Túl világokon (JongTae) 5.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Taemin érezte, hogy eljött a megfelelő pillanat. Szemeit lehunyva öltötte újra magára angyalszárnyait, lassan kinyújtóztatva, majd összecsukva őket, mintha egy cseppet sem zavarná, hogy karnyújtásnyira áll egy démontól, aki könnyedén végezhet vele.

- Igazából még én sem tudom, mit kellene tennem veled. Azt hiszem, ezt át kell gondolnom – mérte végig tetőtől talpig a másikat, majd kecsesen megperdült, s a lefóliázott ablak felé indult.

Jonghyunt mintha kővé dermesztette volna az angyal szokatlanul vakmerő viselkedése; képtelen volt megmozdulni, csupán szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa jelezte, hogy nem változott szoborrá.

Mégis, mi ez az érzés?

Sérült kezét mellkasára tapasztva igyekezett hangszálait megszólaltatni.

- Várj! – kiáltotta végül Taemin után, akinek teste épp ekkor szakadt el a párkánytól.

Mintha csupán ebben a pillanatban oldották volna fel a végtagjait leláncoló bűbájt, Jonghyun lihegve sietett az ablakhoz, letépve a szalagokat és a fóliát, kitekintve azonban csak az alatta nyüzsgő város hangyái és kerekes gyufás skatulyái cikáztak. Hiába kereste eszeveszetten az angyalt, sorra megkerülve többször is az épületet, nem bukkant nyomára.

***

A Kert egyik madárcsicsergéstől zengő erdejének szomszédságában hirtelen fodrozódni kezdett egy apró, kristálytiszta vizű tavacska felszíne, összeborzolva a türkiz ég tükörképét. A légáramlat a tó közepe felé tolt egy úszó falevelet is, amint örvényleni kezdett a levegő, majd a narancssárgára színeződött ködből két szárnyas alak tűnt elő.

- Olyan ügyes volt! Hálás vagyok, amiért felkészítetted, és azért is, hogy segítesz vigyázni rá – Kibum szemei köszönetteljesen csillogtak, olyan ragyogóan, mintha bármelyik pillanatban eleredhetnének könnyei.

- Ugyan... – húzta hamiskás mosolyra a száját Eunhyuk, miközben egy bárányfelhő visszatükröződő képét figyelte. – Az elején nem is volt választásom, mert a kedves társad túl sokat tudott rólam. Azután viszont... Be kell valljam, igazán megkedveltem őt – nézett egyenesen a másik szemeibe. - Megmutatta, hogy érdemes arra, hogy átadjam neki a tudásom.

- Jól van, már jön is – sóhajtott megkönnyebbülten Kibum, válasz nélkül hagyva a másik szavait.

Mindkettejük figyelme a közelükben formálódó örvényre szegeződött, melyből néhány másodperccel később előlépett Taemin; arckifejezése azonban korántsem azt az elégedettséget és büszkeséget mutatta, mint két társáé. Szótlanul haladt el mellettük, még csak nem is üdvözölte őket, majd úgy vetette le magát az egyik nagyobb tóparti kavicsra, mintha mázsás súlyok húznák a föld felé.

- Várj, meggyógyítom a sebed - lépett hozzá Kibum, a szőke hajú azonban még mindig nem nézett vissza rá.

- Nem fontos.

- Talán történt valami? Rád talált odalent a csatornában? – figyelt fel szótlanságára Eunhyuk is.

- Csak az történt, hogy becsaptam őt, és... fáj. Megsebesítettem, a szemébe hazudtam, és... volt olyan pillanat, amikor még élveztem is. Én nem vagyok ilyen, nem lehetek ilyen. Biztos vagyok benne, hogy emberként sosem tettem vele ilyesmit.

- Ha nem így cselekszel, megölt volna – ült le mellé Eunhyuk, szomorú arcát fürkészve. – Még egy kicsit ki kell tartanod. Emlékszel? Nem gyengülhetsz el, amíg nem bizonyosodtál meg róla, hogy biztonságban vagy a közelében.

