A hópelyhek tánca (Heechul) 8. Amikor a kívánságok teljesülnek

Amíg Zhoumi, Siwon és Henry tovább társalogtak a közönséggel, Heechul elvarázsolt mosollyal az arcán sétálgatott fel és alá a színpadon, a rajongók arcát fürkészve.

- Valami baj van? – súgta a fülébe Hyukie, mert felfigyelt szokatlan viselkedésére.

- Nem, semmi – felelte Heechul halkan.

Hogy is oszthatná ezt meg vele? Így is elegen nézik már tébolyultnak...

Ahogy ezt végiggondolta, csak nevetni tudott önmagán. Miután a három fiú mondókája véget ért, kuncogva ballagott le újra a színpadról, majd eltűnt a színfalak mögött.

Az It’s You zenéje szólalt meg, és az M tagjai beálltak helyükre. A menedzser utasítására Heechult is bevonták a dalba, aki egy emelvényen állva énekelt. Megjelenését a tömeg ovációja fogadta, ő viszont közben egész máshol járt. Írjam ki az instagramra? Áh, de nem ismert fel, biztos ott sem követ. Vagy adjak fel egy hirdetést? De mi van, ha nem olvas újságot?

Nem sokkal később elvonult az öltözőjébe, ahol az arcába tolt púderecset magához térítette. Rezzenéstelenül tűrte, hogy levegyék róla fekete öltönyét, és egy hosszú, szőrmés fehér kabátot adjanak rá. Úgy érezte, itt az alkalom, hogy minden felgyülemlett érzést kiadjon magából, hiszen az ő szóló produkciója következett.

***

- Uh, nagyon szeretem ezt a számot tőle! – ujjongott Nara, ahogy a rajongók sikítása közepette megjelent Heechul, és megszólalt a Close Your Mouth.

- Nagyon szép… Olyan átéléssel énekel - piszkálgatta az ajkát Jihyun, miközben tekintete ismét a fiúra szegeződött.

- Figyelsz te a szövegre?

- Nem a szöveg, hanem… ő… és a hangja.

- Hogy ő szép? Inkább érdekes – nevetett Nara.

- Ah, ezt ne! – takarta el a szemeit Jihyun, mikor Heechul beleült az előzőleg odakészített vörös bőrfotelbe, és a műsor részeként egy csapanyi táncos lány végigsimított mellkasán.

- Csak nem féltékeny vagy? – Igazán szórakoztatónak találta barátnője reakcióját.

- Hogy lehetnék az? – motyogta a másik, miközben lassan elvette ujjait az arca elől. – De miért megy el már megint? – nézett Heechul után, aki ismét elhagyta a színpadot.

- Minden koncert ilyen, hatszázszor átöltöznek. Nézd a kivetítőt, olyan dilisek!

- Ez meg mi? - lepődött meg Jihyun, mikor a fiúk elkezdtek Shindong szólójáról beszélni, amire a közönség hangos sikítással felelt.

- Mindjárt meglátod - vigyorgott a fülébe Nara.

- Haha, ez vicces! Egész jól táncol.

- Lesz jobb is, ha a megérzésem nem csal. Ah, Siwon - pirult fülig, mikor a fiú bedobta magáról a pólót, és úgy kezdett el táncolni a színpadon.

Jihyun jót mosolygott rajta, egészen addig, míg a tömeg el nem kezdte Heechul nevét skandálni, akit a többiek a színpad elejére tereltek. A lány csak nézte őt, és egyre inkább úgy érezte, hogy meg kell szabadulnia a kabátjától. Ilyen szenvedélyes is tud lenni? És az a mosoly... Csábító, de mégis olyan édes. - Megbűvölten figyelte őt, és közben fél kézzel igyekezett kigombolni a kabátja gombjait, kevés sikerrel.

- Ennyire tetszik? - vigyorgott a fülébe Nara, mire Jihyun hátat fordított neki szégyenében; de nem telt bele két másodperc, sokatmondóan pillantgatott barátnője szemeibe:

- És azzal a Siwonnal mi a helyzet?

- Ne mondd, hogy neked nem tetszik! – vágta rá Nara hárításképpen.

- Nekem… Heechul tetszik – mondta ki először hangosan azt, amire már olyan sokat gondolt, és érezte, ahogy elönti arcát a forróság.

- Utoljára akkor láttalak ilyennek, mikor a szalagavatón felkért táncolni Chungho, akibe fülig bele voltál esve.

- Nem vagyok beleesve – piszkálgatta a körmeit Jihyun, de a szíve nem épp eszerint dobálózott a mellkasában.

- Mind így kezdjük…

- Kezdeni? Mit?

- A rajongást.

Szóval, csak egy egyszerű rajongó volnék?

- Már vége is? – nézett maga elé Jihyun csalódottan, miután a fiúk elénekelték a Marry U-t, elbúcsúztak, és levonultak a színpadról.

- Tíz óra elmúlt, vége van. Na, mi a véleményed róluk? – kérdezte tőle Nara, miközben az egész nézőtér nyüzsgő hangyaboly módjára lassan mozogni kezdett a kijáratok felé.

- Különleges... - révedt bele Jihyun a tömeg bámulásába, miközben lábai automatikusan vitték őt előre csigatempóban, ahogy a kapuk felé haladtak.

- Nem azt kérdeztem, hogy Heechulról mi a véleményed!

- Nem? - kapta felé a fejét a másik.

- Mindegy, megértelek. Igyekezzünk kifelé, mert én már nagyon álmos vagyok.

- Jó lesz most aludni - ásított egy nagyot Jihyun, miközben a szája elé csúsztatta kézfejét. - De unnie, én megéheztem. Együnk valamit, mielőtt hazamennénk!

- Enni? Ilyenkor?

- Kérlek! Nagyon éhes vagyok... - simogatta pocakját Jihyun, esdeklően nézve barátnőjére. Épp ekkor léptek ki a csarnokból, és a tömeg lassan oszladozni kezdett odakint, hangos zsivajuk szétáradt a környező utcákban.

- Jó, legyen. De ilyenkor már csak az éjjel-nappalik vannak nyitva.

- Nem baj, úgyis régen ettem rament. Lehet itt is kapni, ugye?

- Persze. És szerencsére pont ott van egy bolt - mutatott az utca másik oldalára Nara.

- Mondd, a rajongók... hogy tudnak találkozni a... kedvenceikkel? - szürcsölgette a ramen levét Jihyun, miközben a két lány Nara lakásán ücsörgött a TV előtt.

- Hát, ez nem könnyű. Ha VIP jegyet veszel egy koncertre, akkor láthatod őket közelebbről. Vannak rajongói találkozók, ahol dedikálnak is neked. És persze, véletlenül is beléjük botolhatsz az utcán, ahogy te Heechulba. Bár ilyenkor nehéz őket felismerni, mert mindig álcázzák magukat. Te forgatsz valamit a fejedben, látom rajtad! - szedte le ő is a ramenes pohár tetejét, és nagyot szürcsölve a levéből, enni kezdett.

- Ugyan, mit tehetnék? - kezdte el kevergetni pálcikájával az ételt Jihyun. - Köszönöm neked ezt a napot, unnie!

Tudom, hogy be kell érnem ennyivel...

- Nagyon szívesen!

- Jó éjt, unnie! - ásított egyet Jihyun, és felállt a fotelból.

- Neked is! A fürdőt tudod, merre találod. A szekrényben van törölköző és pizsama.

- Köszi - fordított neki hátat a másik, és lehajtott fejjel csoszogott Nara nagy, lila papucsában a fürdő felé. Látni szeretném. Akkor is, ha csak egy rajongóként tekintene rám. Csak hadd nézhessem őt…

***

- Beüljünk valahova? - bökte meg Heechul vállát Gunhee, aki ekkor lépett be a hotelszobába. Kangin már hangos horkolással aludt, Heechul pedig az ágya szélén ülve nyomkodta mobilját, tudomást sem véve a külvilágról.

- Nem akarok - felelte, fel sem tekintve a készülék kijelzőjéről.

- Nézd, nyertem! - virult ki egy pillanat alatt, és Gunhee arcába nyomta telefonját, aki erre csak a szemeit forgatta.

- Mondd, meddig akarod még ezt csinálni? Meddig vársz a lehetetlenre? A szerelmet nem lehet erőltetni, nem jöttél még rá? Csak éld az életed, ahogy szeretnéd, és meglátod, az egyik nap jön egy lány, aki elvarázsol.

- Mégis, meddig várjak a csodára? Senki nem bírja ki pár hónapnál tovább mellettem. Én... attól félek, egyedül fogok megöregedni. Egyébként se akarok öreg lenni, főleg nem magányosan.

Tekintetében ott ült a reményvesztett csalódottság, amit Gunhee is észrevett. Átölelte ő, és szomorú szemeibe nézett:

- Itt maradok veled, rendben?

Heechul némán bólintott, pillantásában benne volt barátja iránt érzett mély hálája, hisz’ ez a fiú több mint tíz éve mellette állt, együtt örült vele, és mindig segítette őt a bajban. Azon gondolkodott, vajon képes lesz-e maradéktalanul viszonozni azt a sok jót, amit ez idő alatt tőle kapott.

Gunhee lábujjhegyen odatipegett saját ágyához, elvette onnan a párnát, majd bebújt barátja mellé a takaró alá.

- Menjünk plázába! Hjaa, kelj már fel! - rázogatta a vállait Heechul, aki erőtlenül nyitotta résnyire szemeit, majd rekedt hangon megszólalt:

- Mondtam már, hogy nagyon idegesítő tudsz lenni néha? - átfordult a másik oldalára, hátat fordítva ezzel az őt zargató fiúnak, és fejére húzta a takarót.

- De már kilenc óra elmúlt, nézd, besüt a nap!

