A hópelyhek tánca (Heechul) 4. Közel, mégis távol

Kicsivel több, mint három óra múlva meg is érkeztek Beijingbe. A fiúk és kísérőik szedelőzködni kezdtek, és igyekeztek az elsők között elhagyni a gépet. Elöl egy-két testőr biztosította a terepet, mögöttük sétáltak a fiúk és a stáb, leghátul pedig szintén néhány testőr figyelt a biztonságra.

Lenyílt a hatalmas ajtó, és elindultak lefelé a lépcsőn. Gunhee és Heechul közben még mindig egymást cukkolták, Donghae a telefonjával volt elfoglalva, Hyukie pedig hunyorogva nézett a napba. Igazából nem sokat látott annak fényességéből, mert attól kezdve, hogy a repülőgép elérte a szárazföldet, egyre sűrűbb szürke felhők között vezetett az útjuk.

Éppen leértek az aszfaltozott területre, és csak pár métert tettek meg, mikor egyszer csak apró fehér pelyhek kezdtek hullni az égből.

-  Nézzétek, de szép! – lelkendezett Wookie, miközben lassan körbefordult, és az égre nézett.

Erre Heechul is megállt egy pillanatra. Ő is az felfelé tekintett, és kitartotta maga elé a tenyerét. Néhány egészen kicsi hópelyhet rá is fújt a szél, amelyek alig, hogy hozzáértek a bőréhez, már el is olvadtak. Hirtelen átfutott az elméjén az előző nap, és egy másodpercre mintha megszűnt volna körülötte a világ.

Lábai ugyanúgy vitték előre, mégis úgy érezte, mintha csak állna ott a csendben, miközben a hópelyhek egyre sűrűbben hullanak körülötte, mind többen állapodnak meg kabátján, lassan pedig teljesen beborítják őt, aki csak hallgatja az idilli csendet. Ekkor azonban egy furcsán magas női hang csapta meg a fülét, amely valahonnan mögüle jött.

-  Jihyun, itt vagyok! Hé, nem hallod?

Heechul magához tért, és önkéntelenül is a hang irányába fordult. Szemei nagy nehezen átfutottak az embertömegen, és körülbelül tíz méternyire egy hosszú, fekete hajú lányt pillantott meg, aki a lejáró felé nézett, és két kézzel csápolva kiabált. Heechul mindig is kíváncsi természetű volt, és ezúttal sem tudta megállni, hogy ne tudja meg, kinek szól ez a fogadtatás.

Kissé balra fordult hát, és néhány méterrel arrébb, a lépcsők előtt meg is pillantott egy másik lányt, aki éppen észrevette az előbbit, és mosolyogva indult el felé. A látványtól viszont földbe gyökerezett Heechul lába.

Nem, biztos hallucinálok, ez… ez nem lehet. Ő Anna – hallotta fejében a saját hangját. Csak nézte tovább hitetlenkedve, miközben azt érezte, hogy valaki maga után próbálja húzni, ő viszont makacsul ellenállt.

Kiszabadította karját a szorításból, és azzal a mozdulattal lekapta a szeméről a napszemüveget, hogy jól láthassa a lányt. Ekkor már biztos volt a dolgában. Semmivel nem foglalkozott, elindult választottja felé, két-három lépés után viszont a testőrök egyre szorosabb gyűrűjében találta magát.

-  Engedjenek, nekem oda kell mennem! Mindjárt visszajövök. Ezt nagyon fontos, nem értik? – próbált közöttük utat találni, de kevés sikerrel.

-  Mit csinálsz, te hülye? És miért vetted le a szemüveged? Meg fognak ismerni! –  termett hirtelen előtte Gunhee, és értetlenkedve pillantott a szemeibe.

-  Heechul, azonnal tedd vissza a szemüveged, és menjünk tovább! – hallotta maga mögül Shindong hangját, de nem törődött vele, ahogy semmi mással sem.

Újra a lány felé tekintett, aki ekkor ért oda az őt váróhoz. Átölelték egymást, és elindultak.

-  Hja, nézzétek, ott van Heechul! Kim Heechul! – kiáltotta egy férfi, a fiúktól pár méterre, és ujjával felé mutogatott. Erre a körülöttük levők szinte egy emberként szegezték tekintetüket a fiúra, és el is indultak az irányába.

-  Na, még csak ez hiányzott… Fogják meg, és hozzák, gyerünk, gyerünk! – kiáltott Shindong az egyik testőrnek, aki összenézett a társával, és ketten karon ragadták Heechult, így vonszolva magukkal, miközben a többiek próbálták addig a pár méterig távol tartani a tömeget, amíg nem értek el a furgonig.

Heechul először vadul ellenkezett, mikor a két férfi megfogta a karját, de mire a járműhöz értek, hiába kereste szemeivel a két lányt, mindenhol csak a visító és csápoló rajongókat látta. Csalódottan és szégyenkezve szállt be a kocsiba, megkérve a testőröket, hogy engedjék el.

Nem volt vesztegetni való idejük, azonnal indulniuk kellett. Az egyik testőr villámgyorsan gázt adott, és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyták a repteret. Ahogy kiértek az autópályára, mindenki fellélegzett.
– Ezt meg mégis, hogy képzelted?? Teljesen megőrültél?? Tudod, hogy milyen a tömeg. Mi lett volna, ha kárt tesznek valamelyikünkben, vagy magukban? Komolyan mondom, neked agyadra ment az az idióta rajzfilm, amit mindig nézel! - ordított Shindong, és Heechul is érezte, hogy jogosan. – És azt esetleg elmondanád, hova a francba indultál?

-  Nem fontos. Nagyon sajnálom. Felelőtlen voltam, nem gondolkodtam – hajtott fejet bűnbánóan. – Ígérem, nem fordul elő többet.

-  Azt ajánlom is – motyogta Shindong ingerülten, majd hátat fordított a fiúnak, karba fonta kezeit, és úgy fújtatott tovább idegességében.

A csapatra feszült csend telepedett. Senki sem tudott megszólalni, és ebből a helyzetből egyikük sem volt képes viccet gyártani. Csak néztek maguk elé csendben, még az ablaktörlők hangját is lehetett hallani, ahogy félrelökve a még mindig apró hópelyheket, a szélvédőhöz csapódtak. Az út további részét ilyen csendben töltötték, csak a testőrök rekedtes suttogása hallatszott hátra a vezető fülkéből.

***

A reptér padlózatán egy apró, világoszöld csizmapár kopogott végig. Jihyun megtorpant a nagy csarnok közepén, sötétkék kabátján a zsebet próbálta kitapogatni, majd gyorsan kivette belőle a telefonját. Közben másik kezével lehúzta a kapucniját, így előbukkantak csillogó, szőkésbarna tincsei, amelyek kicsúsztak a laza fonatból.

- Oh, van még négy perc – suttogta, ahogy ránézett a rózsaszín készülékre, és meglátta, hogy hat óra ötvenhat percet mutat az óra a kijelzőjén. Odaszaladt a pulthoz, ahol szerencséjére ekkor éppen senki sem állt. Már felfelé tartott a lépcsőkön, amikor a hangosbemondó a közelgő felszállásra figyelmeztetett, ezért megszaporázta a lépteit.

Miután felszállt a gépre, néhány fülkén keresztül kellett haladnia, hiszen az ő jegye a turista osztályra szólt. Az első osztályon a sok öltönyös, nercbundás, felékszerezett férfi és nő között megpillantott egy tucat fiút, akik egyszerű öltözékben voltak, de mind napszemüveget, és baseballsapkát, vagy kapucnit viseltek. Egyeseknek még a szája előtt is volt egy kendő.

De különös... Úgy néznek ki, mint a bankrablók - gondolta.

Már a kilincsen volt a keze, mikor hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan hátat fordított, és alaposan végigfuttatta tekintetét a fiúkon.