- Semmi baj, Taemin – telepedett kedvetlen társa mellé Kibum is. – Mutasd – nyúlt óvatosan álla alá, hogy hozzáférhessen az apró karcoláshoz a másik hófehér nyakán.

***

A Mélység halott erdejének tövében sétálva ezúttal szokatlan jelenettel szembesülhetett volna az odaérkező. Az elfojtott kacagásokat már a fák sűrűjéből is hallani lehetett, méterekkel azelőtt, hogy megpillantható közelségbe került volna a két fekete szárnyú alak, akik szokatlanul közel hajolva egymáshoz, valami meghatározhatatlan dologgal babráltak ültükben.

Furcsa szórakozásukba a levegő narancssárgás örvénylése iktatott szünetet. Tenyerükkel eltakarták elfoglaltságuk tárgyát, miközben láthatóan feszülten figyelve várták, kit hoz magával az átjáró.

Lassan kirajzolódott egy karcsú, mégis kellően izmos alak, végül kilépett a hamu fedte talajra. Észlelte ugyan a tőle néhány méternyire ülőket, de csupán egy röpke pillanatot fecsérelt rájuk; sokkal fontosabb feladatot jelentett számára, hogy lecsillapítsa viharként tomboló gondolatait.

- Nocsak, ezúttal is egyedül? Azt beszélik, Lucifer hamuvá fog égetni, mi pedig majd végigsétálhatunk a darabjaidon – szólalt meg kárörvendőn az egyik őt figyelő, hamiskás tekintetű démon, akinek csintalan fekete tincsei szinte a szemébe lógva takarták el homlokát.

- Nézd csak, még meg is sebesült. Nagyon erős lehet az az angyal, azt hiszem, nekünk is félnünk kellene tőle. Mi lesz, ha kiszemel minket magának? – folytatta a gúnyolódást a másik, magasabb és izmosabb társa, látványosan befeszítve bicepszeit előadása közben.

Jonghyun megtorpant, s nyugalmat erőltetve tagjaira, lassan az őt megszólító felé fordult.

- Azt pedig a törvényeink beszélik el, hogy aki bármilyen földi holmival vagy szerrel beszennyezi a földünket, annak élete szintén Lucifer döntésére van bízva.

- Igaz, ám ehhez Minhonak is lesz pár szava. Kyuhyun és Sungmin is őt támogatja, akikről mindenki tudja, milyen bizalmas kapcsolatot ápolnak az urunkkal. Te és az a mihaszna semmirekellő Heechul... nemsokára mindketten Minho lábai előtt térdelhettek könyörületért esdekelve – szélesedett ki a kárörvendés sötét mosolya az alacsonyabb arcán.

- Kyuhyun és Sungmin egymással is bizalmas kapcsolatot ápolnak. Talán túlontúl bizalmasat is. De nekik szabad, mert ők a legerősebbek köztünk – röhögött fel a magasabb, kidolgozott testű, mire ravaszul csillogó szemű társa oldalba bökte.

- Ez most nem számít, Siwon.

Jonghyun háborgó lelkében kitörni készült a düh tűzhányója.

- Mit mondtál az előbb? – mordult összeszorított ajkakkal a legutóbb megszólalóra, miközben ökölbe szorított kezében vörösen izzó tűzgolyó formálódott.

- Jonghyun, ne csináld! Állj le! – termett előtte hirtelen Heechul, mielőtt felemelhette volna karját. Mélyen szemeibe nézve szorította meg csuklóit. – Nyugodj meg, és gyere velem.

- Ezek a... – fojtotta magába a keserű szavakat a szürke hajú, miközben szorosan összezárt ujjai közt lassan elhamvadt az energiagömb.

- Ne foglalkozz velük, csak gyere – húzta maga után Heechul, ő pedig a testét szétfeszítő düh ellenére engedett neki, eltávolodva a két kellemetlen alaktól, akik – messze hangzó kacagásukból ítélve - felettébb jót mulattak a látványon.

