Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 5/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): depresszív hangulat; véres jelenetek; gyilkosság; fekete és bizarr humor; yaoi; 18+ (a véres jelenetek miatt)

➤ Sóley - About Your Funeral

- Gyere, előbb nézd meg a készülő hálószobát. Kicsit kényelmetlen még a berendezés, de van, ahol vízszintesbe tudod helyezni magad - karoltam át lapockáidat, nem törődve azzal, hogy alig volt már benned erő egyik lábadat a másik után tenni. Néhány lépés után a keskeny, szivárványszínre festett folyosón behúztalak az alacsony küszöbön.

- Jé, égerfa. – Az elméd jól működött, hiába hanyatlott fejed végig lefelé – én pedig épp ezt akartam: hogy emlékezz, láss és gondolkodj.

Különösen nehéz volt a betonalapra ragasztott, még egyenetlen, lakkozatlan fadarabkákból kirakott, félkész mozaikpadlón végigvonszolni tehetetlen testedet a szoba közepére készített csupaszon sárgálló szivacsig, de végül sikerült.

- Itt pont jó lesz. – Egyenletesen süppedtél a puha anyagba, s valamiért gyönyörűség volt arra gondolni, hogy semmi sem fog kárba veszni belőled, mert az majd mindent magába szív…

- Ah, hyung, ez olyan egyedi, még… így is, hogy… alig van kész. - Nem is igen mozdultál már, csak mereven tekintettél a domború, fehér kálákkal díszített plafonra.

- Bizony, és veled lesz még egyedibb – tettem csípőre fáradt, kissé remegő kezem, mellőzve már mindenféle színjátékot.

- Mi… csoda? – úgy tátogtál, akár egy partra vetett, nyűtt szürke melegítőbe öltöztetett hal.

- Tudod, mindig is úgy éreztem, valami hiányzik a falakról, a padlóról, ami életet lehelne az alkotásaimba. Aztán… amikor megtudtam, hogy az az ember piát vett a spórolt pénzemből, amit a művészeti egyetem következő félévére gyűjtögettem, már tudtam, mit kell tennem. Még mindig nem érted, igaz? – Széles homlokod olyan lassan redőződött ráncokba, majd simult el újra, mintha valami matróna húzogatta volna arcodon az izmokat ráncos, aszott ujjaival. - Fogalmad sincs, annak idején miért költöztünk el egyik napról a másikra, úgy, hogy azóta egyáltalán nem hallottál rólunk? Mit szólsz, ha azt mondom neked, a horrorsztori, ahogyan te hívod, igaz? Jól hallottad… anya a testét árulta, ő pedig egy napon megelégelte ezt, és végzett vele. Minden csupa vér volt… a piros és a bordó árnyalatai színezték be a haldokló szobanövényeket is, amiket anya elfelejtett meglocsolni…

Most már tudod, hogy igaz a történet, amit meséltem neked…

Szinte a levegőm is elfogyott, ahogy újra lejátszódtak előttem azok a képek. Már láttam rajtad, hogy félsz, ám addigra túl tehetetlen voltál megmozdítani elnehezedett tagjaidat. Még a fejed sem mozdult, csak a szemeidbe szöktek üveges cseppek. – Ne sírj, mert még egyáltalán nem fejeztem be. Jinkyeong… a kövér nővérem, ahogy te nevezted, valóban kényes és idegesítő volt, de nem buta. Megértette a történetet, amit meséltél neki, és sivalkodva, őrült módjára esett neki azzal, hogy mi lett anyánkkal. Sejted már, miért nem nevezem apámnak azt az embert? Ezt itt - mutattam érzéketlen ajkaimra - ő égette meg a kandalló forró piszkavasával, hogy ne felejtsem el soha, mit kap, akinek eljár a szája. – Ajkaidtól indult a remegés, mert csakhamar egész testedet átjárta, én pedig folytattam: - Utána pedig megragadott, és betolt Jinkyeong szobájába. Azóta nem bírom a vörös és rózsaszín találkozását… Persze, a nővérem engem használt védőpajzsul, mikor ő berontott a szobába, kezében azzal a hatalmas késsel… de hiába… Szinte a saját testemen éreztem a szúrásokat, a forró vért, az ordítása pedig mintha kiszakította volna a dobhártyámat, s azzal együtt minden érzést is belőlem – a fekália szagát viszont jól éreztem, ami ekkor végigfolyt a lábamon. Fúj… - fintorogtam, ahogy felidéződött bennem a fertelmes bűz, neked pedig egyik csepp a másik után húzott nedves csíkot a lámpafénytől fáradt sárgában fürdő, felpuffadt arcodra.

Pattanásig feszült minden izmod és inad, annyira szabadulni akartál, de sajnos hiába. - Azután feltakarítottunk mindent, és együtt öltöztettük át Jinkyeongot, hogy szép és tiszta legyen. Azt a hosszú sárga ruhát adtuk rá, amit tőled kapott a születésnapjára…

Felöltöztettük őt abba a sárga ruhába, amit tőled kapott.

Emlékezz, mit is mondtál neki…

A történetre a te…

- Már sejted, mi a történet vége, ugye? Igen, Jinkyoung anya mellett nyugszik a folyó mélyén, egy nehéz márványlappal a mellkasán, hogy ne szöktesse meg az áramlás. – Mintha a padlót szemléltem volna, míg elképzeltem mindkettejüket magam előtt az ünneplő ruhájukban, ahogy a puha iszapágyon pihennek: Amint anya hosszú fekete haja úgy lebeg az áramlásban, akárha vízinövény volna, Jinkyeongnak pedig kifejezetten jól áll a piszkoszöld ikracsomó, amit a nyakába szőtt egy hal. - Megijeszt, amiért most idehoztalak? – tekintettem újra reszkető pilláid keretezte szemeidbe. - Kegyetlennek tarthatsz, mert teljesen ártalmatlanná tettelek, de ennek így kell lennie. Évek óta életem műve és a temetésed játszódik le újra és újra a szemeim előtt... és hidd el, nem vagyok velejéig gonosz ember. Nem tudom, mivel érted el, de nem akarom, hogy fájdalmas kínokat élj át a halálod előtt… pedig azóta képtelen vagyok mások sajnálatára. Nézd csak, ezt direkt neked szereztem – húztam elő ekkor laza farmernadrágom egyik belső zsebéből egy morfinnal töltött injekcióstűt.