- Bezzeg, Kangint nem mered felkelteni... - motyogta Gunhee a takaró alól.

Heechul megforgatta szemeit, majd felpattant, de úgy, hogy az egész ágy beleremegett, belecsusszant kék papucsába, és az ablakhoz szökdelt.

- Woaa, olyan szép!

Gunhee kidugta fejét a takaró alól, és összeszűkült szemmel nézett barátjára. Pont olyan, mint a macskája: addig ugrál össze-vissza, amíg nem éri el, amit akar. Csak az a különbség, hogy neki a csukott ajtó nem jelent akadályt…

Feltápászkodott, de úgy lógatta karjait teste mellett, mintha azok rongyból lennének. Odacsoszogott aprócska, citromsárga bőröndjéhez, és a ruhái közt kezdett el válogatni. Ahogy a kezébe akadt valami megfelelőnek tűnő darab, felnézett, gyilkos tekintetet küldve Heechul felé, aki még mindig az ablakban lógott, és ezúttal telefonja nyomkodásába feledkezett bele.

Gunhee úgy gondolta, kitol egy kicsit vele, ha már egyszer felverte őt. Kézbe vette telefonját, majd a füléhez emelte:

- Jó reggelt kívánok! Szeretnék kérni egy taxit a Jianguo Hotel elé. Ha lehet, minél hamarabb szíveskedjenek küldeni, sürgősen kellene! Nagyon köszönöm! – hadarta a telefonba kínaiul.

- Hjaa! Te mit…? Tedd le! – Bár nem igazán ismerte a nyelvet, a ’taxi’ és a ’hotel’ szavak hallatán Heechul szemei úgy kikerekedtek, akár két érett cseresznye; odaszaladt barátjához, aki épp akkor nyomta meg a letevő gombot. Gunhee arcára letörölhetetlen vigyor rajzolódott:

- Na, mi az? Mégsem akarsz plázába menni? Siess, mert a végén lekésed a taxit!

-  Aish! – vigyorodott el ő is, és piros bőröndjében kezdett turkálni, majd úgy száguldott be a fürdőbe, mint aki az életéért fut. - Ezt még visszakapod! – motyogott magában, ahogy ledobta magáról a pizsamát, és magára kapkodta utcai ruháit.

Alig, hogy visszaért a hálószobába, a taxi már meg is érkezett, így épp annyi ideje volt, hogy előkaparja a napszemüvegét, a baseballsapkáját és a pénztárcáját. Eközben viszont kirántotta a kulcsát is a bőröndjéből, ami hatalmas csattanással ért földet, felébresztve az eddigieket átalvó Kangint.

- Hja, mi ez?  - emelte fel a fejét párnájáról az említett.

- Bocsáss meg, de most nincs időm elmagyarázni, mert lekésem a taxit. Ne haragudj! – rohant ki az ajtón Heechul, Gunhee pedig röhögve követte. 

***

- Mára terveztél valamit? - kérdezte barátnőjétől Jihyun, miközben reggeli pirítósát majszolgatta az asztalnál.

- Elmehetnénk vásárolni egy kicsit, mit szólsz? - tette le az asztalra csészéjét Nara, miután belekóstolt gőzölgő kávéjába.

- Az most nagyon jól esne - bámult ki az ablakon Jihyun a szikrázó napsütésbe, amely rávetült a fehér hótakaróra, és ezernyi csillogó fénypontként tükröződött onnan vissza, szinte elvakítva szemlélőjét. - Akkor megyek is öltözni!

- Jól van, siess! – Nara gyorsan elmosogatott, majd ő is a szobájába vonult. Mikor elkészült, hívott egy taxit, majd feltett egy egyszerű sminket. Alig, hogy befejezte, az ablakból meglátta, hogy az autó begurul a tömbház elé.

- Mennünk kéne, itt a taxi - kopogott néhány perc múlva a vendégszoba ajtaján.

- Kész vagyok! - ugrált oda fél lábbal az ajtóhoz Jihyun, hogy kinyissa azt, majd belebújtatta másik lábát is apró csizmájába, mikor behallatszott kintről a taxi dudálása.

- Oh! - takarta el a száját zavarában, majd felkapta a kabátját, és kiszaladt az ajtón. Persze, a táskáját odabenn hagyta, amiért csakhamar vissza is tért, mire Nara vigyorgó arcával találta szemben magát, aki kezében billegtette az apró világoskék táskát.

- Még mindig szétszórt vagy, ha sietsz.

- Te meg még mindig kinevetsz, ha ilyen történik.

- Menjünk - nyitotta ki előtte újra a bejárati ajtót mosolyogva Nara.

Negyedórás kocsikázás után oda is értek a legközelebbi plázához, és az első emeleti parkolóházban álltak meg. Jihyun ellentmondást nem tűrve gyorsan a taxis tenyerébe nyomta a pénzt, majd a világ legártatlanabb tekintetéve nézett barátnőjére.

- Menjünk oda! – mutatott Nara az egyik második emeleti ruhaüzletre, amelynek egyik kirakatában a próbababák között fellógatott kis diszkó gömböcskék szórták szanaszét a fényt, a másikat pedig színes papírvirágok díszítették.

- Ah, ez olyan szép! Menjünk! – mosolygott Jihyun, mire megindultak a mozgólépcső felé.

Odabent mindketten nézelődni kezdtek, majd megszólalt Nara:

- Ezt nézd! Ha elmész ebben bulizni, minden pasit le fogsz venni a lábáról - emelt le az állványról egy fekete, mélyen dekoltált mini ruhát.

- De unnie, tudod, hogy én nem hordok ilyen merész ruhákat, és mondtam már, hogy most pasizni se szeretnék. Csak Heechult szeretném látni…

- Ts, pedig olyan csinos lennél benne... - biggyesztette le ajkait amaz.

- Nekem inkább ez tetszik - mutatott az egyik próbababán bemutatott öltözékre. Egy halványlila, majdnem térdig érő ruha volt, fehéres virágmintával, alján csipkedíszítéssel, vállait egy bézs, kötött boleró fedte, lábain pedig egy szintén bézs, kötött harisnyát pillantott meg Nara.

- Hmm, tényleg csinos - hagyta helyben.

- Akkor felpróbálok ezekből egyet, legalábbis, remélem, hogy – tologatta a fém állvány karjait – találok belőlük a méretemben. Áh, a ruhából van! – örvendezett, és Narára rá se nézve kezébe nyomta a vállfát. – Bolerót is találtam – dobta ezt is az előző tetejére, majd a harisnyák között kezdett el matatni vékony ujjaival.

- Hja, mi vagyok én, teherhordó? – méltatlankodott Nara.

- Uh, ne haragudj, unnie! – vette ki a ruhákat barátnője kezéből, majd a próbafülke felé indult, ahová Nara is követte, aki időközben kiválasztott egy zöld, testhez simuló ruhát.

A két lány jókat nevetve sétált ki az üzletből. Örültek vadonatúj szerzeményeiknek, és élvezték az együtt töltött időt.

***

- Na, merre menjünk? – kérdezte barátjától Gunhee, amint beléptek a plázába, és megtettek néhány lépést az aula közepe felé. Heechul felnézett, majd lassan körbefordult:

- Nem tu… Ez most komolyan…? Igen, ez ő - motyogta, miközben le sem vette a szemét a lányról, aki épp leért a mozgólépcsőn az első emeletre, majd eltűnt egy oszlop mögött.

- Mi van? Megőrültél? - próbálta vele tartani a tempót Gunhee, Heechul ugyanis úgy viselkedett, mint akit hipnotizáltak: Futni kezdett, majd felszökkent a mozgólépcsőre, neki pedig nemhogy magyarázatot nem adott, még rá sem nézett. - Hallod? - szólt utána a hárommal lentebbi lépcsőfokról, de mintha csak egy álló lámpával próbált volna kommunikálni.

- Aish, már megint el fogom veszíteni - kezdte kettesével szedni a lépcsőfokokat Heechul. Ahogy felért, sietve nézett körbe, de nem látta sehol a lányt a sok színes kabátos, mégis szürke ember között. Olyan csalódott lett, hogy sírhatnékja támadt, mikor egyszer csak meglátta őt a parkolóház felé haladni.

Heechul rögtön futásnak eredt, és közben nem győzött elnézést kérni azoktól, akiknek útközben nekiment.

- Várj, kérlek! Ne menj el! Jihyun, állj meg! - kiabált utána kétségbeesetten, de túl messze volt: A lány egy pillanatra megtorpant, és körbenézett, de nem vette észre őt, ezért tovább haladt a parkoló felé Narával. Heechul viszont tovább futott, nem adta fel. - Jihyun!! – kiáltott szinte reményvesztetten, mikor Nara épp kilépett a parkolóházba vezető ajtón, és átadta a kilincset az említettnek.

Utolsó, kétségbeesett próbálkozására a lány mintha megmerevedett volna egy pillanatra: Lassan megfordult, és végre észrevette őt, de arckifelezéséből úgy tűnt, fogalma sincs, ki az, aki itt, Kínában a nevét kiabálja. Heechul lélekszakadva szaladt oda hozzá.

- Szia, én... Ne haragudj, még… be sem mutatkoztam, Kim Heechul vagyok - hajtott fejet a fiú lihegve, majd levette a sapkáját és a napszemüvegét. Előbukkantak vörös hajtincsei, és a hirtelen beszálló légáramlattól csapkodni kezdtek arca körül. - Ráérsz ma délután?

- Ööö... igen - kapta kezét az arca elé Jihyun zavarában, érezte, ahogy fülig vörösödik, és a szíve azonnal gyorsabb tempóra kapcsol. Ez most komoly? Nem álmodom? Ő tényleg itt van? És tényleg elhívott?

