s cserepesre
szárított, húsosan telt ajkait résnyire nyitották kikívánkozó szavai. Karcsú,
nyúlánk alakján összehúzta combközépig érő, fekete szövetkabátját, amint a
következő felkelő szélroham szemtelenül bekúszott egyszerű, szürke
pamutpulóvere alá, hidegen végigtapogatva bőrét.
Önnön magát is épp olyannak
látta, amilyenek a hervadt, őszi falevelek voltak, melyek elgyengülve, tehetetlenül
hagyták, hogy az ősz szemtelen siheder gyermekei elszakítsák őket az ágtól,
melyhez addigi életükben elválaszthatatlanul kapcsolódtak.
Milyen
gyávák is. Hisz’ még arra is képtelenek, hogy saját erejükből meneküljenek el a
tél fagyossága elől.
Gondolataiból a száraz avar
egyre közelebbről hallatszó zörgése rántotta vissza a valóságba, amint egy
aranyló, dús szőrű golden retriever lihegve keresztülcsörtetett rajta,
közvetlenül a fiú előtt futva el, annak egyik cipőjére is rátaposva az
igyekezetben, hogy elkaphassa a labdát, melyet gazdája hajított el neki.
- Ó… elnézést – hajtott
fejet előtte a következő pillanatban szemérmesen egy világosbarna, vállig érő
hajú fiatal lány, olyan hirtelen, hogy a fiúnak ideje sem volt jobban szemügyre
venni arcát. Csupán annak laza, sötétzöld melegítőjén akadt meg a szeme,
miközben a kutya izgatottságát leplezve, lihegve és farokcsóválva letelepedett gazdája
lábai mellé, óvatosan a levelekre helyezve a citromsárga teniszlabdát.
- Semmi gond – felelte
a fiú halványan elmosolyodva, amint tekintete találkozott a lány láthatóan
megilletődött, szélesre nyitott őzszemeivel, majd elköszönés gyanánt biccentett
egyet, mielőtt elhaladt volna mellette.
Amint megtette a
legelső lépést, kilépve a terebélyes fa árnyékából, a fénylő őszi nap újra melengetni
kezdte arcát és lehűlt ujjait, akár egy kedves, odaadó anya teszi elkóborolt,
fázó gyermekével. Jongin jól hallotta a kutya lihegését, sőt, annak jókedvű
vakkantása sem kerülte el figyelmét, ám gondolatai egészen más utakon jártak,
míg az ösvényen továbbhaladva a liget széle felé tartott.
Vajon
lesz majd a jövőben arra ideje, hogy ugyanúgy sétálgasson, ahogyan most teszi?
Visszatérve a kisváros
forgatagába tekintete elidőzött az úttesten cikázó autókon. Néhány percig
csupán hallgatta motorjuk egyre hangosodó s elhalkuló zúgását, majd tőle ritkán
látott keménységgel tekintetében felszegte a fejét, hogy mélyen tüdejébe
szippantsa a benzingőzzel kevert levegőt.
Jobb
lesz mihamarabb megszoknia az ilyesmit…
Már egy éve is elmúlt
annak, hogy utoljára a nyüzsgő fővárosban járt, ám akkor is épp olyan
kívülállónak érezte ott magát, mint minden más alkalommal, ha valami miatt odatévedt
útja. Hiába is volt a zsúfolt, színes feliratok és fények otthona az a hely,
ahol a legtöbb fiatal biztosítottnak vélte jövője alakulását, értsen bármihez
is, Jongin egy pillanatig sem szűnt meg ellenérzéseket táplálni Szöul és lakói
irányában.
A főváros szerinte
leginkább egy közönséges patkányra hasonlított, melynek kozmopolita gyomrában
mindenféle falatnak jutott hely, miközben az emberek észre sem vették, ahogy ez
a lény lassanként elnyeli őket, ahogy beleolvadnak a szürke, arctalan tömegbe,
mely az utcákon nap mint nap hömpölyög.
Apjának
azonban mindig is más tervei voltak fia jövőjét illetően, mint neki magának.
Amint felidéződött elméjében a férfi magas, tiszteletet parancsoló alakja, s szigorún,
mélyen és határozottul zengő hangja, egyszeriben feleslegesnek, eleve kudarcra
ítéltnek tűnt számára minden reménye, minden pezsgő törekvése, mely addig előre
hajtotta.