Emlékezz, mit is mondtál neki

A történetre a te…

A történetre a te temetésedről.

Még a szemeidet is bekötöttem, hogy ne lásd a kezemben azt a hegyes, hosszú pengéjű kést, amit közben behoztam a konyhából. Talán azért tettem így, mert régen nagyon szerettelek.

- Tudod, ha nem jár el a szád, te lehettél volna a kedvenc kisöcsém.

Ahogy lehámoztam tehetetlen testedről a ruhákat, elém tárult tejfehér, puha bőröd, mely meg-megrezzent, ahogy hozzáértem lehűlt kezemmel. A bokszered viszont az általam vártnál is komikusabban festett; vagy két számmal nagyobb volt nálad, telerajzolva Pokémon figurákkal.

Jellemző… Ezt már nem kellett eltávolítanom, hiszen pont a vonala felett futott az egyik verőér. Volt időm tanulmányozni, hol és hogyan érdemes metszéseket ejteni a legszebb eredmény érdekében – persze, ott, ahol a legnagyobb a nyomás…

Egyesével hasítottam fel kékeslila artériáidat, míg a kedvenc dalodat dúdoltam, de tudtam, hogy ezzel a módszerrel csak a padlót leszek képes beszínezni. A végső attrakció, a lényeg az a néhány másodperc volt, mikor egy határozott mozdulattal végigmetszettem a nyakadat. Mintha egyszerre köhögtél és nevettél volna, olyan artikulálatlan, szuszogó hörgés tört fel belőled. És a vágás mintegy mosolyogva tekintett vissza rám – talán tényleg viccesnek találtad volna, amit tettem?

A szivacs, a padló és a falak mellett engem is beszínezett forró nedűd, de végre minden tökéletes volt. Éreztem, ahogy átjár a langyos elégedettség, ahogy körbetekintettem…

***

- Most pedig ideje, hogy megmosdassalak, és tiszta ruhát adjak rád. Ez a szoba örökre őrizni fog téged. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a megrendelőknek, ha befejezem.

Az elvégzett munka okozta könnyedségem azonban abban a pillanatban foszlik semmivé, amint hátat fordítok élettelen testednek. Mielőtt még a kilincshez érnék, az ajtó olyan hirtelen robajjal csapódik be előttem, mintha a huzatnál jóval nagyobb erő rántotta volna magával, s lapján és az azt keretező falakon egyesével válnak élénkvörösen izzóvá kifröccsent cseppjeid.

Dermedten követem, amiként mállni kezdenek a lakkozott fáról és a falról, majd lassan elkezdenek feléd araszolni. Szaggatott mozdulatokkal fordulok velük együtt hátrafelé, és látom, amint minden vércsepp úgy vándorol vissza hozzád, akár a vasreszelék egy óriás mágnes közelébe. – Mi a… ? – lekövülve nézem, ahogy sebeid lassan halványulni kezdenek, s akaratlanul is hátrálok egy lépésnyit, amikor hirtelen ülésbe emelkedik felsőtested a szivacsról. Mint valami horrorfilmben…

Elfutnék, ám döbbenetem ólomsúlyokat aggat lábfejeimre, míg késemet egyre erősebben markolom – ekkor szembesülök vele, hogy már arról is eltűnt a véred, ahogy kezeimről és ruháim anyagáról is.

- Ne félj tőlem, Loopy – szólalsz meg visszhangzó, mintegy földöntúli hangon, miközben lassan a bőrödre száradt cseppek is felszívódni látszanak.

- Mi a frász… vagy te? Superman? – Nyugodt rezzenéstelenséggel pillantasz rám, azután ajkaid épp olyan ártatlanul lágy mosolyra húzzák újra makulátlanul fehér arcod izmait, mintha semmi rossz nem történt volna, mintha még mindig a szeretett bátyád lennék, akivel újra találkoztál hosszú idő után.

- Az, aminek akkor gondoltál, mikor legelőször megláttál a boltba lépni. Egy angyal vagyok, aki Dongheon testében létezik. Nem gondolkodtál még rajta, miért nem szomorkodott soha az édesanyja halála miatt? Csak azért, mert elmondtam neki, milyen szép helyen van.

- Na ne szórakozz velem! Miféle félresikerült katonai kísérlet eredménye vagy? – Úgy érzem, a tiszta ragyogás szinte összenyom. Mi a fene ez a sületlenség?

- Kísérlet? Azért vagyok itt most, hogy helyrehozzam Dongheon hibáját. Meg kellett őt ölnöd, hogy elillanjon az a sötét energia, mely a szívedet szorongatta. Csak így adhatom vissza neked az érzéseidet, amelyeket azon a szörnyű éjszakán elvesztettél. Ehhez viszont most neked kell bennem megbíznod, épp úgy, ahogy Dongheon bízott benned.

- És most azt várod, hogy ezt el is higgyem? Mi a fenét akarsz tőlem? – Nem tudok, nem tudok neki hinni…

- Csókolj meg.

- Mi van?! – szinte visítom, de zavart agyam mindhiába kutat a megfelelő megoldás után. Remegő kezemből lehull a kés, s hosszú pengéje egyenesen a padlóba áll, mintha az is néma tanúja akarna lenni ennek a… minek is?

- Bízz bennem. Dongheon szeretné megmenteni a lelkedet a Pokoltól, és én is. De ehhez át kell adnod magad nekünk. Kérlek.

Magam sem értem, miért hajlok egyre inkább afelé, hogy higgyek neked, és miért nem hagylak ott – igaz, mivel rám zártad az ajtót, talán nem is tudnék kimenekülni. Valamiért… egyre hívogatóbban hat a gyengécske testedből áradó langyos fény, s már eszembe sem jut a nevetséges alsógatyád. Hagyom, hogy a hátam mögött a földre csusszanjon minden ellenérzésem, s óvatosan közelíteni kezdek hozzád, akár egy szikla tövében megbúvó, hófehér szirmú virághoz.

Már kitöltöd az egész látómezőm, ahogy lassan melléd térdelek, s érzem langyosságodat. Tenyerem előbb lapockáidra, majd hátadra kúszik, s olyan gyengédséggel húzol közelebb magadhoz, hogy már egyáltalán nem kételkedem a szavaidban. Gyíkszemeid elnyelnek, szinte magukba olvasztanak.

