Túl világokon (JongTae) 6.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Jonghyun számára mintha megállt volna az idő néhány röpke, mégis ólomsúlyúnak tetsző másodpercre. Az angyalok egyre közeledő szárnycsapásai elhalkultak, az élénksárga falak színtelenné váltak, célja, tettei, félelmei elpárologtak, mintha nem is lettek volna.

Karjai remegve tartották az angyal tehetetlen, s oly sebezhetőnek tűnő testét. Abban a pár pillanatmorzsában csak Taemin létezett és ő; hiába állt a tűzvonalban, hiába reszkettek lábai, hisz’ szürke bőréhez egyre nagyobb foltban tapadt fekete gúnyája, ahol a kiserkenő vér bordóra színezte azt.

- Meg akarsz halni? Hozd már végre! – kiáltott fel idegesen a sötétbarna hajú démon, miután viszonozta a két angyal támadását, akik már a párkány szélénél repdestek, fedezékül használva egy magas fa ágait.

Jonghyun ekkor eszmélt fel kábulatából. A fény felé tekintve hívott elő maga is egy vöröslő energiagömböt, majd kihasználva a pillanatnyi tűzszünetet, társa mellé lépett. Ekkor a másik is felegyenesedett, s két utolsó lökettel biztosított maguknak egérutat, míg bele nem olvadtak a narancsosan örvénylő ködtölcsérbe.

***

Az a nyirkos, szürke falú barlang, mely a Mélység egyik vöröslő hegyoldalának rejtekében pihent, ezúttal a szürke hajú démon szuszogása helyett társa önmagával folytatott párbeszédének lehetett tanúja. Heechul idegesen lépdelt fel-alá; tisztában volt Jonghyun képességeivel és erejével, s démon lévén nem hitt az elméjére súlyos, hideg ködfelhőként nehezedő rossz előérzetekben sem, mégis képtelen volt megnyugodni.

- Na végre! – fordult a következő pillanatban a semmiből előbukkanó örvény felé, a hirtelen mosoly azonban épp olyan gyorsan tűnt el arcáról, ahogy megjelent.

Jonghyun karjaiban ájultan, ernyedten lógó tagokkal feküdt a világosszőke hajú, fehér öltözetű angyal, azonban láthatóan ő is alig állt a lábán, mintha csak mellette álló társa támasztotta volna, hogy ne essen össze. – Mi történt? – lépett oda Heechul a szürke hajúhoz, akinek valóban a másik segítségére volt szüksége, hogy járni tudjon. – Add csak – nyúlt Taemin felé a hosszú hajú, Jonghyun azonban óvón fonta még szorosabban az angyal köré karjait.

- Nem... – lehelte, majd elszakadva társa támaszától, óvatosan leeresztette a földre. Arra azonban már nem volt ereje, hogy fel is keljen onnan; lábai erőtlenül csuklottak össze, s szinte lerogyott az angyal teste mellé, mégsem vette le róla a szemeit. Heechul ekkor vette észre a hátából kiálló csillogó fémet.

- Nem az én hibám, hanem az övé – emelte maga elé kezeit védekezőn a harmadik, amint az előbbi vádló tekintete találkozott az övével. - Megtámadtak minket, ő pedig úgy óvta ezt az átkozott angyalt, hogy a saját testével fogta fel a tőrt. Még azt sem engedte, hogy megbénítsam, szóval nem ártana, ha megkötöznétek.

- El kell... el kell őt vinni innen – nyögte közben Jonghyun, aki fájdalmai és vérvesztesége dacára rendíthetetlenül igyekezett őrködni a szőke hajú felett.

A következő pillanatban azonban, mire Heechul odalépett hozzá, eddig felemelt feje ernyedten billent lefelé; elvesztette eszméletét. A másik sietve leguggolt mellé, majd hosszú körmével óvatosan végigszaggatta a vértől ázott anyagot, hogy a sebhez férhessen.

- Azt hiszem, jobb is, hogy elájultál... – motyogta, majd ujjaival óvatosan ráfogott a félig rászáradt vértől ragacsos tapintású tőrre, s szemeit összeszorítva kirántotta azt a szétroncsolt szövetek közül, azután félredobta.

Közben társa is közelebb lépett, és csendben fintorogva figyelte munkálkodását, amint átnyúlva Joghyun teste felett, megfogta az angyal földön pihenő kézfejét, s egyenesen a seb fölé emelte. Felhasította Taemin egyik ujjbegyét, és mereven nézte a kiserkenő cseppeket, melyek a seb felszínére érkezve apró gyöngyökként álltak meg gurulásukban, mintha csak higanycseppek lennének.

Egyre sűrűsödtek, közelebb és közelebb kúsztak egymáshoz, míg végül egyetlen örvénylő masszává álltak össze, miközben a színük vörösből lassanként halványkékre változott. Szétszéledtek a seb felszínén, olyan formán, ahogyan a tojásfehérje teszi a forró olajban, s elkezdtek beszívódni a vérszínű szövetek közé.

- Segítenél, Donghae?- nézett fel ekkor társára Heechul, aki kelletlenül fújtatott, majd a két fekvő lábain keresztüllépve az angyal mellé guggolt.

Az előbbi előhúzott a zsebéből egy üvegcsét, s a megszólított felé nyújtotta, aki vonakodva bár, de átvette azt. Kihúzta a dugót a tetejéből, majd megtartotta a levegőben, Taemin kézfeje alatt, miközben Heechul az angyal egy másik ujjbegyén ejtett vágást feketén ragyogó körmével.

- Ti meg mit... csináltok? – kapta fel a fejét magához térve Jonghyun, aki a fájdalomtól felszisszenve, mégis erősen markolt rá a hosszú hajú csuklójára.

- Épp megmentenélek, ha hagynád.

- De... nem lett volna szabad...

- Ez már nevetséges. Esetleg párnát nem akarsz készíteni a feje alá? – fordította el a fejét szájhuzigálva Donghae.

- El kell innen mennünk, rosszul lesz, ha itt tér magához – engedte el lassan társa csuklóját a szürke hajú.

- Mit beszélsz? Nem arról volt szó, hogy csak ki akarod faggatni? Ahhoz mégis miért kell, hogy jól érezze magát? – Donghae egy hirtelen mozdulattal elemelte az üvegcsét, majd zsebéből előhúzva a dugóját, elzárta annak nyílását.

- Sajnálom, Jonghyun, de igazat kell adnom neki. Nem értem, mi szükség lenne erre. – Heechul leeresztette az angyal karját, majd kezét a világoskéken pislákoló folyadékért nyújtotta, amit végül a zsebébe rejtett.

- Nem viszem őt Lucifer elé, sem most, sem később – szólt határozottan a szürke hajú, még mindig remegő kezével végigsimítva Taemin lágyan emelkedő vállán. - Ő az, akit mindig is kerestem, érted? - A fájdalom újra összeszorította arcizmait, ahogy kissé megemelte a fejét, hogy Heechul értetlenül csillogó szemeibe tekinthessen.

Társa ajkait ekkor pillanatnyi, kósza mosolyra húzták az előtte felbukkanó emlékképek.

- Igazából... valahogy sejtettem, hogy így lehet. Az angyalok ilyen szempontból pont olyanok, mint az emberek: a szerelem elfeledteti velük a szabályaikat. – Összeszűkült szemekkel tekintett előbb az angyal arcára, majd pár pillanatig elmerült a barlang szájánál beférkőző gyér, vöröses fényben fürödve szálldosó hamuszemcsék látványában.

- Mégis miket hordtok itt össze?! Szerelem? – emelte testét álló helyzetbe Donghae, s az eddiginél is értetlenebb kifejezésre húzódtak szürkén csillogó arcának barázdái.

- Igen, az... A szerelem volt az, ami Hangenget is megváltoztatta; ami olyan elemi erővel lángolt benne, hogy emelt fővel, mosolyogva haladt az örök megsemmisülés felé, mert tudta, hogy ezzel megmenti azt a lányt. Senki sem értette, hogyan lehetnek ilyen érzései démonként. Mindenki rezzenéstelen arccal nézte végig a haláltusáját, mint egy bűnösét, aki megérdemelten vezekel a tetteiért. Én viszont... valójában a kezdetektől irigy voltam arra a pillanatnyi, lehetetlen boldogságukra, mert nekem nem adatott meg, hogy effélét érezzek. Milyen nevetséges... – szélesedett ki mosolya, miközben néhány előreomló, hosszú fekete tincsét füle mögé tűrte. – Most pedig újra itt egy démon a lehetetlen szerelmével. Persze, te ezt biztos nem érted, de nem is fontos – pillantott fel a másik sötéten fénylő szemeibe. - Menj csak a dolgodra nyugodtan, a többiek már biztosan keresnek.

