Megjegyzés: Aki ismer,
jól tudja, hogy régóta dédelgetett álmom mesét írni, amit most végre sikerült
megvalósítanom. Remélem, tetszeni fog nektek ez a kis próbálkozás.
Nem titok, hogy a rigó
egy számomra fontos személyt szimbolizál, ám ezúttal nem nevezném meg az
illetőt.
Illusztrációként íme egy kép az
olasz sáskáról - amilyet magam elé képzeltem a történet írásakor -, és
hallgassátok szeretettel az énekes rigó csodaszép dalát. :)
Műfaj: mese
Figyelmeztetés: nincs
Hol volt, hol nem volt,
zengő mező szívében élt egy apró, szürke foltos sáska. Akkoron még a sáskák
ugyanakkora csápokat hordtak a fejük tetején, mint a szöcskék, ám ennek a kis
jószágnak egyebek mellett olyan hosszú csápjai voltak, hogy annak csodájára járt
a rét izgága rovarnépe. Büszke is volt bizony ékeire; naphosszat tisztogatta
őket kedvenc pitypangja puha szirmain sütkérezve, majd boldogan nyújtotta ki
szálkás ugrólábait, hogy a vadvirágok közé vetve magát fogadja társai
hódolatát.
Csápjai mögé rejtett
szende mosolyát, kecses ugrásait látva, lágy ciripelését hallgatva minden arra
járó rovar elámult. A kényeskedő, festett szárnyú pillangók, de még a
modortalan szöcskék is azonnal abbahagyták a beszélgetést, s őrá szegezték
pillantásukat, ha éppen a közelben járt.
Szépsége és tehetsége
mellett szemfülességéről is legendákat döngicséltek mezőről mezőre a méhecskék
és a zengőlegyek. Történt ugyanis egy éjszakán, amikor a kis sáska már békésen
szendergett, hogy egy apró, ám annál ádázabb virágszöcske szökkent az
alvóhelyéül szolgáló pitypang szárára. Irigy volt a hosszú csápokra, el akarta
orozni őket a sáskától. Pillesúlya alatt meg sem rezzent a húsos szár, így
könnyedén vetődött közelebb a másikhoz.
Arra viszont nem
számított, hogy a csápok nemcsak méretesebbek, de különlegesebbek is, mint a
sajátjai: a sáska sokkal élesebben hallott és kifinomultabban tapintott velük,
mint ő maga. Egy csapásra fel is riadt a csenevész szöcske neszezésére, s
ugrólábával úgy rúgta oldalba a betolakodót, hogy azzal örök időkre elvette
annak kedvét a hasonló gaztettektől.
Mióta az eset híre
szárnyra kelt, a szürke kis sáska még vígabban és nyugodtabban sütkérezhetett a
nyári napfényben és a neki kijáró népszerűségben. Az egyik harmatos reggelen azonban
különös, számára ismeretlen hang kúszott füleibe. Trillázó, mégis erőteljes
énekszó volt; egyszerűen különleges.
A sáska azonnal
felismerte, hogy madárdalt hall, hisz’ a mező szélét már kora délután árnyékba borító
tölgyfa ágain gyakorta ugráltak szószátyár, folyton lármázó verebek. Ezek néha
még a hórihorgas katángkórók szárain is megkapaszkodtak, így nézve ebédnek való
után, megtizedelve a mező óvatlan legyeit és lassan mozgó bogarait.
A most dalolóhoz hasonló
madarat azonban még sosem látott. Hosszú, karcsú lábakon állt; hasának
gyöngyházszín, barna pettyes tollazata ragyogott a napfényben, s finoman vágott
csőre könnyed természetességgel ontotta magából bájoló énekét.
A sáska csak nézte őt a
virágján ülve szótlanul, meredten és kábultan, nem törődve senki és semmi
mással. Egészen addig leste elbűvölten, míg lassan be nem köszöntött az alkony,
s a szárnyas énekes el nem repült a tölgyfa ágáról, hogy megfelelő alvóhely
után nézzen.