Először csak ajkaid puha melegét érzem a sajátjaimon, majd a vállaim is bizseregni kezdenek ujjaid érintései nyomán. Újra érzem… az ízedet – vagyis az olcsó sört -, majd valami különös, számomra ezidáig ismeretlen, mégis egyre forróbb nyomást a mellkasom mélyéről.

Ekkor azonban hihetetlenül erős fájdalom hasít mindkét lapockámon át bensőmbe, mintha a két kezeddel átdöfted volna a felsőtestemet. Felordítanék, de már késő… Életem képei pörögve forognak előttem, akárha egy búgócsigára vetítenék mindet, míg súlytalan valóm elhagyja elnehezedett tagjaimat.

- Ébredj, Loopy. – Hangod szinte hullámzik a lila örvényben, majd hirtelen egyre közelebbinek, egyre érezhetőbbnek hat. Egyszeriben szétmállik a súlytalan fényerdő, s újra itt vagyok a csöpp hálófülkében, a te karjaidban.

- Mit... csináltál te velem? – Alig tudom még formálni a szavakat, s csakhamar el is némít a látvány, mely szemeim elé tárul. Két patyolatfehér tollas, óriási szárny emelkedik elő ugyanis lapockáidból, épp olyan alakú, mint a csirkéké. - Ez meg… ? - Állásba tornászom magam, hogy megérinthessem, ám mintha a fal és az egyenetlen padló eleven tagomat súrolná. S ekkor látom meg… a saját csirkeszárnyaimat, melyek akkorák, hogy meghajolnak a padlón.

Képtelen vagyok megszólalni, csak tátogok, míg a kemény evezőtollakat tapogatom. – Ez... hogyan?

- Ez a valóság. Most már te is épp olyan angyal vagy, mint én. Gyere, próbáld ki velem a szárnyaidat.

#

- Hmm... ez annyira nyálas és karakteridegen ide a végére. Át kell még gondolnom – dünnyögte alig hallhatóan két szabályos rajzolatú, ám keskeny ajak, melyek a nyúlánk fiúhoz tartoztak, aki az aprócska szoba félhomályában görnyedt már órák óta laptopja billentyűzete fölé.

Összeszűkült gesztenyeszín szemeivel újra és újra átfutotta az utolsó néhány mondatot, miközben bozontos szemöldökei egészen összepréselődtek vaskos orra felett. – Ah, mennem kell, különben elkésem, és Hyukjae megint leüvölti a fejemet – túrt fújtatva rövidre nyírt, hidrogénszőke tincsei közé, miután rápillantott a képernyő jobb alsó sarkába rejtett órára, majd a lajhárhoz hasonló tempóban felemelte fenekét a szék langyos bőrhuzatáról, és komótosan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

Ezt majd befejezem holnap. Loopy szülinapja úgyis csak három nap múlva lesz – folytatta a monológot gondolatban, mialatt elmentette a dokumentumot, végül kikapcsolta a sötét szobába hideg fehér fényt csempésző gépet. – Kíváncsi leszek az arcára, mikor majd felolvasom neki. De Youngwoo-éra még inkább. Biztosra veszem, hogy a horror és a langyoskodás ellenére irigy lesz, amiért nem őt írtam össze Keith Ape-pel egy történetben. – Enoch lapos, már-már suta mozdulatokkal lépdelt végig a keskeny folyosón, s még akkor is tőle szokatlan, gonoszkás mosoly játszadozott csontosan hosszúkás, komoly arcán, mikor belépett a zuhanykabinba, és megnyitotta a csapokat…

...Ézemi...


Aki nem ismerné, íme Enoch (Niahn):

És még egy slusszpoén:
Pár nappal ennek az irománynak a megszületése után kedves írótársnőm, Nárcisz alkotott egy fergeteges horrorvígjátékot az általam említett Hyukjae főszereplésével, akit ő az Amerikában sűrűbben használatos nevén, Edwinnek nevez. Szegény Edwin pedig azért él át annyi viszontagságot abban a történetben, mert a barátja, Enoch odahívta a művelődési házba, ahová ő maga csak jó háromnegyed órás késéssel ér el.
Tudni kell, hogy teljesen véletlenül kötöttük össze a két novellát, és mi magunk is csak utólag vettük észre, hogy ezt történt. :) Ha valakinek felkeltette az érdeklődését, ITT elolvashatja Edwin történetét, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, mert olvasóként és íróként is maradandó élményt nyújt. :)  

Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 4/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): nincs

➤ Sóley - About Your Funeral

Mára viszont már rég kihalt belőlem az együttérzés, a könyörület; egészen más dolog űzött minduntalan, egészen eddig, hogy találjalak meg. Tizennyolc év után azonban végre a nyomodra bukkantam. Elég volt néhány hétig figyelnem téged; nem voltál nehéz préda.

Persze, azt hitted, hogy csak a véletlen sodort engem is éppen a városi könyvtárba, majd néhány nappal később abba a fáradt narancsszínben úszó pubba, ahol szombat este mindig lounge-ot játszanak. Pedig a mosolyomat, amit annyira szerettél, már rég csak a megszokás festette szögletesen hosszúkás arcomra.

Te viszont ártatlan örömmel az asztalodhoz invitáltál, miután lehajtva egy dobozka sört megpillantottad vékony fekete szövetkabátba burkolt alakomat.

- Ó… már a múltkor is szerettem volna beszélgetni veled, hyung, csak olyan hamar elsiettél. Máris kérek neked egy sört – hadartál izgatottan, ahogy még sosem láttalak, s ismerős szemeid még kerekebbre nyíltak, miközben vállig érő, hidrogénszínűre sápasztott tincseid közé túrtál zavarodban.

- Kösz, én nem kérek. – Tekintetem végigsiklott bolyhosra mosott, szürke melegítőfelsődön, melyen neonsárga cipzár éktelenkedett, s megakadt a vékonyka aranyláncon, mely fehér nyakadon csillogott. Ezalatt fejemben újra lejátszódott a sokszor elképzelt terv. Pontosan és tényszerűen. – Valójában csak vérre szomjazom – villantottam elő szemfogaimat vigyorogva, és ezzel együtt fekete, svájci stílusú sapkámat is levettem, felfedve kopasz fejemet.

