Megjegyzés: A történet pontosan 400
szóból áll, és Boa szemszögéből íródik.
Műfaj: drabble (itt 400 szó), slice of life, melankolikus,
romantikus
Figyelmeztetés: yuri
Téged
látlak…
Hosszú gesztenyeszín
tincseid, porcelánfényű arcod és keskeny kis állad, a hűvös légáramtól
megrezzenő, törékenynek tetsző vállaid - melyeket ezúttal babarózsaszín
pamutkardigánba bújtattál -, s vékonyka, piciny ujjaid, melyekkel tétova
nyugtalansággal matatsz teraszasztalkám színes abroszán.
Csintalan, mégis
álmodozóvá szelídült tekinteted a terítő közepét ékesítő virágcsokron állapodik
meg, miután egyetlen kósza pillantásod rést ütött szívem üvegköpenyén. Te is érezted, ugye?
A forró mentatea gőze
könnyedén tekergőzik a levegőben a csészét tartó ujjaim felett, még inkább
melengetve egyszeriben felhevült arcom. Hagyom, hogy szabályosan adagolt
kortyonként végigömöljön a torkomon, míg bólogatva, néha szavakkal is
helyeselve hallgatom a melletted ülő pöttöm, ám annál nagyobb hangú, víg
kedélyű asszony beszámolóját arról, hogyan is éltek mostanság. Édesanyád valóban semmit nem változott…
Lassanként az ő
csicsergése is ritkulni kezd, majd el is csendesedik, amikor apró kezeibe fogja
a csészét, s kortyolgatni kezdi a friss ízű főzetet. Épp olyan picik az ujjai, mint a tieid, s még a csészét is pont úgy
tartja, ahogy te.
Amint újra és újra
beszippantom a nehéz tavaszillattal kevert mentaaromát, lassan elvesztik körvonalaikat
a tárgyak az alkonyivá szürkülő csendben: az asztal szigorú élei, a cukortartó
hideg üvegfénye, a terasz lakkozott fémkorlátja… S ekkor válik egyszeriben
világossá, ami már évek óta a kétség és a nyugtalanság megújuló erejével bukkan
fel időről időre tudatomban:
Miattam menekültél olyan
messze, hisz’ folyton megsebeztelek a szívemen növesztett vadrózsabokor tüskéivel
– pedig a rózsák csak neked nyíltak.
Nem akartam érezni
mellkasomon szavaid édes pillesúlyát, s egy-egy elnyújtott pillantásodból
kiolvasni, amit sosem mondtál el, de valahol mindig tudtam. Úgy tettem hát,
mint egy tudatlan kisgyerek, aki a kezébe adott kincset értetlenül szemléli,
majd egyszerűen otthagyja a szoba padlóján.
Nem
akartalak érezni, hisz’ ezt nem lett volna szabad, ez nem lett volna… normális.
De
mégis hol tartottam közben a szívem?
Még egyet szippantok az
édeskeserű gőzből, majd lenyelem az utolsó, langyossá hűlt kortyot is. Ekkor
megremegnek a teraszt alkonyba vonó cseresznyefa virágfodrai, s néhány szirom
ijedten rebben a levegőbe, amint két veréb veti magát az egyik zsenge ágra, s
csattogva kelnek egymással szárny- és csőrbirokra.
A viadal végén újra
csend kúszik apró teraszom köré – melyen csak egy kis faasztalka és két szék áll
fedetlenül, üresen előttem…
Késő… hisz’ a legélénkebb
képzelet sem képes átrajzolni a valót - gondolnám, mikor egy hirtelen érkezett
ötlet arra késztet, hogy bekapcsoljam tegnap este óta pihenésre ítélt telefonomat.
Ám egyszeriben megremeg
ujjaim közt a készülék, én pedig hitetlenül, izgatottan boldog szívdobogással olvasom
újra és újra…
…
a te üzenetedet.
...Ézemi...