A sáska csak ekkor tért
magához. Bendője hangosat kordult, hisz’ annyira elmerült a rigó énekében, hogy
aznap semmit sem evett. Ám már túl sötét volt ahhoz, hogy felkerekedjen, és
valami étek után nézzen. Csalódottan tért hát nyugovóra pitypangja levelének
védelmében, de még álmaiban is azt az éneket hallotta, mely’ szinte
megbabonázta őt.
A másnap reggel sem ugyanúgy
virradt rá, ahogy az eddigiek. Valami megmagyarázhatatlan hiányérzés mardosta
tagjait; erőtlenül, csápjait lógatva ugrált társai között, s korábbi életteli
mosolya is egészen kopott fényben tündökölt, mialatt a szokásos bókokat
fogadta.
- Szép reggelt, kis
sáska! – köszöntötte őt a levegőben döngicsélve az egyik nektárhordó méh, akit
már jól ismert. – Nézd csak, ő itt a kisfiam - tolt előre egy apró,
bátortalanul lehajtott fejű méhecskét az idősebb, aki remegő csápokkal emelte
figyelmes tekintetét a sáskára. - Megtennéd, hogy ciripelsz neki egy kicsit? Ma
jött velem először nektárt gyűjteni.
A sáska mindig
készségesen mosolyogva teljesítette a hasonló kéréseket, hogy rovartársai
kedvében járjon, s persze, hogy megkapja a szokásos bókokat. Most azonban olyan
különösen felelt, mintha nem is hallotta volna a méhapa szavait:
- Mondd, te… nem
ismered véletlenségből azt a csodálatos énekű madarat, aki azon a tölgyfán
dalolt tegnap a verőfényben?
- Ó… - lepődött meg a
méh a szokatlan kérdésen, míg a fia tágra nyitotta hatalmas összetett szemeit
kíváncsiságában. – Ami azt jelenti, hallottam felőle. Ő az énekes rigó. Mióta a
párja elhagyta, magányosan járja az erdőt-mezőt, és őt hívja énekével. Azt
beszélik, mindig csak három napig marad ugyanazon a vidéken, s a negyediken
tovaszáll.
- Három nap?-
ámuldozott a sáska, hangjában mégis valami különös fájdalom lebegett. Tekintete
a távolba révedt, nem is nézett a másikra. – Káprázatos, ahogy énekel. Valahogy
a közelébe kell jutnom…
- Sáska, ha teheted,
inkább bújj el előle. Semmiképp se menj közel hozzá, különben felfal. A csigák
szerint üres a szíve, és feneketlen a bendője. Azt mondják, nem ismer irgalmat.
A méhapa figyelmeztető
szavai azonban mintha süket fülekre és csápokra találtak volna. Három nap –
csak ez lebegett a kis sáska gondolataiban.
Mikor a rigó aznap is
rákezdett dalára, ő olyan hangosan ciripelt, amennyire csak bírt, hátha ezzel
magára vonhatná a figyelmét. Csak neki, csak őérte szeretett volna ciripelni. Mégis…
lágy hangja elveszett a mihaszna szöcskék erőteljes, lármás zaja mellett. Úgy
tűnt, esélye sincs, hogy a madár meghallja őt, hacsak nem jut egészen közel
hozzá.
Ám ez korántsem volt
egy mezei sáska számára egyszerű feladat. A szöcskék széles szárnyaikkal
könnyedén felszökkentek a lombokig, ő viszont ezidáig csak a mezei vadvirágok szintjén
szökdécselt, szárnyait csupán segítségül használva egy-egy hosszabb ugráshoz.
Végül addig tanakodott,
mígnem arra jutott, hogy egy óriás szitakötő segítségét kéri, hogy vigye őt fel
a tölgyfa ágai közé. Jól tudta, hogy ezt a népséget a hiúságánál lehet
legjobban megfogni, így ehhez mérten tett ajánlatot egyiküknek.
