Történet Loopy történetéről (Loopy, Keith Ape) 2/5

Figyelmeztetés (ebben a részben): néhol depresszív hangulat; fekete és bizarr humor

➤ Sóley - About Your Funeral

Dongheon… Lopva figyeltem a tévé zúgásától zajos szoba szürke függönyén át a házatokat a temetés napján is, ő viszont egész nap ott ült a feldíszített italosüveggel maga mellett a kopott barna kanapén, nem engedte, hogy kimenjek a házból. Az üvegre a nővérem babájának egy piros, fodros ruhácskáját húzta fel - mivel az annyira hasonlított anya egyik ruhájára -, aztán az ölébe ültette azt, és halkan mormogva beszélt hozzá, néha ölelgette, csókolgatta. Engem pedig szinte senkivel nem engedett beszélgetni, mert félt, hogy elárulom – és igaza volt.

Azt hittem, sosem láthatlak már újra, ám egy nap épp a virágokat rendezgettem az üzlet kirakatában, mikor beléptél.

- Hol van édesapád? – válaszolt ő ekképp ezúttal bátor, hangos köszönésedre.

- Elment dolgozni a gyárba – szólaltál meg újra ártatlan halksággal, s most sem tudtam rólad levenni a tekintetem. Nyűtt sötétkék kabátod majdnem a térdedig leért, de így is jól látszott vékonyka alakod. Halovány kis kezeid és pufók arcod szinte világítottak ruháid sötét színei mellett.

Újra a zenélő dobozhoz sétáltál, s olyan elmélyülten hallgattad a szomorkás dallamot, hogy észre sem vetted, hogy a nővérem közben kislattyogott a raktárból, s a sarokban porosodó zongorához osont – már amennyire egy elefánt képes nesztelenül osonni. Akár egy elkényeztetett királykisasszony, úgy igazgatta meg terebélyes fenekén a ruha ciklámenszín szoknyarészét, mielőtt leült volna a kis kerek székre.

Csendesen hajtotta fel kövérkés ujjaival a kopott olajzöld fedelet, majd hátravetette dús, gombaformára nyírt fekete haját, s játszani kezdte a dallamot. Ő csak miatta nem szólt semmit…

Emlékszel arra a lányra, aki azt a dalt játszotta neked?

- Te tudsz zongorázni, noona? – kaptad egyből oda a fejed, s odasiettél hozzá, a dobozt becsukva, de még mindig ujjaid közt szorongatva.

- Jinkyeong vagyok, de neked illett volna először bemutatkoznod - húzta össze kerekded arcához és széles orrához képest vékony, papírszerű ajkait nővérem büszkén, anélkül, hogy fejet hajtott volna.

Valóban királykisasszonynak érezte magát, hisz’ anya mindent megadott neki, amit csak szeretett volna, s Korea legdrágább magániskolájába küldte tanulni. Nem akarta, hogy a lánya lássa, mi lett belőle. Egészen más, sokkal szebb sorsot szánt neki; hitt benne, hogy a trágyadomb szélén is nemes virágot nevelhet, csak megfelelő búra alatt kell tartania. - Anya tanított meg zongorázni, most pedig Amerikában dolgozik. Ezt a ruhát is onnan küldte nekem – pattant fel ültéből, és megperdült előtted, úgy, hogy a tekintetedből ítélve te magad is beleszédültél.

Ő pedig szintén, észre sem véve, hogy a szoknyájával fellökte a kerek, háromlábú széket, melyen olyan ügyesen esett át mutatványa közben, hogy mindkét lába az égnek meredt, és még terebélyes, csipkés rózsaszín bugyija is kilátszódott.

Képtelen voltam visszatartani a nevetést, hiába nézett rám olyan szigorúan ő, te pedig végre engem is észrevettél. Mintha csak a meglepettségedre ragasztottam volna a jókedvet, ajkaid úgy húzódtak szinte a füledig, akár két kis hernyó, akik ugyanazért a levélért nyújtózkodnak. Olyan tudatlan, szinte angyali nyugalom áradt belőled…

Azt hittem, túl fiatal vagy még, hogy átérezd, mit is jelent, hogy elvesztetted az édesanyádat.

- Ne lábatlankodjatok itt. Menjetek ki – intézte ekkor kemény szavait hozzám ő, s megrezzenő jobb kezével már nyúlt is a pult alá a felöltöztetett italos üvegért, míg én odasétáltam hozzád.

- Hívj csak Loopynak – hajtottam fejet előtted barátságosan mosolyogva, s emlékszem, közelebbről még különlegesebbnek láttam a szemeidet. A folyópart sokszínű barna kavicsai jutottak eszembe róluk, melyeken megcsillan a lemenő nap, miután a víz fényesre nedvesítette őket.