Donghae ajkai közé keskeny rést szült a hangtalan döbbenet. Próbálta megérteni a hallottakat, mégis csak egyetlen lehetséges válasz szólalt meg újra és újra a fejében:

- Nektek tényleg elment az eszetek. De tegyetek belátásotok szerint, én teljesítettem a megbeszélteket. – Megcsóválta a fejét, majd ellenőrzés gyanánt előhúzott zsebéből egy ugyanolyan, világoskék nedűvel megtöltött üvegcsét, mint ami Heechulnál lapult, azután vissza is csúsztatta azt. Szinte szánakozva tekintett végig az ottmaradók mindegyikén, végül felvette démoni alakját, s egyre halkuló, puha léptekkel indult el a barlangból kifelé, a tompán vöröslő fény irányába.

***

Eközben a földi világban azok az élénksárga falak ezúttal kétségbeesett zokogás hangjait voltak kénytelenek rendületlen mozdulatlansággal hallgatni. A padlón remegve térdelt Kibum, akinek sírástól vöröslő orcáin újabb és újabb fénylő csíkokat hagytak a végigrohanó könnycseppek. Szárnytollai erőtlenül hajoltak meg a parkettához nyomódva, miután hiába igyekezett ezekkel is elszakítani magát a talajtól.

Eunhyuk vele szemben állt, kissé előredőlve, mintegy védőn kitárva saját szárnyait, erősen szorítva kezeivel a másik karjait. Nem hagyta annak testét kiszabadulni, bármilyen fájdalmas erőszakossággal igyekezett is amaz, hogy felkeljen a földről, és maga is belépjen az átjáróba.

- Sosem jártál ott, nem tudsz utánuk menni – nézett szemei helyett a világoskék ég végtelenébe Eunhyuk, miközben erővel összeszorított ajkai remegni kezdtek elfojtott könnyei súlya alatt.

- De akkor... el kell mennünk Teukért, és utána...

- Nem lehet, Kibum, nem mehetünk oda.

- De muszáj, nem veszthetem el őt is! Engedj már el! – rángatózott a vörös hajú, amennyire csak erejéből telt, majd mikor az átjáró tölcsérje bezárulva szertefoszlott a levegőben, összeszorított szemekkel hanyatlott a másik mellkasára.

Az én hibám, nem vigyáztam rá eléggé – visszhangzott fejében újra és újra ugyanaz a mondat; ujjai erőtlenül koppantak a hideg padlóra, miután Eunhyuk elengedte karjait.

*

Újra a Kert egyik igéző szépségű tavacskájának partján üldögéltek, hallgatva, ahogy a langyos szellő az ágak között motoz, megszólaltatva levélhangszereit. Az énekesmadarak sokszínű, többszólamú csicsergésével teljessé váló hangverseny azonban ezúttal mintha még fájdalmasabbá tett volna mindent a három, fehéren ragyogó alak számára, akik egymás elgyötört arca helyett sajátjuk hullámzó tükörképét figyelték a víztükör felszínén.

- Én tehetek róla. El kellett volna bújnom valahogy abban a szobában. Igazából elengednem se lett volna szabad egyedül. Már biztosan ott térdel Lucifer előtt... – Kibum szinte suttogta a szavakat a tiszta vízfelszínből őt figyelő önmagának. Könnyei már elapadtak, szárazon vöröslő szemekkel meredt az itt ott felcsillanó, áttetsző víztükörre.

- Ebben nem lehetünk biztosak. Az a démon valahogy más, az energiájából hiányzik a pusztításvágy. Ha tehetném... ha tudnám, én...

- Ne is gondolj erre, Teuk. A negatív energia központjába küldeni az elméd egyenlő lenne az öngyilkossággal – pillantott fel rá Eunhyuk.

A következő pillanatban azonban nyakát előrenyújtva meredt a tó túlpartján felbukkanó narancssárgás átjáróra. – Ez meg... ?

- Lehet, hogy... ? – Kibum rögvest felpattant ültéből, s az üdezöld fűben közvetlenül az örvény mellé sietett.

- Igen, ez ő. – Leeteuk sugárzó mosollyal húzódott maga is közelebb a színes fény forrásához.

- Taemin, te... ? – Kibum szavai elakadtak, amint megpillantotta társát, aki láthatóan kissé sápadt, mégis sértetlen volt. Azonnal magához szorította őt, olyan erősen, hogy a szőke hajú alig kapott levegőt. – Te élsz, és nem vagy démon – eredtek el Kibum könnyei, beleszívódva a másik hamuszemcséktől itt-ott szürkéllő ingébe, mely lassan hófehérre színeződött.

- Te pedig képes lettél volna utánam indulni... – nyitotta ki egy pillanatig lehunyt szemeit Taemin, majd kissé eltávolodva a vörös hajútól, annak borostyánszínbe vont íriszeibe pillantott. – Nem is érdemlem meg, hogy ilyen társaim legyenek – vetette tekintetét most kissé hátrafordulva Eunhyukra, aki kérdőn nézett vissza rá.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy én... – tett egy lépést hátrafelé a puha fűben, miközben lesütötte szemeit. – Igazából azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek. Jonghyunnal szeretnék maradni... a Földön.

- Hogy micsoda?

Kibum számára ez a hír olyan volt, mintha egy fagyasztó gömbbel vágták volna fejbe. Hisz’ a kezdetektől abban a hitben ringatta magát, hogy Taemin vele marad, és úgy találkozgat majd szerelmével titokban a Földön, ahogy ő szokott a halandó lányokkal.

- Nem örökre búcsúzom, minden naplementekor a parton foglak várni. Kibum, én... el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked minden percért, amit a társadként tölthettem. Mindig is úgy óvtál, mintha a testvérem lennél, és ti is... – fordult ekkor a másik két angyal felé. - Nélkületek nem sikerülhetett volna.

- Jól átgondoltad ezt a döntést, Taemin? Ha elszöksz vele, mindketten kitaszítottak lesztek, és egy örökkévalóságig menekülnötök kell majd. Megpróbálhattok beolvadni a földiek közé, de te magad is jól tudod, mennyire kockázatos bennük megbízni.

- Igen, már döntöttem – húzták különös félmosolyra száját egymásnak ellentmondó érzései. – Tudom, hogy az lett volna a legbölcsebb, ha kiverem őt a fejemből, és kötelességtudó angyal módjára úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, de... – nézett fel Eunhyukra. – Most értettem meg, hogy ő volt az, aki mindig is hiányzott, aki után sóvárogtam minden reggel és minden este, ahányszor csak a földi Napra pillantottam. De most... mennem kell, mert a démonok bármelyik pillanatban keresni kezdhetik őt – fordult most Kibum felé. – Ne felejtsd el, minden földi naplementekor várni foglak – pillantgatott társa csillogó szemeibe, akinek ajkai enyhe mosolyra görbültek, s fejével bólintva egyezett bele Taemin döntésébe.

- Várj még, adnom kell neked valamit, mielőtt elmennél – állította meg a szőke hajút Leeteuk , aki már előrenyújtotta a kezét, hogy előhívjon egy átjárót.

Mindhárman csendben figyelték, míg az előbbi összezárt tenyereit lehunyt szemei elé emelte, s így tartotta őket néhány másodpercig, majd leengedve őket odalépett Taeminhez. – Ez megvéd majd titeket a démoni látók erejétől. Ha rajtatok van, láthatatlanokká váltok a számukra – tárta ki két tenyerét Taemin előtt, melyekben egy-egy vékony, fehéren ragyogó szalag tündökölt, majd az egyiket gondosan társa csuklójára csomózta.

- Köszönöm – ölelte át őt a szőke hajú, miután eltette a másik szalagot, búcsúzásukhoz pedig kisvártatva Kibum is csatlakozott. Eunhyuk higgadtan lépett maga is közelebb három társához, s bár magának sem vallotta volna be, valójában kevés választotta el attól, hogy ő is elérzékenyüljön.