...Ézemi...

Szerelem első látásra (Leeteuk)

Műfaj: romantikus, erotikus

Figyelmeztetés: 18+ 

Megjegyzés: Ez a fici egyik kedves dongsaengemnek, Tinának íródott. Persze, ettől függetlenül bárki elolvashatja, és ez alkalommal is szívesen fogadok mindenféle építő jellegű véleményt.

Bár vállaimon már ott ült az egész heti fáradtság, ahogy kiléptem az épületből, a sugárzó napsütés mintha néhány másodperc leforgása alatt feltöltötte volna a testemet és a lelkemet. Elengedtem a kapitányság nehéz bejárati ajtaját, amely egy újabb tenyérpárhoz csapódott, melynek tulajdonosa szintén épp kifelé igyekezett.

Fekete, szegecses magas sarkúmban felszabadultan lépdeltem lefelé az ezüstszürke fényben úszó lépcsőkön, majd amint leértem, behunytam a szemem, tüdőmet megtöltöttem a friss levegővel, és kinyújtóztattam az üléstől elgémberedett tagjaimat.

Ez alatt a néhány másodperc alatt sok ember elviharzott mellettem; hallottam a női cipősarkak fürge kopogását, és a férfi lábbelik lapos csoszogását. Mind rohantak, bele az életükbe, de ezúttal nem követtem a tömeg példáját, bár nekem is volt még aznapra elintézni valóm.

Csak élvezni akartam egy kicsit a napfényt, hiszen olyan kevés időm jutott erre: Az irodában egész nap riadt, kisírt szemű áldozatok és szemtanúk fájdalmas emlékei között kellett turkálnom, hogy képes legyek magam elé idézni és lerajzolni az elkövetők arcát. Nem volt időm és lehetőségem kifelé bámészkodni az ablakon, hogy az eget kémleljem.

Hazaérve a kis lakásomba, rendszerint vacsorát készítettem magamnak, elvégeztem a szokásos napi rutint, majd fáradtan rogytam le a kanapéra, hogy azután a TV bámulásával zsibbasszam még egy kicsit az agyam, mielőtt lefeküdnék.

Ez az este is az előzőekhez hasonlónak ígérkezett, munka után viszont még beterveztem egy kis vásárlást, mivel szükségem volt egy elegánsabb kinézetű szandálra, amit a nyári melegben hordani tudok majd.

Most is a kedvenc boltom felé vettem az irányt, amely a kapitányságtól csupán kétsaroknyira volt. Még három évvel ezelőtt bukkantam rá erre a helyre, amikor felvettek ide dolgozni. Nem hogy a munkába illő öltözékem nem nagyon volt akkoriban, de még azt se tudtam igazán, mi állna jól nekem, mert jobbára csak egy farmerből, egy pólóból, és egy egyszerű sportcipőből állt a mindennapi öltözetem.

Az eladók viszont nagyon kedvesen siettek a segítségemre, amint észrevették tanácstalanságomat. Sokat köszönhettem hát nekik, amit azzal próbáltam meghálálni, hogy a törzsvásárlójukká váltam.

-  Szia! - köszöntem Heejinnek - aki az egyik eladó volt az üzletben -, miután beléptem.

-  Szia, Kyungmi! Miben segíthetek? - üdvözölt a szokásos mosollyal arcán.

-  Nos, szeretnék valami szandált, ami...

-  Olcsó, de elegáns? - szólt közbe.

Ez a lány már jobban tudja, mit akarok, mint én magam.

-  Pontosan! - bólogattam.

-  A lábbelik átkerültek oda hátra - mutatott az üzlet másik vége felé. - A főnöknek az az ötlete támadt, hogy bővítsük a választékot esküvőre szánt cipőkkel, mert összebarátkozott a szomszéd ruhakölcsönző tulajával. Azóta a cipőkkel már nem én foglalkozom, hanem Leeteuk. Kedves srác, majd meglátod - mosolygott rám.

-  Hát, jól van. Mindjárt letesztelem, van-e olyan kedves, mint te - vigyorogtam Heejinre, aki szinte már a barátnőm volt, azt leszámítva, hogy mindig csak itt, a boltban találkoztunk egymással.

Megkerülve a fém állványokat, egy magas, szőkésbarna hajú, kedves arcú férfit pillantottam meg, éppen az első polc sarkának támaszkodva húzogatta csillogóan tiszta, barna bőr cipőjét a fa padlón. A fehér ing és a bézs nadrág, amit viselt, tökéletesen simult rá, kiemelve formáit.

Hmm, szép felsőteste lehet… - állapítottam meg magamban a látottak alapján, mikor a férfi felém fordította arcát:

- Üdvözlöm! Miben segíthetek? - A hangja lágy volt, szinte angyalian csengett, nekem pedig hirtelen az összes levegő elszökött a mellkasomból, és egy fél pillanatra elfelejtettem újat venni.

- Ööö... Szandált keresnék, olyan elegánsabb fajtát. Valami nem túl díszeset, de azért mégis legyen nyári hangulata.

Nyári hangulat... Ez nem egy festmény! Ennél nagyobb hülyeséget nem tudtál kinyögni?

- Máris megnézem, mit tehetek. - Kecsesen megfordult, és hátrafelé indult a sorok mellett, így feltűnés nélkül megszemlélhettem őt hátulról. Szó, ami szó, igazán formás feneke volt, ami csak tovább emelte az összpontszámot. Egy ilyen eszméletlenül jó pasi biztos foglalt...

- Mit szólna ehhez? - nyújtott felém kis válogatás után egy fémes zöld, magas talpú szandált, amelynek pántjait apró virágok díszítették. - Szerintem jól állna önnek ez a szín - húzódott mosolyra újra a szája.

De édes mosolya van...

- A zöldet szeretem, a virágmintát viszont nem nagyon - forgattam a kezemben a szandált.

- Nem tenne mégis egy próbát? Csak próbálja fel, segítek - nézett rám olyan lágyan és kedvesen, hogy képtelen voltam nemet mondani.

Tudom ám, hogy csak azt akarod elérni, hogy vásároljak. Miért hagyom magam mégis csőbe húzni?

- Foglaljon helyet – tett elém egy kis széket. Ahogy kibújtam fekete cipőmből, a lábfejemre pillantott, ujjaival végigzongorázott a dobozok között, és kihúzta a megfelelő méretűt.

Automatikusan a szandál felé nyúltam, hogy kivegyem a kezéből, de másik kezét lágyan végigsimította az enyémen.

- Hagyja csak, majd én. – És ismét az az angyali mosoly rajzolódott arcára.

Festeni sem lehetne szebbet. És az érintése… Mégis, mi van velem? Hiszen nem is ismerem!

Bal kezét a bokám alá helyezte, míg a jobbal rácsúsztatta lábfejemre a szandált, majd óvatosan leengedte a lábamat a padlóra, és megtette ugyanezt a másik lábammal is. Lehajoltam, hogy becsatoljam, erre a fejem egy hangos koppanással ütődött az övéhez.

- Jaj, ne haragudjon, én… Nagyon sajnálom, én… - hebegtem, és azt se tudtam, mit tegyek. Felé nyúltam, de a következő pillanatban el is kaptam a kezem, majd a másikkal sajgó kobakomat simogattam.

- Jól van? – emelte rám tekintetét, mint akinek kutya baja, pedig biztos voltam benne, hogy neki is ugyanennyire fájt, ha nem jobban.

- Én.. igen, persze. – Alig tudtam beszélni, és éreztem, hogy az arcom színe valószínűleg konkurálhat egy frissen főtt rákéval. – Mindjárt megvan. – Úgy döntöttem, inkább gyorsan újra lehajolok, hogy becsatoljam a szandált, ám ettől is mintha még inkább a fejembe futott volna a vér.

Amint elbántam a csattal, hirtelen felálltam, és a tükörhöz sétáltam. Minden oldalról megnéztem, miközben Leeteuk is közelebb lépett hozzám. Éreztem magamon a tekintetét, és ettől hihetetlenül zavarba jöttem. De azt el kellett ismernem, hogy a szandál nagyszerűen állt rajtam, és még kényelmesnek is találtam.

- Nos, mi a véleménye? – kérdezett, és szinte a nyakamon éreztem a forró leheletét, pedig jó kétméternyire állhatott tőlem.

- Tetszik, azt hiszem, megveszem – feleltem, és tekintetét elkerülve fordultam meg, hogy visszasétáljak a kis székhez. Levettem a szandált, majd sietve visszadobtam a dobozába, és tettem egy lépést a kassza felé. 

- Várjon, kérem! - szólt utánam, mire tétován hátrafordítottam a fejem. - Mit szólna egy kávéhoz holnap délután? - Hirtelen elakadt a szavam.

Most komolyan elhívott engem?

- Ah, rendben, nagyon szeretem a kávét - vágtam rá az első idétlen mondatot, ami eszembe jutott, és ezzel újra mosolyt csaltam az arcára.

-  Jó lesz, ha önért megyek négykor?

- Iiigen - mosolyogtam körülbelül úgy, mint akivel most közölték, hogy övé a lottó főnyeremény. - Akkor megadná a címet?

- Ööö, persze, máris - cipzároztam ki a táskámat, és felírtam mindent egy kis cetlire, amit lesütött szemmel nyújtottam felé.

- Akkor holnap... Vigyázzon hazafelé! - hajtott fejet, miután elvette a kezemből a kis papírt. Én is elköszöntem, majd - még mindig eszméletlenül zavarban - a pénztár felé sétáltam.

- Mondd, csak, Leeteuk... szóval... nős, igaz? Nem is, kitalálom: Szoknyapecér, aki mindenkit elcsábít a kedvességével, de miután megkapta, amit akart, sorsára hagyja az áldozatait, ugye? - kezdtem hadarni, ahogy megláttam Heejint a pénztárgép mellett.