Hisz’ már egy éve is elmúlt annak,
hogy apja kívánságára megszerezte azt a gazdasági diplomát, s azóta csupán
anyja lágyszívűségének köszönhette, hogy folytathatta azt az életvitelt, melyet
állás híján leginkább csak az értelmiségi szülők gyermekei engedhetnek meg
maguknak. Ám neki is csalódnia kellett őbenne és az ígéretében; mindhiába telt
el oly sok várakozással és reménnyel teli hónap, másodszor sem sikerült
felvételt nyernie a művészeti egyetemre.
Valójában
ugyanis a számok és a gazdasági mutatók szürke tényszerűsége helyett mindig is az
alkotás vonzotta Jongin tiszta lelkét, láthatatlan szárnyakat adva ábrándos
képzeletének. Ez a vágy már gyermeki szívében is elevenen lobogott; míg vele
egykorú társai boldogan fogócskáztak az óvoda árnyas fákkal körbefont udvarán,
ő inkább csendben leült az egyik nyugalmas sarokba, és magában rajzolgatni
kezdett.
Habár
az iskolában minden igyekezetével szívta magába az új ismereteket - mert akkor lesz belőle valami, ha jó jegyeket
visz haza -, figyelmét időnként mégis olyannyira elragadta egy-egy éberen
látott álomkép, hogy képtelen volt felidézni, miről beszélt tanárnője néhány
perccel korábban.
Az
igazi szabadság érzését azonban kamaszként tapasztalta meg, mikor egy hangtalan
sugallatot követve az irodalommal kezdett foglalkozni. A szavak mélyen, szinte
kitörölhetetlenül vésődtek ifjú, szomjazó elméjébe, s vágyat érzett arra, hogy
maga is alkosson valamit belőlük. Néhány prózai próbálkozás után rá kellett
jönnie, hogy gondolatait leginkább a versek rövid, mégis mesterien faragott
sorai által képes leghűbben papírra vetni – ettől kezdve szerelmese lett a verselésnek.
Már biztosan reménytelen ez a
szerelem, épp úgy, mint az, mely ezzel egy időben költözött szívébe – s tán
csak azért maradt ott, hogy sorsának kaján vigyora ezen a napon még fájóbban
hasítson belé…
A
fiú összeszorította ajkait, így igyekezve megszabadulni a fojtogató
gondolatoktól. Befordult a magas fákkal szegélyezett, széles utca sarkán, melyben
az a tizenkét emeletes épület állott, ahol barátjával,
Taeminnel közösen béreltek egy kis lakást – legalábbis Jongin édesanyját kivéve
mindenki ebben a hitben élt, aki csak ismerte a kettőjüket.
Ahogy a hanyag
módon lerakott, egyenetlen kockakövekből álló járdán lépdelt, s szemébe
világítva elvakította őt a napfény, újra őt
látta maga előtt – talán mert a másik is épp ugyanilyen ragyogó fénnyel
tündökölt számára.
Taemin nála egy évvel
idősebb, néhány centivel alacsonyabb és kissé vékonyabb, szálkásabb alkatú fiú
volt. Színész lévén sűrűn változtatta külsejét, akkoriban azonban jó ideje szalmaszőke,
homloka felett középen elválasztott, tarkójánál felnyírt hajkorona keretezte
kissé szögletes, mégis már-már nőiesen szép arcát. Szinte állandóan mosolygott
– örömében, zavarában, de még fájdalmában is -, s ravaszkásan elkeskenyedő,
sötét félholdacska szemei ekkor úgy ragyogtak, akár a csillagok; arcán pedig
játékos gödröcskék rajzolódtak ki, melyek apró, szabályos orrával és dúsan telt,
rózsaszín ajkaival együtt szinte angyali aurát vontak köré.
Jongint elvarázsolta a
másik minden pillantása, mozdulata, közvetlensége, és az a szenvedélye a
színpadon előadás közben, mely szinte kibékíthetetlen ellentétben állt ártatlan
szendeséget mutató arcvonásaival.
Szerette, sőt csodálta
bátorságát, ahogy az szinte gondolkodás és félelem nélkül belevágott ismeretlen
dolgokba, melyektől ő mindig is tartott és egymaga talán sosem próbált volna
ki, ezzel együtt valami különös módon vonzotta a fiú sebezhetősége is; zavara
és önbizalomhiánya egy színdarab előadása közben, mely gyakorta bújt meg
magabiztosságának álarca mögött. Titkon még a másik bosszantó, notórius
feledékenységét is aranyosnak tartotta, s ügyetlen figyelmetlenségét, mellyel az
a kezébe került tárgyak iránt viseltetett.
Szembefordulva a
napszítta, halványszürke épület bejáratával, Jongin előhúzta zsebéből
telefonját, hogy megnézze a kijelzőn, mennyi az idő.