Taemin még utoljára végigtekintett mindhármukon, miután nyitott egy átjárót; pillantása néhány röpke másodpercig elidőzött a kristálytiszta víztükrön, az évezredes fák magasba nyúló törzsén és lágyan remegő koronáján, majd utoljára a tüdejébe szippantva a Kert életteli levegőjét elhagyta világát.

***

Lucifer sötétlő tróntermének falain ezúttal hátborzongató, reszelős kacagás cikázott végig, az előtte térdeplő sötét alak mégis rendületlen maradt.

- Szóval a második kísérletünk is kudarcba fulladt. A halandók szerelme nem vegyül az energiánkkal, hanem kioltja azt, olyannyira erős, hogy megakadályoz minket abban, hogy egy démont beépítsük az angyalok közé. Hihetetlen... – A rideg kacaj újra felhangzott, s az átlátszatlan, fekete lepel alól előtűnt néhány szürke, a fojtó levegőben cseppfolyósan vonagló ujj, melyek kígyóként tekergőzve fonódtak össze. – Nincs több vesztegetni való idő, rögvest hozzátok elém őket.

- Igenis, uram - hajtotta egy röpke pillanatig engedelmesen mélyebbre a fejét Minho, mielőtt elbúcsúzott volna urától, kifelé fordulva azonban jelentőségteljes pillantásokat váltott az egyik benn őrködő társával, aki nem sokkal később maga is engedélyt kért Lucifertől a távozásra, s az előbbi után indult.

***

A földi világ napkorongja eközben hasonlóan narancssárga színűre pingálta maga körül az eget, szétfolyva a tenger folyton hullámzó víztükrén is, amilyen a lassan összeszűkülő átjáróé volt. A part menti pálmafák levelei lágyan ringatóztak a vízillatú szellőben, mely élvezettel szaladt keresztül a fehér, majd a fekete szárnytollak közt, s megfordulva a két lény hajába is belekapott.

Az angyal és a démon az egyik fatörzsnek dőlve ültek egymás mellett a hűs homokban, ujjaikat összekulcsolva, hallgatva a természetet. Óráknak tűnő percek teltek el így, szótlanul; mert igazán egyikük sem tudta, mit mondhatnának a másiknak.

- Taemin? – szólalt meg végül elsőként a démon, mire az említett kíváncsian fordította felé a fejét. – Én... még mindig alig tudom elhinni, hogy te vagy.

Jonghyun mosolyát mintha egy újabb szellő hintette volna arcára, egyúttal arra késztetve, hogy pilláit is lesüsse. Már emlékezett az érzésre, mely ugyanúgy a hatalma alá vonta minden érzékét, minden porcikáját, azt viszont nem tudta, hogyan is mutathatná meg a másiknak mindezt, hisz’ még mindig csak néhány apróságot volt képes felidézni közös múltukból, démonként pedig csak a pusztításhoz értett.

Hirtelen azonban elméjébe furakodott álmának az a pár képkockája, mely a puha párnák közt játszódott, s a langyos esti levegő egyszeriben jéghidegnek hatott ahhoz a forrósághoz képest, ami bensőjében támadt. Csupán néhány röpke másodperc volt, mégis olyannyira lekötötte figyelmét a látvány elhessegetésére tett kísérlete, hogy közben észre sem vette, ahogy Taemin arca egyre közelebb kerül az övéhez.

- Démonként te... A szíved fagyos, ezért nem érzel semmit, ugye? – pillantott sötét szemeibe vágyakozón az angyal.

- Ez nem így van. – Jonghyun nem gondolkodott tovább, erősen megragadta a másik csuklóját, s tenyerét mellkasára tapasztotta.

Észre sem vette, hogy hosszú körmei felsértették Taemin porcelánbőrét, aki az első pillanatban felszisszent, de mielőtt még felocsúdhatott volna a meglepődésből, amit a démon dobálózó szívének érzése okozott, előtte is megjelent az a bizonyos jelenet a másik álmából.

Nagyot nyelve tért vissza valóságába, s zavartan szakította el egy pillanatra tekintetét Jonghyunétól. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen, ijesztő és vonzón hívogató az érzés, mely eluralkodott testén; tenyere még mindig a másik mellkasán pihent, ő pedig ráébredt, hogy minden porcikájával érezni akarja annak közelségét.

- A szíved... – nézett újra a démon szemeibe, s egyszeriben úgy tűnt számára, hogy a kimondásra váró szavak mindörökre ott ragadtak nyelve hegyén.

- Kiolvasztottad. – Jonghyun pillantásai végigsiklottak az angyal tündöklő arcán, s úgy érezte, a hívogatóan telt, rózsaszín ajkak is épp ugyanannyira áhítoznak az érintésekre, akár az övéi.

Hirtelen meggondolatlansággal harapott rá Taemin alsó ajkára, miután megízlelte azt, mire a másik egy tompa dünnyögéssel nyugtázta a pillanatnyi fájdalmat. – Sajnálom. – húzódott el tőle a démon zihálva, amint megérezte szájában kiserkenő vérének fémes ízét.

- Semmi baj. – Az angyal íriszei aprókat pislogva vesztek el az övéiben; gyengéd simogatásokkal folytatta a csókot, átkarolva a démon derekát, aki ezután óvatos odafigyeléssel igyekezett megfékezni ösztönös vadságát.

Egyikük sem tudhatta, mit tartogat számukra a holnap; egyetlen dolog volt csupán bizonyos számukra, mely olyan ragyogón világított felettük, akár a napfény: Bármerre visz is az út, együtt mennek majd tovább rajta.

...Ézemi...

Harminc perc (EunHae)

Csodák...

Hittem bennük, és napról napra egyre kitartóbban dolgoztam, hogy kimászhassak a gödörből, ahol az életem indult – ők pedig újra és újra felemeltek, egyre magasabbra repítettek.

Abban a pillanatban azonban lemondtam róluk, amikor felismertem, valójában mennyire véges is a létem. Szótlanul folytattam az utam nélkülük, egészen addig, míg el nem érkeztem az utolsó elágazásig.

Valóban léteznének, csupán a beléjük vetett hitem gyengült meg? Ha erősen akarom, ezúttal is megsegítenek? Vagy talán ostobaság volt egy pillanatig is önmagam helyett bennük bíznom?

Döntenem kell...

Megjegyzés: A történet Eunhyuk szemszögéből íródott. Ez egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben a t. A. T. u. 30 Minutes című dala, amelyet lefordítottam, és itt-ott egy kicsit átalakítottam. A videót ITT tudjátok megtekinteni.

Műfaj: songfiction, angst, romantikus dráma

Figyelmeztetés: 12+; yaoi; szereplő halála

Harminc perced van, hogy meghozd a végső döntést...

A kemény hang lassan elcsendesedett, s egyszeriben egy betonozatlan, por fedte úton találtam magam, mely mégis oly ismerősnek tűnt, mintha csak hazaértem volna távoli, apró szülőfalumba. A fülemben visszhangzó szavak helyett azonban egészen másféle zöngék töltötték be elmém, amint ösztönösen letértem az útról, és egy aprócska játszótér füves peremére érkeztem.

A nyári, langyos szellő kacéran cirógatta arcom, s a tücskök szorgalmasan zsizsegtek a naptól itt-ott rozsdabarnára égetett fűben, melyen keresztülvágtam, miközben a homokozó felé tartottam, ahogy minden alkalommal.

Papucsaim ledobva huppantam a szárazon tapadó szemcsék közé, lábaimat kapkodva csodálva körbe a váram, mely majdnem készen állt, félig már meg is száradt. A homok forrósága viszont azonnal égetni kezdte a talpam. Hunyorogva ugrabugráltam hát a homokozóban, végül kimásztam a hűs fűre, hogy vizet hozzak kis kék vödrömbe, mely levetett papucsaim mellett feküdt a zöldessárga gyepen.

Jinri csilingelő nevetése azonban hirtelen fájón furakodott a fülembe. Mielőtt még felé fordulhattam volna, fürge kis lábaival már egészen közel tipegett hozzám. A szuszogását is hallottam, pedig jól tudtam, mennyire igyekszik, hogy csendben legyen. Lassan mozdultam felé, s a következő pillanatban meg is jelent előttem aprócska, pufók arca.

- Oppa, olyan vicces vagy! - fojtotta el ujjaival az ajkai közül kibuggyanó kuncogást. - Vegyél engem feleségül! – kért nyájasan, csillogó szemekkel, ahogy szinte minden héten tette.