*

- Mi történt? – fürkészte Jonghyun tekintetét a másik, miután egy sötétzöld bokrokkal és fákkal szegélyezett kis földi ligetbe érkezve helyet foglaltak az egyik kopottas fapadon. - Megsebesített? – fogta vékony ujjai közé a másik alvadt vértől vöröslő kézfejét, társa azonban kelletlenül rántotta el a kezét.

- Én... nem tudom megmagyarázni. Mintha csak szórakozna velem. Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az angyalok szoktak. Magabiztos volt, és nem félt hozzám érni, a tekintete pedig... szinte lebénított. Hagytam futni. Annak a két alaknak igaza van, nekem végem – vetette tekintetét a tőle jobbra magasodó bokorra, melynek ágai közül két jajveszékelő veréb menekült ki.

- Szóval ezért akarja ennyire Lucifer... Mert különleges – sóhajtott Heechul. – Azt mondod, szórakozik? Mi is szórakozhatnánk egy kicsit vele, csak Donghae-t kell megkérnünk, hogy segítsen. Meg is van, mit kell tennünk, csak figyelj rám – derült fel egy pillanat alatt porcelánszínű arca.

***

#

A Föld napsütötte keleti táján, ahol kidőlt-bedőlt falú viskók sorakoztak a vízszagú rizsföldek szélén, ahol máskor a kiszáradt földutakon poros, barna arcú gyerekek kergetőztek mezítláb, most csupán a félelem és a fájdalom hangjai szálltak a portól elnehezült, forró levegőben.

A talaj egyre erőteljesebb remegésbe kezdett, miközben a mélyből különös reccsenések zaja hallatszott, mintha a Föld magja egyszeriben le akart volna rázni köpenyéről minden élőt és élettelent, ami rátelepedett. A gyerekek sikítva kapkodták lábaikat, ahogy végigfutottak a legszélesebb úton, melynek poros felszínén is olyan sebek nyíltak, mintha felhasították volna azt.

Amint egy pillanatra megszakadt a föld morajának hangja, hirtelen még hallhatóbbá váltak az emberek segélykiáltásai, melyek baljósan másztak Taemin fülébe. Kibummal szavak nélkül is megértették már egymást a hasonló helyzetekben, így ezúttal is elég volt egy szempillantás, és – ügyelve, hogy senki ne lássa őket – azonnal felöltötték emberi alakjukat.

A robajtól felverődött por kárörvendő felhőkbe tömörülve emelkedett a házak romjai fölé, bekúszva minden aprócska résen, mintha élvezetét lelte volna az egyszerű emberek kétségbeesett küzdelmének látványában. A két angyal azonban rendíthetetlenül vetette magát a zűrzavarba, hogy segíthessenek.

*

- Nem lélegzik, és a szívét sem érzem – szólt a következő pillanatban, már egy romhalom közepén állva Taemin Kibumhoz, aki kétségbeesve kapta fejét arra, majd újra lehajolt a lábai előtt torlaszt emelő vályogdarabhoz.

- Tarts ki egy kicsit, mindjárt kiszabadítunk – nyújtotta be egyik ujját az apró résen, majd óvatosan odalépkedett társa mellé, s leguggolva kezdte keresni az eszméletlen, vértől és portól szürkésvörös arcú nő pulzusát. – Én sem érzem. Menj, foglalkozz a kislánnyal – pillantott fel Taeminre, majd szétnyitotta ujjait, s másik tenyerét is a nő arca fölé tartva igyekezett rajta segíteni.

A szőke hajú még egy pillanatig szomorú arccal figyelte őt, majd vigyázva megközelítette az előbbi rést. Óvatosan leemelt egy kisebb darab vályogtéglát, s a háta mögé dobta, mikor halk nyöszörgés ütötte meg a fülét.