- Hogy mi? - ütköztél meg mondandómon az első pillanatban úgy, hogy még a szád is tátva maradt – förtelmes sörszagot lehelve egyenesen az orrlyukaimba -, majd hirtelen kitört belőled a nevetés, s ekkor még egy kis nyálat is köptél az arcomra. – Nagyon vicces vagy, hyung… Hát, jól van – ereszkedtél hátra a széken mintegy megnyugodva, míg én letöröltem magam egy zsebkendővel. Ám neked eszedbe sem jutott bocsánatot kérni, amiért leköptél.

Hát igen, valószínűleg akkor is épp másfelé kíváncsiskodtál ezekkel a csillogó gyíkszemekkel, amikor az égben a gondolkodás és a logika mellett a kulturált viselkedést osztogatták…

Ám vaskos hernyóajkaid csakhamar újra szóra nyúltak, miután a pultos letett egy újabb doboz sört eléd az asztalra. – Amúgy… ha nem haragszol, azt megkérdezhetem, mi történt a száddal? – Tudtam, hogy meg fogod kérdezni, mert azóta, hogy megláttál, szinte folyamatosan a számat bámultad.

- Persze. Semmi különös, csak megégettem. Csak egy gyerekkori baleset, ami egészen eddig kísért.

- Aha, értem. - Persze, az utóbbi mondatot sem találtad furcsának tőlem, és azt sem, ahogyan kerültem a tekinteted, miközben válaszoltam. - Láttam, kreatív belsőépítész lettél, és nagyon is híres! Olyan színes és egyedi minden munkád, nagyon tehetséges vagy.

- Köszönöm – biccentettem nyugodt kedélyességgel, mintha csak egy alkotótárs elismerését zsebelném be. - Na és te? Nagyon tetszett neked a zongorajáték. Talán zenészkedsz? – tettem fel a kérdést, mintha nem tudtam volna jól, milyen egyszerű mederben is folyik az életed.

- Tudod, apa tavaly halt meg. Korábban Japánba jártam vele gyógykezelésekre… Nem fejeztem be az iskolát, és most pizzafutár vagyok – hadartad el szinte a csupasz asztallapnak. Láthatóan szégyenkeztél, mintha a te hibád lenne, hogy így alakult. Annyira lefoglalt téged, hogy szóba öntsd a gondolataidat, hogy közben könnyedén alkalmam nyílt egy kissé megfűszerezni az italodat, így lépve a terv következő lépcsőfokára.

- Ah, értem. Részvétem.

- Kösz – húztad végig egyik ujjad a hamutál cikornyás üvegperemén. - Egyébként… a fizetésemből gyűjtök rá, hogy elvégezzem az utolsó évet. Kertészmérnök leszek. – Szégyenlősen elkalandozó mosolyod egyszeriben reményteljessé alakult, ahogy újra figyelő szemeimbe tekintve kimondtad ezeket a szavakat, majd izgalmad palástolni akarva hirtelen belekortyoltál a sörödbe. Persze, semmit nem éreztél meg… - Nézd csak, hyung – húztad elő ekkor a telefonodat, s terveket mutattál; egy-egy utca vázlatos rajzát az odatelepített növényekkel, alul felsorolva a szükséges építészeti és kertészeti teendőket. Őszintén szólva meglepett, hogy ilyen esztétikumot képes alkotni egyszerű elméd, ha arról van szó, amit szeretsz.

- Nagyon látványos és átgondolt vázlatok, ügyes vagy. De mondd, hogyhogy egyedül vagy ma itt? Hisz’ holnap szenteste. Nem vár otthon senki?

- Ah… engem nem szeretnek a nők – küldtél le hirtelen egy újabb kortyot nyelőcsöveden. – Pedig én szeretem őket. Az a bajuk, hogy nincs kocsim és pénzem. – Fintorod olyan mosollyá alakult ekkor, mint egy óvodásé, aki bőszen állítja a csokiról, hogy nagyon finom, de bizony csak a gazdag gyerekek tudják megvenni, mert annyira sokba kerül.

Hát… én inkább a gyermeteg viselkedésedet és az igénytelen öltözködésedet okoltam volna első körben, de persze, az ilyen egyszerű lények, mint te, sosem magukban keresik a hibát…

- Ne is törődj velük. Csak gyűjtögess tovább kitartóan, és valósítsd meg az álmod – veregettem meg a vállad, mire tenyereid - melyekkel az asztallapon támaszkodtál – láthatóan szétcsúsztak.

- Na… már ennyi megártott volna? Ez csak a második doboz, az semmi – pislogtál, akár egy álmos kismacska. - Lehet, hogy jobb lesz, ha nemsoká hazamegyek.

- Merre laksz? – tettem úgy, mintha semmit sem vennék észre erejüket vesztő mozdulataidból.

- Még… buszozok. A pláza előtt kell felszállnom, és onnan három megálló. Külváros… - nevetgéltél megint azzal a rejtegetni próbált szégyenkezéssel puha vonásaidon; újra eszedbe jutott, mennyire más szinten is állunk mi ketten. - De mitől lettem ilyen kába hirtelen? – Széles homlokodat tenyereden támasztottad meg, így véve egy mély lélegzetet.

- Semmi gond, előfordul az ilyesmi. Képzeld, csak egy utcányira van innen az a lakás, amit most dekorálok. Nincs kedved megnézni? Ha gondolod, alhatsz is ott. Már majdnem teljesen kész, csak a hálószoba padlójának és falának színezésén dolgozom.

- Tényleg megnézhetném? De… nem akarok gondot okozni, hyung – költözött új élet mozdulataidba a felvetésemet hallva.

- Hát persze. Itt vár a kocsim a bejárat előtt. És hidd el, nem ajánlottam volna fel, ha gondot jelentene.

Kicsit vonakodtál még. Megmutatkozott viselkedésedből a szegény emberek tanult büszkesége, mely a feléjük nyújtott segítő kezet is inkább ellöki, ha az túl magasról nyúl le hozzájuk. Álkedvességem azonban könnyedén lefejtette rólad apád nevelésének szúrós burkát – alatta pedig ott volt zsenge bizalmad és egész valód, üdén ragyogva, mégis elevenen és sérülékenyen, amilyen a friss gesztenye ősszel. Vakon megbíztál bennem, akárha az édesbátyád lettem volna.