-  Hogy mi? Csak nem randira hívott? - ért fülig a szája.

- De igen, de félek, hogy itt valami nem stimmel, túl szép ez így - kezdtem körmömmel kaparászni a szürke asztallapon.

- Kyungmi, te túl sok bűnesetet hallgattál ma, és rémeket látsz. Leeteuk nagyon aranyos srác, ha nem lennék férjnél, tutira bepróbálkoznék nála - sóhajtott, majd elnevette magát. - Sok sikert!

- Köszönöm - ragadt át rám is az öröme, majd felkaptam a szandálomat a pultról. Kiléptem az utcára, és a legközelebbi buszmegállóhoz sétáltam. A hazafelé úton egyfolytában Leeteuk járt a fejemben. Olyannyira elkalandoztak a gondolataim, hogy majdnem elfelejtettem időben leszállni a buszról.

Másnap délután már fél négykor teljes díszben sétálgattam le-fel a lakásban, képtelen voltam megülni a hátsómon, és folyamatosan hosszú, vörös hajamat igazgattam a tükörben, ami ezúttal is leginkább egy szénaboglyára emlékeztetett. Gondoltam, felavatom az új szandálomat: azt vettem fel egy bézs miniruhával. Nagy nehezen eljött a négy óra, és megszólalt a csengő.

A kapucsengőből Leeteuk édes hangja szólalt meg, én pedig gyorsan beengedtem a lépcsőházba. Magam sem tudom, mi történt velem előző nap; úgy elvarázsolt, hogy a szívem máris gyorsabbra vette a tempót, ahogy tudatosult bennem, hogy nemsokára találkozunk.

- Hű, te... nagyon szép vagy! - nézett végig tetőtől talpig, miután kinyitottam neki a bejárati ajtót.

- Nagyon köszönöm - öntött el azonnal a forróság. Mégis, mit művel velem ez a srác? - Te is nagyon jól nézel ki - próbáltam feltűnés nélkül végigfuttatni tekintetemet fekete ingén, amely ezúttal is kiemelte felsőteste tökéletes formáit. - Máris hozom a táskám, addig gyere be nyugodtan - invitáltam az ajtóból befelé, majd a szobámba szaladtam.

Mire visszatértem a nappaliba, amelyen át lehetett eljutni a kijárathoz, ő már a falon függő festményt figyelte.

- Mehetünk? - kérdezte halkan, miután felém fordult.

- Igen, persze – vágtam rá mosolyogva.

- Sajnálom, csak ezzel szolgálhatok - mutatott egy ránézésre tíz év körüli, apró, sötétkék autóra.

- Ugyan, semmi baj. A limuzint úgysem szeretem - próbáltam poénkodni, miközben beszálltam; erre egy újabb angyali mosollyal jutalmazott, amely azonnal szíven talált.

Talán erre mondják, hogy szerelem első látásra? - tűnődtem, mikor hirtelen megszólalt:

- Tetszik a lakásod. Kicsike, mégis igazán otthonos, ezek a meleg színek pedig jókedvre derítenek.

- Igazán így gondolod? - tördeltem kezeimet. Már megint zavarba hoz.

- Igen, és hidd el, értek ehhez, esztétikát tanultam az egyetemen.

- Esztétikát? És mégis cipőket árulsz? Mármint... ne haragudj, ne értsd félre, nincs ezzel semmi baj, csak... - hebegtem, mire közbeszólt:

- Ne szabadkozz, sokan nem értik, miért csinálom ezt, de úgy érzem, én erre születtem, ez a hivatásom. Tudod, szeretek segíteni az embereknek. Jó látni, hogy felragyog az arcuk, mikor megtalálják a hozzájuk illő cipőt, ami egy kicsit a társuk lehet a munkában, vagy abban, amit szeretnek csinálni. - Jól látszott, hogy valóban szívvel-lélekkel végzi a munkáját, és ez még szimpatikusabbá tette őt a számomra.

A nyüzsgő belvárost elhagyva egy kedves kis kávézó elé kanyaradott be. Csak néhány kis asztal állt odabent, színes bárszékekkel. Az ablak mellett helyet foglalva kézbe vettem az itallapot, ahogy Leeteuk is. Pár másodpercnyi csendes böngészgetés után azonban arra eszméltem, hogy már harmadszor haladok végig szememmel a választékon, de még mindig nem fogtam fel, mit olvastam.

Zavart mosollyal tekintettem Leeteukre, aki viszonozta a pillantásomat. Valóban nagyon szeretem a kávét, de ebben a pillanatban ez a fiú sokkal jobban érdekelt, mint bármilyen kávékülönlegesség. Néma szemkontaktusunkat az odaérkező pincérnő zavarta meg:

- Mit adhatok? - fordult rögtön felém. Leeteuk valószínűleg látta az arcomon a tanácstalanságot, mert gyorsan megszólalt:

- Nekem egy sima eszpresszót, legyen szíves.

-  Ah, az nekem is jó lesz - szólaltam meg végre, és ekkor újra találkozott a tekintetünk.

Beszélgetésbe elegyedtünk, és minél többet megtudtam róla, annál vonzóbb lett számomra. Úgy vettem észre, neki is kedvére van a társaságom, mert nagyon kíváncsi volt az életemre, a munkámra, a mindennapjaimra. Egyre több árulkodó pillantást és apró mosolyt küldött felém, a végén pedig már együtt nevetgéltünk egymás történetein.

Olyannyira belefeledkeztünk a társalgásba, hogy észre sem vettük, mennyire eltelt közben az idő. A pincérnő figyelmeztetett minket, hogy záróra van. Miután a számlát rendezte, Leeteuk az órájára pillantott, majd megszólalt:

- Nincs kedved moziba menni? Ha most elindulunk, még időben odaérünk. Úgy tudom, most játsszák az Édes illatot. - Ekkorra már tegeződtünk.

- Nagyon szeretném megnézni azt a filmet, menjünk! - vágtam rá boldogan.

Úton a mozi felé tovább beszélgettünk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezemre csúsztatja a kezét, és gyengéden simogatni kezdi az ujjaimat. Hátamon végigfutott egy hűs áramlat az érintésétől, nem akartam, hogy elengedje a kezem.

Megérkeztünk, és egy párként, kézen fogva léptünk a jegypénztárhoz. A teremben péntek este ellenére elég kevesen voltak, így anélkül el tudtunk jutni a helyünkre, hogy egy csomó emberen keresztül kellett volna gázolnunk.

A filmben nem csalódtam: humoros és romantikus volt, amilyennek ígérték. Leeteuk közben végig a kezemet fogta. Az egyik szerelmes jelenetnél valahogy automatikusan egymásra néztünk. Ő az ajkaimra pillantott, majd újra a szemeimbe, mintha szavak nélkül kért volna engedélyt. Vágytam az ajkaira, de nem akartam ráerőltetni magam, megvártam, míg ő kezdeményez.

Lágyan és óvatosan csókolt, először csak az ajkaival, majd a nyelve is helyet kért magának a számban. Viszonoztam a gyengéd közeledését, és úgy éreztem, mintha a föld felett szárnyalnék; vele, akit még alig ismertem, mégis az első pillanattól vonzódni kezdtem hozzá.

Csókunk egyre forróbbá vált, úgy éreztem, a szívem felrobban, és apró darabjai szétáradnak a testemben, belefúródva minden porcikámba, hogy aztán erőt vegyen rajtam az az édes fájdalom, amivel kívántam őt. Igen, ekkor már többet akartam belőle, a része akartam lenni.

Csak arra eszméltünk, hogy felvillannak a lámpák: a filmnek vége lett. Igazából a felét nem láttuk, de ez egyáltalán nem zavart minket, mert teljesen más járt már ekkor a fejünkben. Egymásra néztünk, és szavak nélkül megértettük a másikat. Kézen fogva sétáltunk ki a moziból, majd beszálltunk az autóba. Nem tudtam, hová akar vinni, de vele a világ végére is elmentem volna.

Nagyjából félórányi kocsikázás után lassan feltárultak szemem előtt a partot jelző fények. Igen, Leeteuk a tengerpartra vitt engem. Megállt egy félreeső helyen, kiszállt az autóból, és nekem is kinyitotta az ajtót.

- Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc helyem? Nem is beszéltem róla - néztem rá kérdőn.

- Valahogy éreztem - mosolygott angyalian, és újra megcsókolt. Szinte olvadtam a karjaiban, semmi másra nem vágytam, csak hogy érezhessem őt.

Egyszer csak eltávolodott tőlem, a csomagtartóhoz lépett, és kivett belőle egy összehajtott plédet, majd cinkos pillantást vetett rám, én viszont durcásan fordultam el:

- Szóval, ez így szokás nálad… Akkor inkább hazamennék – fogtam meg a kocsiajtót, hogy beszálljak.

- Várj, félreérted! - lépett oda hozzám.

- Azt kötve hiszem, elég egyértelmű a dolog - forgattam a szemeimet, ahogy elém állt.

- Kérlek, hallgass meg - fogta meg gyengéden az államat, arra késztetve, hogy a szemébe nézzek.

- Hallgatlak. - Kíváncsi voltam, miféle magyarázattal áll elő.

-  Tudod, szegénykém már nem mai csirke, gyakran bekrepál a fűtés - biccentett az autóra. - Ezért van nálam pléd, hogy ne fagyjak meg a hidegben, ha esetleg ilyesmi történik.

- Hmm, nem rossz, de még nem győztél meg.

- Akkor gyere, mutatok valamit. - Megfogta a kezem, és a csomagtartóhoz vezetett. Kinyitotta, és volt benne még egy, vastagabb paplan, egy pár bundás kesztyű, és egy cuki rénszarvasos sapka.