- Nem – feleltem ezúttal is ugyanolyan szenvtelenül, majd a homokvárra vetettem a tekintetem. Még két torony, és zászló is kellene a tetejére.

- Oppa! – toporzékolt sikítva a kis csöppség, én azonban ügyet sem vetettem rá. Még hogy feleségül venni egy ilyen akaratos, undok kis békát...

A következő pillanatban azonban hirtelen szélvész módjára suhant el mellettem. A homokozóba vetette magát, s dühödten rúgott bele a váramba, majd elszaladt.

- Most megöllek! – szűrtem a szavakat fogaim közt szaggatottan, amint nyomába eredtem. Persze, jóval kisebb volt nálam, így hamar utolértem, s megragadva keskeny vállait, erőszakosan magam felé fordítottam.

Szerettem volna megijeszteni, megszidni, valami olyan csúnyát mondani neki, amitől ugyanazt a veszteséget érzi, amit én, mégis... Ahogy egymás után kigördülő könnycseppjei útját figyeltem vöröslő kis szájáig, s bánatos szipogását hallgattam, egyszeriben ráébredtem, hogy nála sokkal nagyobbat vétettem.

Szinte láttam magam előtt édesanyámat; színtelenné fakult ruhái lobogtak a szélben, ahogyan zilált, hosszú tincsei is, melyek kiszabadultak a szigorú fonat szorításából. Arca halovány volt, szemei pedig szomorúak – épp olyan szomorúak, mint Jinriéi.

Ölni...

Igazából nem is gondoltam át, amikor kimondtam, gondolkodás nélkül köptem felé a szavakat, melyeket a hirtelen düh tett ilyen keserűvé. Az akciófilmekben – amelyeket sosem volt szabad megnéznem, lopva mégis oda-odapillantgattam – az emberek sokszor lelőtték egymást, akit pedig eltaláltak, az néha nem kelt fel többet. Igen, biztosan ezt jelenti ölni: lelövöd, aki bánt téged.

De Jinrinek már nincs apukája, mert... – Korábbi színtelen értetlenségemet úgy festette hirtelen szürkére a felismerés, mint amikor egy hatalmas festékcsepp szétterül a tiszta vízben. - Mert elütötte egy autó, és meghalt...

Szemeim képtelenek voltak az övéibe tekinteni, inkább az egyik sárga pitypangra szálló méhecskét bámultam, mely lassan elhomályosult előttem. Szinte fájt, mintha egyik kezével a szívemet szorongatta volna az az érzés, míg a másikkal felhevült bőröm karmolászta. Lassan lecsúsztak a kezeim Jinri piciny, kerek vállairól; s nehézkesen hátrébb léptem tőle.

Félve vezettem végig tekintetem remegő alakján.

- Bocsáss meg, nem akartam ilyen csúnyát mondani.

- Nem bocsájtok meg neked! Utállak, Lee Hyukjae! – sikította, s ledörgölve könnyeit, dacosan fordított nekem hátat. Újra futni kezdett, ezúttal azonban nem követtem; egyedül maradtam sértett meggondolatlanságommal.

Egyedül maradni... Ez a büntetése annak, aki megbánt másokat a szavaival. De vajon nem lehet-e épp ilyen következménye, ha eltitkolunk valamit?

Talán már akkor el kellett volna mondanom mindent Donghae-nek, amikor megtudtam?

Harminc perc – elviselni a szemrehányást.

*

Hirtelen minden szín elhalványult. Orromat betöltötte az ódon bútorok faillata, s az előbbi zsizsegő nyarat egészen más zajok váltották fel: beszélgetés, nevetgélés, motoszkálás.

Lassan kitisztult előttem a kép. Az általános iskola egyik padjában ültem, előttem egy világoskék papírlappal. Az egyik osztálytársnőmtől kértem a házi feladatáért cserébe, hogy aztán egy csónakot hajtogassak belőle Donghae-nek, amit majd együtt engedünk útjára a folyón. Boldog lesz, ha majd az órák után, a kapu mellett megmutatom neki...

Óvatosan helyeztem a papírt a japán munkafüzetembe, hogy ne sérüljön, s felette könyökölve, nyugtató színét nézegetve reménykedtem benne, hogy elkerülhetem Sunyoung tanárnő tekintetét.

Reményem azonban szertefoszlott, amint szájából kimérten felhangzott a nevem.

- Lee Hyukjae, mondd, te mit kaptál karácsonyra? – szólított meg japánul, nekem pedig egyszerre kezdett zakatolni a szívem és a fejem. Tudtam jól, hogy ez lesz, miért nem találtam ki előre valamit?

A többiek kíváncsi pillantásai mintha ezer tűként fúródtak volna belém, mialatt válaszomat várták.

- Parfümöt – böktem ki végül szemrebbenés nélkül, mire hirtelen csend támadt a teremben.

- Na persze. Anyád mosónő, apád pedig egy senkiházi állástalan – hangzott fel ekkor egy gúnyos hang az egyik hátsó padból, s a terem minden zugából egyszerre harsant fel a nevetés.

- Kim Jongwoon! Még egy ilyen megjegyzés, és az igazgatói irodában találod magad, megértetted? – A tanárnő hangja életlenül szállt tova a levegőben, még a nevetést sem volt képes elfojtani. Hát persze, Jongwoont elvinné az igazgató elé, aki a saját apja? Nevetséges...

Szótlanul viseltem a megaláztatást, miközben magamban ígéretet tettem: Nem fogom hagyni, hogy a hozzá hasonlók becsméreljenek. Ha felnövök, annyi pénzt fogok keresni, hogy a szüleimnek semmiben se kelljen hiányt szenvedniük.

Ekkor kezdtem makacsul hinni benne, hogy ha igazán akarom, bármire képes vagyok; ha nem adom fel, a csodák mellém fognak szegődni, mert kiérdemeltem őket.

Harminc perc a boldogságért, harminc hazugság.

*

Kisétáltam a teremből, mely visszanézve már üresen tátongott, csupán a napsugarak játszadoztak a padok lapjain. Osztálytársaim elpárologtak, mintha sosem lettek volna ott.

Nem gondolkodtam; határozottan szeltem át a kihalt folyosót, s egyenesen a tornaterem felé indultam. Testem minden lépéssel könnyebbé vált, hisz’ abba a világba igyekeztem, melyben önmagam lehettem.

Lenyomtam a kilincset, s nyikorogva tárult ki előttem a faillatú helyiség fehér ajtaja. Az ottlevők hirtelen rám kapták tekintetüket, de én csak őt kerestem – s a lelkem valósággal megpihent, amint megpillantottam az egyik hátsó sor szélén, a szokásos törökülésben ülve a parkettán.

Mosolyogva telepedtem mellé, de mielőtt még néhány szót válthattunk volna egymással, újra nyikordult egyet a bejárati ajtó, s az addigi zsivajgás hirtelen csenddé tompult. Csak a cipőtalpak halk csikordulását lehetett hallani, ahogy egyszerre keltünk fel a padlóról, hogy köszöntsük a belépő Shindong tanár urat, aki a szokásos kis fekete magnóval a kezében érkezett.

Nem emlékeztem, mikor indította el a zenét, nem is gondolkodtam a következő mozdulaton, csak hagytam, hogy a ritmus átjárja a testem, kiűzve elmémből minden fájdalmat és keserűséget.

Tekintetünk újra és újra találkozott, ahányszor csak Donghae felé fordultam; jóval többször néztem őrá, mint a tanárunkra. Lénye észrevétlenül férkőzött fiatal, nyughatatlan szívembe, miközben ő Shindong tanár úr helyett rólam másolta az új mozdulatokat.

- Jól van, most próbáljátok meg párokban! – visszhangzott az utóbb említett fiatalos, életvidám hangja a fehér falak között.

Szinte már sajnáltam, hogy nem az ő kezeit kell majd fognom, hogy nem őt kell vezetnem, hanem egy lányt...

Talán ő volt a töretlen reménykedésem valódi mozgatója, aki miatt rendíthetetlenül hittem, hogy egyszer minden jóra fordul. Lehet, hogy hibát követtem el, amikor már a legelején lemondtam egy újabb csodáról? Hisz’ valósággal megadtam magam, még azelőtt, hogy fegyvert fogtam volna a láthatatlan ellenségre.