Nagyon rosszul tetted, Dongheon…

A családod visz majd téged…

Odakint nyüzsgő koromsötét uralkodott; az emberek még ilyenkor is kisebb-nagyobb konzervdobozaikba rögzítve szelték át meg át az utak hálózatát, hogy minden ajándékot beszerezzenek a másnapi ünnepre. Ám amint a lakáshoz megérkezve bezártam magunk mögött a kívül fehér, belül színes, geometrikus alakzatokkal díszített faajtót, egyszeriben a kettőnk csöndjében maradtunk – mindaddig a néhány másodpercig, míg megkönnyebbülten el nem fingottad magad, miközben én oldaladat átkarolva támogattalak a keskeny folyosón a nappali felé.

- Ez jólesett – nevetgéltél, s félrebillent fejedet nyakamban pihentetted, vállig érő tincseiddel csiklandozva kulcscsontomat. Nem volt kedvem reagálni az idétlenségedre, inkább bevonszoltalak a tágas nappaliba, és leültettelek az előre odakészített khakiszínű bőrkanapéra.

- Ah… ez… ez mesés, hyung! Pont olyan, mint azok a rajzok a régi házatok falán – pislogtál fel az égkék falakra festett, egymásba érő növénymotívumokra. – A padló meg… mint az avar egy erdőben – húzogattad nyűtt sportcipőd orrát a linóleumon, melyre olyan technológiával nyomtatták a leveleket, hogy három dimenziósnak tűnjenek.

- Ez a munkám – feleltem csak ennyivel dicsérő szavaidra, mert szerettem volna végre a lényegre térni. Kifújva a levegőt levetettem fekete szövetkabátomat, s könnyed természetességgel melléd dobtam a kanapéra. – Mondd csak… emlékszel a dalra, amit először Jinkyeong játszott neked? – kerestem szándékos akaratossággal tekinteted.

- Jinkyeong? - ráncoltad a homlokod hunyorogva, mintha sértette volna a szemed a napot utánzó mennyezeti lámpa éles sárga fénye, s láthatóan még az ülés is egyre megterhelőbb volt neked, úgy kapaszkodtál mindkét oldalon a kanapé zöldesbarna műbőrborításába. – Ja, a kövér nővéred… Az a zenélő doboz ma is megvan. Ott... az éjjeliszekrényemen tartom, és sokszor meghallgatom azt a dallamot. Rád emlékeztet. Ti voltatok a legjobb barátaim, hyung. – Más bizonyára aranyosnak és túl sebezhetőnek látott volna ekkor azzal a két elnyúlón pirosló hernyóajkaddal, s a falakra meredő, borostyánfényben csillogó szemekkel. Más viszont nem élte át miattad azt, amit én…

- Valóban? És a történetre emlékszel, amit meséltem neked, mikor először maradtunk kettesben?

Emlékszel arra a lányra, aki azt a dalt játszotta neked?

Emlékezz, mit is mondtál neki…

A történetre a te…

- Hmm… nem is tudom… - dörzsölgetted amúgy is vöröses ajkaidat, mintha csak viszketnének. – Valami családi horrorsztori volt, nem? Arra emlékszem, hogy a nagyképű nővéredet halálra rémítettem vele, mikor egy este elmeséltem neki – nevetgéltél erőtlenül, ezúttal szemeidet dörgölve. Észre sem vetted a tagjaimon végigfutó jéghideg, kemény remegést, mely erőt pumpált belém, s szívemet visszhangtalan dobogásra késztette.

Tudom, hogy elmondtad neki…

- Így volt, bizony… - erőltettem mosolyt színehagyott számra. – De ennek a történetnek nincs még vége, Dongheon.

- Hogy érted ezt, hyung? – Jól láttam, hogy már a fejedet is alig tudod felemelni. – Talán… megint el akarod játszani, hogy múmiát csinálsz belőlem, és az ágyba fektetsz?

Azt hitted, akkor is csak vicceltem, igaz? De legyen inkább még egy picit meglepetés, amit akarok…

...Ézemi...

Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 3/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): néhol depresszív, kissé hátborzongató hangulat

➤ Sóley - About Your Funeral

Emlékszel? Nem ismerted egyik társasjátékot sem, mert te sosem kaptál ilyesmit a szüleidtől, és nem voltak testvéreid sem. Folyton legyőztünk téged, neked mégsem fájt semmi. Mintha csak az számított volna neked, hogy velünk lehetsz. Általában egyszerre volt szünet az iskolában és az óvodában, így mindig ott volt velünk a nővérem is – kivéve az egyik hétvégét, amikor kirándulásra mentek az osztályával.

Addigra ellestem tőle, hogyan játssza a kedvenc dalodat a zongorán, s ezúttal magam készültem a hangszerhez ülni. Épp kis darabkákra vágott májas kenyeret eszegettünk a szőnyegen ülve - persze, még mindig a meleg, sárga lámpafényben széles árnyékokat vető bútorok között -, mikor elkezdtek belőlem folydogálni a szavak.

- Tudsz titkot tartani? – böktem meg a vállad játékosan, mintha csak egy apró csínyemet szerettem volna megosztani veled, te pedig buzgón bólogattál. Még a félig megrágott falat is megrekedt fogaid közt, annyira igyekeztél figyelni. - Akkor mesélek neked egy történetet – hajoltam hozzád, s egy cseppet közelebb húzódtam lábaimmal, anélkül, hogy felálltam volna a törökülésből. - Élt egyszer egy kis család; apuka, anyuka, és két gyermekük, egy kislány és egy kisfiú. Az apuka egy boltban dolgozott, míg az anyuka a szeretetét árulta. Mikor a kislányuk elég nagy lett, elküldték őt királylányképzőbe, a fiuk pedig a legközelebbi általános iskolába járt. Az apuka viszont egyre mérgesebb volt az anyukára, amiért az neki nem adott már szeretetet, és a virágok is kiszáradtak a házban, mert az anyuka sosem locsolta meg őket, így egy napon… Anyának muszáj volt egy napon megöntöznie őket… neki magának. Meglocsolta még a szobát is, s nekünk kellett feltakarítanunk a piros vizet. Azután… a kisfiú segített az anyukáját felöltöztetni, az apuka pedig elvitte őt a folyóhoz, hogy a víz alatt éljen tovább. A kislány mégis boldog volt, mert az apukája és a bátyja azt mondta neki, hogy az anyuka a messzi Amerikába ment, és később visszatér majd. És a kis királylány azóta is boldogan él, s azokban a ruhákban tetszeleg, amit az apukája a piacon vesz neki a kínaiaktól...