- Na, most már hiszel nekem? - nézett rám mosolyogva.

- Átmentél a vizsgán - vigyorogtam rá.

- Na, és, mi lesz a jutalmam? - kezdett újra közelíteni felém.

Nem válaszoltam, e helyett teljesen átadtam neki az irányítást. Ajkai kényeztetése után csakhamar nyelve is utat talált a számba, és megint olyan gyengéden simogatott, hogy úgy éreztem, lábaimból kiszáll az erő.

Eltávolodott tőlem, majd a sziklák közé vezetett. Pár kisebb szürkésen csillogó kődarabot átlépve a homokos parton találtuk magunkat.

- Jó lesz itt? - nézett rám cinkos mosollyal. Szemei szinte világítottak a telihold és a csillagok fényétől megvilágított éjszakában.

- Tökéletes - leheltem ajkaira, mire leterítette a plédet a homokra. Ismét egymás ajkait kezdtük ízlelgetni, de ezúttal sokkal szenvedélyesebben, majd megszabadítottuk egymást a ruháinktól, amelyeket a pléd szélére dobtunk.

Ahogy feltárult előttem csodálatosán szép felső teste, azonnal csókokkal halmoztam el, miközben ő a melleimet simogatta. Átkarolta a derekam, és gyengéden ráfektetett a plédre. Apró csókokat lehelt melleimre, amelyek mindegyike szinte égette a bőrömet, majd fokozatosan haladt lefelé, tovább forrósítva bennem a vágyat.

A nőiességemhez ért, nyelve hegyével óvatosan kényeztetni kezdte a csiklómat, amire egyre hangosabb sóhajokkal feleltem. Ekkor óvatosan belém hatolt a középső ujjával. Csakhamar kitapintotta érzékeny pontomat, amit egy újabb hangos sóhajjal adtam tudtára. Ezután ezt a pontot izgatta, miközben nyelvével folytatta a csiklóm kényeztetését.

Azelőtt még sosem tapasztaltam ehhez foghatót; az egész testem beleremegett, a nőiességem pedig egyszerre lüktetett kívül és belül.

Ez biztosan a mennyország - futott át az agyamon, miután a gyönyör mezejére léptem.

Leeteuk megtörölte a száját, majd fölém mászott, és megkóstoltatta velem a saját ízemet. Ez viszont egyáltalán nem zavart abban a pillanatban, csak arra vágytam, hogy teljesen az enyém legyen, hogy végre magamban érezhessem őt.

Nem váratott sokáig: Óvatosan belém hatolt merev férfiasságával, és mozogni kezdett bennem. Mindketten felnyögtünk a gyönyörtől, és szorosan kapaszkodtunk egymás karjaiba. Csakhamar újra eljuttatott a mennyországba, amely látható elégedettséggel töltötte el.

Kihúzódott belőlem, majd nekem is segített felállni a plédről, és a helyemre feküdt. Semmit sem kellett mondania, óvatosan fölé másztam, és beleültem kemény férfiasságába. Egyre hangosabb nyögéseket hallattunk, és én újra elértem a vágy tetőfokát, ahová néhány másodperc múlva Leeteuk is követett.

Ráborultam tökéletes mellkasára, és pár percig így feküdtünk, míg a lélegzetvételeink vissza nem álltak a rendes tempóra. Lemásztam róla, és mellé feküdtem, így együtt bámultuk a csillagokat, miközben a tenger nyugtató morajlását hallgattuk.

Egyszer csak egy hullócsillag húzott fehér csíkot az égen, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt.

- Te is kívántál valamit? - fordítottam a fejem Leeteuk felé.

- Nem - nézett rám mosolyogva.

- Nem??? - Nem akartam elhinni, amit hallottam.

- Már megkaptam, amit kívántam, és így most minden az enyém, semmi másra nincs szükségem. Szeretlek, Kyungmi!

- Én is szeretlek, mindennél jobban! - feleltem, majd egy utolsó forró csókkal pecsételtük meg azt a csodás éjszakát, amikor a szerelmünk elkezdődött.

...Ézemi...

Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 4.

Figyelmeztetés: yaoi

Ahogy egyre szélesebbre nyílt Sungmin előtt az ajtó, először a szobából kiszűrődő fényt hatolt szemeibe, majd az ágyra emelte tekintetét, és meglátta a fehér paplan alatt édesdeden alvó Kyut. A háta mögül beszűrődő nap aranyfénybe vonta a fiú barna tincseit, és úgy simult végig a paplanon is, akár egy vastag aranyfonál.

Sungmin megállt egy pillanatra, és némán figyelte szerelme békés arcát. Alvás közben még inkább láthatóak voltak a fiú hosszú szempillái, és Sungmin boldog volt, hogy anélkül feledkezhetett bele a látványba, hogy bárkinek, vagy akár Kyunak magyarázkodnia kellene.

Megfordult, lassan és nesztelenül becsukta az ajtót, majd az asztal mellett álló kis széket odahelyezte az ágy mellé. Mielőtt leült volna, szétnézett a szobában. Bár Kyu nem éppen a rendszeretetéről volt híres, sőt, inkább ennek ellenkezőjéről, Sungmin mindig örömmel nézelődött a szobájában.

Szívesen nézegette azokat a tárgyakat, amelyek körülveszik a fiút, amelyeket szeret, mert úgy érezte, ezek összekötik vele. Egy kicsit a tárgyait is szerette, mert ezek is Kyuhoz tartoztak.

Most is a szokásos látvány fogadta: A fiú félig kifordított ruhái a forgószéken, a komód fiókjából kilógó fekete boxer széle, a nyuszis bögre a földön… Az asztal, ahol a gépét tartotta viszont olyan tiszta és csillogó volt, hogy valószínűleg a rászálló légy is seggre esett volna rajta. De mivel Kyu mindig is utálta a rovarokat, az ablakon levő szúnyogháló a legkisebb esélyét is kizárta, hogy ez meg is történjen.

Sungmin lehajolt a bögréért, majd csendben leült a székre, és újra Kyura pillantott. Figyelte a fiú lélegzetvételeit, ahogy az aranyfénybe vont paplan fel-le mozgott annak mellkasával együtt. Sungmin legszívesebben befeküdt volna mellé az ágyba, és átölelte volna. Csak erre vágyott, azt se bánta volna, ha közben éri utol a végzet, hisz’ boldogan halt volna meg.

Ahogy alvó szerelmét szemlélte, nem érzékelte az idő múlását. Amikor legközelebb rápillantott a faliórára, az már tizenegy óra negyvenegy percet mutatott.
Nincs étvágyam, de ha nem eszem nem fogom bírni a délutáni próbát. Ráadásul a reggelit is kihagytam. Muszáj ebédelnem, különben még a többiek kérdezősködni kezdenének – gondolkodott magában, majd felállt a székről, visszarakta a bögrét a földre, és a széket az asztal mellé, ezután lefelé indult. 

- Jól van, akkor a mai nap így néz ki: Ebédig szabad foglalkozás, azután egy óra pihenő, és várok mindenkit a tornaterembe – hallotta Leeteuk szavait, ahogy lefelé haladt a lépcsőn. - Ah, Minnie, jó, hogy itt vagy! Te és Wookie gyakoroljatok egy kicsit tovább Kyuval. Remélem, ki tudja pihenni magát, de a próbán ott kell lennie – sóhajtott aggodalommal teli arccal Sungminra tekintve a leader. - Gondoskodjatok róla, kérlek. Mellesleg, mindhármatokra ráfér a gyakorlás, elég sokat voltatok távol. Shindong, ha megkérlek, segítesz nekik?

-  Természetesen, hyung.

- Rendben, megfelel ez mindenkinek? – nézett végig a fiúkon Leeteuk, mire mind beleegyezően bólintottak. - Akkor találkozunk az ebédnél. Ha valakinek nagyon hiányoznék, a szobámban leszek. De csak akkor zavarjatok, ha valóban fontos, összpontosítani szeretnék - pillantott határozottan a mögötte álló Heechul csillogó szemeibe, aki erre elkezdett játszani az ujjaival, és úgy forgatta a szemeit, mint aki nem is hallott semmit.

Leeteuk elmosolyodott a látványtól. - Komolyan mondtam - súgta oda a fiúnak, majd elindult az emeletre. Yesung és Wookie kivételével követték őt a többiek, a két fiú ugyanis előkészítette a húst az ebédhez. Yesung csíkokra vágta azt, amíg Wookie elkészítette a fűszeres páclevet.

Sungmin csak állt ott, és zavarában melegítőnadrágja apró zsebébe mélyesztette ujjai végét. Most mi a fenét csináljon? Az ebéd még nincs kész. Most biztosan arról fogják kérdezgetni, miért nem reggelizett.

- Hyung, segítenél? Meghámozod az édesburgonyát?- nézett rá Wookie a szokásos kedvességével, amire Sungmin most is képtelen volt nemet mondani.

-  Persze – vette kezébe mosolyogva a hámozót, és már el is kezdte a munkát.

-  Elmondod, miért nem reggeliztél velünk? És hol voltál eddig?

Na, épp ettől tartottam…

- Nem volt étvágyam, inkább álmos voltam, és ledőltem egy kicsit. Nem aludtam túl jól múlt éjjel, kényelmetlen volt az ágy a hotelben - füllentett.

-  Nem inkább Eunmi volt az, aki nem hagyott aludni? – kacsintott rá Wookie.

-  Milyen kis perverz vagy te, Wookie, ki se nézné belőled az ember – próbált ilyen módon témát váltani Sungmin.

-  Csak egy kicsikét – harapta be somolyogva alsó ajkát az említett.

Ez az, sikerült!