Még egy fél óra, mire
hazaér… - nyugtázta magában, majd másik zsebébe nyúlva elővette kulcsait. Gondterhelt
idegesség tükröződött vonásain, amikor szembenézett tükörképével a lépcsőház
ajtajának üvegében; hamar elfordította hát tekintetét saját magáról, és
igyekezett minél hamarabb bejutni a házba.
Ahogy a piszkosszürke
lépcsőn felfelé indult, a mészszagú légáramlat lábai elé fújt egy eldobott,
gyűrött cukorpapírt, eszébe juttatva azt az emlékképet, mely mindig mosolyt
csalt arcára, ahányszor csak felidézte magában.
Egy téli estén történt,
mikor Taemin egyik musicalének átütő sikerét és egy ezáltal elnyert új főszerepet
ünnepeltek, s a másik kicsivel többet ivott a kelleténél. Olyannyira alig állt
a lábán, hogy majd’ egész súlyával Jongin vállaira nehezedett, úgy kapaszkodott
belé, miközben felfelé araszoltak a lépcsőn – a lift ellen ugyanis Taemin
hangosan tiltakozott, attól tartva, hogy az még inkább felkavarná egyébként is
háborgó gyomrát. Amikor azonban a kulcsát előhalászva nadrágzsebéből véletlenül
kirántott egy rózsaszín cukorpapírt is, úgy gondolta, minden gond nélkül képes
lesz azért lehajolni.
Számítása csupán egy
kicsikét hibádzott: A mozdulat közben olyannyira elszédült, hogy csakhamar a
lépcső hideg és éles kövezetén oldalvást fekve találta magát, Jongint pedig sikeresen
magával rántotta. Nem akarván testére nehezedni, a másik a feje mellett
támaszkodott meg egyik kezével, arcától mégis csupán pár centi választotta el
az övét.
Taemin azonban -
ahelyett, hogy sietve levetette volna őt magáról – lágyan elmosolyodott; szemeiből
csendes meghittség sugárzott, majd alig hallhatóan csak ennyit suttogott,
miközben lassan átkarolta Jongin derekát:
- Édes vagy, amikor
megijedsz. – A fiatalabb némán, hitetlenül pislogva hallgatta a fiú szavait,
melyek közelségével együtt egy csapásra felmelegítették számára a lépcsőház
téli hidegségét, ám még abban a pillanatban is képtelen volt moccanni, amikor
Taemin langyosan bársonyos, alkoholízű ajkait a sajátjain érezte.
Akkor
is épp oly gyáva volt, mint most: Nem merte viszonozni a
másik szeretetének morzsáit, melyeket az minden bizonnyal csak az ital bódító
hatása miatt szórt hirtelen lábai elé, számára mégis lehetőséget adtak volna,
hogy felnyissa az idősebb előtt azt az ajtót, amit félelmének sötét árnyai
mindig is zárva tartottak. Ő azonban hallgatott, s ezt tette másnap is, miután
kiderült számára, hogy Taemin nem emlékszik arra, hogy megcsókolta őt.
Jól tudta, hogy a másik
mindkét nem iránt érdeklődik, hisz’ az az egyetemi éveik alatt a szebbnél szebb
lányok mellett - akikkel fogadásból járt együtt - titkon számtalan fiút is
ágyába csábított. Ő maga sokkal szegényebb családból származott ugyanis, mint
Jongin, s ezt az erkölcstelenül könnyű módot választotta, hogy gazdag, unatkozó
társaitól pénzt szerezzen tanulmányai folytatására - viszont ez idővel
észrevétlenül szokásává vált.
Mégsem csapodársága
volt azonban annak igazi oka, hogy a fiatalabb azonnal kiverte fejéből a szinte
még meg sem született gondolatot, hogy a másik talán másként is tekinthet rá,
mint a barátjára: Taemin ekkor már néhány hónapja együtt járt egy lánnyal, aki
miatt rögvest felhagyott korábbi viselkedésével.
De
minek is ábrándozik már a múlt hol csalfa örömöktől ragacsos, hol hidegen fájdalmas
képkockáin? El kell búcsúznia és felejtenie kell – mindent, ami eddig színekkel
töltötte meg reményekkel teli, valójában mégis oly haszontalanul eltöltött napjait.