- Legyen. Felviszlek
oda, ha minden virradatkor friss harmatvízzel tisztogatod meg a bőrömet –
dörzsölgette pipaszár lábait és hatalmas szemeit a szitakötő méla
nemtörődömséggel. - De arról ne is álmodj, hogy egyenesen a rigó szemei előtt
teszlek le. Egyen meg csak egyedül téged reggelire, ha ennyire vágyod a halált
– szegte fel fejét és karcsú, fémesen csillogó potrohát, úgy, mintha nem is a sáskával,
hanem egyenesen a nappal beszélgetne.
- Kizárt dolog… ő engem
sosem enne meg, érzem. Megteszem, amit kérsz. – A sáska hirtelen, minden
töprengés nélkül vágta rá a választ, mire a szitakötő sóhajtva kapaszkodott feljebb
a gyenge pitypang szárán, hogy a másik kényelmesen elhelyezkedhessen rajta. Amint
azonban a sáska a hátára mászott, azonnal megérezte, hogy túlságosan nagy súly
cipelésére vállalkozott.
Hiúsága mégis
erősebbnek bizonyult józan eszénél. Nyögve lökte magát a levegőbe, s alacsonyan
kezdett el vitorlázni a mezei gazok és virágok felett. Minden erejét
megfeszítve igyekezett a szél hátán magasabbra hágni, de több kört is meg
kellett tegyen a sáskával a hátán, mire végre nagy nehezen emelkedni kezdett.
Megpillantva ezt a
különös, körbe-körbe repülő teremtményt, a rigó elhallgatott, s feléjük fordította
figyelmes, kerek szemeit. A szitakötő azonban olyannyira megrémült, mikor a
tekintetük találkozott, hogy minden körülnézés nélkül, sietve változtatott
irányt a levegőben, összeütközve így egy idős, házsártos káposztalepkével.
A sáskát
szerencsétlenségére olyannyira elbájolta a rigó felé irányuló, kíváncsi pillantása,
hogy elfelejtett kapaszkodni, így belőle lett e miniatűr légi szerencsétlenség
leginkább pórul járt áldozata: Lecsúszott hordozója hátáról, s lezuhant a
magasból. Sem az ijedt szitakötő, sem a sértett lepke nem vette őt észre,
olyannyira el voltak foglalva saját perpatvarukkal, melyet hangosan acsarkodva
folytattak a levegőben.
A sáska viszont jól
látta, hogy a rigó néhány tünékeny pillanatig őt nézi… mintha szomorúan figyelte volna, hogy leesik. A madár azután a
zajos perlekedők felé fordult, s kecsesen a levegőbe rebbent. Minden
kegyességet mellőzve megragadta csőrével a káposztalepke erőtlenül porhanyós
testét, s párszor megforgatva azt, egyszerűen elnyelte, míg a szitakötő
lélekszakadva siklott a távolba, így mentve irháját.
- Velem sosem tennél
ilyet, tudom… – sóhajtotta a kis sáska. Ahogy azonban megpróbált újra lábra
állni, akkor vette észre, hogy mindkét ugrólábát kificamította. Így csak gyalogolni
tudott, ugrálni nem.
Minden rovar sajnálkozott, aki csak
látta őt hazafelé sántikálni lógó orral és földön húzott csápokkal. Mind azt
kérdezgették, ugyan mi történt vele, ám ő alig-alig válaszolt feltett
kérdéseikre. Az egyik hangyagyerek gyógyító mézharmatot csepegtetett fájós
lábaira, ám ő olyannyira ábrándjai világában ragadt, hogy még megköszönni is
elfelejtette ezt.
- Mi lelhette őt?