Tudtad, hogy igaz a történet, amit meséltem neked?

Csendesen figyeltél a szavaimra, s hiába mosolyodtam el a végén, mintha csak valami bizarr horrorfilm tartalmát meséltem volna el neked, mintha egy árny futott volna át ragyogó arcodon. Talán megérezted egy pillanatra gyenge vállaidon a terhet, melyet meggondolatlan gyermekiségből rád helyeztem.

Fogalmad sem volt, mit teszel, mikor ezt épp a nővéremnek mondtad el, igaz? Pedig utána megígértettem veled, hogy nem árulod el senkinek – csücsörítem össze érzéketlen ajkaimat, s úgy simogatom fakó szőke tincseidet. – Te sosem akartál rosszat, én ezt is tudom…

Tudom, hogy elmondtad neki…

Hallod a harangszót odakintről? Éjfél van. És épp olyan metszően hideg, mégis kristálytiszta szenteste, mint akkor – tekintek ki a lekopaszított, függönyözetlen ablakon át a csillagokra, melyek ragyogó kristálycukrokként díszítik a kékesfekete égboltot. - Akár úgy is lehetnénk, mint azon a karácsonyon…

*

Jinkyeong kedvéért az egész házat színes girlandokkal és gömbökkel díszítettük fel, s még az ablakokba is aranyszínben villódzó ékeket tettünk. A nővérem egy Barbie-házat kapott Amerikából, míg én egy téli bakancsot, de egészen más dolgokon gondolkodtam abban a pillanatban, miközben kénytelen–kelletlen tologattam Kent az aprócska terasz aprócska asztalkája mellett.

Nem, nem az zavart, hogy unalmamban levetkőztetve az idétlen műanyag figurát csak egy különös alakú kiemelkedést találtam a nadrágjában. Egyre dühösebb voltam, amiért ő mégsem engedett el hozzátok, hogy odaadjam neked az ajándékodat, pedig az előző este megígérte, hogy kimehetek a házból.

Jinkyeong még akkor is játszani akart, amikor az ablakokra nehéz párát fújt a téli éj, én viszont inkább elvonultam a szobámba. Nem kapcsoltam fel a lámpát. Az utcáról belopakodó sárgásszürkén hajladozó fénynyalábok néhol élesen kirajzolták a bútorok éjszínű körvonalait. Egészen jól láttam az ágyam, az oldalához tolt íróasztalomat, rajta a tankönyveimmel és a füzeteimmel, s a sarokba állított zongorát is.

Már fények nélkül is tudtam, éreztem a dallamot, annyiszor játszottam addigra neked; csatlakoztam hát a szél dühös süvöltéséhez, túlharsogva azt. Magamban dúdoltam, halkan, hogy ki ne hallatsszon, ám ekkor kopogás hangja ütötte meg a fülemet a nappali felől.

Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert azt hittem, már megint Jinkyeong zajong. Elragadott az a szomorkás dallam, és elfojtott könnyeket csalt az arcomra, s nehéz fájdalmat mellkasomra – ekkor viszont már a szobám faajtaján hallatszott kopogás…

A sötét szobában ültem, és azt a dalt játszottam, amit nagyon szerettél.

Fújt a szél, a ház pedig nevetett,

És a ház a nappali ajtaján kopogott.

- Szia, hyung. Apa elment dolgozni és… nekünk nincs karácsonyfánk – tipegtél be csak ennyivel, s úgy tűnt, te sem félsz a sötétben. Eszedbe sem jutott felkapcsolni a villanyt, de valamiért nem is akartam előled elrejteni a könnyeimet, mint mindenki más elől.

A szomszéd öregasszonyok sem értették, hogyan lett belőlem, a folyton nyakaskodó és nagyszájú fiúból egyszeriben egy csendes, engedelmes és visszahúzódó gyerek, miután anya külföldre ment árulni a testét. Hosszú, csontos orrukat mindenbe beleütötték, és zsiráfnyakukkal folyton felénk nyújtózkodtak, hátha kikutathatnak valamit rejtőzködő tekintetünkből, de ezt a változást hosszas fejtegetések után is csak a magántanáraimnak tudták tulajdonítani.

Mennyire nem tudtak semmit…

- Hallottam, hogy azt a dalt játszod – tapogatóztál hozzám, mert a kinti fényből belépve biztosan megzavarta a szemed a hirtelen sötétség.

- Gyere csak, Dongheon – fogtam meg a karjaidat óvatosan, és az ölembe ültettelek. – Úgy örülök, hogy itt vagy. Dúdoljuk együtt, jó? - simogattam meg kócos buksidat, s könnyes szemeim már nevettek.

Te bejöttél, és velem énekelted a dalt, amit szeretsz.

Hosszú idő óta ez volt a legszebb karácsonyestém. Szavak nélkül oszthattam meg veled a gyászt, szeretetet adtam és kaptam feltétel nélkül – és még egy különös bókot is, miszerint pont olyanok a szemeim, mint a csigáké.

A tieid már egészen elszürkültek, mintha csak megöregedtél volna – simítom végig lassan határozott arcéledet. – És ki is hűltél, hmm… Úgy tűnik, túl régóta mesélek. Már sosem tudlak felmelegíteni, ahogy te sem tudtad az én szívemet, hiába is próbáltam megakadályozni magam, hogy megtegyem, ami már annyiszor lejátszódott szemeim előtt az évek alatt...

*

...Ézemi...

Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 2/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): néhol depresszív hangulat; fekete és bizarr humor

➤ Sóley - About Your Funeral

Dongheon… Lopva figyeltem a tévé zúgásától zajos szoba szürke függönyén át a házatokat a temetés napján is, ő viszont egész nap ott ült a feldíszített italosüveggel maga mellett a kopott barna kanapén, nem engedte, hogy kimenjek a házból. Az üvegre a nővérem babájának egy piros, fodros ruhácskáját húzta fel - mivel az annyira hasonlított anya egyik ruhájára -, aztán az ölébe ültette azt, és halkan mormogva beszélt hozzá, néha ölelgette, csókolgatta. Engem pedig szinte senkivel nem engedett beszélgetni, mert félt, hogy elárulom – és igaza volt.

Azt hittem, sosem láthatlak már újra, ám egy nap épp a virágokat rendezgettem az üzlet kirakatában, mikor beléptél.