Hirtelen elméjébe
furakodott a gyárépület képe, melynek falai között az egyetemi gyakorlatát
töltötte; a külső nagyszerűség, és mindaz a rengeteg verejtékes és monoton
munka, ami az épület szívében szemei elé tárult: Az elrongyolódott, mocskos
kezeslábasban, szinte fájdalmas ürességgel és kifejezéstelenséggel az arcukon
dolgukat tevő emberek százainak robotja, mely az üzem belsejében létrehoz,
megteremt egy terméket, amire a kiváltságosok, a vezetők alapozzák pazarló
életüket.
Egyszeriben toronymagas
rémképpé nőtte ki magát fejében a gondolat, hogy ő is egy ugyanilyen, kívül
fölényesen tündöklő, belül komor és izzadságszagtól bűzlő gépezet irányítói
közé kerüljön. Mintha arcizmai is remegtek volna a feszültségtől, valójában
azonban szája belsejét rágcsálta, ahogy felérve a hatodik emeletre végighaladt
a rövid, piszkosfehérre meszelt falú, levegőtlen folyosón.
Amint belépett lakásuk meleg
narancsszínben fürdő előterébe, sem kabátját, sem cipőjét nem vetette le
magáról, ehelyett egyenesen balra fordult, szobája irányába. Már az ajtóból is
jól látta a borítékot, melyet az íróasztalán hagyott, mielőtt elindult
otthonról, hisz’ a vele szemben levő ablak előtt terpeszkedő ágyat és egy
keskeny, kissé kopottas ruhásszekrényt leszámítva ez volt az egyetlen
bútordarab, mely az apró, fapadlózatú szobában elfért.
Nesztelenül húzta ki a
zöld bársonnyal borított széket - melyet édesanyja hozatott számára apja tudtán
kívül -, s felindult, mégis szinte hangtalan hirtelenséggel foglalt helyet az asztal
mellett. A szobában csend honolt, melyet különös, berögzült szokása miatt akkor
sem szeretett megtörni, ha egyedül volt a lakásban, légzése mégis önkéntelenül
vált hangosabbá, ahogy kezébe fogta a hosszúkás borítékot, s lassan előhúzta
belőle tartalmát.
A munkaközvetítő iroda levele volt, melyet az apja bízott
meg, hogy fia számára megfelelő állást szerezzenek – bárhol az országban, de legjobb, ha Szöulban. Jongin már szinte
kívülről fújta a sorokat, annyiszor végigolvasta őket egymás után; tekintete
akaratlanul vándorolt a papírlapról a sötétbarna íróasztal napfénycsíkos
lapjára, végül az annak jobb sarkán álló, bekeretezett kis képen állapodott
meg.
A fotó Taemint és
barátnőjét, Naeunt ábrázolta, ahogy a fiú épp hátulról átkarolja a babaarcú,
hosszú, mogyoróbarna hajú lány karcsú derekát, s mindketten boldogságtól
ragyogó arccal mosolyognak a kamerába.
Ő
már a menyasszonya, hisz’ tegnap jegyezte el…
Jongin tisztában volt
vele, hogy Taemin jövendőbelije nem kedveli őt, habár nem tudott rájönni, miből
fakadnak annak ellenérzései, hisz’ ő mindig tiszteletteljesen viselkedett vele
szemben. Naeun ellenben sosem nézett nyíltan a szemeibe, s bár Taemin
életvidámnak és kedvesnek írta le őt, a jelenlétében legtöbbször unottan vagy
épp sértett duzzogással biggyesztgette meggypirosra rúzsozott ajkait, s mindent
megtett, hogy a másik helyett magára vonja barátja figyelmét.
Talán
féltékeny? De arra mi oka lenne? Ugyan, ez nevetséges…
Jongin sokszor
nézegette hosszan ezt a képet, mely minden alkalommal ugyanazt az édesen keserű
gyengeséget árasztotta szét tagjaiban. Újra csak az őszi falevelekhez hasonlóan
gyávának és tehetetlennek érezte magát, s lemondó beletörődéssel kellett
tudomásul vennie, hogy azokhoz hasonlóan ő sem várhatja meg, míg beköszönt a
tél.
Visszacsúsztatta a
levelet a borítékba, s az asztal közepére helyezte, majd bal kezét határozottan
nyújtotta a bútordarab másik sarkán fekvő egyszerű, sötétzöld borítású
jegyzetfüzet felé. Mutatóujjával végigsimított a borítóra tűzött aranyszín
fémborítású golyóstollon, melyet Taemin ajándékozott neki születésnapjára.