Egészen megváltozott – suttogták a bogarak a mező széltében-hosszában másnap
reggel, hiszen a rossz hírek ezen a tájon is szélsebesen terjedtek. Aggodalmaskodva,
pusmogva figyelték az egykor frissen és derűsen ugráló sáskát, ahogy szinte
csak vánszorgott lábain, mégis, senki nem tudta őt megállítani, annyira menni
akart valahova.
Sosem járkált azelőtt
gyalogszerrel a barna, tikkadt földön; a hangyáktól és a páncélos bogaraktól
kellett hát újra és újra útbaigazítást kérnie. Természetesen a tölgyfához
igyekezett, melynek ágai közt virradat óta ugyanúgy ott énekelt az aranytorkú
rigó.
Nagy sokára elért végre
a fához. Áhítattal nézte a madarat a magasban, s gyenge lábait sem kímélve
hangos ciripelésbe kezdett. A rigó egy pillantásnyira abbahagyta az éneket, s mintha felé tekintett volna, mielőtt tovább
folytatta dalát. Csak mintha… mégis, ennyi már bőven elég volt a sáska számára,
hogy ereje fogytán, a közelgő narancsfényű alkonyban is elinduljon a fatörzsön
felfelé.
Alig látott már
valamit, csupán hosszú csápjaival tapogatózott maga előtt, hogy nehogy
véletlenül összeütközzön egy ormótlan éjjelilepkével, aki letaszítaná a
magasból, vagy belegyalogoljon egy pók hálójába, aki jóízűen elfogyasztaná. Ezer
veszély leselkedett rá ezen a számára ismeretlen vidéken, mégis ment tovább
rendületlenül, ahogy csak a lábai bírták. Egészen hangosan hallotta már a trillázó
éneket, ott zengett bensőjében, mintha minden apró sejtje csak erre a dallamra
remegett volna elcsigázott testében.
Sokáig csupán füle és
csápjai vezették szíve dalosa felé, míg végül megpillantotta őt. Ekkor azonban
már olyan közel volt hozzá, hogy hosszú csápjai megérintették a madár hosszú,
inas lábát.
- Végre megtaláltalak.
– Kicsit homályosan bár, de jól látta a madár karcsú testének körvonalait,
kerekded begyét, csinosan vágott csőrét. Földszínű szeme megcsillant a lebukó
nap utolsó fényeinél, ahogy a sáska felé fordult. – Csak énekelj, te
csodálatos… és engedd meg, hogy szerény muzsikámmal kísérjem a dalod. – A rigó
ezidáig meredten, mozdulatlanul hallgatta őt. Amikor azonban a kis sáska
óvatosan megemelte fájós ugrólábait, hogy szárnyaihoz dörzsölje őket, hosszú
csápjai észrevétlenül újra végigsimítottak a madár csontos lábán.
Válasz nem érkezett.
Helyette a formás csőr sebesen mozdult felé; hirtelen megragadta az ékes
csápokat, és csak rázta-rázta őket kíméletlenül, a kis sáskával együtt, míg csak
le nem tépte őket. A sáska újra a mélybe zuhant, ezúttal sokkal magasabbról, a
madár pedig olyan szenvtelen némasággal rebbent fel az ágról, mintha mi sem
történt volna.
Ettől kezdve minden
sáska rövidke csáppal születik a világra…
S hogy mi lett a
főhőseinkkel? Ne féljetek, a sáska túlélte a zuhanást; hiszen másként hogy
születhettek volna kurta csápos utódai? Egy széles, puha lapulevélre hullott,
mely éjszakára is védelmet adott neki. Csodálatos csápjai nélkül nem volt már
többé különleges a többiek szemében, ám épp emiatt tanulta meg, hogy kik azok a
rovartársai, akik valóban megérdemlik a bizalmát, s kik voltak ezidáig hamis
barátai, akik csak az ékességei miatt nyájaskodtak körülötte.
Az aranytorkú, üres
szívű rigó pedig másnap hajnalban tovaszállt a kis mezőről. Talán még most is a
párját kutatja valami távoli vidéken, ha meg nem halt…
...Ézemi...