- Ne félj, itt vagyok – Taemin izmait megfeszítve gördített le egy nagy darabnyi törmeléket a kupacról, mely valószínűleg a falból származhatott. Homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, miközben a nádtető összetöredezett darabjait eltávolította az útból, végül lassan kihúzott egy vaskos gerendát, és azt is félredobta. – Fogd meg a kezem – nyújtotta be karját a keletkezett résen, s a következő pillanatban felragyogott az arca, amint egy aprócska, hosszú fekete hajú kislányt kiemelt onnan.

Karjaiban biztonságosan tartva lépdelt végig a romok közt, ám amikor tekintete társára siklott, hirtelen minden öröme elszállt. Kibum leszegett fejjel, immár angyali alakjában állt a félig kiszabadított nő remegő lelke előtt, szorosan tartva annak csuklóját, aki kétségbeesett elszántsággal akart közelebb jutni kislányához...

#

Taemin hirtelen feleszmélt nyomasztó álmából. Mialatt lélegzeteit igyekezett rendezni, tudatosult benne, hogy elméje az előző nap történteket idézte újra elé. Következő gondolata azonban teljesen más irányt vett.

Még csak egyetlenegyszer kelt fel a nap azóta, mégis... látnom kell őt.

***

Ezalatt a Mélység sötét, nyirkos barlangjában a szürke hajú démon testét összehúzva feküdt a kemény kőpamlagon, egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasa s lágyan remegő pillái mégis mintha valami különleges nyugalmat mutattak volna.

#

Jonghyun álomvilágában fehér, puha, párnák csiklandozását érezte nyakán, ahogy végignyúlt a frissen mosott illatot árasztó hószín lepedőn. Nem volt azonban egyedül; a légáramlat, melyet mélyen orrába szippantott egy ismerős, tengervizes illatot hozott magával.

A szíve jól ismerte a fiút, aki óvatos mozdulatokkal fészkelte be magát az ágy végénél a takaró alá, s csintalan csókokkal borította be lábszárait, combjain át haladva egyre feljebb, szándékosan érintetlenül hagyva legérzékenyebb részét.

Bőrét a forró hideglelés szele égette a másik csókjai nyomán, aki a következő pillanatban kidugta fejét a takaró tetejéhez érve - Jonghyun azonban nem látta az arcát.

Hogyan is láthatnám, mikor ez mind csak káprázat? Ő már nem él, én pedig még a nevére sem emlékszem...

Mintha hirtelen darabokra tört volna minden. Fel akart ébredni, kirángatni magát ebből a fájdalmas látomásból, mégsem a barlang hideg szürke fala tárult szemei elé. Helyette ugyanazt az ismerős, nyüzsgő utcát látta – s a rengeteg ember között, éppen vele szemben ott állt az az angyal, lassan kitárva fehéren ragyogó szárnyait, egyenesen őt nézve.

Jonghyun elvarázsolva a látványtól indult meg a másik lény felé, keresztülvágva a mindkét oldalról tóduló halandók között, mire azonban közelebb ért, az angyal eltűnt szemei elől.

#

Amint kipattantak a szemei, újra mellkasában érezte azt a különös nyomást, mint akkor, ott, abban a kihalt, narancssárga falú szobában.

Nem vihetem Lucifer elé...

Határozottan tornászta magát állásba, majd nyitott egy örvénylő átjárót a tökéletlenség világába, miközben maga elé idézte a múltkori kis park képét.

***

Taemin ezalatt a légáramlat mozgatta aranyszőke tincseinek árnyékát figyelte, miközben szárnyait párnaként összecsukva nekidőlt a sötétbarna ablakkeretnek. Miután már annyiszor lejátszódott szemei előtt a jelenet, amint a démon előlép az örvényből, felidézve mindegyik variációra a megfelelő reakciót, hirtelen egészen üresnek érezte magát.

Vajon meddig kell még hazudnom neki?