Jól tudta, hogy az
idősebb titokban sűrűn beleolvasgat költeményeibe – melyeket rendszerint csak
oly sok rábeszélés árán volt hajlandó másoknak megmutatni -, de sosem volt
hozzá ereje, hogy emiatt leszidja a fiút. Taemin mindig olyan pimaszul
gyámoltalan tekintettel tudott ránézni, ha valami hibáját vagy mulasztását
megpróbálta a szemére vetni, melytől akkor is végigszáguldott gerince vonalán a
forró hideglelés, ha csak maga elé idézte.
Nem is beszélve
érintéseiről, melyek puhák és kecsesek voltak, s a fiú mindig oly
természetesnek vette, hogy csupán baráti szeretetből a fiatalabb nyakába
csimpaszkodik, ha csak úgy tartja kedve, vagy a derekát átkarolva húzza magával
a pláza aulájában, ha meglát valami mulatságos holmit az egyik kirakatban.
De itt a vége. Ez lesz
a legutolsó alkalom, hogy róla ír
verset - határozta el magát végül Jongin hirtelen, azután megragadta a füzetet,
s sietve, mégis ugyanolyan nesztelenül tolta hátrébb székét, hogy felállhasson
az asztal mellől.
Egy régi, bolyhos barna
pokrócot magához véve elhagyta a kis lakást. Miután néhány lépést megtett a
mészszagú folyosón, már úgy nézett vissza a kopottas bejárati ajtóra, mintha
attól is búcsúzni készülne, majd sietős iramban indult felfelé a lépcsőn. Habár
a lépcsőzés mindig kissé kifárasztotta, sosem szerette a liftet használni; rozsdaszagú
fémdoboznak tartotta, mely mindig akkorát döccent elinduláskor és megálláskor
is, hogy ha az ember nem támaszkodott meg valamelyik falán, könnyedén
elveszthette egyensúlyát.
A legfelső emeletre
felérve fújtatva húzta elő újra a kulcsait, miközben arcán felszabadult mosoly
játszadozott. A hirtelen sietségtől orcái kipirultak kissé, és érezte, hogy
szíve is hevesebben dobog mellkasában, ám mindennél jobban szerette azt az érzést,
mikor kilépve a tetőre teleszívta tüdejét friss levegővel.
A főbérlőjük korábbról ismerte
a fiú furcsa szenvedélyét, hogy az leginkább a magasban szeret rímeket alkotni,
s bár az épület tetőterét lezáró rozsdaette, nehéz fémajtót balesetvédelmi
okokból folyamatosan zárva tartották, a lakáskulccsal együtt ennek kulcsát is
átnyújtotta neki.
A szelek odafenn hűvösebbnek
és erőteljesebbnek mutatták magukat, mégsem voltak arra képesek, hogy a kémények
északi oldalán makacsul kapaszkodó, elszürkült mohákat lesodorják a
téglaotthonukról; olyan szilárdan kapcsolódtak ahhoz, hogy Jongin körmeivel is
csak nehézkesen tudta lekapargatni őket, amikor jobb elfoglaltság híján
ilyesmivel szöszmötölt.
Mégis
mi az, amit titkon annyira késleltetni szeretne, hogy most is ezzel tölti az
idejét?
Miután kipiszkálta
körmei alól a zöldesszürke darabkákat, odasétált az egyik vaskos, a napfénytől még
langyos szellőzőcsőhöz, s ráterítette a pokrócot. A lemenő nap neki ekkor épp
kissé balról sütött: nem tűzött bántón szemeibe, s megfelelően megvilágította
füzetét is.
Mélyet sóhajtva lapozta
fel azt, azután némán meredt az üresen fehérlő, kék színnel vonalkázott lap
fölé. Írni szeretett volna; mindent, ami a lelkét nyomta, szívét hevítette,
gondolatait emésztette. Most utoljára akart alkotni, kiönteni forrón örvénylő
valóját a papírlapra, akárcsak a kovács teszi a tüzesen izzó, folyékonnyá hevült
fémekkel.
Mégsem jutott eszébe
egyetlen mondat sem, mely megfelelő lett volna; amint két-három szót
lejegyzett, kapkodva firkálta azokat le a következő pillanatban.
- Mégis mit kellene
tennem? – tette fel a kérdést egyenesen a napba nézve, keményen összehúzva
szemeit, mely látszólag ügyet sem vetett a felette rohanó szürkésfehér
felhőkre, ugyanolyan tempóban folytatta útját lefelé.
Jongin ragyogó
golyóstollát újra a fedlapra tűzte, miután eredménytelenségébe belenyugodva becsukta
a füzetet.
