Megjegyzés: A történet
Kibum szemszögéből íródik, és a kép volt az egyik ihletője, habár kissé
elkanyarodtam tőle.
Erről az írásról tudni kell, hogy
pontosan 365 szóból áll, és tulajdonképpen egy írói próbaként született, melyet
Choi Xiumarutól kaptam: A történet kiindulópontja,
központi szókapcsolata a csend hangja kellett, hogy legyen.
Műfaj: drabble
(most tágabb értelemben: ez az írás 365 szavas), szürreális, melankolikus
Figyelmeztetés: kábítószer-használat; 12+; yaoi
Csendessé és
hangtalanná fakul lassan minden zaj körülöttem, amint a puha illatú lágyság tüdőmbe
ér.
Elborít és körülölel.
Megnyugtat.
Taemin mindjárt visszajön…
De miért is indult el? – Karórám sík számlapján megállíthatatlanul, kerge
vágtában pörögnek a mutatók.
Újra és újra magamba
szívom a vöröslő parázs édesen lazító, ízes füstjét, s a park zöldellő gyepe
lilává válik, ahogy az ég gyengéden lehajol, hogy rácsepegtesse kékségét. Csak
engem hagy érintetlenül, s a repedezett, pirosra mázolt padot, melynek keskeny
támlája felett lebegek.
De hiába, minden hiába… A te képed lüktet az elsárguló égbolton,
hallom az illatod, s látom a csendet; mindent, ami tegnap este történt.
Érzem
vállaid nedves hűvösségét, melyekre óvatosan, szinte észrevétlenül csúsztattam
a kezem. Jól tudtam, hogy nyomban hátra fogsz rám pillantani, így gyáván
menekítettem tekintetem a tied elől. Játszottam a vidámságot, hogy az előadás
harsány humorossága könnyed mosollyal ékesíti halovány arcom – s te játszottad,
hogy hiszel ennek a tökéletlenül hamis képnek, amit nekik mutattam.
A
színpadon nem szűnt a zsivajgás, sem köztünk a csend; a mélyben nyüzsgő, áradó,
a felszínen ajkaink sarkába olvadó kimondatlanság.
Némán
hallgatott a csend, arra várva, hogy talán visszaadod a hangját, melyet oly
mélyre vermeltél, csak hogy vörösen villódzó, hangos szavak nélkül, zavartalanul
ragyoghass. – Ám ugyanolyan szótlan maradtál azon az estén is, mint mindegyiken…
- Kibum… már megint… ?
Add azt ide! – tolul világomba Taemin pirospozsgás arca, s vaníliaillatú,
színjátszó inge, mely korábban még fehér volt. Nem is kérdez, csak szenvtelenül
kirántja ujjaim közül az összesodort kis mennyországot, s a lila gyep köpködve
nyeli azt el, miután az izgága fűszálak közé veti.
Mosoly kúszik számra,
miközben figyelem őket; annyira szép, szinte földöntúli, ahogy az ibolyaszín
szőnyeg suhogva, majd recsegve szakad apró darabokra alattam. Felkúszik a
padra, körbefog és kóstolgat; bőrömet ízlelgeti, ahogy lábszáramra tekergőzik.
- Gyere! – közeledik felém
újra a szivárványszín lepel, s lapockáim alatt átnyúlva igyekszik belém
kapaszkodni és felhúzni.
Nem bír el, pedig olyan
könnyű vagyok.
A lila fűkígyó a
derekamon is felszalad. Nem akar elengedni. Puhán fog, s lassan Taemin karját is
körülöleli. Könnyedén buggyan elő ajkaim közül a súlytalan nevetés, amikor
visszaesem a pad keskeny támlájára.
Még mindig nem látja,
hogy hasztalan próbálkozik. Hisz’ a tiéd
vagyok, s te nem engedsz. Te vagy cseppfolyóssá szelídült létezésem,
vakságom színe, csendem egyetlen hangja…
...Ézemi...