Ugyan már, hogy lehetne pont itt, és pont most? - szontyolodott el, miután nem találta meg, akit keresett, majd kinyitotta az ajtót és továbbsétált. Még két helyiségen átsétált, mire megtalálta a helyét.

Csalódottan huppant le a székre, és kifújta a levegőt.

Ugyanígy nézett ki a cseresznyefiú is. Vajon hol lehet, és mit csinálhat most? – futott végig a gondolat a fejében, majd elővette a telefonját, a rajzmappáját, és egy ceruzát.

A telefon galériájában levő képeket nézegette, amelyeken szebbnél szebb esküvői ruhák szerepeltek. Becsukta a szemét egy pillanatra, hogy maga elé képzelje a menyasszonyt, majd rajzolni kezdett.

Egy káprázatosan szép ruha körvonalazódott a papíron. Felső részét nemes csipke díszítette, egészen a derekáig viselője testére simult. Szoknya részét olyan lágy esésű anyagból képzelte Jihyun, hogy azt a hatást keltse, mintha a menyasszony a felhők között lebegne; ezért a hosszú uszály végére hullámvonalban csipkeberakást rajzolt.

Mikor elkészült, mosolyogva szemlélte meg alkotását, és abban reménykedett, hogy el fogja nyerni a színésznő tetszését. Az út fele még hátra volt, ezért Jihyun becsúsztatta a rajzot a táskájába, majd a laptopját vette elő, és a filmek között kezdett el keresgélni.

Hmm, vígjáték legyen? Vagy egy izgalmas krimi? Esetleg… - filózott magában, de a Frozen mappáját megnyitva tágra nyíltak a szemei, ahogy meglátta a lemezborító képét. Ekkor ébredt rá, hogy Anna ruháját tervezte meg otthon, és kezdte el varrni magának.

Úgyis régen láttam már, meg kellene nézni – mosolyodott el, majd bedugta a fülhallgatót, és elindította a mesét.

A történet éppen akkor ért véget, mikor a pilóta közölte, hogy három perc múlva le fognak szállni, mindenki készüljön fel. Jihyun két kézzel, szorosan kapaszkodott az ülésbe az utolsó döccenések közben, majd végül a hatalmas gép lefékezett.

Ahogy nagy nehezen átfúrta magát a tömegen, és kisétált a levegőre, meglepte a szeme elé táruló szürkeség, hiszen induláskor még verőfényes napsütés volt. Éppen lefelé haladt a lépcsőn, mikor észrevette, hogy szállingózni kezdett a hó.

Ekkor viszont a tömeg monoton zúgása közepette hallani vélte barátnője, Nara hangját, ami elvonta a figyelmét a havazásról. Tekintetével a másik lányt kereste, körbe-körbe nézett, de sehol sem látott ismerős arcot.

Leszaladt a lépcsőn – már amennyire képes volt erre az emberek hadán keresztül -, majd újra körülnézett, és ekkor végre megpillantotta őt; csak pár méterre, kissé balra állt tőle, és bőszen integetett.

Jihyun elindult felé, majd boldogan ugrottak egymás nyakába.

-  Unnie, olyan jó téged újra látni! – örvendezett Jihyun.

-  Úgy örülök, hogy eljöttél! Ígérem, nem fogsz unatkozni az este – kacsintott rá Nara.

-  Remélem, ezúttal nem kell leugranom sehonnan.

-  Nem-nem. Annál sokkal jobb lesz, meglátod! Olyan isteni buliba viszlek, hogy a lélegzeted is el fog állni – mosolygott sejtelmesen. – Au, ez hideg! Egyenesen a nyakamba hullott – borzongott meg, ahogy egy kis hópehely beesett a kabátja gallérja mögé.

-  Hideg, de olyan szép. Mellesleg, miért beszélsz valamiről egy keveset, ha azután mégsem árulsz el semmi konkrétat? Olyan gonosz vagy néha – fordította el a fejét Jihyun.

-  Lekenyerezhetlek a kedvenc datolyaszilvás sütiddel? – billegtette a szempilláit Nara, miközben egy kicsit meg is hajolt.

-  Azzal a mennyei sütivel bármikor! – csillant fel Jihyun szeme.

-  Akkor gyere – fogta meg a kezét barátnője, és az első taxiig vezette a lányt. – A Fenséges Tigrisbe, legyen szíves – szólt oda a taxisnak kínaiul, majd elindultak a cukrászda felé.

***

Mikor a fiúk a hotelhez érkeztek, egy csapatnyi jól értesült rajongó már sikítva várta őket ott. Megint a testőrök gyűrűjében kellett megtenniük a hátralévő pár métert. Máskor mosolyogva köszöntötték rajongóikat, de ebben a pillanatban senkinek nem volt kedve ehhez.

Gyors léptekkel vonultak be a hotelbe, majd elkérték a kulcsaikat, és egyenesen a szobáikba indultak, a kísérőikkel együtt. Ahogy kiléptek a liftből, megszólalt Shindong:

-  Jól van, akkor délben találkozunk a hallban. Addig lehetőleg senki ne csináljon semmi hülyeséget - sandított fél szemmel Heechulra, aki szégyenében elfordította a fejét.

-  Rendben, hyung! - válaszolták a többiek, majd a csapat szétszéledt, mindenki a szobája felé indult tovább. Shindonggal Siwon, Sungmin és egy stylist haverjuk tartott, Wookie Donghaeval és Hyukie-val közös szobába került, Heechul pedig Gunheevel és Kanginnal pakolt le egy helyiségben.

Heechul továbbra is szótlan volt. Lassan szedegette ki holmijait a bőröndből, miközben még mindig a történteken jártak a gondolatai.

-  Látom, veled nagyon nem stimmel valami. Menjünk el valamerre - hajolt oda hozzá Gunhee, hogy Kangin ne hallja a szavait.

-  Jól van - bólintott Heechul. – Mi elmegyünk sétálni - szólt oda Kanginnak.

-  Oké, vigyázzatok magatokra - felelt a másik halkan, rájuk sem pillantva, mert a bőröndjében való kutakodás teljesen lefoglalta a gondolatait. Valamit nagyon kereshetett.

Heechul újra felvette a napszemüvegét, és a homlokába húzta a kapucniját a liftben, így indultak el Gunheevel.

-  Most pedig elmondod, mi volt ez az egész a reptéren - állt meg vele szemben barátja, ahogy kiléptek az utcára.

-  Aish, annyira értelmetlen, te is ezt fogod mondani - fordított neki hátat Heechul, és az égre nézett, ahol épp akkor bukkant elő két sötétszürke felhő között a nap.

-  Ott van egy kávézó a túloldalon - lépett újra elé Gunhee, miközben egy szemközti kis épületre mutatott, melynek ablakait hatalmas vörös sárkányok díszítették. - Van rá pontosan... - pillantott az órájára - egy óra tizenhárom percünk - vágott be egy fülig érő vigyort, mialatt még a fogait is kivillantotta.

A látványtól Heechul is elnevette magát, és szótlanul fordult a gyalogátkelő irányába. - Két csokis tejet kérünk - szólt a pincérnőhöz Gunhee kínaiul, miután helyet foglaltak a kávézóban, egy apró asztal két oldalán.

-  Nekem most nincs kedvem ehhez, nem kérek - intett a kezével a lánynak Heechul, de barátja megfogta a kézfejét.

-  Nem fogsz itt depizni nekem! Megiszod, és mindent elmondasz! - nézett rá határozottan.

-  Jó, értettem - emelte fel a másik kezét beleegyezően Heechul, mire barátja egy mosollyal és egy fejbólintással jelezte a tanácstalan pincérnőnek, hogy mégis rendben lesz a rendelés.

-  Na, ki vele - hajolt az arcába Gunhee -, mi volt az a reptéren?

-  Ott volt álmaim nője - sóhajtott Heechul.

-  Mi?? - meredt rá kikerekedett szemekkel a másik.

-  Aish, Koreában is elvesztettem, és most is. Igaza van Yunhonak, tényleg egy balfék vagyok - hadarta Heechul.