- Bizony ám, nem kell őt félteni – karolta át bal kézzel szerelmét Yesung, miközben abbahagyta a szeletelést.

Ekkor megszólalt Sungmin telefonja a zsebében.

- Üdvözlöm, miben segíthetek? – vette fel sietve, amint meglátta a kijelzőn Lee Sooman nevét. - … Most? … Kyuhyunnak nem volt túl jó éjszakája. Nem tudott aludni, csak délelőtt óta pihen. Feltétlenül muszáj neki is szólnom? … Jól van, köszönöm, máris indulok. … Viszont hallásra! - nyomta meg a letevő gombot, majd visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.

- Biztos meg leszel dicsérve, gratulálok! – nézett fel rá Yesung egy pillanatra az édesburgonya hámozásból, amit ő folytatott.

-  Köszönöm – mosolyodott el a beszélgetés alatt először őszinte szívből Sungmin.

-  De Kyut miért hívta? – kíváncsiskodott tovább a másik.

- Fogalmam sincs, nem mondta. De szerencsére meg tudtam győzni, hogy ne kelljen felébresztenem szegényt. Most viszont mennem kell, arra kért, hogy azonnal induljak, és még át kell öltöznöm.

- Persze, menj csak! – szólt hozzá Wookie, és Sungmin gyors léptekkel el is indult a lépcsőn felfelé. Először a második emeletre ment, hogy szóljon leaderének, majd a szobája felé vette az irányt. Kyu ajtaja előtt végigsétálva úgy figyelte a kilincset, mint aki arra vár, hogy az ajtó magától kitáruljon előtte.

Bárcsak itt maradhatnék inkább veled. Bár tudhatnám, mi történt…

Sietve kikapta az első nadrágot és pólót, ami a kezébe akadt, átöltözött, megigazgatta a haját a tükörben, felrakott egy napszemüveget, és már robogott is lefelé. Közben az ő fejében is az a kérdés lebegett, hogy Kyunak vajon miért kellene mennie.

Kilépett az utcára, és nagyjából tízpercnyi séta után már ott is volt az SM épületénél. Felment a harmadik emeletre, és bekopogott a feketére festett, díszes ajtón. Miután meghallotta a menedzser hangját odabentről, belépett, meghajolt, és helyet foglalt az egyik piros, puha szövettel bevont széken.

- Azért hívtalak, hogy gratuláljak: Az előzetes számítások alapján ugyanis A három muskétás nézettsége negyvenhét százalékkal megelőzi az évad többi musicaléét. A japánok az imént küldték a szerződést: További nyolc hónapra le akarnak szerződtetni a színházhoz. Remélem, aláírod – tolt elé három frissen nyomtatott papírt egy toll kíséretében a férfi.

- Köszönöm, uram – hajtott fejet Sungmin. – Természetesen vállalom – vette a kezébe a tollat, és alá is írta a papírokat.

- Rendben. Van még más is, ezért szerettem volna Kyuhynnal beszélni. Kérlek, add át neki, amit most mondok.

- Természetesen, uram.

- Fél órával ezelőtt hívtak a kórházból, hogy Jesupnak volt egy kisebb autóbalesete, és eltört a lába. Várhatóan hat hétig nem fog tudni színpadra állni.

-  Szegény fiú… - szomorodott el a hír hallatán Sungmin.

- A színház igazgatója arra kért, hogy erre az időre Kyuhyun játssza az ő szerepét. Tájékoztasd erről őt minél hamarabb, és küldd ide legkésőbb holnapig, hogy aláírja a papírokat. Itt van a szövegkönyv, ezt is elküldték – adott Sungmin kezébe egy világoszöld mappát. – Ha szükséges, segíts Kyuhyunnak a szövegtanulásban, hat nap múlva már neki kell helytállnia Jesup helyett.

-  Rendben van – fogta a kezébe a mappát a fiú.

-  Jól van, most elmehetsz. Még egyszer gratulálok! Dolgozz továbbra is szorgalmasan!

-  Köszönöm, uram, és ígérem, így lesz – hajtott fejet Sungmin, majd kilépett az ajtón.

Mire visszaért a dormba, a sült kacsahús és az édesburgonya illata csapta meg az orrát.  A többiek már mind az asztal körül ülve beszélgettek, egyeseknek már a tányérjában gőzölgött az étel.

Ahogy meglátta őt, Leeteuk azonnal megkérdezte, mit mondott a menedzser. Sungmin mindenről beszámolt, miközben leült az asztalhoz, és csipegetni kezdett az ételekből. Most valahogy a többiek gratulációi sem töltötték el olyan örömmel, mint egyébként. Alig várta, hogy végre befejezze az evést, és feltűnés nélkül visszalopózhasson Kyu szobájába.

Addig piszkálgatta az ételt, amíg Wookie-ék kivételével mindenki el nem vonult a nappaliból, elmosta a tányérját és az evőeszközeit, majd felfelé indult a lépcsőn. Berobogott saját szobájába, gyorsan felkapott egy szürke melegítőt, és kilépett a folyosóra. Szétnézett, de senkit se látott, így gyorsan, de hangtalanul lépett be újra Kyu szobájába.

A fiú ekkor már a hátán fekve járt egy álomvilágban, a napsugarak pedig csak a takarója közepét vonták aranyfénybe. Sungmin újra helyet foglalt az ágy mellett. Úgy gondolta, majd felébreszti Kyut, ha indulniuk kell próbálni.

A fiú közben különös álmot látott. Egyedül sétált egy keskeny erdei úton. A fákat dús lombkorona fedte, az út szélén gazdagon nőtt a fű, ő azonban mégis fázott. Színes pillangók repkedtek körülötte, és követték az útján, ő azonban egyáltalán nem találta szépnek őket, sokkal inkább zavarta, hogy a feje körül köröznek.

Egyszer csak a távolban meglátott egy fehéres alakot, amely felé közeledett. Először nem tudta, megijedjen-e tőle, vagy csak folytassa az útját, mintha észre sem venné. Valami viszont arra késztette, hogy tovább menjen. Az alak egyre közeledett, Kyu pedig már hunyorogva látta, hogy ez egy ember, aki vakítóan fehér ruhát visel.

A fiú ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy mihamarabb megtudja, ki az; futni kezdett felé, közben le sem vette róla a szemét. Az alak hirtelen megállt, és fényesen ragyogni kezdett. Kyut elvakította a világosság és a forróság, ami belőle áradt, szemeit eltakarva fordult el.

Egy pillanattal később visszanézett, de az ismeretlen már nem volt sehol, a szívét pedig hirtelen olyan fájdalom öntötte el, hogy elsírta magát. Érezte, ahogy egy könnycsepp az arcát csiklandozza.

Szemei még csukva voltak, de tudatosult benne, hogy álmodott. És már megint ugyanazt, ami évek óta kísérte. Sosem tudta megnézni a ragyogó emberalak arcát, sőt, még azt sem volt képes eldönteni, hogy férfi vagy nő volt-e az illető.

Felemelte a karját, és kézfejével letörölte arcáról a könnycseppet. Kinyitotta a szemeit, és elsőként egy aggódó sötétbarna szempárt pillantott meg. Ebben a helyzetben bárki más halálra rémült volna, Kyu azonban csak meglepődött, mert az ajtónyitásra mindig fel szokott ébredni.

-  Te mióta vagy itt? – kérdezte Sungmint, majd száját eltakarva ásított egy hatalmasat.

- Ööö, nem régóta - füllentett amaz. - Fél óra múlva mennünk kell gyakorolni. Azért jöttem, hogy időben felébresszelek, de nem volt szívem hamarabb szólni.

Kyu hirtelen felült az ágyban, és a fejéhez kapott. - Rosszul vagy? - pattant fel a székről azonnal Sungmin.

- Semmi baj, csak megszédültem - pillantott rá a másik fáradt szemekkel, Sungmin aggódó tekintetét látva azonban mosolyra húzódott a szája. Szerette, ahogy a fiú törődött vele, mindig biztonságban érezte magát mellette.

- Mi történt veled az este? - bukott ki végre Sungminból a kérdés, amit igazából már attól a pillanattól fel akart tenni, hogy reggel megpillantotta a fiú arcát. Kyu mindent elmesélt barátjának, majd hozzátette:

- Tudod, mi a legfurább az egészben? Az, hogy mikor reggel a többiekkel beszélgettünk, egyáltalán nem is éreztem miatta fájdalmat, csak azt, hogy hihetetlenül álmos vagyok. Pedig már azt terveztem, hogy bemutatom Yongaet a családomnak. Most sem érzem a hiányát - kezdte el bámulni a falat.

- Nem lehet, hogy csak azért, mert tudod, hogy számíthatsz ránk, ezért kevésbé fáj?

- Nem is tudom. Ha veled történne mindez, szinte belebetegednél, ahogy a többiek is - Sungmin nem tudta, mit feleljen erre. Ha Eunmi elhagyná őt, vajon akkor is meg tudná tartani azt a bizonyos távolságot Kyutól?

- Szerintem öltöznöd kellene, negyed óra múlva jelenésünk van - terelte el a témát Sungmin a faliórára pillantva.

-  Ah, jól van - kelt ki az ágyból Kyu. Sungmin lopva futtatta végig rajta a tekintetét, ahogy a fiú hátat fordított neki. Világoskék, mintás pizsamája lazán simult felsőtestére, ahogy a nadrág is, amely viszont még így is kiemelte formás fenekét.

Sungmin arra gondolt, bárcsak megmarkolhatná, miközben a fiú fülébe súgná, mennyire izgató ez a bizonyos testrésze. Gyorsan megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot, hiszen felettébb kreatívnak kellene lennie, hogy kimagyarázza magát, ha dudorodni kezd a melegítőalsója.