Talán... vele együtt mégis sikerülhetne?

Szárnyalhatunk? Maradjak?

Harminc perc – hogy kitöltsd az elmém.

*

A falak mintha egyszeriben elolvadtak volna társaimmal együtt; szemeimet szinte elvakították a hirtelen kigyúló fények, pedig csak néhány egyszínű sárga reflektor világította meg az apró pódiumot, mely lassan kirajzolódott előttem. Oldalra pillantva két összetolt asztalka derengett fel, melyek előtt négytagú közönség, a zsűri várta, hogy belekezdjek az előadásba.

Menni fog! Ne gondolkodj, csak táncolj, mutasd meg nekik, mit tudsz! – Emlékeztem Donghae bátorító szavaira, mégis... ahogy meghallottam a sorszámom egyikük szájából, erősen meg kellett feszítenem a lábizmaimat, hogy kívülről ne látsszon a remegés. Attól tartottam, felmondják a szolgálatot, s én szégyenszemre összerogyom – ekkor azonban megszólalt a zene, ami felemelt, s újra földöntúli erőt pumpált tagjaimba.

Igaza volt, a csodák élnek, és mellettünk bújnak meg. Figyelnek minket, hallgatják a gondolatainkat, s ha érdemesnek találnak rá, átadják magukat nekünk.

- Bejutottam! Én is bejutottam, érted? Gyakornok leszek az SM-nél, ahogy te! – Nem hagytam el a helyiséget, s a zsűri véleményét sem hallottam, de már az aulában ujjongtam, Donghae nyakába borulva, beszívva nyugtató illatát, örömömben együtt sírva vele.

Harminc perc – hogy megváltoztassuk az életünket.

Együtt sétáltunk végig az épületen, s köszöntünk el a biztonságiaktól, majd kiléptünk a hatalmas üvegajtón. Leérve azonban azon a néhány lépcsőfokon, a nyüzsgő utca forgatagába olvadva már hiába kerestem őt. Újra egyedül maradtam, mégis kettesben a meghozandó döntéssel, mely mintha egyre nehezebb teherré növekedett volna vállaimon.

*

Egyszer csak feltámadt a szél, s egy őszi napsugaraktól elszáradt, összepöndörödött levél csapódott mellkasomnak. Ujjaim közt forgatva emeltem fel újra a fejem, s ekkor már egészen más világ vett körül.

Gyerekek és felnőttek fel-feltörő sikítása keveredett a mozgó hullámvasút recsegő-ropogó robajával, s a távolabb álló körhinta kopott figurái épp megálltak körtáncukban, hogy leszállhassanak utasai – ekkor pedig odaért hozzám Donghae is, aki mosolyogva nyújtott felém egy sötétkék lufit. Nem is tudom, mikor került rám napszemüveg, ami mindkettőnk szemeit eltakarta, sőt, ő még baseballsapkát is húzott fejére, hogy ne ismerjenek meg minket.

Látványa újra megnyugtatott, elvettem a kezéből a léggömböt, majd a mögötte magasodó hatalmas, piros-kék óriáskerékre pillantottam. Szinte beleszédültem forgásának látványába, ahogy mindig; sosem szerettem a magasságot, nem úgy, mint ő, aki számára a vidámpark nem létezett óriáskerék nélkül.

Körhinták a magasban,

melyeket együtt követ tekintetünk.

- Nem akarsz felülni? – tettem fel neki a nyilvánvaló kérdést, válasz helyett azonban megszorította a kezem.

- Gyere velem. – Napszemüvegén visszatükröződtek a hamiskásan pislákoló, langyos őszi napsugarak, s én vonakodva bár, de bólintottam.

Fogalmam sem volt, ezúttal milyen csínytevésre készül, melybe majd szokás szerint bolond mód követem, hogy aztán én legyek az, aki mindkettőnket kihúz a csávából. Mégis hagytam, hogy vezessen, keresztül a gyermekeiket aggódón figyelő szülők csoportjain, elfutva a céllövöldés kocsi mellett, egészen a hátsó kijáratig.

A következő pillanatban már árnyas fák lábai alatt csücsültünk egy kidőlt fatörzsön, álcáinkat levetve, elmajszolva a szendvicseket, melyeket ő maga készített. Ezúttal velem szeretett volna lenni, ahelyett, hogy egyedül emelkedjen a magasba, míg én odalentről figyelem.

A vidámpark távoli zaja tompa zöngeként kísérte a minket körülölelő csendet, s míg én elmerengve figyeltem az óriáskerék sziluettjét mögötte, arra eszméltem, hogy engem néz. Annyiszor éreztem már pillantásait az arcomon, mégis, ahogy ebben a pillanatban visszanéztem rá, az valami egészen más volt, mint az eddigiek.

A csintalan fuvallatok közénk kúszva lökték szemébe sötétbarna tincseit, én pedig közelebb hajoltam hozzá, hogy megigazítsam a haját.

- Mondtam, hogy nem lesz jó, ha itt választod el – motyogtam neki, miközben fürtjei között turkálva igyekeztem megzabolázni őket, válasz helyett azonban ujjai óvatos simogatását éreztem arcomon. – Mi az? – Mosolyom kiszélesedett, kezeim azonban ernyedten csúsztak a tarkójára, amint tudatosult bennem, hogy épp az ajkaimat figyeli. – Donghae... – Szinte a nevét is nehezemre esett kimondani, ahogy a forró pír elöntötte orcáimat.

- Ne beszélj. – Lehelete államra csapódott, s gerincemen végigfutott a hűvös borzongás.

Szívem ajkaiért epekedve dobálózott mellkasomban, s mintha ő tudta volna, mire gondolok, óvatosan megcsókolt. Először vigyázva, mintha óvni akart volna, hogy forró ajkai nehogy megégessék az enyémeket, azután derekamra kulcsolta a kezeit, s még közelebb húzott magához.

Harminc perc – egy szempillantás.

Harminc perc – hogy a neved suttogjam.

Megkapni a szívét valóban egy újabb csoda volt, melyet kiérdemeltem? Hol vannak akkor most a csodák? Talán nem voltam érdemes rájuk? Igazuk lenne a bírálóimnak, akik szerint a népszerűség hebehurgyává és önteltté tett engem?

*

Újra a por fedte, végtelenbe nyúló úton találtam magam, ezúttal azonban füves pusztaság vette körül, ameddig csak a szemem ellátott – a játszótér nem volt sehol.

Mi lenne, ha letérnék róla? Ha belegázolnék a gyepbe, és nem fordulnék vissza többet, akkor sem, ha lábaim remegni kezdenek, de még mindig nem dereng semmi előttem? – szemléltem oldalra fordulva a horizontot. Megtorpantam, nem akartam ezen az úton tovább haladni.

Talán tényleg ez lenne a megoldás? Ha elfutunk, ha együtt hagyjuk itt ezt az őrült világot, van még remény, hogy minden jóra forduljon? A csodák... egy csoda újra érdemesnek tart majd, hogy segítsen, hogy megmentse az életem?

Hogy élhessek – mert ha én elmegyek, az neki mérhetetlenül fájni fog...

Elfussunk?

- Lee Hyukjae, az idő letelt – szólalt meg a következő pillanatban újra az az időtlen hang, mely elindított utamon, kirántva gondolataim hálójából.

A hófehér bárányfelhők gomolyaga hirtelen az egész eget betöltötte, majd egybeolvadva leereszkedett hozzám, szinte az arcomba tolulva. – Ideje meghoznod a döntést. Hallom a gondolataid, de tudnod kell, hogy nincs több lehetőséged, minden emberi lénynek csak egy élete van. Halljam hát a választásod. - Szavai szenvtelenül és komolyan csengtek, persze, ő nem érezte mindazt, ami abban a pillanatban bennem kavargott.

Harminc perc – hogy végleg eldöntsem.

Hirtelen egészen más szemmel tekintettem már az életre.

Hisz’ épp olyan, mint egy idétlen kártyajátékos, aki minden szabályt felrúgva dobálja eléd a lapokat, neked pedig abból kell gazdálkodnod, ami jutott. Előfordulhat, hogy szerencséd van, és sorra nyered a köröket, de elég egyetlen lap, hogy mindent elveszíts.