-  Miket zagyválsz itt össze? Randiztál egy lánnyal, és nekem nem is szólnál róla?

-  Hát, nem éppen randi volt, csak összeütköztünk.

-  Na, és melyik bandában énekel? És mi a neve? – kíváncsiskodott Gunhee.

-  Tudtommal egyikben sem. De lehet, hogy mégis. Nem tudom, nem beszéltünk. Hmm, a neve… Mi is? Megvaan! Jihyun. – A pincérnő ekkor hozta ki a fiúknak a két csokis tejet, egy-egy vastag, színes szívószállal. Heechul belekortyolt, és elmosolyodott.

-  Nem is beszéltél vele? Akkor mégis, honnan tudod a nevét? – bámult Gunhee még mindig azzal a „semmit se értek” tekintettel, majd ő is gyorsan a szájához emelte a szívószál végét, mintha abban reménykedett volna, hogy az italt elfogyasztva hirtelen előugranak a válaszok a fejében összegyűlt kérdésekre.

-  Onnan, hogy találkozott egy másik lánnyal itt a reptéren, aki ezen a néven szólította. De nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy ő pont úgy néz ki, mint Anna. Látni akarom őt! – sóhajtott Heechul.

-  Áhá, szóval nekimentél egy csajnak, aki úgy néz ki, mint Anna, aztán megláttad itt a reptéren, és oda akartál menni hozzá?

-  Végre, hogy megérted – vigyorgott, majd újra belekortyolt az italába.

-  Kim Heechul, ha te nem lennél, ki kellene téged találni – nevetett barátja, majd lefogva a szívószálat, egy húzásra megitta a maradék csokis tejét.

Heechul is követte a példát: a szívószálat a pohár széléhez nyomta, és úgy itta meg az édes italt, a vége felé szürcsölve is hozzá, amin barátja nagyon jót derült.

Ahogy viszont felnézett a pohár fenekéről, még az ajkait is nyitva felejtette a csodálkozástól:

-  Oda nézz! - húzódott egy pillanat alatt széles mosoly az arcára, miközben ujjával a szomszédos játékbolt kirakatára mutatott. Felpattant a székről, odaszökdelt az egyik oldalsó ablakhoz, majd megállt a nagy üveg előtt. - Nézd, ott van Anna!  – kiabált oda barátjának, aki egyelőre nem tudott utána menni, hiszen ki kellett fizetnie a számlát. - Megveszem, így mindig velem lehet - villanyozódott fel egy pillanat alatt Heechul, és már ki is szaladt a kávézóból, egyenesen a bolt felé tartva. - Azt a babát szeretném kérni - mutatott mosolyogva egy plüss Anna figurára, amint belépett az üzlet ajtaján .

Már ki is fizette azt, és boldogan indult kifelé, mikor Gunhee utolérte az épület előtt.
- Bemutatom neked a barátnőmet. Nézd, Anna, ő itt a nagyszerű fodrász, Gunhee, köszönj neki! - nézett a babára Heechul. - Szia, Anna vagyok – próbált női hangon beszélni, miközben úgy mozgatta a játékot, mintha az meghajolna, azután pedig integetne.

-  Örvendek a szerencsének - hajolt meg vigyorogva Gunhee. - Gyere, vigyük el a barátnődet zakót venni. Nincs mit felvegyek a koncertedre.

-  Rendben, Annának is tetszik az ötlet – ütögette össze a baba szövet kezeit Heechul, mintha tapsolna velük.

...Ézemi...

A hópelyhek tánca (Heechul) 3. A cseresznyefiú

         -  Jihyun, segíts! – kiabálta egy vékony hang. – Unnie, kérleeek!

-  Mi a baj? – szólt ki a szobából egy huszonéves, hosszú, szőkésbarna hajú lány.

-  Már elfelejtetted? Gookyeong randira hívott, és… és… Unnie!! Nem tudom, mit vegyek fel, sminkelni se tudok, mindjárt meghalok, segítened kell! – csoszogott be a szobába egy fekete, vállig érő hajú tinédzser lány, sárga csibés mamuszban. Egy kinyúlt, rózsaszín pólót, és egy szürke melegítőalsót viselt, mindkét keze tele volt műanyag vállfákkal, amelyeken ruhák csüngtek. – Unnie, mit csináltál a hajaddal?

-  Miért, nem tetszik? – vágott csalódott arcot az idősebb.

-  Haha, pont olyan vagy, mint Anna a Frozenből – örvendezett a fiatalabb. – Jól áll neked a frufru, és ez a szín is. Olyan szép vagy! – mosolygott nővérére, miközben közelebb lépett hozzá.

-  Igen? Miért gondo… - Jihyun szeme hirtelen megakadt húga nadrágján. – Hja, Jikyeong, már megint az én melegítőm van rajtad?

-  De csak az alsó – vigyorgott amaz lehajtott fejjel.

-  Na, várj csak, neked annyi! – állt fel a laptopja mellől, és bekergette a lányt a másik szobába. – Nincs, mit felvegyél? Lássuk csak… - nyitotta ki húga szekrényét, és túrni kezdett benne. – Itthonra itt van ez a nadrág. Vagy ez. – Kikapta a ruhadarabokat, és odadobta őket a húga kezébe. - Ja, és itt van ez, és ez is.

Már félig betemették a lányt a különböző színű és márkájú melegítőalsók, mikor újra megszólalt. – Amit pedig a randira felvegyél… Szereted őt, és azt akarod, hogy megakadjon rajtad a szeme, de mégse legyél túl kihívó, ugye?

-  Igen-igen! – helyeselt Jikyeong, miközben felemelte az állát, hogy a szája kiszabaduljon az egyik ruha mögül, majd az ágyára dobta le a kupacot.

-  Akkor… vedd fel ezt a rózsaszín blúzt, ezzel a szoknyával – lépett oda a komódhoz, és kihúzta annak apró fiókját -, és ezzel a harisnyával.

-  Mi? Pöttyös a harisnya, de minden más egyszínű? Ez a felső pedig semmit nem mutat – biggyesztette le ajkait Jikyeong, és levágta magát az ágyra.

-  Nem, valóban nem mutat semmit, csak az alakodat. Bízz bennem, nem ma kezdtem – tette a vállára a kezét nővére.

-  Szerinted tényleg tetszeni fogok neki? – bizonytalanodott el.

-  Vedd csak fel őket, és nézd meg magad a tükörben! – nógatta Jihyun a vállát lökdösve.

-  Jól van – egyezett bele a húga, és a szoba sarkában álló virágmintás, fa paravánhoz lépett. Szétnyitotta azt, és bebújt mögé. Ruháit egyenként rádobálta a tetejére, miközben átöltözött, majd széles mosollyal az arcán sétált ki onnan, miután megszemlélte magát a sarokba állított nagy tükörben.

-  Unnie, ezek tényleg nagyon szépek együtt. Köszönöm! – nyomott egy puszit nővére arcára.

-  Te vagy bennük nagyon szép. És nincs mit megköszönnöd, ezek mind a te ruháid, csak nagyon ritkán viseled őket együtt – mosolygott rá Jihyun.

-  Ez igaz. Sosem tudom, mit vegyek fel. Olyan szerencsés vagy, hogy anya ízlését örökölted – húzogatta mamusza orrát a padlón, miközben lehajtotta a fejét.

-  Te pedig a szép szemeit kaptad meg, szóval én is irigykedhetnék rád.

-  Annyira hiányzik – suttogta Jikyeong, miközben könnyek gyűltek a szemeibe. – Néha még mindig azt álmodom, hogy itt van velünk, főz nekünk, és este odaül az ágyunk szélére, hogy felolvasson egy esti mesét.

Egy könnycsepp végigfolyt az arcán, és halk koppanással terült szét a fa padlón, amint földet ért. Jihyun felemelte az állát, és szomorú szemeibe nézett.