De ebben a pillanatban még mindig pont olyannak látlak, mint egy szerencsétlenül járt hüllőt, egy zöld gyíkot…

- Az én nevem Dongheon – mutatkoztál be te is, s úgy kutattad a tekintetem, hogy azonnal kiviláglott előttem a kíváncsiságod rejtette magányosság.

- Tudom. Gyere most velem – nyújtottam feléd a kezem, amit te azonnal meg is szorítottál.

- Gyere, játssz velünk – fogta meg a másik kezecskédet Jinkyeong, odaszaladva hozzád, irigyen összepréselve ajkait.

Akkoriban fel sem tűnt, mennyire gondozatlan is volt az udvar, ahová kiléptünk a panaszosan nyikorgó faajtón, miután felvettük a kabátunkat. Még így, ősz derekán is hórihorgas gyomok ágaskodtak elő a színtelenre fakult, bokáig érő fűből, melyek száraz karmaik közé kaparintották a magasan fölénk nyújtózkodó öreg diófa lehulló leveleit, és a ruhánkba is beleragadtak.

Jinkyeong hamar el is engedte a kezed, és helyette felemelte díszes, többrétegű szoknyáját, s úgy szaladt végig a kitaposott úton alacsony, hagyományos stílus ihlette kis házunk felé. – Gyertek már! – integetett az ajtóból, miután levetette cipőjét, én ugyanis megálltam, hogy segítsek kiszedni a farmerod szárába ragadt muhart.

- Ne törődj vele, csak játssz velem – suttogtam cinkos mosollyal egészen közel hajolva arcodhoz, mire hevesen bólogatni kezdtél.

- Na, mit játsszuuunk? – húzta el a szót Jinkyeong, miközben ruhája alját szorongatva végigperdült a konyha lakkozott fapadlóján, és persze, szokás szerint nekiütközött az alacsony asztalka szélének, amit hangos jajgatása jelzett.

Te oda sem figyeltél, sokkal jobban lekötött a madarakkal és virágokkal festett, de már kissé színehagyott falak látványa. Ahogy óvatosan megérintetted őket, előcsaltad elvermelt fájdalmamat, mely mintha egyszeriben bordáimat feszegette volna, így gyorsan megszólaltam:

- Legyen temetős. - Elhomályosultak szemem előtt a ciklámenszínű madárfestmények, s egy pillanatra felrémlettek anya pirosra rúzsozott ajkai és fekete tussal kifestett keskeny, csokoládébarna szemei. Egyszer még engem is kipingált a sminkszereivel, de azóta egy nőnek sem hagyom, hogy ilyesfajta erőszakot tegyen a férfiasságomon.

- Az olyan unalmas! Én nem fogok veletek olyat játszani – húzott vissza a jelen napfényes nappalijába Jinkyeong duzzogó cérnahangja, aki már a kis folyosó túlvégén állt, és saját szobája fehér, elhúzható ajtaja felé fordult.

- Neked nem is kell, csak játssz nekünk… kérlek. – Csakis miattad tettem hozzá ezt a szót, hisz’ ekkor már újra mellettem álltál, és a kezemet szorítottad. Őt pedig meglágyította kérlelő tekinteted – na meg persze az, hogy újra kérkedhetett előtted a zongoratudományával.

A csillogó fekete bevonatú zongora mindig is elütött hajlékunk egyszerű díszeitől; anya a volt főnökétől kapta a munkájáért cserébe.

Most belegondolva az asztal alatt térdeplés valószínűleg nem tartozott egy titkárnő elvégzendő feladatai közé. Hmm… akkor valószínűleg emiatt utálta ő azt a makulátlan fényűre lakkozott hangszert annyira, hogy az én szobám egyik sarkába száműzte.

Belépve szinte sötétségként hatott a félhomály, mely a csendes szobában fogadott minket. Az ajtóval szemben terpeszkedő, nagy ablakokon ugyanúgy résnyire felhúzva állt a redőny, ahogy a nyári rekkenő hőségben rendszerint, akárha megállt volna az idő – de azóta ez a gyér világosság szinte ápolgatta a lelkemet.

Érdeklődve tekintettél körbe az egyszínű, dísztelen fabútorokon, végighúzva apró kezed az ágyam, majd az íróasztalom szélén.

- Mit szeretnétek hallani? – törte meg a csendet Jinkyeong büszke, magas hangja, rögtön azután, hogy a zongora mellé állított kerek szék panaszosan feljajdult súlya alatt, s felkapcsolta a hangszer mellett cingár szürke lábon egyensúlyozó állólámpát.