Ugyan, mit ér a siker, mit ér az elismerés, ha a tested lassan felemészti önmagát? Az asztal körül ott állnak, akiket szeretsz, ahogy az ellenségeid is. Elmondod nekik, hogy a két maradék lapod egyike sem tudja semlegesíteni a halált? Hisz’ egyikük sem adhat a kezedbe új lapokat. Foghatják a kezed, sírhatnak veled, átélhetik azt a poklot, ami neked jutott osztályrészül, de valóban így helyes?

Vagy ledobhatod a lapjaid, értetlenül otthagyva mindenkit, akikben csak később fog tudatosulni, mi is történt valójában. Haragudni fognak rád, amiért ezt tetted, összetöröd a szívüket, de talán nem ez a kegyesebb döntés? Másokat belerángatni a saját kínunkba, hogy ne legyünk egyedül nem önzőbb cselekedet?

Talán minden az én hibám, mert elbíztam magam...

Miért hitettem el magammal, hogy történnek csodák? Most úgy kell tennem, mintha könnyedén mennék tovább – pedig a búcsú sosem könnyű...

Az egyik út...

A lehetőségeink változnak,

s az esélyeink elszállnak.

A testem nem volt ott, mégis éreztem szívem tétován ideges dobbanásait, a vér dübörgését bensőmben, mely felforrósította ereimet, s összeszorított öklökkel, verejtékezve gördült ki egy könnycsepp szemeimből, mielőtt egy utolsó, mély levegőt véve kimondtam volna a döntésem.

- Ha nincs semmi esély, nem szeretném, hogy még egy hétig nézze a haldoklásom. Történjen meg most, ha így kell lennie.

- Rendben van. Három percet kapsz, hogy elbúcsúzz tőle, azután távozol a földi világból – szólalt meg utoljára a Teremtő, majd a felhőrengeteg eltávolodott tőlem. Amint azonban szétfoszlott, hirtelen olyan káprázatos ragyogás támadt felettem, hogy kénytelen voltam behunyni a szemeimet.

***

- Hyukie? Hallasz engem? – töltötte be elmém Donghae fájdalmas hangja valami különös csipogással vegyülve, arra ösztökélve, hogy kinyissam a szemem.

- Szia – pillantottam hunyorogva kialvatlanságtól karikás, piros szemeibe, mert az ablakon beömlő napfény hasonlóan élesnek hatott, mint a Teremtő keltette fényáradat. Csak néztem őt kitartóan, miközben egymás ujjait szorítottuk, s éreztem, hogy én magam is sírni kezdek vele.

- Miért nem aludtál eleget? Csúnyák a szemeid. Mit fognak szólni az elfek, ha így látnak? – húztam mosolyra kiszáradt szám.

- Miért nem mondtad el, hogy agydaganatod van? Miért hazudtál mindig, még nekem is, mikor a menedzser hyung orvoshoz küldött a lábad remegése miatt? Mi... elmehettünk volna Amerikába, hogy megkeressük neked a legjobb professzort, és akkor biztosan...

- Már a kezdetektől menthetetlen volt az állapotom, Hae. A műtét után nem tudtam volna beszélni, és nagy eséllyel le is bénultam volna, ha egyáltalán túlélem.

- Nem, ilyen nem történhet. Mindjárt felhívom az anyukám barátját – kezdte dörzsölgetni vöröslő szemeit, majd a telefonjáért nyújt, ám én megfogtam a kezét.

- Kérlek, csak maradj itt velem még egy kicsit. Olyan fáradt vagyok, nemsokára elalszom.

- Te... te nem teheted ezt, érted? Nem hagyhatsz itt, Hyukie – szorította meg erősebben mindkét kezével az enyémeket, miközben újra folyni kezdtek könnyei.

- Annyira sajnálom. Kérlek, mondd el nekik, hogy... hogy nagyon szeretem őket, és sajnálom... – Hangom elcsuklott, ahogy egyre nehezebbé vált számomra a légzés, s mintha az a szürke kis doboz is sebesebb csipogásokat hallatott volna mellettem.

- Hyukie, ne halj meg, kérlek! – zokogva ölelte magához derekam, felhúzva a párnáról, én pedig úgy éreztem, minden pillanatban egyre könnyebbé válik a testem. Már annyi erőm sem maradt, hogy én is átöleljem, kezeim tehetetlenül csúsztak le oldalán.

- Szeretlek, Hae... – párologtak ki az utolsó szavak ajkaimon, miközben ő csak szorított magához, és sírt.

Amint szemeim lecsukódtak, újra az a ragyogó fény vett körül, mely visszaküldött, hogy búcsút vehessek.

Talán mégis léteznek csodák, s ez volt az utolsó, amiben részem lehetett az élők világában...

...Ézemi...

Mit tettél velem? (Key & Taemin)

Megjegyzés: Ez a drabble (száz szavas történet) Key szemszögéből íródott, és a kép ihlette.

Műfaj: drabble, romantikus

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

A basszus üteme épp úgy dübörgött mellkasomban, ahogyan az adrenalin lüktetett felforrósodott ereimben. Valósággal megrészegített a fények és hangok orgiája – s ebben a kábult forgatagban egyszer csak mellém léptél, és megcsókoltál.

Nevetgélve húzódtam el tőled, miközben a te arcod is akképp ragyogott, mintha csak egy viccet súgtál volna fülembe.

Mégis...

A konyhaasztalnál kábultságtól nehéz fejemet támasztva arra eszmélek, hogy mosolyodban gyönyörködöm, amint betipegsz kockás papucsodban és egyszerű kis pólódban, hogy jó reggelt kívánj. Már az sem zavar, ha értelmetlen dolgokról csacsogsz, ha a távolba mered tekinteted, mikor megszólítalak, ha elhagyod a tollam, amit elkértél...

Lee Taemin, mondd, mit tettél velem?

...Ézemi...

Túl világokon (JongTae) 5.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Taemin érezte, hogy eljött a megfelelő pillanat. Szemeit lehunyva öltötte újra magára angyalszárnyait, lassan kinyújtóztatva, majd összecsukva őket, mintha egy cseppet sem zavarná, hogy karnyújtásnyira áll egy démontól, aki könnyedén végezhet vele.

- Igazából még én sem tudom, mit kellene tennem veled. Azt hiszem, ezt át kell gondolnom – mérte végig tetőtől talpig a másikat, majd kecsesen megperdült, s a lefóliázott ablak felé indult.

Jonghyunt mintha kővé dermesztette volna az angyal szokatlanul vakmerő viselkedése; képtelen volt megmozdulni, csupán szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa jelezte, hogy nem változott szoborrá.

Mégis, mi ez az érzés?

Sérült kezét mellkasára tapasztva igyekezett hangszálait megszólaltatni.

- Várj! – kiáltotta végül Taemin után, akinek teste épp ekkor szakadt el a párkánytól.

Mintha csupán ebben a pillanatban oldották volna fel a végtagjait leláncoló bűbájt, Jonghyun lihegve sietett az ablakhoz, letépve a szalagokat és a fóliát, kitekintve azonban csak az alatta nyüzsgő város hangyái és kerekes gyufás skatulyái cikáztak. Hiába kereste eszeveszetten az angyalt, sorra megkerülve többször is az épületet, nem bukkant nyomára.

***

A Kert egyik madárcsicsergéstől zengő erdejének szomszédságában hirtelen fodrozódni kezdett egy apró, kristálytiszta vizű tavacska felszíne, összeborzolva a türkiz ég tükörképét. A légáramlat a tó közepe felé tolt egy úszó falevelet is, amint örvényleni kezdett a levegő, majd a narancssárgára színeződött ködből két szárnyas alak tűnt elő.

- Olyan ügyes volt! Hálás vagyok, amiért felkészítetted, és azért is, hogy segítesz vigyázni rá – Kibum szemei köszönetteljesen csillogtak, olyan ragyogóan, mintha bármelyik pillanatban eleredhetnének könnyei.

- Ugyan... – húzta hamiskás mosolyra a száját Eunhyuk, miközben egy bárányfelhő visszatükröződő képét figyelte. – Az elején nem is volt választásom, mert a kedves társad túl sokat tudott rólam. Azután viszont... Be kell valljam, igazán megkedveltem őt – nézett egyenesen a másik szemeibe. - Megmutatta, hogy érdemes arra, hogy átadjam neki a tudásom.

- Jól van, már jön is – sóhajtott megkönnyebbülten Kibum, válasz nélkül hagyva a másik szavait.