-  Nem a te hibád, baleset volt – ölelte át. – Az az autó átment a piroson, és nagyon gyorsan hajtott, te is tudod.

-  De ha én szót fogadok, és abbahagyom a hangoskodást, anya nem fordul hátra; és lehet, hogy akkor még mindig élne – gördült ki egyre több könnycsepp a szemeiből.

-  A rendőrök azt mondták, hogy elkerülhetetlen volt az ütközés. Kérlek, ne okold tovább magad, anya sem örül, ha ezt látja odafentről – simogatta húga fejét, majd kissé eltávolodott tőle. Hatalmas erőfeszítésébe került visszafojtani a saját sírását, de a húgának szüksége volt rá, hogy erősnek lássa őt.

-  Gondolod, hogy lát minket?

-  Biztos vagyok benne. És tudod, mit mond? Hogy ne itasd az egereket, mert be fognak dagadni a szép szemeid, és ezt majd Gookyeong is észreveszi.

-  Jól van, befejezem – jelent meg egy halvány mosoly az arcán, majd letörölte a könnyeit. – Megcsinálod a sminkemet?

-  De csak akkor, ha megígéred, hogy nem sírsz többet, hanem mosolyogni fogsz.

-  Ígérem, unnie – felelte, és az ágy szélére ült, behunyva a szemeit, mint akinek máris a szemhéját kezdik festeni.

-  Várj, idehozom a sminkeimet.

-  Nem kell, jó lesz, amit itt találsz – ült még mindig csukott szemekkel Jikyeong, de ezúttal azért, mert félt meglátni nővére arckifejezését.

-  Áh, szóval már megint az én szemceruzámat és púderemet használod… Hányszor mondtam már neked, hogy nem elég egy-két vonalat húzni az arcodon? A smink ennél jóval több…

-  De hát, reggel nincs időm többre – nyitotta ki félve a szemeit Jikyeong, mivel megúszta a letolást.

-  Mindjárt elmagyarázom még egyszer, de előtte még kihozom a szobámból azt, amit nem vettél kölcsön, pedig nem ártott volna – vigyorgott húgára Jihyun, majd átment a másik helyiségbe.

Nemsokára egy nagy, világoskék kozmetikai táskával a kezében tért vissza. - Szóval, először is letisztítjuk a bőrödet - húzott ki egy arctisztító kendőt a tasakból, majd végigtörölgette vele húga arcát. - Ezután egy kis tonik is kell. - Elővett egy vattakorongot, majd csöpögtetett rá egy keveset, és ezzel is végigment Jikyeong bőrén. - Most pedig egy kis krém következik - nyomott egy borsónyi mennyiséget az ujjára, majd apró mozdulatokkal oszlatta el azt húga arcán. - És jöhet is a smink - nyúlt vidáman az alapozó felé.

Igazából imádott ezzel foglalkozni, mindig csodálattal nézte kislány korában, ahogy édesanyja festette magát a tükör előtt. - Először az alapozó, aztán a korrektor, majd a púder, és a pirosító - vitte fel egyesével a sminkszereket Jikyeong bőrére. - Hmm, mit szólnál, ha most az ajkaidat hangsúlyoznánk ki? Hátha lecsókolja majd rólad a rúzst - vigyorgott húgára.

-  Hja, az első randin csókolózni? De azért fesd ki őket, kérlek - billegtette a szempilláit ártatlanul Jikyeong.

-  Engem ugyan nem csapsz be - kezdett el dolgozni egy pink szájkontúrceruzával, mire húga elnevette magát. - Ne nevess, mert olyan szájat rajzolok neked, mint egy bohócé - mosolyodott el.

-  Akkor legalább biztosan megnevettetem őt. De értettem, unnie - tett egy olyan mozdulatot, mintha behúzta volna cipzárt a száján.

- Kapsz egy szép pink rúzst, így jó is lesz. És végül jöhet egy kevés fekete szemkontúr felülre, és egy kis spirál. Csukd be a szemed - szólt húgának, majd az utolsó simításokat is elvégezte rajta. - Tökéletes - nézte meg közelről az elkészült művét, majd egy kis tükröt adott Jikyeong kezébe. - Tetszik?

-  Ah, unnie, ez nagyon szép lett, köszönöm! - ugrott nővére nyakába, miután megszemlélte arcát.

-  Nemsoká hat óra van - pillantott a faliórára. - Gookyeong mindjárt itt lesz, ugye?

-  Igen, de még van egy kis időnk - vigyorgott. - Még el sem mondtad, milyen volt a mai napod, unnie. Mikor hazaértem, te már itt ültél a gép előtt, nem akartalak zavarni.

- Hát, érdekes volt - mosolyodott el Jihyun, majd lehuppant az asztal melletti párnás székre. - Délelőtt elmentem futni. Elkezdett esni a hó, ezért feltettem a kapucnimat. Aztán nekimentem egy fiúnak - idézte fel elméjében a pillanatot, amely kellemes melegséggel töltötte el a szívét.

-  Mii? És ezt csak most mondod? Milyen fiú? Jól nézett ki? - kíváncsiskodott Jikyeong.

-  Hát, elég magas volt, szép nagy szemekkel, vörös hajjal, és olyan cuki arccal. Úgy nézett ki, mint egy kis cseresznye - mosolygott, és az ablakon kibámulva figyelte, ahogy a lámpák fénye visszatükröződik a szemközti ház havas tetején.

-  Cseresznye?? Hehe, cseresznyefiú! - nevetett Jikyeong. - Na, és hogy hívják? És mikor találkozol vele? - kérdezősködött tovább.

-  Nem beszéltünk - kezdte el a körmeit pattogtatni nővére, miközben lehajtotta a fejét. - Csak bocsánatot kértem, és tovább futottam.

-  Ah, unnie! - vágott csalódott képet húga.

-  Jó lenne újra látni - sóhajtott Jihyun. - Utána hazajöttem, megfürödtem, és elküldtem egy pár hivatalos levelet és asztalfoglalást. Nézegettem a ruhakölcsönzők modelljeit is, tudod, mint mindig. Egy színésznő fog férjhez menni, szóval hatalmas és gyönyörű ünnepség lesz, de fogalma sincs, hogy milyen ruhát szeretne. Folyton meggondolja magát, én pedig lassan kifogyok az ötletekből - fújta ki a levegőt csalódottan. - De most két napig semmi ilyesmivel nem fogok foglalkozni, éljen a szabadság! - nyújtóztatta ki a karjait. - Olyan régen beszéltünk már Narával, alig várom, hogy végre találkozzunk - mosolyodott el.

-  Mikor indul a géped?

-  Reggel hétkor. Tényleg, segítesz csomagolni?

-  Unnie, két napra nem kell túl sok minden. Kínában is tél van, szóval csak öltözz melegen!

- Igazad van. Remélem, Nara nem talál ki megint valami hülyeséget, mint múltkor az a bungee jumping. Azt hittem, meghalok, mikor le kellett ugranom arról az emelvényről.

-  De mégis megtetted, mert te olyan bátor vagy - mosolygott rá Jikyeong.

- Meg kellett tennem, ha már ott voltam. A cél előtt sosem szabad megfutamodni.

Ekkor megszólalt a csengő.

-  Ah, úristen, ez biztos Gookyeong! - pattant fel az ágyról Jikyeong, és újra a kezébe vette a tükröt, hogy még utoljára megigazítsa a haját.

-  Csak nyugodj meg, és légy önmagad. De ajánlom, hogy éjfél előtt gyere haza, vagy szólok apának! - incselkedett Jihyun. Húga válasz gyanánt csak kinyújtotta rá a nyelvét, majd felkapta a táskáját, és már szaladt is az ajtóhoz.

Ahogy egyedül maradt a lakásban, Jihyun elővette a bőröndjét, és csomagolni kezdett. Eltett két kötött pulcsit, egy farmer nadrágot, és két napra való zoknit és alsóneműt. Valamiért úgy érezte, barátnője biztos megint tervez valamit, és ezt a gondolatot nem tudta kiverni a fejéből. Elpakolt még egy-két holmit, és készen is volt.

