Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 4.

Figyelmeztetés: yaoi

Ahogy egyre szélesebbre nyílt Sungmin előtt az ajtó, először a szobából kiszűrődő fényt hatolt szemeibe, majd az ágyra emelte tekintetét, és meglátta a fehér paplan alatt édesdeden alvó Kyut. A háta mögül beszűrődő nap aranyfénybe vonta a fiú barna tincseit, és úgy simult végig a paplanon is, akár egy vastag aranyfonál.

Sungmin megállt egy pillanatra, és némán figyelte szerelme békés arcát. Alvás közben még inkább láthatóak voltak a fiú hosszú szempillái, és Sungmin boldog volt, hogy anélkül feledkezhetett bele a látványba, hogy bárkinek, vagy akár Kyunak magyarázkodnia kellene.

Megfordult, lassan és nesztelenül becsukta az ajtót, majd az asztal mellett álló kis széket odahelyezte az ágy mellé. Mielőtt leült volna, szétnézett a szobában. Bár Kyu nem éppen a rendszeretetéről volt híres, sőt, inkább ennek ellenkezőjéről, Sungmin mindig örömmel nézelődött a szobájában.

Szívesen nézegette azokat a tárgyakat, amelyek körülveszik a fiút, amelyeket szeret, mert úgy érezte, ezek összekötik vele. Egy kicsit a tárgyait is szerette, mert ezek is Kyuhoz tartoztak.

Most is a szokásos látvány fogadta: A fiú félig kifordított ruhái a forgószéken, a komód fiókjából kilógó fekete boxer széle, a nyuszis bögre a földön… Az asztal, ahol a gépét tartotta viszont olyan tiszta és csillogó volt, hogy valószínűleg a rászálló légy is seggre esett volna rajta. De mivel Kyu mindig is utálta a rovarokat, az ablakon levő szúnyogháló a legkisebb esélyét is kizárta, hogy ez meg is történjen.

Sungmin lehajolt a bögréért, majd csendben leült a székre, és újra Kyura pillantott. Figyelte a fiú lélegzetvételeit, ahogy az aranyfénybe vont paplan fel-le mozgott annak mellkasával együtt. Sungmin legszívesebben befeküdt volna mellé az ágyba, és átölelte volna. Csak erre vágyott, azt se bánta volna, ha közben éri utol a végzet, hisz’ boldogan halt volna meg.

Ahogy alvó szerelmét szemlélte, nem érzékelte az idő múlását. Amikor legközelebb rápillantott a faliórára, az már tizenegy óra negyvenegy percet mutatott.
Nincs étvágyam, de ha nem eszem nem fogom bírni a délutáni próbát. Ráadásul a reggelit is kihagytam. Muszáj ebédelnem, különben még a többiek kérdezősködni kezdenének – gondolkodott magában, majd felállt a székről, visszarakta a bögrét a földre, és a széket az asztal mellé, ezután lefelé indult. 

- Jól van, akkor a mai nap így néz ki: Ebédig szabad foglalkozás, azután egy óra pihenő, és várok mindenkit a tornaterembe – hallotta Leeteuk szavait, ahogy lefelé haladt a lépcsőn. - Ah, Minnie, jó, hogy itt vagy! Te és Wookie gyakoroljatok egy kicsit tovább Kyuval. Remélem, ki tudja pihenni magát, de a próbán ott kell lennie – sóhajtott aggodalommal teli arccal Sungminra tekintve a leader. - Gondoskodjatok róla, kérlek. Mellesleg, mindhármatokra ráfér a gyakorlás, elég sokat voltatok távol. Shindong, ha megkérlek, segítesz nekik?

-  Természetesen, hyung.

- Rendben, megfelel ez mindenkinek? – nézett végig a fiúkon Leeteuk, mire mind beleegyezően bólintottak. - Akkor találkozunk az ebédnél. Ha valakinek nagyon hiányoznék, a szobámban leszek. De csak akkor zavarjatok, ha valóban fontos, összpontosítani szeretnék - pillantott határozottan a mögötte álló Heechul csillogó szemeibe, aki erre elkezdett játszani az ujjaival, és úgy forgatta a szemeit, mint aki nem is hallott semmit.

Leeteuk elmosolyodott a látványtól. - Komolyan mondtam - súgta oda a fiúnak, majd elindult az emeletre. Yesung és Wookie kivételével követték őt a többiek, a két fiú ugyanis előkészítette a húst az ebédhez. Yesung csíkokra vágta azt, amíg Wookie elkészítette a fűszeres páclevet.