Mindkettejük figyelme a közelükben formálódó örvényre szegeződött, melyből néhány másodperccel később előlépett Taemin; arckifejezése azonban korántsem azt az elégedettséget és büszkeséget mutatta, mint két társáé. Szótlanul haladt el mellettük, még csak nem is üdvözölte őket, majd úgy vetette le magát az egyik nagyobb tóparti kavicsra, mintha mázsás súlyok húznák a föld felé.

- Várj, meggyógyítom a sebed - lépett hozzá Kibum, a szőke hajú azonban még mindig nem nézett vissza rá.

- Nem fontos.

- Talán történt valami? Rád talált odalent a csatornában? – figyelt fel szótlanságára Eunhyuk is.

- Csak az történt, hogy becsaptam őt, és... fáj. Megsebesítettem, a szemébe hazudtam, és... volt olyan pillanat, amikor még élveztem is. Én nem vagyok ilyen, nem lehetek ilyen. Biztos vagyok benne, hogy emberként sosem tettem vele ilyesmit.

- Ha nem így cselekszel, megölt volna – ült le mellé Eunhyuk, szomorú arcát fürkészve. – Még egy kicsit ki kell tartanod. Emlékszel? Nem gyengülhetsz el, amíg nem bizonyosodtál meg róla, hogy biztonságban vagy a közelében.

- Semmi baj, Taemin – telepedett kedvetlen társa mellé Kibum is. – Mutasd – nyúlt óvatosan álla alá, hogy hozzáférhessen az apró karcoláshoz a másik hófehér nyakán.

***

A Mélység halott erdejének tövében sétálva ezúttal szokatlan jelenettel szembesülhetett volna az odaérkező. Az elfojtott kacagásokat már a fák sűrűjéből is hallani lehetett, méterekkel azelőtt, hogy megpillantható közelségbe került volna a két fekete szárnyú alak, akik szokatlanul közel hajolva egymáshoz, valami meghatározhatatlan dologgal babráltak ültükben.

Furcsa szórakozásukba a levegő narancssárgás örvénylése iktatott szünetet. Tenyerükkel eltakarták elfoglaltságuk tárgyát, miközben láthatóan feszülten figyelve várták, kit hoz magával az átjáró.

Lassan kirajzolódott egy karcsú, mégis kellően izmos alak, végül kilépett a hamu fedte talajra. Észlelte ugyan a tőle néhány méternyire ülőket, de csupán egy röpke pillanatot fecsérelt rájuk; sokkal fontosabb feladatot jelentett számára, hogy lecsillapítsa viharként tomboló gondolatait.

- Nocsak, ezúttal is egyedül? Azt beszélik, Lucifer hamuvá fog égetni, mi pedig majd végigsétálhatunk a darabjaidon – szólalt meg kárörvendőn az egyik őt figyelő, hamiskás tekintetű démon, akinek csintalan fekete tincsei szinte a szemébe lógva takarták el homlokát.

- Nézd csak, még meg is sebesült. Nagyon erős lehet az az angyal, azt hiszem, nekünk is félnünk kellene tőle. Mi lesz, ha kiszemel minket magának? – folytatta a gúnyolódást a másik, magasabb és izmosabb társa, látványosan befeszítve bicepszeit előadása közben.

Jonghyun megtorpant, s nyugalmat erőltetve tagjaira, lassan az őt megszólító felé fordult.

- Azt pedig a törvényeink beszélik el, hogy aki bármilyen földi holmival vagy szerrel beszennyezi a földünket, annak élete szintén Lucifer döntésére van bízva.

- Igaz, ám ehhez Minhonak is lesz pár szava. Kyuhyun és Sungmin is őt támogatja, akikről mindenki tudja, milyen bizalmas kapcsolatot ápolnak az urunkkal. Te és az a mihaszna semmirekellő Heechul... nemsokára mindketten Minho lábai előtt térdelhettek könyörületért esdekelve – szélesedett ki a kárörvendés sötét mosolya az alacsonyabb arcán.

- Kyuhyun és Sungmin egymással is bizalmas kapcsolatot ápolnak. Talán túlontúl bizalmasat is. De nekik szabad, mert ők a legerősebbek köztünk – röhögött fel a magasabb, kidolgozott testű, mire ravaszul csillogó szemű társa oldalba bökte.

- Ez most nem számít, Siwon.

Jonghyun háborgó lelkében kitörni készült a düh tűzhányója.

- Mit mondtál az előbb? – mordult összeszorított ajkakkal a legutóbb megszólalóra, miközben ökölbe szorított kezében vörösen izzó tűzgolyó formálódott.

- Jonghyun, ne csináld! Állj le! – termett előtte hirtelen Heechul, mielőtt felemelhette volna karját. Mélyen szemeibe nézve szorította meg csuklóit. – Nyugodj meg, és gyere velem.

- Ezek a... – fojtotta magába a keserű szavakat a szürke hajú, miközben szorosan összezárt ujjai közt lassan elhamvadt az energiagömb.

- Ne foglalkozz velük, csak gyere – húzta maga után Heechul, ő pedig a testét szétfeszítő düh ellenére engedett neki, eltávolodva a két kellemetlen alaktól, akik – messze hangzó kacagásukból ítélve - felettébb jót mulattak a látványon.

*

- Mi történt? – fürkészte Jonghyun tekintetét a másik, miután egy sötétzöld bokrokkal és fákkal szegélyezett kis földi ligetbe érkezve helyet foglaltak az egyik kopottas fapadon. - Megsebesített? – fogta vékony ujjai közé a másik alvadt vértől vöröslő kézfejét, társa azonban kelletlenül rántotta el a kezét.

- Én... nem tudom megmagyarázni. Mintha csak szórakozna velem. Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az angyalok szoktak. Magabiztos volt, és nem félt hozzám érni, a tekintete pedig... szinte lebénított. Hagytam futni. Annak a két alaknak igaza van, nekem végem – vetette tekintetét a tőle jobbra magasodó bokorra, melynek ágai közül két jajveszékelő veréb menekült ki.

- Szóval ezért akarja ennyire Lucifer... Mert különleges – sóhajtott Heechul. – Azt mondod, szórakozik? Mi is szórakozhatnánk egy kicsit vele, csak Donghae-t kell megkérnünk, hogy segítsen. Meg is van, mit kell tennünk, csak figyelj rám – derült fel egy pillanat alatt porcelánszínű arca.

***

#

A Föld napsütötte keleti táján, ahol kidőlt-bedőlt falú viskók sorakoztak a vízszagú rizsföldek szélén, ahol máskor a kiszáradt földutakon poros, barna arcú gyerekek kergetőztek mezítláb, most csupán a félelem és a fájdalom hangjai szálltak a portól elnehezült, forró levegőben.

A talaj egyre erőteljesebb remegésbe kezdett, miközben a mélyből különös reccsenések zaja hallatszott, mintha a Föld magja egyszeriben le akart volna rázni köpenyéről minden élőt és élettelent, ami rátelepedett. A gyerekek sikítva kapkodták lábaikat, ahogy végigfutottak a legszélesebb úton, melynek poros felszínén is olyan sebek nyíltak, mintha felhasították volna azt.

Amint egy pillanatra megszakadt a föld morajának hangja, hirtelen még hallhatóbbá váltak az emberek segélykiáltásai, melyek baljósan másztak Taemin fülébe. Kibummal szavak nélkül is megértették már egymást a hasonló helyzetekben, így ezúttal is elég volt egy szempillantás, és – ügyelve, hogy senki ne lássa őket – azonnal felöltötték emberi alakjukat.

A robajtól felverődött por kárörvendő felhőkbe tömörülve emelkedett a házak romjai fölé, bekúszva minden aprócska résen, mintha élvezetét lelte volna az egyszerű emberek kétségbeesett küzdelmének látványában. A két angyal azonban rendíthetetlenül vetette magát a zűrzavarba, hogy segíthessenek.

*

- Nem lélegzik, és a szívét sem érzem – szólt a következő pillanatban, már egy romhalom közepén állva Taemin Kibumhoz, aki kétségbeesve kapta fejét arra, majd újra lehajolt a lábai előtt torlaszt emelő vályogdarabhoz.