Miután ezzel végzett, leült az asztalához, és elővett egy lapot. Egy pillanatra becsukta a szemeit, majd kinyitotta őket. Kivett egy grafit ceruzát a többi közül, és rajzolni kezdett.

Egy női ruha körvonalazódott a papíron, amely kihangsúlyozta viselője derekát, onnan pedig fokozatosan bővült, és egészen az elnagyolt modellfigura bokájáig leért. Jihyun megállt egy pillanatra, majd kinézett az ablakon.

A havazás ekkor már elállt, tekintete pedig egy elszáradt virágon állapodott meg, amelyet félig betemetett a hó. Visszanézett a papírra, és a szoknyarészre virágokat kezdett rajzolni, amelyeknek a tetején egy kis pötty volt.

Áttért a ruha felső részére. Mivel ez a rész testhezálló volt, a szoknya pedig bővebb fazonú, úgy gondolta, egy színes szegéllyel vonja ezt körbe. Rápillantott a fekete-fehér vázlatra, és már nyúlt is egy kék színű ceruza felé, hogy elkezdje a színezést, de hirtelen lekoppantotta annak hegyét az asztalra, ahogy engedte, hogy kicsússzon a kezéből.

-  Hmm, valami még hiányzik – csücsörített ajkaival, ahogy fel-le futtatta tekintetét a rajzon, majd elengedte a kék ceruzát, amely csakhamar végiggurult az asztalon, és a földön kötött ki. Útja azonban nem ért itt véget, ugyanis két apró fehér mancs terelgetni kezdte a fa padlón. – Hja, Jinyi, adod vissza rögtön?! – pattant fel a székről Jihyun, hogy visszaszerezze a rajzeszközt.

Cicája azonban a szájába vette azt, és kiszaladt a szobából, majd a folyosón tette csak le frissen szerzett zsákmányát. – Te kis lopós, ez az enyém. Kérem vissza! – állt meg vele szemben gazdája csípőre tett kézzel, mire a hófehér cica felnézett rá, odasétált hozzá, és a lábához dörgölőzött. Jihyun magához ölelte a macskát, majd felvette a ceruzát a földről, és visszaült az asztalához. Jinyi követte őt, felszökkent a lány ágyára, és onnan figyelte gazdáját.

Jihyun visszatette a kék ceruzát a tartóba, majd újra a grafitot fogta a kezébe. - Még egy kis szín kell – állapította meg, majd a ruha felső részét is virágmintával díszítette. A ruha ezen részét feketére színezte, a szoknyát pedig zafírkékre. Ezután egy magenta színű, majd egy lila ceruzát fogott kézbe, és színezni kezdte a virágok szirmait, majd egy szép zöldet választott azok szárához és leveleihez, de az alsó virágoknál megtorpant egy pillanatra.

Azokat a kinti hófedte virág ihlette, így Jihyun úgy döntött, világoskékre színezi őket, a felettük levő hópettyel együtt. Végül egy aranysárga színnel vonta be a ruha felső részének szegélyét.

Miután ezzel kész lett, aprólékosan megszemlélte művének minden részletét. A ruha, amelyet megtervezett igazából egyik korábbi alkotásához sem hasonlított. Ahogy nézegette, biztos volt benne, hogy látott már hasonlót valahol, de nem tudott rájönni, hogy hol.

Izgatottan kapott elő a fiókból egy nagy itatóspapírt, és két nagy, átlátszó matricát, majd elkezdte a szabásmintát. Fél óra múlva el is készült ezzel, majd felpattant a székről, és ágya elé guggolt. Kihúzta az alatta levő fiókot, és a színes anyagok között kezdett turkálni. Kivett egy fekete bársonyt, széthajtotta, majd boldogságtól ragyogó arccal tette félre. Talált egy kék textilt is, amelyet szintén megszemlélt, és megfelelőnek látott, ezért a fekete mellé helyezte.

Odalépett a sarokban álló régi varrógépéhez, majd annak egyik fiókjában kezdett matatni. Kivett onnan pár színes hímzőfonalat, betolta azt, és a másikban folytatta a keresgélést.
- Oh, akkor ilyet vennem kell – vágott egy pillanatra csalódott arcot, miután nem talált szegénynek való anyagot, de a munkát e nélkül is el tudta kezdeni.

Maga elé tette a szabásmintát és a matricákat, majd leült a géphez. Kimérte a megfelelő távolságokat, ráragasztotta az egyik matricát a fekete bársonyra, és elindította varrógépet.

Pár óra elteltével eljutott a minta feléig, szemhéjait viszont egyre súlyosabbnak érezte. Ásított egy hatalmasat, és a faliórára pillantott, amely huszonkét óra kilenc percet mutatott. Leállította a gépet, leemelt a szekrény tetejéről egy rózsaszín dobozt, és minden hozzávalót belepakolt a tervvel együtt, majd visszacsúsztatta azt a helyére.

Kivett a szekrényéből egy világoskék, félholdas hálóinget és egy sárga törölközőt, majd a fürdő felé vette az irányt, miután megsimogatta az ágyon fekvő cicáját, aki kinyújtózva mélyesztette karmait egy pillanatra a takaróba.

Ahogy a zuhany alatt állt, Jihyun azon ábrándozott, hogy az elkészült ruhát viseli, és azzal a vörös hajú fiúval keringőzik.

De valószínűleg sosem látom többet – futott át az agyán, és elhessegette az édes gondolatot. Kiszállt a zuhanykabinból, majd gyorsan megtörölközött.

Ahogy az ágyhoz lépett, gondolatai a húga körül kezdtek forogni. Az a Gookyeong rendes fiúnak tűnt számára, de persze, mégis csak aggódott egy kicsit. Gyorsan felhívta hát Jikyeongot, aki biztosította róla, hogy jól van, és már hazafelé tart.

Jihyun megkönnyebbülten sóhajtott egyet, kiterült az ágyon, és már a másnapon kezdett gondolkodni.

-  Vigyázz, Kína, én megyek! – vigyorgott, majd óvatosan csúsztatta a takaró alá lábait, hogy meg ne rúgja az ágy végén fekvő cicáját. Lehunyta a szemeit, és hamar álomba is merült.

***

-  Gyertek, siessünk! – utasította Shindong a többieket, ahogy a reptér VIP bejárójához értek. A fiúk egyenként sétáltak a pulthoz, hogy felmutassák a jegyeiket. Persze, mind eltakarták az arcukat valamivel, így álcázva magukat, hogy ne támadják le őket a rajongók, de a biztonság kedvéért még néhány testőr is velük tartott.

-  Köszi, hogy szóltál az indulás pontos idejéről, drága barátom! Ha nem olvasom a twitteredet, akkor más csinálná a hajadat, he? – lépett oda Heechulhoz barátja, Gunhee, és átkarolta a vállát.

-  Ahj, ne haragudj. Éppen fel akartalak hívni, hogy miért nem vagy még itt – mosolygott a napszemüvege mögül zavartan Heechul.

-  Mindenki megérkezett? – kérdezte Shindong, és végignézett a fiúkon, majd a közben befutó fodrászok, kozmetikusok, és stylistok hadán. – Akkor haladjunk! – mutogatott a futószalag felé, és fel is tette rá a saját bőröndjét.

Mind követték a példáját, és áthaladtak a kapukon. A repülőgép nemsokára befutott, amit a hangosbemondó is közölt. Miután leszálltak róla az utasok, és az utolsó kapu is megnyílt, a fiúk felsétáltak a lépcsőkön a kíséretükkel. Nem kellett messzire menniük, hiszen mindig az első osztályon utaztak.

Még helyet se foglaltak, de Heechul azonnal a WC felé indult. Ez alatt Donghae és Hyukie valami autós magazint kezdtek el közösen nézegetni, de persze, a járművek mellett pózoló lányokat is alaposan megszemlélték és kivesézték, jókat nevetve.