Sietve elfordította hát a fejét, és a szekrény lábát kezdte fixírozni. Kyu azonban nem könnyítette meg a dolgát. Kikapott egy szürke pólót és egy piros melegítőalsót a szekrényből, majd az ágyra dobta őket. Egy mozdulattal le is vette a pizsamanadrágját, majd a felsőt, és máris ott állt egy szál fekete boxerban Sungmin előtt.

A fiú nyelt egyet, nem tudta megállni, hogy ne pillantson a másikra. Kyunak nem volt igazán izmos felsőteste, a balesete óta pedig nem is szeretett mások előtt félmeztelenül mutatkozni, ez alól csak Sungmin volt kivétel, aki előtt valahogy a sebhelyeit sem szégyellte.

Utóbbi viszont arra vágyott, bárcsak megérinthetné a fiú testét. Még a sebhelyeibe is szerelmes volt. Minden vágya az volt, hogy kényeztethesse őt, bár ilyesmit azelőtt fiúval sosem csinált.

- Gyorsan elmegyek WC-re, odalent találkozunk - pattant fel a székből.

- Rend... - szólalt meg Kyu, de a fiú olyan hirtelen kiviharzott a folyosóra, hogy nem tudta befejezni. - Hmm, mindig ezt csinálja... - gondolkodott el hangosan Kyu, mellkasa előtt tartva a pólót, amit fel akart venni. - Miért nem megy el hamarabb? -  Felvette a pólót, megigazgatta magán, majd lefelé indult az alagsorba.

Eközben Sungmin magára csukta a WC ajtaját, és háttal a csempének dőlt. Mély levegőket véve próbált lenyugodni, és másfelé terelni a gondolatait. Kifújta a levegőt, majd megtámaszkodott a mosdókagyló peremén, és a tükörre meredt. Megint a sírás kerülgette, de erőt vett magán. Kinyitotta a csapot, és hideg vízzel megmosta az arcát, majd felöltötte cuki mosolyát, és ő is a tornaterembe indult.

...Ézemi...

A hópelyhek tánca (Heechul) 7. Vágy és felismerés

-  Szia, Jikyeong! Milyen napod volt? Minden rendben? – vette fel a telefont Jihyun, miután megpillantotta a kijelzőn húga nevét.

- Szia, unnie! Ah, pont ugyanezt akartam kérdezni tőled. De ha már te voltál a gyorsabb, válaszolok – vigyorgott a telefonba a fiatalabb. – Hát, őőő... Az történt, hogy próbáltam leutánozni a tegnapi sminkemet, ami nem igazán sikerült, de a szájfényem nagyon tetszett Gookyeongnak. Azt mondta, hogy finom is.

- Áh, szóval a kis galád csak a szájfény ízére volt kíváncsi... – nevette el magát Jihyun is. – Nagyon örülök nektek!

- Igazából... a te szájfényedet használtam – suttogta a kagylóba Jikyeong.

- Azt valamiért gondoltam... De a cél szentesíti a szájfénytolvajlást.

- Ah, unnie! Nem loptam el, csak kölcsönvettem! – méltatlankodott a fiatalabb.

- Ahogy Jinyi is mindig csak kölcsönveszi a dolgaimat, hogy játsszon velük, de aztán elfelejti visszaadni őket... Remélem, nem adtál neki túl sok ételt, tudod, milyen kis mohó.

- Ne aggódj, Jinyi jól van, csak már nagyon hiányzol neki, ahogy nekem is. És neked milyen volt a mai napod, unnie? Hová vitt Nara?

- Először sütizni voltunk egy hagyományos étteremben, utána elmentünk a Tiltott Városba. Csodás volt, Jikyeong, egyszer neked is meg kell nézned! És most is készülünk valahová, csak éppen fogalmam sincs, hová – fordult meg egy apró fintort megeresztve, hogy újfent Nara tudtára adja nemtetszését, akinek erre elégedett mosoly ült ki hidegtől kipirult arcára. - De most le kell tennem, mert ez a taxi nekünk állt meg. Holnap hívlak, jó?

- Persze, unnie! Jó szórakozást, és vigyázz magadra!

- Köszi! Légy jó, Jikyeong! – köszönt el ő is, miközben beült az egyik hátsó ülésre.

Meglepődésére Nara megkerülte az autót, és a taxis fülébe súgott valamit, majd az anyósülésen foglalt helyet. Jihyun csak pislogott maga elé, amikor elindultak, barátnőjének viszont esze ágában sem volt vele is megosztani az úti célt, e helyett a táskájában turkált.

- Tessék, ezt vedd fel - nyújtott hátra végül egy lila kendőt az ülés fejtámlája mellett, majd Jihyun ölébe ejtette.

- Már megint? - biggyesztgette az ajkait durcásan a másik.

- Mégis, milyen meglepetés az, amire útközben rájönnek? Vedd csak fel, de most azonnal! - emelte a magasba határozottan bal karját Nara, hüvelyk ujjával az ég felé mutatva.

- Jól van… - sóhajtott egyet Jihyun, és szeme elé tette a kendőt, majd szorosan megkötötte azt.

- Na, megvagy? - fordult hátra nemsokára barátnője, hogy ellenőrizze őt.

- Amint látod, semmit sem látok - tapogatózott a levegőben Jihyun mosolyogva, míg az ülés fejtámlájának keresése közben rá nem lelt barátnője kézfejére, amit nevetve szorított meg.

- Ne izgulj, hamar odaérünk. Addig pedig hallgatunk egy kis zenét - vigyorgott huncutul Nara, majd odaadott a taxisnak egy CD-t, hogy tegye be a lejátszóba.

- De unnie, tudod, hogy én nem hallgatok popzenét - szólt Jihyun, amint megszólalt a Bonamana.

- Tudom, és ezen most változtatunk. Na, mit szólsz ehhez a számhoz?

- Hát, nem olyan rossz, de ez a szöveg... Pörgős, de a hangzása kicsit fura.

- És erről mi a véleményed? - tekert a My Love, My Kiss, My Hearthoz Nara.

- Ez jobb, olyan érzelmes, nagyon szép – mosolyodott el Jihyun, miközben a dallamra figyelt. – De miért mutogatsz nekem popzenéket, unnie? És mi ez a hangzavar odakint?

- A fenébe is, tudtam, hogy hamarabb kellett volna elindulnunk... – motyogott az orra alá Nara, ahogy megpillantotta a hatalmas tömeget a stadionnál. – És még a hó is esni kezdett – nézegetett kétségbeesve kifelé, ahol egészen apró pelyhek kezdtek szálldosni a szélben. - Megérkeztünk, leveheted a sálat! – szólt hátra barátnőjéhez, mikor a taxis nagy sokára talált egy üres parkolóhelyet.

- De hát, ez a Fő Stadion, sok képet láttam már róla. Super Junior... Welcome Elfs…A többit nem tudom elolvasni – futtatta végig tekintetét a feliratokon Jihyun, ahogy kiszállt az autóból. – Unnie, te egy popkoncertre hoztál engem? – kiabált barátnője fülébe, miközben az éppen kifizette a taxist. – Ó, tényleg szállingózik a hó – tekintett a magasba mosolyogva.

- Igen, ez egy koncert. És nem is akármilyen, ők a legjobbak! Nemcsak jól énekelnek, irtó jóképűek is, nekem elhiheted! – vigyorgott rá Nara. – Gyere, nem két perc lesz, mire ide bejutunk. Remélem, addig nem temet be minket a hó – fogta meg barátnője kezét, és elindult vele a bejárat előtt kígyózó sor vége felé.

***

- Na, mikor találkozol Gainnel?? – sietett egyből Heechul elé Kangin, ahogy az előbbi belépett az öltözőbe.

- Remélem, többet sosem – felelt egykedvűen amaz, majd levágta magát a padra, és sietve lehúzta magáról az öltönyt.

- Miért nem adsz magatoknak még egy esélyt? Olyan fiatalok voltatok még – nézett rá csalódottam barátja, és a többiek is oda-odatekintgettek, mert bár nem akartak társuk magánéletébe avatkozni, a kíváncsiságuk erősebb volt.

- Mert ő nem változott. Most is elvárta volna, hogy minden úgy legyen, ahogy eltervezte. Úgy gondolta, majd elcsábít, és azután azt tesz velem, amit csak akar. Senkinek nem engedem, hogy irányítson, jól tudod! Ráadásul elárult engem, és ezt sosem tudom neki megbocsájtani. Egyébként is, azóta megváltozott az ízlésem, én már nem ilyen lányt szeretnék – vetkőzött tovább Heechul, tekintetével a padló egyik mély repedését fixírozva.

Elméjében egy fél pillanatra felidéződött Anna alakja, majd azé a lányé, akivel összeütközött. Halvány mosoly ült arcára, de szinte azonnal tudatosult benne, hogy a lehetetlenről álmodozik, ezért vonásai ugyanolyan hirtelen el is komorultak.

- Anna még mindig csak a mesében él, és a táskádban – mosolygott rá Donghae. – De félretéve a viccet, én megértelek, hyung, és igazat adok neked – veregette meg a vállát.

- Ennyire átlátszó vagyok? – mosolygott lemondóan barátjára Heechul, miközben igyekezett magára ügyeskedni világoskék farmerét.

- Nem volt nehéz kitalálni. De ne vágj már ilyen fancsali képet! Nemsokára találkozol a nagy ővel, biztos vagyok benne! A nők imádják a hülyéket – nevette el magát.

- Te már csak tudod tapasztalatból... – görbült felfelé csakhamar az ő szája is, majd belebújt halványsárga pólójába.

- Indulnunk kell, fiúk, idő van! – szólt hangosan Shindong, megszakítva a beszélgetést.