Sungmin csak állt ott, és zavarában melegítőnadrágja apró zsebébe mélyesztette ujjai végét. Most mi a fenét csináljon? Az ebéd még nincs kész. Most biztosan arról fogják kérdezgetni, miért nem reggelizett.

- Hyung, segítenél? Meghámozod az édesburgonyát?- nézett rá Wookie a szokásos kedvességével, amire Sungmin most is képtelen volt nemet mondani.

-  Persze – vette kezébe mosolyogva a hámozót, és már el is kezdte a munkát.

-  Elmondod, miért nem reggeliztél velünk? És hol voltál eddig?

Na, épp ettől tartottam…

- Nem volt étvágyam, inkább álmos voltam, és ledőltem egy kicsit. Nem aludtam túl jól múlt éjjel, kényelmetlen volt az ágy a hotelben - füllentett.

-  Nem inkább Eunmi volt az, aki nem hagyott aludni? – kacsintott rá Wookie.

-  Milyen kis perverz vagy te, Wookie, ki se nézné belőled az ember – próbált ilyen módon témát váltani Sungmin.

-  Csak egy kicsikét – harapta be somolyogva alsó ajkát az említett.

Ez az, sikerült!

- Bizony ám, nem kell őt félteni – karolta át bal kézzel szerelmét Yesung, miközben abbahagyta a szeletelést.

Ekkor megszólalt Sungmin telefonja a zsebében.

- Üdvözlöm, miben segíthetek? – vette fel sietve, amint meglátta a kijelzőn Lee Sooman nevét. - … Most? … Kyuhyunnak nem volt túl jó éjszakája. Nem tudott aludni, csak délelőtt óta pihen. Feltétlenül muszáj neki is szólnom? … Jól van, köszönöm, máris indulok. … Viszont hallásra! - nyomta meg a letevő gombot, majd visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.

- Biztos meg leszel dicsérve, gratulálok! – nézett fel rá Yesung egy pillanatra az édesburgonya hámozásból, amit ő folytatott.

-  Köszönöm – mosolyodott el a beszélgetés alatt először őszinte szívből Sungmin.

-  De Kyut miért hívta? – kíváncsiskodott tovább a másik.

- Fogalmam sincs, nem mondta. De szerencsére meg tudtam győzni, hogy ne kelljen felébresztenem szegényt. Most viszont mennem kell, arra kért, hogy azonnal induljak, és még át kell öltöznöm.

- Persze, menj csak! – szólt hozzá Wookie, és Sungmin gyors léptekkel el is indult a lépcsőn felfelé. Először a második emeletre ment, hogy szóljon leaderének, majd a szobája felé vette az irányt. Kyu ajtaja előtt végigsétálva úgy figyelte a kilincset, mint aki arra vár, hogy az ajtó magától kitáruljon előtte.

Bárcsak itt maradhatnék inkább veled. Bár tudhatnám, mi történt…

Sietve kikapta az első nadrágot és pólót, ami a kezébe akadt, átöltözött, megigazgatta a haját a tükörben, felrakott egy napszemüveget, és már robogott is lefelé. Közben az ő fejében is az a kérdés lebegett, hogy Kyunak vajon miért kellene mennie.

Kilépett az utcára, és nagyjából tízpercnyi séta után már ott is volt az SM épületénél. Felment a harmadik emeletre, és bekopogott a feketére festett, díszes ajtón. Miután meghallotta a menedzser hangját odabentről, belépett, meghajolt, és helyet foglalt az egyik piros, puha szövettel bevont széken.

- Azért hívtalak, hogy gratuláljak: Az előzetes számítások alapján ugyanis A három muskétás nézettsége negyvenhét százalékkal megelőzi az évad többi musicaléét. A japánok az imént küldték a szerződést: További nyolc hónapra le akarnak szerződtetni a színházhoz. Remélem, aláírod – tolt elé három frissen nyomtatott papírt egy toll kíséretében a férfi.

- Köszönöm, uram – hajtott fejet Sungmin. – Természetesen vállalom – vette a kezébe a tollat, és alá is írta a papírokat.

- Rendben. Van még más is, ezért szerettem volna Kyuhynnal beszélni. Kérlek, add át neki, amit most mondok.

- Természetesen, uram.