Shindong közben a közelében ülőket szórakoztatta a vicceivel, amelyeken Sungmin nevetett a legnagyobbakat. Kangin pedig Wookie-nak magyarázott arról, hogy milyen élvezet, amikor az ember kétszázzal repeszt az autópályán, egy hatalmas motoron ülve.

A gépbe közben folyamatosan áramlottak be az emberek. Többségük áthaladt a fülkén, hogy továbbmenjen a turistaosztály felé, néhányan pedig a fiúk közelében foglaltak helyet. Egyelőre senki nem ismerte fel őket, így nyugodtan beszélgethettek tovább egymással.

Heechul visszatért, és helyet foglalt Gunhee és Kyu mellett. Az előbbi persze nem hagyhatta ki az alkalmat a csipkelődésre:

-  Na, sikeresen meglocsoltad a virágocskáidat, gyorsöntöző? – vigyorgott barátjára.

-  Nem látok itt egyet sem – forgolódott Heechul, mint aki tényleg rajongók után kutat, majd mindketten nevetésben törtek ki.

A három órás repülőút hasonlóan vidám hangulatban telt. Heechul – a többiekhez hasonlóan – jól érezte magát, a szíve mégis valahová máshová vágyott, bár maga sem tudta, pontosan hová.

Aznap reggel szokatlanul szép, napsütéses idő volt. Heechul ki-kitekintgetett a kis kerek ablakon a fehér fátyolfelhőkre, és arra gondolt, vajon hol lehet most az a lány, akivel összeütközött az utcán.

Biztosan éppen a barátjával reggelizik valahol, és elvesznek egymás tekintetében – futott át az agyán, ekkor viszont a nap egyenesen a szemébe sütött, így kénytelen volt lehajtani a fejét egy pillanatra, és ezzel együtt ezt a gondolatot is elhessegetni.

...Ézemi...

A hópelyhek tánca (Heechul) 2. Ő az

Megjegyzés: Ismét betettem egy zenét a sorok közé, amely szerintem illik a hangulathoz. Az előadó valóban Heechul egyik kedvence. 

Ahogy kinyitotta az ajtót, csodás látvány tárult a szeme elé. Odakint ugyanis nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Lassan betakarta az utakat, az épületeket, fátyolos réteggel borítva be őket. Heechul nem igazán kedvelte a hóesést, mert eláztatta a haját, a cipőjét, és néha a nadrágja szárát is, ő pedig nagyon nem szerette, ha vizes lett, és nem tudott megtörölközni.

Most azonban áhítattal figyelte, ahogy a hópelyheket sodorja a szél a levegőben. Így állt néhány percig, az ég felé tekintve, míg a megérkező taxis dudálása meg nem zavarta őt. Ijedtében összerezzent, majd sietve indult a kocsi felé.

Beszállva közölte a címet, majd az ablakra tapadt. Lehúzta azt, így a hópelyhek beszálltak az autóba, és legtöbbjük a fiú vörös haján, és arcán állt meg. A taxisnak nagyon nem volt ínyére a dolog, ezért csendben elhúzta a száját, amit Heechul is észrevett a visszapillantó tükrében, de nem igazán törődött vele.

A rádióban közben megszólalt egy lassú és szomorú zene,  a fiú egyik kedvenc száma. Heechul még mindig elámulva figyelte a hóesést, miközben résnyire nyitotta ajkait, és halkan elkezdte énekelni a dalt.

Még véget sem ért a zene, amikor a taxis olyan hirtelen fékezett le, hogy a fiúnak meg kellett kapaszkodnia az előtte levő ülés támlájában, hogy ne fejelje le azt.

- Tízezer Won lesz - dörmögte az ötvenes, pocakos, mogorva alak.

- Máris adom - felelte Heechul, és előrenyújtotta neki az összeget, mire az kikapta a pénzt a kezéből, és már idegesen dobolt ujjaival a kormányon.

Heechul gyorsan feltette a napszemüvegét, és fejére húzta a kapucniját. Kiszállt az autóból, majd körbetekintett. Mindenhol ezernyi hópehely cikázott körülötte. Egészen aprók, mint egy gombostűfej, és olyan nagyok is, akár egy pénzérme. Repkedtek a levegőben, néha összeütköztek, és egybeolvadtak, de végül mind engedtek a gravitációnak, és földet értek.

Az ég felé fordította tenyerét, és ahogy ráhullott egy kósza hópehely, érdeklődve figyelte, ahogy az lassan olvadni kezd a keze melegétől. Így indult el lassan a kávézó bejárata felé. A következő pillanatban azonban majdnem a földön találta magát.

Egy sikítást hallott, majd érezte, ahogy egy másik test az övéhez csapódik. Meg tudta tartani az egyensúlyát, így nem esett el, de a lendülettől lehullott róla a napszemüveg a földre, és a kapucnija is hátracsúszott, felfedve arcvonásait.

Arra eszmélt, hogy még mindig a lány két alkarját szorongatja, amelyeknél fogva megtartotta őt, hogy ne essenek el. Gyorsan elengedte hát, és zavartan tekintett rá, aki szürke, bársonyos anyagú melegítőt viselt, hosszú, szőkésbarna haja kontyba volt tekerve, homlokát pedig végig eltakarta széles frufruja.

Heechul a látványtól meg sem tudott szólalni, csak megkövülten nézett a lány nagy, sötétbarna szemeibe.

- Bocsánatot kérek, nagyon sajnálom! - hajlongott előtte az utóbbi, és lehajolt, hogy felvegye a földről a fiú napszemüvegét.

- Várj, majd én - nyögte ki nagy nehezen az első értelmes szavakat Heechul, és le akart guggolni, a lány azonban ekkor már felemelkedett, és gondterhelt arccal szemlélte a napszemüveget.

- Tiszta havas lett. - Előkapott egy zsebkendőt a zsebéből, és gondosan megtörölgette, majd mosolyogva nyújtotta azt Heechul felé.

A fiú torkán nem jött ki hang, és mozdulni is képtelen volt. Arckifejezését látva a lány elnevette magát. Csilingelő nevetését hallva Heechul azon gondolkodott, hogy vajon egy angyallal ütközött-e össze, aki ekkor szétnyitotta a szemüveg szárait, és óvatosan felcsúsztatta azt a fiú arcára. Végül búcsúzóul rámosolygott, majd felhúzta a kapucniját, és tovább kocogott.

Heechul még mindig nem tudott megmozdulni.

Ő az a lány, még a nevetése is ugyanolyan - hallotta fejében a saját hangját, majd feleszmélt, és gyorsan megfordult.

Körbetekintett, de a lány már nem volt sehol. Elszaladt egészen az utca sarkáig, de zavarában elfelejtette visszatenni kapucniját a fejére.

- Oppa! Heechul oppa! - sikította két fiatal lányka, és azonnal odaszaladtak hozzá. Szemeivel még mindig az előbbi lányt kutatta, mikor megszólalt az egyik, ránézésre tizenéves rajongó:

- Oppa, kérhetünk egy autogramot? Oppa, hallasz engem?

Heechul érezte, hogy egyre inkább sérti a fülét a hang. Gyorsan felhúzta a kapucniját, hogy lehetőleg többen ne ismerjék fel, majd szó nélkül kivette a lány kezéből az ekkorra előkerült füzetet és tollat, és gyorsan odafirkantotta a nevét.

- Nagyon köszönjük, oppa! - hajoltak meg a lányok ujjongva, majd az egyik a fiúhoz lépett, és átölelte őt, anélkül, hogy bármit is mondott volna.

Heechul is elmosolyodott. Imádta a rajongóit, de voltak pillanatok, mikor nagyon fárasztónak érezte őket. A két lányka fülig érő szájjal folytatta útját, és még többször hátrafordultak, hogy integessenek Heechulnak, aki ugyan látta ezt, de mégsem igazán jutott el a tudatáig.

