Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 3/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): néhol depresszív, kissé hátborzongató hangulat

➤ Sóley - About Your Funeral

Emlékszel? Nem ismerted egyik társasjátékot sem, mert te sosem kaptál ilyesmit a szüleidtől, és nem voltak testvéreid sem. Folyton legyőztünk téged, neked mégsem fájt semmi. Mintha csak az számított volna neked, hogy velünk lehetsz. Általában egyszerre volt szünet az iskolában és az óvodában, így mindig ott volt velünk a nővérem is – kivéve az egyik hétvégét, amikor kirándulásra mentek az osztályával.

Addigra ellestem tőle, hogyan játssza a kedvenc dalodat a zongorán, s ezúttal magam készültem a hangszerhez ülni. Épp kis darabkákra vágott májas kenyeret eszegettünk a szőnyegen ülve - persze, még mindig a meleg, sárga lámpafényben széles árnyékokat vető bútorok között -, mikor elkezdtek belőlem folydogálni a szavak.

- Tudsz titkot tartani? – böktem meg a vállad játékosan, mintha csak egy apró csínyemet szerettem volna megosztani veled, te pedig buzgón bólogattál. Még a félig megrágott falat is megrekedt fogaid közt, annyira igyekeztél figyelni. - Akkor mesélek neked egy történetet – hajoltam hozzád, s egy cseppet közelebb húzódtam lábaimmal, anélkül, hogy felálltam volna a törökülésből. - Élt egyszer egy kis család; apuka, anyuka, és két gyermekük, egy kislány és egy kisfiú. Az apuka egy boltban dolgozott, míg az anyuka a szeretetét árulta. Mikor a kislányuk elég nagy lett, elküldték őt királylányképzőbe, a fiuk pedig a legközelebbi általános iskolába járt. Az apuka viszont egyre mérgesebb volt az anyukára, amiért az neki nem adott már szeretetet, és a virágok is kiszáradtak a házban, mert az anyuka sosem locsolta meg őket, így egy napon… Anyának muszáj volt egy napon megöntöznie őket… neki magának. Meglocsolta még a szobát is, s nekünk kellett feltakarítanunk a piros vizet. Azután… a kisfiú segített az anyukáját felöltöztetni, az apuka pedig elvitte őt a folyóhoz, hogy a víz alatt éljen tovább. A kislány mégis boldog volt, mert az apukája és a bátyja azt mondta neki, hogy az anyuka a messzi Amerikába ment, és később visszatér majd. És a kis királylány azóta is boldogan él, s azokban a ruhákban tetszeleg, amit az apukája a piacon vesz neki a kínaiaktól...

Tudtad, hogy igaz a történet, amit meséltem neked?

Csendesen figyeltél a szavaimra, s hiába mosolyodtam el a végén, mintha csak valami bizarr horrorfilm tartalmát meséltem volna el neked, mintha egy árny futott volna át ragyogó arcodon. Talán megérezted egy pillanatra gyenge vállaidon a terhet, melyet meggondolatlan gyermekiségből rád helyeztem.

Fogalmad sem volt, mit teszel, mikor ezt épp a nővéremnek mondtad el, igaz? Pedig utána megígértettem veled, hogy nem árulod el senkinek – csücsörítem össze érzéketlen ajkaimat, s úgy simogatom fakó szőke tincseidet. – Te sosem akartál rosszat, én ezt is tudom…

Tudom, hogy elmondtad neki…

Hallod a harangszót odakintről? Éjfél van. És épp olyan metszően hideg, mégis kristálytiszta szenteste, mint akkor – tekintek ki a lekopaszított, függönyözetlen ablakon át a csillagokra, melyek ragyogó kristálycukrokként díszítik a kékesfekete égboltot. - Akár úgy is lehetnénk, mint azon a karácsonyon…

*

Jinkyeong kedvéért az egész házat színes girlandokkal és gömbökkel díszítettük fel, s még az ablakokba is aranyszínben villódzó ékeket tettünk. A nővérem egy Barbie-házat kapott Amerikából, míg én egy téli bakancsot, de egészen más dolgokon gondolkodtam abban a pillanatban, miközben kénytelen–kelletlen tologattam Kent az aprócska terasz aprócska asztalkája mellett.