- Fél órával ezelőtt hívtak a kórházból, hogy Jesupnak volt egy kisebb autóbalesete, és eltört a lába. Várhatóan hat hétig nem fog tudni színpadra állni.

-  Szegény fiú… - szomorodott el a hír hallatán Sungmin.

- A színház igazgatója arra kért, hogy erre az időre Kyuhyun játssza az ő szerepét. Tájékoztasd erről őt minél hamarabb, és küldd ide legkésőbb holnapig, hogy aláírja a papírokat. Itt van a szövegkönyv, ezt is elküldték – adott Sungmin kezébe egy világoszöld mappát. – Ha szükséges, segíts Kyuhyunnak a szövegtanulásban, hat nap múlva már neki kell helytállnia Jesup helyett.

-  Rendben van – fogta a kezébe a mappát a fiú.

-  Jól van, most elmehetsz. Még egyszer gratulálok! Dolgozz továbbra is szorgalmasan!

-  Köszönöm, uram, és ígérem, így lesz – hajtott fejet Sungmin, majd kilépett az ajtón.

Mire visszaért a dormba, a sült kacsahús és az édesburgonya illata csapta meg az orrát.  A többiek már mind az asztal körül ülve beszélgettek, egyeseknek már a tányérjában gőzölgött az étel.

Ahogy meglátta őt, Leeteuk azonnal megkérdezte, mit mondott a menedzser. Sungmin mindenről beszámolt, miközben leült az asztalhoz, és csipegetni kezdett az ételekből. Most valahogy a többiek gratulációi sem töltötték el olyan örömmel, mint egyébként. Alig várta, hogy végre befejezze az evést, és feltűnés nélkül visszalopózhasson Kyu szobájába.

Addig piszkálgatta az ételt, amíg Wookie-ék kivételével mindenki el nem vonult a nappaliból, elmosta a tányérját és az evőeszközeit, majd felfelé indult a lépcsőn. Berobogott saját szobájába, gyorsan felkapott egy szürke melegítőt, és kilépett a folyosóra. Szétnézett, de senkit se látott, így gyorsan, de hangtalanul lépett be újra Kyu szobájába.

A fiú ekkor már a hátán fekve járt egy álomvilágban, a napsugarak pedig csak a takarója közepét vonták aranyfénybe. Sungmin újra helyet foglalt az ágy mellett. Úgy gondolta, majd felébreszti Kyut, ha indulniuk kell próbálni.

A fiú közben különös álmot látott. Egyedül sétált egy keskeny erdei úton. A fákat dús lombkorona fedte, az út szélén gazdagon nőtt a fű, ő azonban mégis fázott. Színes pillangók repkedtek körülötte, és követték az útján, ő azonban egyáltalán nem találta szépnek őket, sokkal inkább zavarta, hogy a feje körül köröznek.

Egyszer csak a távolban meglátott egy fehéres alakot, amely felé közeledett. Először nem tudta, megijedjen-e tőle, vagy csak folytassa az útját, mintha észre sem venné. Valami viszont arra késztette, hogy tovább menjen. Az alak egyre közeledett, Kyu pedig már hunyorogva látta, hogy ez egy ember, aki vakítóan fehér ruhát visel.

A fiú ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy mihamarabb megtudja, ki az; futni kezdett felé, közben le sem vette róla a szemét. Az alak hirtelen megállt, és fényesen ragyogni kezdett. Kyut elvakította a világosság és a forróság, ami belőle áradt, szemeit eltakarva fordult el.

Egy pillanattal később visszanézett, de az ismeretlen már nem volt sehol, a szívét pedig hirtelen olyan fájdalom öntötte el, hogy elsírta magát. Érezte, ahogy egy könnycsepp az arcát csiklandozza.

Szemei még csukva voltak, de tudatosult benne, hogy álmodott. És már megint ugyanazt, ami évek óta kísérte. Sosem tudta megnézni a ragyogó emberalak arcát, sőt, még azt sem volt képes eldönteni, hogy férfi vagy nő volt-e az illető.

Felemelte a karját, és kézfejével letörölte arcáról a könnycseppet. Kinyitotta a szemeit, és elsőként egy aggódó sötétbarna szempárt pillantott meg. Ebben a helyzetben bárki más halálra rémült volna, Kyu azonban csak meglepődött, mert az ajtónyitásra mindig fel szokott ébredni.

-  Te mióta vagy itt? – kérdezte Sungmint, majd száját eltakarva ásított egy hatalmasat.