Gondolatai folyamából a kialakuló örvény szele emelte ki, melyből néhány másodperc múlva két alak körvonala rajzolódott ki - Taemin azonban csak az egyiküket látta. Légvételei szabályozásával készítette magát a lehetséges harcra, miután felvette emberi alakját, próbálva lecsendesíteni hóbortos szívét, míg Jonghyun kilépett az áramlatból, s szembefordult vele.

- Hát, itt vagy. Örvendetes, hogy várnom sem kell rád. Mielőtt azonban pontot tennénk ügyünk végére, még kérdeznék tőled valamit. – A démon egy pillanatra elhallgatott, amint Taemin számára láthatatlan társa odasétált az angyalhoz, és egészen közelről szemügyre vette azt. - Mondd, mégis honnan vetted azt, hogy bármi közöm is van a jó energiához?

Taemin vonásai egy pillanatra ellágyultak, majd akaratlanul is mosolyra húzta száját szíve és elméje sugallatainak kibékíthetetlen ellentéte. A másik démon közben körbenézte őt, majd jobb oldalán megállva fordult maga is Jonghyun felé.

- Az egyik látónk mondta. Őt használtam, hogy könnyebben a nyomodra bukkanjak, hisz’ a Teremtő...

- Hazudsz! Mégis, miféle angyal vagy te?! – Jonghyun érezte, hogy a múltkori remegés újra kezd erőt venni tagjain. Kétségbeesetten fürkészte Taemin titokzatosan ragyogó szemeit, miközben kezei akaratlanul is ökölbe szorultak.

Ekkor azonban egy zöldes gömb zúzódott darabokra az angyal lábai előtt, melyből szürkés füst kezdett szivárogni. – Miért...? – eszmélt rá a démon, hogy társa valószínűleg félreértette mozdulatát, s idő előtt használta a kábító gömböt.

- Ez... honnan...? – Taemin szaggatott mozdulattal fordította oldalra fejét, ahogy lassan légutaiba férkőzött a szer.

- Ne! Hagyd! – kiáltott ekkor Jonghyun a társára, aki már egy fagyasztó gömböt szorongatott, a másik azonban összeráncolt homlokkal nézett vissza rá.

- Ha nem bénítjuk meg, veszélyes lehet, mikor magához tér.

- Kihez beszélsz? – fordult lassan balra Taemin is, ekkor azonban a szoba imbolyogni kezdett szemei előtt, s egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. - Szóval... csapdába csaltál? – húzódott fájdalmas mosolyra a szája.

Mielőtt azonban Jonghyun válaszolhatott volna, egy ragyogó háromszögtőr suhant be a nyílt ablakkereten, mely vállát felsértve csapódott a falba.

- A fenébe is! – guggolt a földre láthatóan dühösen a másik démon, Jonghyun azonban nem követte a példáját, hanem egyenesen Taemin felé indult, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy így jól látható célponttá válik.

- Velem kell jönnöd. - Újabb két tőr repült be, s ő mindkettőt kikerülve lépett az angyal elé, aki ekkor már a földön fekve pihegett. Sietve a karjaiba kapta, míg még mindig láthatatlan, guggoló társa viszonozta a kívülről érkező tüzet, majd nyitott egy átjárót.

Ekkor azonban újabb tőröket pillantott meg a levegőben. Az átjáró jó három lépés, de ő nem sérülhet meg. – Gondolkodás nélkül fordított hátat, s összeszorított ajkakkal tűrte, hogy az egyik tőr a hátába fúródjon, míg a másik feje felett suhant el.

- Az igazat... akarod? – gördült ki egy csillogó könnycsepp Taemin lecsukódó szemeiből. – Hát, tessék... – csúsztatta remegő kezét a másik hideg homlokára, aki ebben a pillanatban tisztán látta őt az aszfalton feküdni, ugyanazon a forró nyári napon, ugyanabban a kék csíkos pólóban, ugyanazzal a mosollyal élettelen arcán...

...Ézemi...