Végző
soron apjának igaza van: már elmúlt huszonegy éves, nem teheti meg ezentúl, hogy
minden idejét haszontalan várakozásra pazarolja, és Taeminre sem akaszkodhat rá,
miután az megnősül. Nem nézhet hát hátra; hiába is vezet idegen, kietlen
tájakon át útja, el kell indulnia rajta.
A nap ekkor az egyik kémény
árnyéka mögé bújt, s a fiú érezte, ahogy fázni kezd. Hosszan fújta ki a levegőt,
és beletörődve figyelte, ahogy halványan, de határozottan kivehető lehelete
szertefoszlik a hűvösségben. A következő pillanatban azonban összerezzent az
ijedelemtől, amint valami puhán, mégis váratlanul sípcsontjának ütközött.
Letekintve megpillantott
egy hanyag módon összehajtogatott papírrepülőt, melynek egyik szárnyán felismerte
a munkaközvetítő iroda hatszögletű logóját.
Persze,
ki más is lehetne…
Dühvel kevert
szomorúsággal nézett oldalra a fémajtó előtt álló Taeminre, mégsem jött ki
egyetlen hang sem a torkán.
Hogyan
is mondhatná el? Már megint épp olyan gyáva hallgatagságba menekül, mint mindig.
- Nem is köszönsz? Mi a
baj? – lépdelt hozzá közelebb mosolyogva az idősebb, majd lassan mellé
telepedett a bolyhos pokrócra, s íriszein oly játékosan csillogtak a lemenő nap
újra előbúvó sugarai, hogy Jongin még szebbnek látta őket, mint valaha. Különös
módon azonban annak szokásos jókedve mögött feszült bizonytalanságot látott; a
fiú kabátja sötét szövetét kezdte dörzsölgetni, miután helyet foglalt mellette.
Talán
sejti, hogy ezúttal elfogadni készül az ajánlatot, annak ellenére, hogy eddig
mindet visszautasította? Azért gyűrte volna össze a papírt, hogy lebeszélje a
tervéről, vagy megint csak játszani akar?
Jongin továbbra is szótlan
maradt. Akaratlanul is beharapta alsó ajkát, oly erővel tartott vissza mindent,
amit ezidáig könnyűszerrel elvermelt magában, most mégis kínkeserves harcot
kellett vívnia lázadó szívével – hiszen épp búcsúzni készült.
Hirtelen haragot érzett
Taemin iránt, amiért az megzavarta magányában, amiért viccet csinált eddigi élete
legfontosabb döntéséből, vagy talán még inkább meg akarta nehezíteni azt, de
leginkább amiatt neheztelt, hogy a másik ezúttal is megdobogtatta a szívét
minden egyes pillantásával, miközben észre sem vette ezt.
- Ennyire mérges vagy
rám? – folytatta a szőke hajú, és egészen közel hajolt a másikhoz, úgy, hogy
Jongin érezte az arcán annak langyos leheletét.
Vagy
talán csak az utolsó, melengető szelek játszadoznak érzékeivel? Maga sem biztos
benne.
Egy pillanatig megadta
magát régóta elrejtett vágyakozásának, hagyva, hogy találkozzon a tekintetük; ám
oly elviselhetetlenül, fájdalmasan édes volt ez a röpke másodperc számára, hogy
sietve elfordította a fejét, s azzal a lendülettel lehajolt a papírrepülőért.
- Ez kell nekem –
emelte fel a földről, s a füzetre fektetve lassú gondossággal elkezdte
kihajtogatni azt.
- Miért? Csak nem… ? –
Taemin hangszíne megváltozott, mielőtt szavai hirtelen elhaltak volna, ami
Jongin figyelmét sem kerülte el.
Szóval
nem sejtette…
Amint újra rátekintett,
szívét tovább fájdította a másik szemmel látható, szomorúsággal vegyes meglepettsége;
kényszert érzett arra, hogy elfogadható magyarázatot adjon neki.
- Tudod… miután
elolvastam ezt a levelet, elmentem egy kicsit sétálni, és mindent átgondoltam –
kezdett zavarában a papírra fektetett ujjaival játszadozni a fiatalabb, hol
egyiket, hol másikat szorongatva. – Rájöttem, hogy nekem ott a helyem,
ugyanúgy, ahogy neked Naeun oldalán. Az sem lehet véletlen, hogy épp ma kaptam
kézhez, hisz’ egyébként is útban lennék kettőtöknek, ha… - kezdett bele a
mondatba, állva a másik átható tekintetét, Taemin azonban váratlanul közbeszólt:
- Naeunnel… vége van -
nyelt egyet a szőke hajú lélegzetvételnyi szünetet tartva, hogy csillapítsa
felindultságát, s folytatni tudja mondandóját, melybe épp csak belekezdett. - Tegnap
nem kértem meg, hanem szakítottam vele. Igazából… nem tudtam, hogy ezt az
egészet hogy mondhatnám el neked, ezért szándékosan korán elmentem itthonról,
hogy ne találkozzunk. - Jongin hitetlenül hallgatta őt; szemei kitágultak a
döbbenettől, s még ajkai is elnyíltak kissé.