- Máris... – motyogta Heechul, miközben felvette piros pulcsiját. Gyorsan cipőt húzott, ruháit felakasztgatta a fém állványra, majd kabátját és hátizsákját lazán kézbe fogva megindult a többiekkel a stúdió kijárata felé. Piros hátizsákjában most is ott fityegett a plüss Anna figura.

Bérelt fekete furgonjuk az őket kísérő stábbal együtt már várta őket az épület előtt, és egyenesen a Fő Stadion rajongóktól elzárt, hátsó bejáratához vitte őket.

- Ha jól hallom, megint nagyszerű közönségünk lesz – szólt Wookie, ahogy kiszállt, és megcsapta fülét a hatalmas zsivaj, amely a csarnok főbejárata felől jött.

A rajongók hangját meghallva Heechul arca is felderült, kikászálódott a furgonból, és Wookie-val együtt örült. Addig észre sem vette, hogy pont az út közepén állt meg, amíg a stáb egyik felpakolt tagja meg nem köszörülte torkát a fiú háta mögött.

Mind besétáltak a hatalmas csarnokba, és amíg a technikusok a fényekkel és a hangminőség beállításával voltak elfoglalva, ők bemelegítettek. Elejétől a végéig lepróbálták a koncertet, majd az öltözőjükbe vonultak a stylistokkal, fodrászokkal és kozmetikusokkal együtt.

- Még mindig egyszerű hajat szeretnél? – nézett szembe a tükörben Heechullal Gunhee, a koncert előtt nagyjából egy órával.

- Igen. Miért? Szerinted így nem vagyok elég csábító? – vette elő szexi tekintetét a másik.

- Erről inkább mást kéne megkérdezni. Taehee, szerinted Heechul elég szexi? – szólt a mellette álló harmincas, copfba fogott hajú fodrászhoz, aki éppen Sungmin szőke tincsein dolgozott egy hajszárítóval. A nő megfordult, rápillantott Heechulra, és buzgón bólogatni kezdett.

- És ha a lábaimat is bevetem? - tette keresztbe a lábait Heechul, miközben egy kaján vigyor kíséretében egészen a combjáig felhúzta fehér fürdőköpenye alját.

A válasz azonban elmaradt: Taehee ekkor már hátat fordított neki, hogy folytassa a munkáját, és a hajszárító zúgásától nem hallotta őt. – Ts… Most nézd meg, rám se néz – játszotta a sértődöttet Gunhee előtt. - Nem baj, a szirmocskáimnak biztos tetszeni fognak a lábaim… – motyogta, és már elő is kapta a telefonját, hogy készítsen egy képet, amit azonnal fel is töltött az instagramra és a twitterre.

Gunhee nevetve csóválta a fejét, nem szólalt meg. Megszokta már, hogy sok helyzetben Heechul éppen ellenkező módon viselkedik, mint mindenki más.

- Remélem, most már boldog vagy, és megengeded, hogy megcsináljam a hajad – lépett hozzá közelebb, miután a fiú visszasüllyesztette a zsebébe telefonját.

- Hát, legyen – sóhajtott egyet színpadiasan Heechul, és hátrahajtotta a fejét.

Azok, akik végignézték ezt a jelenetet, vagy láttak a fiú fotóját, valószínűleg egyszerűen viccesnek vagy furának találták a viselkedését. Ő viszont abban a percben úgy érezte, hogy ha valaki nem simogatja meg a lelkét, mindjárt kifut a világból.  

***

- Na, végre! Mindjárt kijönnek! – ujjongott Nara, ahogy a színpad fényei elsötétültek, és felhangzott a tömeg üdvrivalgása. Jihyun jobbra-balra billegve nézelődött a sok sikító rajongó között, mert bár nem ismerte a csapatot, kíváncsi volt barátnője kedvenceire.

Megszólalt a Mr. Simple zenéje, és a fiúk egyesével sétáltak fel a színpadra, a tömeg ovációja közepette. Fekete nadrágot, és ehhez illő fekete zakót viseltek, melynek szélét aranyszínű szegély díszítette.

-  Azt a kettőt figyeld, a nevük Donghae és Eunhyuk - mutatott két barna hajú fiú felé Nara, akik szinte egyszerre jelentek meg a színpadon, és azonnal táncolni is kezdtek. - Ah, itt a harmadik, ő Siwon. Nagyon szép teste van! – folytatta a fiúk bemutatását Jihyun fülébe kiabálva, hiszen másképp nem is hallhatták volna egymás szavait.

-  Jól táncol, ahogy a többiek is.

-  Uh, nézd, ő ott Sungmin! És itt van Kyuhyun is, a maknae – bökött rájuk egyesével Nara.

-  És... És... ő ki? - mutatott remegő kézzel a következő fiúra Jihyun.

-  Ő Heechul, de miért érdekel hirtelen?

-  Mert ő a... cseresznyefiú - nyögte ki, majd kezeit az arca elé kapta zavarában. Szinte a lélegzete is elállt a felismeréstől, hogy a fiú, akinek nekiment az utcán, és akivel újra találkozni szeretett volna, egy híres idol. Ő az, biztos vagyok benne. Másnak nem lehet ilyen édes arca. És ahogy énekel… Akár egy lágy szellő, amely felkap és messzire repít…

- Tényleg cseresznye az egyik beceneve. De ezt te honnan tudod, ha nem ismered őket? Hé, mit titkolsz előlem? – kiabálta a fülébe Nara. - Te titokban elf lettél? – maradt tátva a szája a csodálkozástól, ahogy magában erre a felismerésre jutott. – Hjaa! Figyelsz? – lökte meg a lány karját.

Jihyun pislogni kezdett, jelezve, hogy hallotta barátnőjét, de nem volt ereje válaszolni. Kezeit az arcára szorította, és az ujjai közti réseken keresztül nézte Heechult, képtelen volt levenni róla a szemét.

Mikor a fiú előrébb sétált a színpadon, a közönség szinte őrjöngött. Jihyun elvette a kezét, de még mindig képtelen volt megmozdulni vagy megszólalni. Úgy állt ott, akár egy szikla, mégis azt érezte, térdei menten felmondják a szolgálatot, és ájultan rogy össze. Heechul… Hát, így hívják a cseresznyefiút…

- Na, most lebuktál! Titokban SuJut hallgatsz, és oda vagy Heechulért, ne is tagadd! De akkor legalább jó helyre hoztalak - hajolt újra a füléhez Nara, ezen mondandója pedig egy csapásra magához térítette Jihyunt. A lány fejét oldalra fordította, és magához húzta őt, hogy a fülébe továbbíthassa közlendőjét:

- Nem, dehogy! Sosem hallgattam őket.

Uh, végre egy biztos pont. Talán így nem esem el. – Jihyun éppen visszafordult a színpad felé, amikor megszólalt a Bonamana zenéje.

- Akkor mégis, honnan volt neked ismerős Heechul? – folytatta Nara a kérdezősködést. Nem volt nehéz dolga, hiszen barátnője még mindig a derekába kapaszkodott fél kezével, miközben szemeivel a fiút követte.

- Nekimentem – súgta oda gyorsan Jihyun, hogy egy pillanatot se szalasszon el a látványból, amely mintha odaragasztotta volna a nézőtérre.

- Mii?? Remélem bocsánatot kértél tőle. És hol az autogram?

- Bocsánatot kértem, de autogram nincs. Én... nem tudtam, hogy ő... Csak egy egyszerű fiúnak tűnt. Ugyan már, melyik híres idolt érdekelne egy átlagos lány? De nekem miért fáj ez ennyire?

Mélyet sóhajtott, majd mire újra a színpadra pillantott, azt látta, hogy a csapat egy része - Heechullal együtt - elvonul, és csak nyolcan maradnak az emelvényen. Csendben figyelte, ahogy a fiú elmosolyodik, majd karcsú alakja lassan eltűnik a színfalak mögött. Most miért megy el? Gyere vissza, cseresznyefiú!

- Ők az M tagjai. – Jihyun erre csak a homlokát ráncolta. – A Super Junior egyik részcsapata – magyarázta Nara. - Ahj, ha én lettem volna a helyedben... Valahogy elértem volna, hogy Heechul bemutasson Siwonnak – tért vissza az előző témához, miközben megszólalt a Super Girl.

Választ viszont nem kapott barátnőjétől, aki le sem vette a szemét a színpad jobb sarkáról, ahol Heechul alakja eltűnt.

- Ő nem tagja az M-nek. De ne izgulj, nemsokára visszajön.

- De mikor? – suttogta maga elé Jihyun. – Látni szeretném… - Nara nem hallotta a szavait, elvarázsolt arcát látva viszont sejtette, mit mondhatott.

- Üdvözöllek az elfek csapatában, Shin Jihyun! – ölelte meg őt ujjongva.

***

Ahogy véget ért a Super Girl, Heechul visszatért a színpadra a többiekkel együtt. Beálltak egymás mellé, és a rajongóikat köszöntették. Heechul végignézett a tömegen, halvány mosoly rajzolódott arcára, majd lehajtotta a fejét. Bárcsak itt lenne. Bárcsak átverekedné magát a tömegen, és átölelne. Csak belevetném magam a karjaiba, és sosem engedném el őt. Nem tudom feladni, nem akarom feladni a reményt, hogy újra láthatom…

       A többiek kínai mondatai számára a szó átvitt értelmében is kínaiak voltak, hiszen elég kevéssé ismerte ezt a nyelvet. Mikor őrajta volt a sor, hogy a rajongókat köszöntse, elmondta a saját kis köszöntőjét, amelyet erre az alkalomra tanított neki Zhoumi, majd ismét gondolataiba mélyedt. Szemeivel a tömeget pásztázta, tekintete le-fel cikázott a sorok között. De ugyan, mi a fenét keresne most itt egy koreai lány?

...Ézemi...