Csak állt ott, és arra gondolt, hogy milyen sok embernek lehet hálás, akik mellette állnak, és szeretik, ő mégis egyedül érzi magát. Egyedül, magányosan... Mostanában sokat gondolt ezekre a szavakra.

Elég legyen ebből, Yunho már biztos a plafont nézegeti, hogy hol a fenében lehetek – futott át az agyán.

Sarkon fordult, és eredeti úti célja, a kávézó felé indult. Belépett az ajtón, és barátja valóban ott várta őt, a szokásos hátsó asztalnál.

-   Jé, most csak négy percet késtél! – incselkedett vele Yunho, miközben felállt az asztaltól, és üdvözlés gyanánt átölelte őt, megveregetve a vállát.

-  Most az egyszer megvan rá az okom – mosolyodott el Heechul.

-  És mégis, mi? Láttál egy angyalt, és mindenféleképpen el kellett kérned a telefonszámát? – vigyorgott.

- Hát, úgy is mondhatjuk. De nem akarok erről beszélni, mert hülyének fogsz tartani – hajtotta le a fejét, miközben elmosolyodott.

A pincérnő ekkor lépett oda az asztalukhoz:

- Mit hozhatok?

- Én csak egy rövid kávét kérek, cukor nélkül – felelt Yunho gyorsan.

- Hmm, nekem hozzon egy csokis tejet, legyen szíves! – szólt Heechul.

- Máris hozom – hajolt meg a nő, majd távozott.

- Na, szóval ki vele, mi az a hatalmas probléma, amiben csak a nagyszerű Kim Heenim segíthet? – emelte magasra az orrát, majd kipukkant belőle a nevetés.

- Te aztán sose változol - csóválta a fejét Yunho. – Komolyra fordítva a szót, tényleg nagy szükségem van a tanácsodra. Miri elhatározta, hogy Európában akar gyakorlatot szerezni, hogy elismert barista lehessen. Már el is küldte a jelentkezését, anélkül, hogy engem megkérdezett volna. Azt mondta, két év nem nagy idő, és a tanulmányi szünetekben meg fog látogatni, de ezzel valahogy nem nyugtatott meg.
Úgy érzem, ha elengedem, el fogom veszíteni őt, viszont itt sem tarthatom, ha egyszer ez az élete álma. Szerinted mit kéne tennem? – nézett Heechul szemeibe, és eddigi mosolygása helyett komor kifejezés ült arcára.

- Itt az a kérdés, hogy mennyire akarjátok egymást, hogy biztosak vagytok-e a dolgotokban. Ha ő életed nője, te pedig az élete férfija vagy, akkor semmi baj nem történhet. Mióta is vagytok együtt? Két éve? – Yunho bólintott. – Ezalatt adott neked arra okot, hogy ne bízz meg benne? – kérdezte Heechul.

- Nem, dehogy. Tudom, hogy sosem csalna meg. Igazából nem is ettől tartok. Sokkal inkább attól, hogy teljesen meg fog változni az élete, mert belecsöppen abba az új világba, és én nem fogom többé érdekelni. Mi lesz, ha ott akar majd élni? Az az ország a kávékészítés paradicsoma – válaszolt Yunho halkan, miközben a pincérnő óvatosan az asztalukra helyezte az italokat, majd meghajolt, és távozott.

- Ha igazán szeret téged, bevon az életébe, bármilyen fordulatot is vegyen az. Ha megtetszik neki Olaszország, de te nem tudsz odamenni, akkor hazajön hozzád, és olasz hangulatot teremt egy kis kávézóban – mosolyodott el Heechul, miközben belekortyolt a csokis tejébe. – Hmm, ez mennyei! – csukta be a szemeit egy pillanatra, hogy élvezze az édes ízt, majd kinézett az ablakon, és ismét a szállingózó hópelyhekre tévedt a tekintete.

- De romantikus valaki… Félek, hogy az élet nem ilyen egyszerű – felelte Yunho egykedvűen.

- Már hogyne lenne egyszerű! – nézett vissza rá Heechul. - Ha életem nője távol kerül tőlem, mert én az álmaimat kergetem, minden egyes nap csak arra várok, hogy mikor láthatom őt újra. Az álmomat is csak vele tudom elképzelni, mert vele együtt vagyok teljes. Erről szól a szerelem – magyarázta Heechul olyan vehemensen, mintha legalábbis élet-halál kérdéséről lett volna szó. - Bár ez hülye példa, mert ha én végre megtalálnám életem nőjét, nincs az az álom, ami miatt magára hagynám – sóhajtott, majd ismét szívott egy kicsit az édes italból, hogy elhessegesse a következő gondolatát. Valójában sokszor félt attól, hogy talán sosem találja meg ezt a lányt, de erről senkinek nem beszélt.

- Te menthetetlen romantikus vagy – mosolyodott el Yunho, majd belekortyolt a kávéjába, és elhúzta a száját, ahogy megérezte annak keserű ízét -, csak az az egy baj van, hogy ezt kevés szép és okos lány tudja – húzódott újra nevetésre a szája, majd egyszer csak tágra nyíltak a szemei. – Hja, mit is mondtál, milyen angyalt láttál idefelé? Már majdnem elfelejtettem! – vetett sunyi pillantást barátjára.

- Nem is szándékoztam elmondani, mert az lesz a válaszod, hogy nem vagyok százas – hajtotta le a fejét Heechul, és szívószálával az italát kezdte kevergetni zavarában.

- Jól van, nem nevetlek ki, megígérem. Rendben van? – tette a kezét a szívére Yunho, majd kíváncsian figyelt a fiúra.

- Hát, tudod… Szerintem találkoztam Annával idefelé jövet.

- Kivel? – húzta fel a szemöldökét barátja. – Ne, csak azt ne mondd, hogy arról az Annáról beszélsz a Frozenből.

- De az a lány pont ugyanúgy nézett ki, még a nevetése is ugyanolyan volt, mint Annáé. Csak a szeme volt barna, persze, Anna nem koreai. De akkor is, az a szép hosszú, szőkésbarna haj, a szemébe lógó tincsek, az a bájos arc, a tündéri nevetés… Micsoda idióta voltam, hogy hagytam elmenni! – kezdtek el ömleni a szavak Heechulból, miközben szemei előtt megjelent a lány alakja.

- Hogy mi van? Ezt most légy szíves, úgy meséld el, hogy értsem is! – ráncolta a homlokát Yunho, majd újra belekortyolt kávéjába.

- Mikor kiszálltam a taxiból, összeütköztem egy csodaszép lánnyal, azaz, hogy igazából ő jött nekem, még a napszemcsimet is leverte. Pont olyan volt, mint Anna, ezért teljesen leblokkoltam a látványtól, mint egy tizennégy éves, aki most lát először közelről lányt. Mire magamhoz tértem, nem láttam sehol, aztán pedig odajött két rajongó, és végül elvesztettem őt. Szóval láttam egy angyalt, de én, hülye, még a számát se kértem el. Pedig lehet, hogy tetszettem volna neki, mert mosolygott rám – mesélte Heechul, miközben ujjaival a szívószálat simogatta.

- Szerintem inkább kinevetett, hogy milyen balfék vagy – viccelődött Yunho. – Jaj, de nehéz az élet… - sóhajtott. – Ha van barátnőnk, baj van vele, de ha nincs, az is baj.

- Igazad van, erre igyunk! – mosolyodott el Heechul, majd magasra emelte a csészéjét.

- Kávéval és csokis tejjel koccintani… Hát, legyen! – emelte fel ő is a kávés csészéjét mosolyogva. – Igyunk a nőkre, akik sok gondot okoznak, mégsem tudunk nélkülük élni.

- Egészségünkre! – koccantak össze a csészék, majd mindketten megitták a maradék italukat. Még egy kicsit beszélgettek, majd elbúcsúztak, és Heechul a kedvenc gyorséttermük felé vette az irányt.