- Hol van édesapád? – válaszolt ő ekképp ezúttal bátor, hangos köszönésedre.

- Elment dolgozni a gyárba – szólaltál meg újra ártatlan halksággal, s most sem tudtam rólad levenni a tekintetem. Nyűtt sötétkék kabátod majdnem a térdedig leért, de így is jól látszott vékonyka alakod. Halovány kis kezeid és pufók arcod szinte világítottak ruháid sötét színei mellett.

Újra a zenélő dobozhoz sétáltál, s olyan elmélyülten hallgattad a szomorkás dallamot, hogy észre sem vetted, hogy a nővérem közben kislattyogott a raktárból, s a sarokban porosodó zongorához osont – már amennyire egy elefánt képes nesztelenül osonni. Akár egy elkényeztetett királykisasszony, úgy igazgatta meg terebélyes fenekén a ruha ciklámenszín szoknyarészét, mielőtt leült volna a kis kerek székre.

Csendesen hajtotta fel kövérkés ujjaival a kopott olajzöld fedelet, majd hátravetette dús, gombaformára nyírt fekete haját, s játszani kezdte a dallamot. Ő csak miatta nem szólt semmit…

Emlékszel arra a lányra, aki azt a dalt játszotta neked?

- Te tudsz zongorázni, noona? – kaptad egyből oda a fejed, s odasiettél hozzá, a dobozt becsukva, de még mindig ujjaid közt szorongatva.

- Jinkyeong vagyok, de neked illett volna először bemutatkoznod - húzta össze kerekded arcához és széles orrához képest vékony, papírszerű ajkait nővérem büszkén, anélkül, hogy fejet hajtott volna.

Valóban királykisasszonynak érezte magát, hisz’ anya mindent megadott neki, amit csak szeretett volna, s Korea legdrágább magániskolájába küldte tanulni. Nem akarta, hogy a lánya lássa, mi lett belőle. Egészen más, sokkal szebb sorsot szánt neki; hitt benne, hogy a trágyadomb szélén is nemes virágot nevelhet, csak megfelelő búra alatt kell tartania. - Anya tanított meg zongorázni, most pedig Amerikában dolgozik. Ezt a ruhát is onnan küldte nekem – pattant fel ültéből, és megperdült előtted, úgy, hogy a tekintetedből ítélve te magad is beleszédültél.

Ő pedig szintén, észre sem véve, hogy a szoknyájával fellökte a kerek, háromlábú széket, melyen olyan ügyesen esett át mutatványa közben, hogy mindkét lába az égnek meredt, és még terebélyes, csipkés rózsaszín bugyija is kilátszódott.

Képtelen voltam visszatartani a nevetést, hiába nézett rám olyan szigorúan ő, te pedig végre engem is észrevettél. Mintha csak a meglepettségedre ragasztottam volna a jókedvet, ajkaid úgy húzódtak szinte a füledig, akár két kis hernyó, akik ugyanazért a levélért nyújtózkodnak. Olyan tudatlan, szinte angyali nyugalom áradt belőled…

Azt hittem, túl fiatal vagy még, hogy átérezd, mit is jelent, hogy elvesztetted az édesanyádat.

- Ne lábatlankodjatok itt. Menjetek ki – intézte ekkor kemény szavait hozzám ő, s megrezzenő jobb kezével már nyúlt is a pult alá a felöltöztetett italos üvegért, míg én odasétáltam hozzád.

- Hívj csak Loopynak – hajtottam fejet előtted barátságosan mosolyogva, s emlékszem, közelebbről még különlegesebbnek láttam a szemeidet. A folyópart sokszínű barna kavicsai jutottak eszembe róluk, melyeken megcsillan a lemenő nap, miután a víz fényesre nedvesítette őket.

De ebben a pillanatban még mindig pont olyannak látlak, mint egy szerencsétlenül járt hüllőt, egy zöld gyíkot…

- Az én nevem Dongheon – mutatkoztál be te is, s úgy kutattad a tekintetem, hogy azonnal kiviláglott előttem a kíváncsiságod rejtette magányosság.

- Tudom. Gyere most velem – nyújtottam feléd a kezem, amit te azonnal meg is szorítottál.

- Gyere, játssz velünk – fogta meg a másik kezecskédet Jinkyeong, odaszaladva hozzád, irigyen összepréselve ajkait.

Akkoriban fel sem tűnt, mennyire gondozatlan is volt az udvar, ahová kiléptünk a panaszosan nyikorgó faajtón, miután felvettük a kabátunkat. Még így, ősz derekán is hórihorgas gyomok ágaskodtak elő a színtelenre fakult, bokáig érő fűből, melyek száraz karmaik közé kaparintották a magasan fölénk nyújtózkodó öreg diófa lehulló leveleit, és a ruhánkba is beleragadtak.

Jinkyeong hamar el is engedte a kezed, és helyette felemelte díszes, többrétegű szoknyáját, s úgy szaladt végig a kitaposott úton alacsony, hagyományos stílus ihlette kis házunk felé. – Gyertek már! – integetett az ajtóból, miután levetette cipőjét, én ugyanis megálltam, hogy segítsek kiszedni a farmerod szárába ragadt muhart.

- Ne törődj vele, csak játssz velem – suttogtam cinkos mosollyal egészen közel hajolva arcodhoz, mire hevesen bólogatni kezdtél.

- Na, mit játsszuuunk? – húzta el a szót Jinkyeong, miközben ruhája alját szorongatva végigperdült a konyha lakkozott fapadlóján, és persze, szokás szerint nekiütközött az alacsony asztalka szélének, amit hangos jajgatása jelzett.

Te oda sem figyeltél, sokkal jobban lekötött a madarakkal és virágokkal festett, de már kissé színehagyott falak látványa. Ahogy óvatosan megérintetted őket, előcsaltad elvermelt fájdalmamat, mely mintha egyszeriben bordáimat feszegette volna, így gyorsan megszólaltam:

- Legyen temetős. - Elhomályosultak szemem előtt a ciklámenszínű madárfestmények, s egy pillanatra felrémlettek anya pirosra rúzsozott ajkai és fekete tussal kifestett keskeny, csokoládébarna szemei. Egyszer még engem is kipingált a sminkszereivel, de azóta egy nőnek sem hagyom, hogy ilyesfajta erőszakot tegyen a férfiasságomon.