- A zenedoboz dalát! – kiáltottad örömmel, apró karjaidat is a magasba emelve.

- Jól van. Ismerem ezt a dalt, menni fog – helyezte nővérem olyan lelkes sietséggel a billentyűk fölé ujjait, mintha valami versenyen lenne.

- Akkor mi most eljátsszuk a te… temetésedet. – Csontos kis hátadra csúsztattam a kezem, s igyekeztem játékosan ijesztő arcot vágni, amit kivirágzó mosolyodból ítélve mulatságosnak is találtál.

Bennem valami belül mégis tovább sikított, míg kifelé hangtalan jókedvvé csendesedett. - Te leszel a halott. Állj oda - mutattam a szoba közepére, ahogy megszólaltak az első dallamok. Engedelmeskedtél, én pedig kiemeltem a fal mellett álló komódból egy frissen mosott fehér lepedőt, és széthajtottam.

Érdeklődve szemléltél, ahogy közeledtem feléd, majd könnyedén körbetekertelek vele. – Most pont úgy nézel ki, mint egy múmia – pillantottam rajtad végig elégedetten, míg apró tejfogaidat felfedte a nevetés.

Te magad voltál a gyógyír számomra, tudod-e?

- Jól van, Dongheon. Most képzeld el, hogy éppen itt folyik egy folyó – mutattam meg neked karommal az irányt, majd kettőt balra léptem, s alacsony ágyam szélére támaszkodtam. - Gyere ide szép lassan mellém, a folyópartra.

Felöltöztettünk téged, és közelebb hívtunk.

Míg odaértél hozzám, leemeltem asztalomról vastag, keményfedelű matekkönyvemet. - Fogd meg. – A lámpa keltette halovány árnyékom egészen eltakarta apró alakodat. Tudtam, hogy nehéz lesz neked a könyv, mégis a kezedbe adtam. A súly kis híján el is rántott; egyik lábadról a másikra álltál, így keresve az egyensúlyt, mégsem féltél.

Kivettem kezeid közül a nehéz terhet, majd a térdeid alá csúsztattam a karjaim, és felemeltelek a sápadtsárga sugarakba. – Majd én beteszlek a folyóba – ringattalak néhány pillanatig, azután óvatosan az ágyra fektettelek, s a mellkasodra helyeztem a hatalmas könyvet.

Valami furcsán tompa nyugalom szállt meg ekkor, ahogy fehér lepelbe burkolt testeden végigpillantottam, mely engedelmes mozdulatlanságban feküdt előttem. Amikor lehunytad a szemeid, a felületes szemlélő észre sem vette volna, hogy élsz, ha nem figyeli mellkasod apró hullámzását.

Néhány másodperc múlva felharsanó nevetésedből ítélve jól szórakoztál. Persze, hisz’ fogalmad sem volt semmiről...

- Mit csináltok? Az embereket nem is a folyóba temetik, hanem a földbe! – követte az éles, akadékoskodó hang a zongorajáték elhalását.

- Most igen. Ez egy különleges temetés – néztem borostyánszínben fénylő szemeidbe mélyen, s éreztem, ahogy belőlem is előcsalod a mosolyt.

- Úgy unatkozom! Boltba akarok menni anyával – pattant fel a székről ekkor nővérem, szinte kikövetelve, hogy vele is foglalkozzunk.

- Anya Amerikában van… - sóhajtottam már megszokottan, még ekkor sem nézve hátra.

- Az én anyukám a mennyországban van – ültél fel még mindig a lepedő foglyaként, ám angyali mosolyod nyomát sem mutatta hiánynak vagy fájdalomnak. Furcsának találtam tőled ezt is, ám nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget neki.

- Akkor most játsszuk azt, hogy itt vannak az anyukáink. Téged is mindig elvitt boltba? – Jinkyeong végre valamit jól csinált, de csak azért, mert ismerte az érzést. Kérdésére válaszul sután megcsóváltad a fejed.

- Ő mesélt nekem. Még akkor is mesélt nekem, mikor nem volt haja, és a hangja is rekedt volt már. A rák megette a haját, és megbetegítette. De most nagyon szép helyen van, és boldog…

Nővérem dundi arcán különös értetlenség jelent meg, homloka közepéig húzta fekete szemöldökeit, ám én jól tudtam, mit akarsz mondani.

- Inkább társasozzunk – hoztam fel az ötletet, majd megragadtam kis kezedet, és az ablak melletti, világosabb sarokban álló faragott polchoz vezettelek…

*

...Ézemi...