Hát
emiatt lenne ennyire feszült?
Ám mielőtt
megszólalhatott volna, az idősebb folytatta: - Naeun… azért viselkedett veled a
kezdetektől olyan kimérten, mert féltékeny volt rád. Minden veszekedésünkkor
felhozta, hogy elhanyagolom őt miattad, és még arra is célzásokat tett, hogy te…
többet érzel irántam a barátságnál – szélesedett ki a fiú mosolya, s zavarában
térdeire vetette tekintetét. – Aztán… néhány napja azt vágta a fejemhez, hogy
én lehetek a verseidben a szalmaherceg. Igen, bevallom, megmutattam neki pár
versedet – harapta be alsó ajkát Taemin, miután szinte elhadarta az utolsó
mondatot szégyenében, s idegesen szaggatott mozdulatokkal tűrte füle mögé egyik
kiszabadult aranyszőke tincsét, még mindig kerülve a másikkal a szemkontaktust.
– Olyan nevetséges, hogy ő észrevette azt, amit én nem – pillantott fel ekkor a
fiatalabb sötét ébenszín szemeibe nevetgélve, mégis zavart óvatossággal.
Hát,
megtudták a titkát, melyet mindig oly nagy gondossággal igyekezett elrejteni?
Jongin lelkében forró
viharokat keltett az a pár mondat, ami elhagyta az idősebb száját. Mintha csak
egy édeskeserű álomvilágba csöppent volna; csupán szívének ostoba, rendezetlen
kalimpálását érezte egyre erősebben, egyre fájóbban mellkasában.
- Ezt te… ? – igyekezett
megformálni a szavakat, melyeket mintha hamarabb elfújtak volna a tapintatlan
szelek, mint hogy kimondhatta volna őket.
- Igen. És már tudom,
hogy én is kedvellek. Mindig is kedveltelek, csak nem vettem észre - felelte
esetlen kérdésére Taemin, s ujjait az övéire csúsztatta, míg másik kezével óvatosan
átkarolta a fiatalabb derekát, ahogy már annyiszor.
Ezúttal azonban minden
más volt; a fáradt rózsaszínre vált égboltról lassan eltűnt a melengető nap, Jongin
mégsem érezte a közelgő est hidegségét. Ott voltak ők ketten, s Taemin édesen
mosolyogva fürkészte tekintetét egyre közelebbről, míg végül lágyan megcsókolta
– épp úgy, mint akkor a lépcsőházban, azzal a különbséggel, hogy a fiatalabb
most viszonozta azt.
Néhány másodpercig
némán kapcsolódott egybe a tekintetük, miután ajkaik elváltak egymástól;
csendben gyönyörködtek a másikban; s Taemin rendületlen mosolya lassan Jongin
arcán is kirajzolódott, amint tudatosult benne, hogy valóban nem álmodik. A
következő pillanatban mégis újra szomorúság ült lágy vonásaira.
- Hyung, tudod, hogy
mit jelent ez a papír – nézett le a levélre, mely még mindig ölében pihent. -
Nekem a jövő héten Szöulba kell mennem – pillantott fel a másik izzón sötétlő
szemeibe.
- Nem mondhatod, hogy…
épp most akarsz itt hagyni, mikor rájöttem, hogy veled akarok lenni –
csillantak vissza tekintetéből még fényesebben a köztéri lámpák épp ekkor
felgyúló sárga fényei, miközben ajkait ezúttal a fájdalom sötét ujjai húzták
mosolyra. - Mondd, akkor is… elmennél, ha én kérlek, hogy ne tedd? – szorította
meg a másik vékony ujjait, melyek szinte tehetetlen mozdulatlansággal hevertek teste
mellett a pokrócon.
Jongin ajkai lassan
elnyíltak, ahogy igyekezett megszólalni. Maga is a sírás határán állt, de úgy érezte,
mindennek ellenére ezúttal elkerülhetetlen, hogy alázattal hajtson fejet a rá
váró sors előtt.