- Az olyan unalmas! Én nem fogok veletek olyat játszani – húzott vissza a jelen napfényes nappalijába Jinkyeong duzzogó cérnahangja, aki már a kis folyosó túlvégén állt, és saját szobája fehér, elhúzható ajtaja felé fordult.

- Neked nem is kell, csak játssz nekünk… kérlek. – Csakis miattad tettem hozzá ezt a szót, hisz’ ekkor már újra mellettem álltál, és a kezemet szorítottad. Őt pedig meglágyította kérlelő tekinteted – na meg persze az, hogy újra kérkedhetett előtted a zongoratudományával.

A csillogó fekete bevonatú zongora mindig is elütött hajlékunk egyszerű díszeitől; anya a volt főnökétől kapta a munkájáért cserébe.

Most belegondolva az asztal alatt térdeplés valószínűleg nem tartozott egy titkárnő elvégzendő feladatai közé. Hmm… akkor valószínűleg emiatt utálta ő azt a makulátlan fényűre lakkozott hangszert annyira, hogy az én szobám egyik sarkába száműzte.

Belépve szinte sötétségként hatott a félhomály, mely a csendes szobában fogadott minket. Az ajtóval szemben terpeszkedő, nagy ablakokon ugyanúgy résnyire felhúzva állt a redőny, ahogy a nyári rekkenő hőségben rendszerint, akárha megállt volna az idő – de azóta ez a gyér világosság szinte ápolgatta a lelkemet.

Érdeklődve tekintettél körbe az egyszínű, dísztelen fabútorokon, végighúzva apró kezed az ágyam, majd az íróasztalom szélén.

- Mit szeretnétek hallani? – törte meg a csendet Jinkyeong büszke, magas hangja, rögtön azután, hogy a zongora mellé állított kerek szék panaszosan feljajdult súlya alatt, s felkapcsolta a hangszer mellett cingár szürke lábon egyensúlyozó állólámpát.

- A zenedoboz dalát! – kiáltottad örömmel, apró karjaidat is a magasba emelve.

- Jól van. Ismerem ezt a dalt, menni fog – helyezte nővérem olyan lelkes sietséggel a billentyűk fölé ujjait, mintha valami versenyen lenne.

- Akkor mi most eljátsszuk a te… temetésedet. – Csontos kis hátadra csúsztattam a kezem, s igyekeztem játékosan ijesztő arcot vágni, amit kivirágzó mosolyodból ítélve mulatságosnak is találtál.

Bennem valami belül mégis tovább sikított, míg kifelé hangtalan jókedvvé csendesedett. - Te leszel a halott. Állj oda - mutattam a szoba közepére, ahogy megszólaltak az első dallamok. Engedelmeskedtél, én pedig kiemeltem a fal mellett álló komódból egy frissen mosott fehér lepedőt, és széthajtottam.

Érdeklődve szemléltél, ahogy közeledtem feléd, majd könnyedén körbetekertelek vele. – Most pont úgy nézel ki, mint egy múmia – pillantottam rajtad végig elégedetten, míg apró tejfogaidat felfedte a nevetés.

Te magad voltál a gyógyír számomra, tudod-e?

- Jól van, Dongheon. Most képzeld el, hogy éppen itt folyik egy folyó – mutattam meg neked karommal az irányt, majd kettőt balra léptem, s alacsony ágyam szélére támaszkodtam. - Gyere ide szép lassan mellém, a folyópartra.

Felöltöztettünk téged, és közelebb hívtunk.

Míg odaértél hozzám, leemeltem asztalomról vastag, keményfedelű matekkönyvemet. - Fogd meg. – A lámpa keltette halovány árnyékom egészen eltakarta apró alakodat. Tudtam, hogy nehéz lesz neked a könyv, mégis a kezedbe adtam. A súly kis híján el is rántott; egyik lábadról a másikra álltál, így keresve az egyensúlyt, mégsem féltél.

Kivettem kezeid közül a nehéz terhet, majd a térdeid alá csúsztattam a karjaim, és felemeltelek a sápadtsárga sugarakba. – Majd én beteszlek a folyóba – ringattalak néhány pillanatig, azután óvatosan az ágyra fektettelek, s a mellkasodra helyeztem a hatalmas könyvet.

Valami furcsán tompa nyugalom szállt meg ekkor, ahogy fehér lepelbe burkolt testeden végigpillantottam, mely engedelmes mozdulatlanságban feküdt előttem. Amikor lehunytad a szemeid, a felületes szemlélő észre sem vette volna, hogy élsz, ha nem figyeli mellkasod apró hullámzását.

Néhány másodperc múlva felharsanó nevetésedből ítélve jól szórakoztál. Persze, hisz’ fogalmad sem volt semmiről...

- Mit csináltok? Az embereket nem is a folyóba temetik, hanem a földbe! – követte az éles, akadékoskodó hang a zongorajáték elhalását.

- Most igen. Ez egy különleges temetés – néztem borostyánszínben fénylő szemeidbe mélyen, s éreztem, ahogy belőlem is előcsalod a mosolyt.

- Úgy unatkozom! Boltba akarok menni anyával – pattant fel a székről ekkor nővérem, szinte kikövetelve, hogy vele is foglalkozzunk.

- Anya Amerikában van… - sóhajtottam már megszokottan, még ekkor sem nézve hátra.

- Az én anyukám a mennyországban van – ültél fel még mindig a lepedő foglyaként, ám angyali mosolyod nyomát sem mutatta hiánynak vagy fájdalomnak. Furcsának találtam tőled ezt is, ám nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget neki.

- Akkor most játsszuk azt, hogy itt vannak az anyukáink. Téged is mindig elvitt boltba? – Jinkyeong végre valamit jól csinált, de csak azért, mert ismerte az érzést. Kérdésére válaszul sután megcsóváltad a fejed.

- Ő mesélt nekem. Még akkor is mesélt nekem, mikor nem volt haja, és a hangja is rekedt volt már. A rák megette a haját, és megbetegítette. De most nagyon szép helyen van, és boldog…

Nővérem dundi arcán különös értetlenség jelent meg, homloka közepéig húzta fekete szemöldökeit, ám én jól tudtam, mit akarsz mondani.

- Inkább társasozzunk – hoztam fel az ötletet, majd megragadtam kis kezedet, és az ablak melletti, világosabb sarokban álló faragott polchoz vezettelek…

*

...Ézemi...