- Tarts ki egy kicsit, mindjárt kiszabadítunk – nyújtotta be egyik ujját az apró résen, majd óvatosan odalépkedett társa mellé, s leguggolva kezdte keresni az eszméletlen, vértől és portól szürkésvörös arcú nő pulzusát. – Én sem érzem. Menj, foglalkozz a kislánnyal – pillantott fel Taeminre, majd szétnyitotta ujjait, s másik tenyerét is a nő arca fölé tartva igyekezett rajta segíteni.

A szőke hajú még egy pillanatig szomorú arccal figyelte őt, majd vigyázva megközelítette az előbbi rést. Óvatosan leemelt egy kisebb darab vályogtéglát, s a háta mögé dobta, mikor halk nyöszörgés ütötte meg a fülét.

- Ne félj, itt vagyok – Taemin izmait megfeszítve gördített le egy nagy darabnyi törmeléket a kupacról, mely valószínűleg a falból származhatott. Homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, miközben a nádtető összetöredezett darabjait eltávolította az útból, végül lassan kihúzott egy vaskos gerendát, és azt is félredobta. – Fogd meg a kezem – nyújtotta be karját a keletkezett résen, s a következő pillanatban felragyogott az arca, amint egy aprócska, hosszú fekete hajú kislányt kiemelt onnan.

Karjaiban biztonságosan tartva lépdelt végig a romok közt, ám amikor tekintete társára siklott, hirtelen minden öröme elszállt. Kibum leszegett fejjel, immár angyali alakjában állt a félig kiszabadított nő remegő lelke előtt, szorosan tartva annak csuklóját, aki kétségbeesett elszántsággal akart közelebb jutni kislányához...

#

Taemin hirtelen feleszmélt nyomasztó álmából. Mialatt lélegzeteit igyekezett rendezni, tudatosult benne, hogy elméje az előző nap történteket idézte újra elé. Következő gondolata azonban teljesen más irányt vett.

Még csak egyetlenegyszer kelt fel a nap azóta, mégis... látnom kell őt.

***

Ezalatt a Mélység sötét, nyirkos barlangjában a szürke hajú démon testét összehúzva feküdt a kemény kőpamlagon, egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasa s lágyan remegő pillái mégis mintha valami különleges nyugalmat mutattak volna.

#

Jonghyun álomvilágában fehér, puha, párnák csiklandozását érezte nyakán, ahogy végignyúlt a frissen mosott illatot árasztó hószín lepedőn. Nem volt azonban egyedül; a légáramlat, melyet mélyen orrába szippantott egy ismerős, tengervizes illatot hozott magával.

A szíve jól ismerte a fiút, aki óvatos mozdulatokkal fészkelte be magát az ágy végénél a takaró alá, s csintalan csókokkal borította be lábszárait, combjain át haladva egyre feljebb, szándékosan érintetlenül hagyva legérzékenyebb részét.

Bőrét a forró hideglelés szele égette a másik csókjai nyomán, aki a következő pillanatban kidugta fejét a takaró tetejéhez érve - Jonghyun azonban nem látta az arcát.

Hogyan is láthatnám, mikor ez mind csak káprázat? Ő már nem él, én pedig még a nevére sem emlékszem...

Mintha hirtelen darabokra tört volna minden. Fel akart ébredni, kirángatni magát ebből a fájdalmas látomásból, mégsem a barlang hideg szürke fala tárult szemei elé. Helyette ugyanazt az ismerős, nyüzsgő utcát látta – s a rengeteg ember között, éppen vele szemben ott állt az az angyal, lassan kitárva fehéren ragyogó szárnyait, egyenesen őt nézve.

Jonghyun elvarázsolva a látványtól indult meg a másik lény felé, keresztülvágva a mindkét oldalról tóduló halandók között, mire azonban közelebb ért, az angyal eltűnt szemei elől.

#

Amint kipattantak a szemei, újra mellkasában érezte azt a különös nyomást, mint akkor, ott, abban a kihalt, narancssárga falú szobában.

Nem vihetem Lucifer elé...

Határozottan tornászta magát állásba, majd nyitott egy örvénylő átjárót a tökéletlenség világába, miközben maga elé idézte a múltkori kis park képét.

***

Taemin ezalatt a légáramlat mozgatta aranyszőke tincseinek árnyékát figyelte, miközben szárnyait párnaként összecsukva nekidőlt a sötétbarna ablakkeretnek. Miután már annyiszor lejátszódott szemei előtt a jelenet, amint a démon előlép az örvényből, felidézve mindegyik variációra a megfelelő reakciót, hirtelen egészen üresnek érezte magát.

Vajon meddig kell még hazudnom neki?

Gondolatai folyamából a kialakuló örvény szele emelte ki, melyből néhány másodperc múlva két alak körvonala rajzolódott ki - Taemin azonban csak az egyiküket látta. Légvételei szabályozásával készítette magát a lehetséges harcra, miután felvette emberi alakját, próbálva lecsendesíteni hóbortos szívét, míg Jonghyun kilépett az áramlatból, s szembefordult vele.

- Hát, itt vagy. Örvendetes, hogy várnom sem kell rád. Mielőtt azonban pontot tennénk ügyünk végére, még kérdeznék tőled valamit. – A démon egy pillanatra elhallgatott, amint Taemin számára láthatatlan társa odasétált az angyalhoz, és egészen közelről szemügyre vette azt. - Mondd, mégis honnan vetted azt, hogy bármi közöm is van a jó energiához?

Taemin vonásai egy pillanatra ellágyultak, majd akaratlanul is mosolyra húzta száját szíve és elméje sugallatainak kibékíthetetlen ellentéte. A másik démon közben körbenézte őt, majd jobb oldalán megállva fordult maga is Jonghyun felé.

- Az egyik látónk mondta. Őt használtam, hogy könnyebben a nyomodra bukkanjak, hisz’ a Teremtő...

- Hazudsz! Mégis, miféle angyal vagy te?! – Jonghyun érezte, hogy a múltkori remegés újra kezd erőt venni tagjain. Kétségbeesetten fürkészte Taemin titokzatosan ragyogó szemeit, miközben kezei akaratlanul is ökölbe szorultak.

Ekkor azonban egy zöldes gömb zúzódott darabokra az angyal lábai előtt, melyből szürkés füst kezdett szivárogni. – Miért...? – eszmélt rá a démon, hogy társa valószínűleg félreértette mozdulatát, s idő előtt használta a kábító gömböt.

- Ez... honnan...? – Taemin szaggatott mozdulattal fordította oldalra fejét, ahogy lassan légutaiba férkőzött a szer.

- Ne! Hagyd! – kiáltott ekkor Jonghyun a társára, aki már egy fagyasztó gömböt szorongatott, a másik azonban összeráncolt homlokkal nézett vissza rá.

- Ha nem bénítjuk meg, veszélyes lehet, mikor magához tér.

- Kihez beszélsz? – fordult lassan balra Taemin is, ekkor azonban a szoba imbolyogni kezdett szemei előtt, s egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. - Szóval... csapdába csaltál? – húzódott fájdalmas mosolyra a szája.

Mielőtt azonban Jonghyun válaszolhatott volna, egy ragyogó háromszögtőr suhant be a nyílt ablakkereten, mely vállát felsértve csapódott a falba.

- A fenébe is! – guggolt a földre láthatóan dühösen a másik démon, Jonghyun azonban nem követte a példáját, hanem egyenesen Taemin felé indult, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy így jól látható célponttá válik.

- Velem kell jönnöd. - Újabb két tőr repült be, s ő mindkettőt kikerülve lépett az angyal elé, aki ekkor már a földön fekve pihegett. Sietve a karjaiba kapta, míg még mindig láthatatlan, guggoló társa viszonozta a kívülről érkező tüzet, majd nyitott egy átjárót.

Ekkor azonban újabb tőröket pillantott meg a levegőben. Az átjáró jó három lépés, de ő nem sérülhet meg. – Gondolkodás nélkül fordított hátat, s összeszorított ajkakkal tűrte, hogy az egyik tőr a hátába fúródjon, míg a másik feje felett suhant el.

- Az igazat... akarod? – gördült ki egy csillogó könnycsepp Taemin lecsukódó szemeiből. – Hát, tessék... – csúsztatta remegő kezét a másik hideg homlokára, aki ebben a pillanatban tisztán látta őt az aszfalton feküdni, ugyanazon a forró nyári napon, ugyanabban a kék csíkos pólóban, ugyanazzal a mosollyal élettelen arcán...

...Ézemi...