„Ködös
egyhangúsággal sötétlik felettem az ég. Tán a csillagok is belefulladtak ebbe
az alig hallható hiábavalóságba? A belváros olyan messze van… és fogalmam
sincs, Loopy hol tette le a kocsit…”
Megjegyzés: A történet Bloo
szemszögéből íródik, és kicsit a Downtown baby című dala
ihlette.
Műfaj: egyperces, angst, melankolikus, slice of life
Figyelmeztetés: nincs
A köztéri lámpák fázós
fénye szinte megvakít, ahogy a sikátor cserjeges[1]
tócsáiról szemembe tükröződik.
Mintha
láttatná velem láthatatlan árnyékomat is, mely előttem jár, ahogy mindig. Talán
apának igaza volt: tényleg képtelen leszek ebben az életben átlépni a saját
gyengeségeimen...
Fogaim erőltetetten
koccannak össze, megduplázva tétova csoszogásom ütemét a nyálkás aszfalton. Fel sem húztam a kabátom cipzárját. De ugyan,
mit számít, ha fázik a testem? Hiszen csupán üres visszhang dobol mellkasomban,
mióta a hiányod elfeledtette a szívemmel, hogyan is kell dobogni.
Minden nap érzem, hogy ez
a méreg egyenesen a torkomig kúszik, amint elpárolog a napfény; hideg
tompasággal feszít belülről, szinte fojtogat. Egyedül az alkohol, a keserű
zsibbadás képes ragacsos bódulatba burkolni nemléted fájdalmát. S a félig üres üveg most is itt imbolyog
jobb kezem fájón fagyos ujjai közt…
Ködös
egyhangúsággal sötétlik felettem az ég. Tán a csillagok is belefulladtak ebbe
az alig hallható hiábavalóságba? A belváros olyan messze van… és fogalmam
sincs, Loopy hol tette le a kocsit…
Egy pillanatra megállok
és fülelek, honnan is ered a távoli autók motorainak halvány zajköde. Valami
puha nesz is szállingózni kezd a majdnem csendben, s vele együtt mintha piciny szúrások
érintenék dermedt arcomat. Esni kezdett a
hó.
- Ezek… ezek tényleg a
te fagyott könnyeid? Elhihetem még, amit anya mesélt? – Leheletem
elhomályosítja a fekete eget. Ajkaim fájdalmas mosolyra görbülnek, s mintha mélyen
bennem felrepedne valami. - Nélküled nem megy tovább, Hani, hát nem látod? –
Eddig visszatartott könnyeim előtörnek a repedésen át, szinte perzselve
arcomat. Az üveget szemeim elé emelem, hogy te is lásd. – Mit tegyek, mondd? –
Karjaimat egészen széttárom, nem törődve azzal, hogy erőtlen testemet lassan
összegörnyeszti a remegés.
Lassan a kihalt
sötétségből egy ismerősen mozgó alak rajzolódik ki. De nem érdekel, majd kikerül… A cseppek szinte arcomra fagynak, míg
néhány pillanatra lehunyom a szemem, várva, hogy az a valaki elsétáljon
mellettem. Ám ő egész mást tesz:
- Na végre megvagy. Most
az egyszer jól tetted, hogy kiabáltál, ha már a telódat sikerült kikapcsolnod.
Gyere, tesó. – Loopy az, aki gyengéd határozottsággal karolja át a vállam;
magasan zengő hangja halk és együttérző. Nem szid le, amiért szó nélkül
otthagytam abban a lepukkant éjjel-nappaliban, míg ő bement, hogy egy ramyeont
vegyen nekem.
Csendesen maga felé
fordít, hogy felhúzza a kabátom cipzárját, s én szinte vak tehetetlenséggel
kapaszkodom sötéten pislákoló, mégis szeretetteljes tekintetébe. – Egészen
átfáztál, te hülye… - mormolja végül mégis kissé feddőn, kapucnija alól
méregetve elgyötört arcomat, de szinte csak magának. – Fújd ki az orrod. -
Hagyom, hogy kivegye a kezemből az üveget, és egy zsebéből előkotort, cigiszagú
papírzsebkendőt toljon helyette elgémberedett ujjaim közé.
Úgy teszek, ahogy
mondja. Ám amint a következő gondolatom összekeveredik az iránta érzett
hálával, újabb hidegen langyos cseppek kúsznak végig a régiek helyén. Loopy mégis
szótlan türelemmel vár rám.
- Hyung, holnap… - A
hangom még mindig olyan fátyolos és reszketeg, hogy képtelen vagyok folytatni a
mondatot, ám ő megteszi helyettem:
- Igen. Kimegyünk hozzá
a temetőbe, megígérem neked…
...Ézemi...
[1] Ez a szó
nem található meg a Magyar értelmező kéziszótárban, de néhai mamámtól maradt
rám, és otthon mi rendszeresen használjuk. Arra az állapotra mondjuk, amikor fagypont
környékén a víz széle elkezd szálkásan, hártyaszerűen befagyni.