- Ööö, nem régóta - füllentett amaz. - Fél óra múlva mennünk kell gyakorolni. Azért jöttem, hogy időben felébresszelek, de nem volt szívem hamarabb szólni.

Kyu hirtelen felült az ágyban, és a fejéhez kapott. - Rosszul vagy? - pattant fel a székről azonnal Sungmin.

- Semmi baj, csak megszédültem - pillantott rá a másik fáradt szemekkel, Sungmin aggódó tekintetét látva azonban mosolyra húzódott a szája. Szerette, ahogy a fiú törődött vele, mindig biztonságban érezte magát mellette.

- Mi történt veled az este? - bukott ki végre Sungminból a kérdés, amit igazából már attól a pillanattól fel akart tenni, hogy reggel megpillantotta a fiú arcát. Kyu mindent elmesélt barátjának, majd hozzátette:

- Tudod, mi a legfurább az egészben? Az, hogy mikor reggel a többiekkel beszélgettünk, egyáltalán nem is éreztem miatta fájdalmat, csak azt, hogy hihetetlenül álmos vagyok. Pedig már azt terveztem, hogy bemutatom Yongaet a családomnak. Most sem érzem a hiányát - kezdte el bámulni a falat.

- Nem lehet, hogy csak azért, mert tudod, hogy számíthatsz ránk, ezért kevésbé fáj?

- Nem is tudom. Ha veled történne mindez, szinte belebetegednél, ahogy a többiek is - Sungmin nem tudta, mit feleljen erre. Ha Eunmi elhagyná őt, vajon akkor is meg tudná tartani azt a bizonyos távolságot Kyutól?

- Szerintem öltöznöd kellene, negyed óra múlva jelenésünk van - terelte el a témát Sungmin a faliórára pillantva.

-  Ah, jól van - kelt ki az ágyból Kyu. Sungmin lopva futtatta végig rajta a tekintetét, ahogy a fiú hátat fordított neki. Világoskék, mintás pizsamája lazán simult felsőtestére, ahogy a nadrág is, amely viszont még így is kiemelte formás fenekét.

Sungmin arra gondolt, bárcsak megmarkolhatná, miközben a fiú fülébe súgná, mennyire izgató ez a bizonyos testrésze. Gyorsan megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot, hiszen felettébb kreatívnak kellene lennie, hogy kimagyarázza magát, ha dudorodni kezd a melegítőalsója.

Sietve elfordította hát a fejét, és a szekrény lábát kezdte fixírozni. Kyu azonban nem könnyítette meg a dolgát. Kikapott egy szürke pólót és egy piros melegítőalsót a szekrényből, majd az ágyra dobta őket. Egy mozdulattal le is vette a pizsamanadrágját, majd a felsőt, és máris ott állt egy szál fekete boxerban Sungmin előtt.

A fiú nyelt egyet, nem tudta megállni, hogy ne pillantson a másikra. Kyunak nem volt igazán izmos felsőteste, a balesete óta pedig nem is szeretett mások előtt félmeztelenül mutatkozni, ez alól csak Sungmin volt kivétel, aki előtt valahogy a sebhelyeit sem szégyellte.

Utóbbi viszont arra vágyott, bárcsak megérinthetné a fiú testét. Még a sebhelyeibe is szerelmes volt. Minden vágya az volt, hogy kényeztethesse őt, bár ilyesmit azelőtt fiúval sosem csinált.

- Gyorsan elmegyek WC-re, odalent találkozunk - pattant fel a székből.

- Rend... - szólalt meg Kyu, de a fiú olyan hirtelen kiviharzott a folyosóra, hogy nem tudta befejezni. - Hmm, mindig ezt csinálja... - gondolkodott el hangosan Kyu, mellkasa előtt tartva a pólót, amit fel akart venni. - Miért nem megy el hamarabb? -  Felvette a pólót, megigazgatta magán, majd lefelé indult az alagsorba.

Eközben Sungmin magára csukta a WC ajtaját, és háttal a csempének dőlt. Mély levegőket véve próbált lenyugodni, és másfelé terelni a gondolatait. Kifújta a levegőt, majd megtámaszkodott a mosdókagyló peremén, és a tükörre meredt. Megint a sírás kerülgette, de erőt vett magán. Kinyitotta a csapot, és hideg vízzel megmosta az arcát, majd felöltötte cuki mosolyát, és ő is a tornaterembe indult.

...Ézemi...