Mire kilépett a kávézó ajtaján, a havazás már elállt. Az úti célja csak két utcával arrébb volt, de ilyen időben ő mindig taxival közlekedett, hogy véletlenül se ázzon be a cipője.

 Most viszont valamiért nem félt ettől. Karjait kinyújtóztatva tekintett fel a szürke égre, és hunyorogva nézett a napba, amelynek halvány fénye megpróbált átszűrődni két vastag felhő között. Megfordult, homlokába húzta a kapucniját, bevetette magát az emberek közé, és csak élvezte, ahogy a talpa alatt ropog a hó.

Ahogy lefordult a sarkon, épp egy óvoda előtt vezetett az útja. Nézte, ahogy a gyerekek vidáman ugrálnak a friss hóban, hógolyóznak, és próbálják a havat kezükkel összetapasztva hóembert építeni. Látva őket, megállt egy pillanatra, és elmosolyodott.

Először Anna jutott eszébe, aki a mesében nővérét kérlelte, hogy építsenek hóembert. Majd megjelent előtte a lány alakja, akivel összeütközött, éppen egy kisfiú, és egy kislány kezét fogta. A két gyermek, ahogy meglátták Heechult, odaszaladtak hozzá, és átölelték a térdét:

- Aboji*, építsünk hóembert! – néztek rá csillogó szemekkel.

Na, jó, elég lesz mára az álmodozásból – gondolta magában, majd megrázta a fejét, és tovább indult.

Nemsokára odaért a gyorsétteremhez. A telefonja tizenegy óra negyvenkét percet mutatott, ezért úgy gondolta, magának nem vesz semmit, hiszen a dormban úgyis Wookie főztje várja. Kért egy csípős-marhahúsos tacot Donghaenak, majd elindult visszafelé.

Mikor a dormhoz ért, újra rápillantott a telefonjára, és meglepődve vette tudomásul, hogy negyed egy is elmúlt.

Tényleg fél órát gyalogoltam volna? - szólalt meg benne a kérdés, mikor megfordította a kulcsot a zárban.   

- Hja, most takarítottam, te meg összejárkálsz mindent? – rivallt rá Sungmin a nappaliban. – Hogy néz ki a cipőd? – mutatott ujjával Heechul lábbeliére, aki meglepetten hajtotta előre a fejét, hogy ő is lássa, amit a másik.

- Nem láttál még havat? Csak sétáltam egy kicsit – válaszolt mosolyogva.

- Te? Hóban sétálni? – Kim Heechul, te mindig meg tudsz lepni. De ha legközelebb ilyesmihez támad kedved, légy szíves, tedd le a havas cipődet a bejáratnál.

- Igazad van, sajnálom. Mindjárt feltakarítom – szólt Heechul, és rohamléptekkel indult vissza a bejárat felé. Levetette a cipőjét, és találomra felvett egy papucsot az ott levők közül, ami vagy két számmal nagyobb volt, mint a lába. Ezután kihozott a fürdőből egy felmosót, és feltakarította a sáros-havas nyomokat, amelyeket a padlóburkolón hagyott.

Újra besétált a nappaliba, ahol a többiek már a bulgogiból csemegéztek.

- Hol voltál ilyen sokáig? Már ott tartottam, hogy felhívlak, merre jársz – nézett rá szemrehányóan Donghae, aki a kanapén ült.

- Ne haragudj, csak sétáltam idefelé, és eltelt az idő. De nézd, itt van a tacod – vette elő a táskájából Heechul a zacskóba és alufóliába csomagolt kis fehér dobozkát, és a kanapé felé indult vele.

- Ha már ennyit késtél vele, akkor az a minimum, hogy meg is melegíted nekem – tette ki barátja elé a kezét Donghae.

- És meg ne etessen? Ha olyan éhes voltál, miért nem ettél ebből? Isteni finom – szólt oda az asztal mellől teli szájjal Hyukie.

- Mert én ma tacot akartam ebédre, és kész – játszotta el a sértődöttet Donghae, de mindenki tudta, hogy nem gondolja komolyan.

- Mindjárt berakom a mikróba – szólt Heechul, miután kicsomagolta, és áttette egy tányérra az ételt. Néhány perc múlva odasétált vele Donghaehoz. – Parancsoljon, uram, ezennel átnyújtom önnek ezt az étket, mellé pedig a kezemet is megkaphatja – nyújtotta oda a kézfejét a fiú elé, majd elröhögte magát.

Látva ezt, nemcsak Donghae, de mindenki más is nevetésben tört ki.

- Inkább arra kérlek, hogy ezzel a csodálatos kézzel segíts elmosogatni – szólalt meg az utóbbi, miután abbahagyta a nevetést.

- Az a helyzet, hogy ehhez most nekem sincs semmi kedvem. Hát, milyen dolog az, hogy egy hercegnőnek mosogatnia kell? Kyu, megtennéd ezt most helyettem, kérlek?

- Jó, legyen, de még behajtom rajtad.

- Azt mindjárt gondoltam – szólt halkan Heechul, majd ő is leült a többiek közé ebédelni.

Miután már szinte mindenki befejezte az evést, megszólalt Shindong, aki Leeteuk és Yesung távollétének idejére elvállalta a helyettes leader szerepét.

- Jól van, akkor most pihenjen mindenki, és kettőkor találkozunk a tornateremben.

- Rendben, hyung! – válaszolták a fiúk szinte egyszerre, majd szétszéledtek. Heechul maradt utoljára, de nemsokára ő is felsétált a szobájába.

Ahogy magára csukta az ajtót, az asztalához sétált. Leült, és egyből a tündéres rajzot vette a kezébe.

Hmm, Minnie-nek igaza van, ez a tündér tényleg úgy néz ki, mint én. És nem rajzoltam neki mellet. Ezekkel az S-alakú levelekkel is van valami. A betűtípus pont olyan, mint a SuJu s-e, és ugyanolyan színű is. Ezt sem vettem észre. Mégis, hogy lehet ez? – töprengett magában, de nem jutott eredményre.

Elővett egy különleges fehér javító festéket, melyen a színes ceruza is fog, majd óvatosan lefestette a szürkészöld hátteret, és megrajzolta a tündét hiányzó melleit.

-  Ah, így már tökéletes! – örvendezett, ahogy ezzel kész lett, majd az asztal sarkára csúsztatta a rajzot.

Szerette volna folytatni a mesét, de valahogy semmi nem jutott eszébe, ezért inkább a twitteren vandálkodott egy kicsit. Már a szobába lépésekor észrevette, hogy Heebum a takarója alá bújva alszik, hiszen kilógott alóla a farka.

Készített hát két videót, amelyekben lehúzta róla a takarót, és szokás szerint a fülébe kiabált. A macska hősiesen elviselte az első rohamot, de végül megunta a dolgot, kicsusszant, és meg sem állt a szoba ajtajáig. Heechul feltöltötte a videókat, majd úgy döntött, a maradék egy órában játszik egy kicsit.

Kettő előtt pár perccel laza ruhákat vett magára, majd lement a tornaterembe. A próba kimerítő volt, egészen este nyolcig tartott. Miután mindenki megfürdött és átöltözött, Shindong azt az utasítást adta, hogy azonnal kezdjenek el csomagolni, és korán feküdjenek le, mert másnap reggel hétkor már a reptéren kell lenniük.

A fiúk szót fogadtak, elkezdték összepakolni azokat a dolgokat, amelyeket minden koncerthelyszínre magukkal szoktak vinni. Heechul is éppen az utazótáskájába pakolta a ruháit, majd a DVD tartó állványhoz lépett. Kivette a Frozent, és nézegetni kezdte a borítót.

-  Anna, most egy hétig biztos nem találkozunk – szólt halkan, és becsúsztatta a kis lemezt a lejátszóba, majd bebújt a takaró alá, és megnyomta a „play” gombot.

* apa

...Ézemi...