Nem, nem az zavart, hogy unalmamban levetkőztetve az idétlen műanyag figurát csak egy különös alakú kiemelkedést találtam a nadrágjában. Egyre dühösebb voltam, amiért ő mégsem engedett el hozzátok, hogy odaadjam neked az ajándékodat, pedig az előző este megígérte, hogy kimehetek a házból.

Jinkyeong még akkor is játszani akart, amikor az ablakokra nehéz párát fújt a téli éj, én viszont inkább elvonultam a szobámba. Nem kapcsoltam fel a lámpát. Az utcáról belopakodó sárgásszürkén hajladozó fénynyalábok néhol élesen kirajzolták a bútorok éjszínű körvonalait. Egészen jól láttam az ágyam, az oldalához tolt íróasztalomat, rajta a tankönyveimmel és a füzeteimmel, s a sarokba állított zongorát is.

Már fények nélkül is tudtam, éreztem a dallamot, annyiszor játszottam addigra neked; csatlakoztam hát a szél dühös süvöltéséhez, túlharsogva azt. Magamban dúdoltam, halkan, hogy ki ne hallatsszon, ám ekkor kopogás hangja ütötte meg a fülemet a nappali felől.

Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert azt hittem, már megint Jinkyeong zajong. Elragadott az a szomorkás dallam, és elfojtott könnyeket csalt az arcomra, s nehéz fájdalmat mellkasomra – ekkor viszont már a szobám faajtaján hallatszott kopogás…

A sötét szobában ültem, és azt a dalt játszottam, amit nagyon szerettél.

Fújt a szél, a ház pedig nevetett,

És a ház a nappali ajtaján kopogott.

- Szia, hyung. Apa elment dolgozni és… nekünk nincs karácsonyfánk – tipegtél be csak ennyivel, s úgy tűnt, te sem félsz a sötétben. Eszedbe sem jutott felkapcsolni a villanyt, de valamiért nem is akartam előled elrejteni a könnyeimet, mint mindenki más elől.

A szomszéd öregasszonyok sem értették, hogyan lett belőlem, a folyton nyakaskodó és nagyszájú fiúból egyszeriben egy csendes, engedelmes és visszahúzódó gyerek, miután anya külföldre ment árulni a testét. Hosszú, csontos orrukat mindenbe beleütötték, és zsiráfnyakukkal folyton felénk nyújtózkodtak, hátha kikutathatnak valamit rejtőzködő tekintetünkből, de ezt a változást hosszas fejtegetések után is csak a magántanáraimnak tudták tulajdonítani.

Mennyire nem tudtak semmit…

- Hallottam, hogy azt a dalt játszod – tapogatóztál hozzám, mert a kinti fényből belépve biztosan megzavarta a szemed a hirtelen sötétség.

- Gyere csak, Dongheon – fogtam meg a karjaidat óvatosan, és az ölembe ültettelek. – Úgy örülök, hogy itt vagy. Dúdoljuk együtt, jó? - simogattam meg kócos buksidat, s könnyes szemeim már nevettek.

Te bejöttél, és velem énekelted a dalt, amit szeretsz.

Hosszú idő óta ez volt a legszebb karácsonyestém. Szavak nélkül oszthattam meg veled a gyászt, szeretetet adtam és kaptam feltétel nélkül – és még egy különös bókot is, miszerint pont olyanok a szemeim, mint a csigáké.

A tieid már egészen elszürkültek, mintha csak megöregedtél volna – simítom végig lassan határozott arcéledet. – És ki is hűltél, hmm… Úgy tűnik, túl régóta mesélek. Már sosem tudlak felmelegíteni, ahogy te sem tudtad az én szívemet, hiába is próbáltam megakadályozni magam, hogy megtegyem, ami már annyiszor lejátszódott szemeim előtt az évek alatt...

*

...Ézemi...