- Nem akaszkodhatok
továbbra is anyukámra. Azt ígértem neki, hogy csak októberig lesz szükségem
pénzre, mert az ösztöndíjamból fenn tudom majd tartani magam, de tudod, hogy…
nem vettek fel. – Ajkai megremegtek, ezért inkább a sötétlilába forduló
rózsaszín égboltra meredt. – Neki is csalódást okoztam. Nincs más választásom,
mint munkába állni. Ez az állás jól fizet, apám biztosan büszke lesz rám.
Talán… talán nem is kellett volna álmokat kergetnem – gördült ki egy üvegszín
könnycsepp a fiú sötétlő szeméből, ő azonban mozdulatlan maradt. Nem akarta látni
Taemin arcán a szomorúságot, s bármennyire jólesett volna lelkének kiadni
minden benne tomboló fájdalmát, zokogni sem akart előtte.
- Ne mondj ilyeneket,
te tehetséges vagy! Munkát pedig itt is találhatnál. Valamit biztosan… – bizonytalanodott
el egyre inkább mondandója végére a másik.
Jongin minden bizonnyal
megérezte ezt, hisz’ semmit sem válaszolt. Hosszú, másodpercek teltek el így, szótlanul,
s míg a fiatalabb úgy érezte, lélegzetvételei is egyre nehezebbé válnak az est lassan
elterülő komorságában, Taemin kétségbeesetten törte fejét valami megoldáson,
amellyel maradásra bírhatja őt.
A következő pillanatban
azonban olyan felindult boldogsággal szólalt meg, szinte felkiáltva, hogy
Jongin teste ijedten rándult meg mellette.
- Lehetnél
díszletrendező a színházban! Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe – A
másik összeráncolt szemöldökei értetlenségéről árulkodtak. – Naeun ma reggel
felmondott, Yeonseo pedig rögtön ezután bement a főnökhöz panaszkodni, hogy
egyedül túl sok neki a munka. Ismered Oh urat, az unokahúga a mindene, azért
kiadta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kerítsünk valakit Naeun helyére – ecsetelte
olyan átéléssel, mintha csak egy tündérmesét mesélne a másiknak, Jongin pedig
hasonló gondolatokkal hallgatta őt. Annyira hirtelen jött ez számára, hogy
képtelen volt azonnal reagálni, hisz’ még fel sem fogta igazán, amit a másik
mondott neki. - Na, mit mondasz? – sürgette amaz lelkes felindultsággal. - Tudod,
hogy Yeonseo jön nekem egy szívességgel, amiért a múltkor kimentettem a
nagybátyja előtt – szorította meg másik kezével is a fiú ujjait Taemin, majd
érzékelve, hogy azok kissé lehűltek, sietve dörzsölgetni kezdte őket. Ezúttal
reményteli öröm táncolt arca csintalan gödröcskéiben; épp úgy festett a köztéri
lámpák fényében, akár egy kedveskedő kiskutya.
Jongin vonásai lassan
újra ellágyultak, miután átgondolta a másik szavait. Hagyta, hogy az örömteli
reménykedés könnyedén táncoló csillagpora leereszkedjen az égből, s áttetsző fátyolként
burkolja be eddig oly sebezhető, gyenge valóját. Habár minden olyan gyorsan
történt, és egyelőre ez is csupán egy terv volt az idősebb fejében, mégis eltűnni
látszott fájdalma, bizonytalansága, reménytelensége.
Hisz’
Taemin próbái előtt és alatt is annyit figyelte már a díszletrendezők
mozdulatait, hogy bizonyosan nem tart majd sok ideig beletanulnia ebbe a
munkába, s bőven jut majd ideje versírásra is.
- Próbáljuk meg. Itt maradok… veled –
bökte ki a szavakat szégyenlősen összehúzott, mégis felfelé görbülő ajkain, s hagyta,
hogy a másik óvatos lassúsággal az ölébe kússzon, kezeit betakargassa kabátja
szövetével, s újabb melengető csókkal hevítse fel lehűlt ajkait.
*
- Mehet? – Taemin
cinkos somolygással fogta vékony, hosszú ujjai közé az újrahajtogatott repülőt,
miközben a lámpák naputánzó fényei visszatükröződtek huncut tekintetéből.
- Igen – felelte Jongin
határozottan, tán a hidegtől, bár sokkal inkább a boldogságtól pirospozsgásra
színeződött arccal.
Amint leheletének
halovány gomolyaga az esti levegőbe vegyült, a papírrepülő nesztelenül elszállt
a tető szélén álló korlát felett, s a szelek hátán lefelé vitorlázva, kerengve
lassan eltűnt a két fiú szemei elől.
...Ézemi...