Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 10. - Befejezés

Figyelmeztetés: yaoi és 18+

- Mondd, mi volt ennyire sürgős, hogy el kellett cibálnod a tányérom elől vacsora közben? Hallgatlak – tette keresztbe kezeit maga előtt Sungmin, miután Kyu annak szobájába vitte, és magukra zárta az ajtót.

- Az, hogy... egy hülye vagyok – kezdte el a fiatalabb, majd a padlóra szegezve tekintetét, harapott ajkaiba. – Én... hazudtam neked, mert azt hittem, te Eunmit szereted, és... aztán meg elolvastam, amit az öcsédnek írtál, utána jött az apukád balesete...

- Ebből semmit sem értek, Kyu – suttogta szinte a másik, mire a fiatalabb bátortalanul közelebb lépett hozzá, s megfogta mindkét kezét.

- Szeretlek – lehelte Sungmin ajkaira. – Már régóta szeretlek, csak nem vettem észre – vonta gyengéd csókba az idősebbet.

Sungmint olyannyira meglepték a maknae szavai, hogy ajkai csak néhány másodperccel később viszonozták közeledését.  

- Te ezt… komolyan gondolod? – hebegte, miután elváltak egymástól, és a végén el is csuklott hangja, úgy dübörgött a szíve a mellkasában. Habár minden porcikája csak a másik fiú közelségére vágyott, annyi évnyi csalódás után szinte hihetetlennek tűnt számára, hogy Kyu viszont szereti őt.

- Igen, teljesen komolyan – döntötte homlokát az övéhez a fiatalabb. – Gyönyörűek a szemeid és az ajkaid, és... imádom, mikor nevetsz, amikor pedig a csípődet csavargatod... Igazából mindig zavarba ejtettél vele, csak nem tudtam, miért. És imádom, mikor beszélsz, mikor énekelsz, mikor értem aggódsz... – Arca egyre inkább felforrósodott, szinte már lángolt, ahogy kimondta ezeket a szavakat.

Sungmin is észrevette ezt, és ő maga is egyre szaggatottabban kezdte venni a levegőt. Oly sok várakozás után úgy érezte, képtelen tovább uralkodni magán. Ezúttal ő csókolta meg Kyut, de az előzőnél jóval szenvedélyesebben; szerette volna, ha ajkai mesélik el helyette, milyen régóta vágyik már a másikra, és mennyire kívánja őt.

A fiatalabb nem állt ellen; végre szabadon szerethette Sungmint, akinek csókjai igazán hatásosnak bizonyultak, minden másodperccel egyre jobban kívánta őt. Így azelőtt sosem érzett egy lány iránt sem.

Egyik karját szerelme derekára fonta, így húzva őt közelebb magához, míg a másikkal megmarkolta annak formás hátsóját. Ajkait a fiú nyakához préselte, majd alig érezhetően érintette bőrét fogaival. Vágytól csillogó tekintetét egy pillanatra összekapcsolta Sungminéval, s ez tovább forrósította felhevült testét; sorra omlottak le a falak elméjében, végül pedig csak egy gondolat maradt: boldoggá tenni a fiút.

Újra rávetette magát Sungmin ajkaira, majd megragadta vállait, s egyenesen az ágya felé tolta őt.

- Milyen türelmetlen valaki – kuncogott fel az idősebb, miután Kyu az ágyára lökte, amikor azonban az fölé mászott, s pólója alá nyúlva mellkasára csúsztatta kezét, halk sóhaj párolgott ki ajkai közül.

Annyiszor átélte már fejben ezt a jelenetet, most mégis annyira más volt minden. Esetlennek érezte magát; mintha a vágy minden erejét elvette volna, csak hagyta, hogy Kyu azt tegyen vele, amit akar, hogy szeresse őt.

A fiatalabb nem okozott csalódást, minden csókja, minden apró érintése tökéletes volt; férfias és határozott, mégis odaadó és gyengéd. Lassan lekerültek a ruhadarabok mindkettejükről, s egymás testének felfedezése egyre hangosabb sóhajokat váltott ki belőlük.

- Várj, ne ilyen gyorsan – tolta el ágyéka fölül szerelme arcát Sungmin, mire az értetlenül pislogott rá. – Én ezt... nem fogom sokáig bírni – bökte ki végül félelmét az idősebb, s érezte, hogy arcszíne valószínűleg konkurálhat egy érett paradicsoméval.

Kyu erre felnevetett:

- Biztosan túl sokszor okoztál örömet magadnak.

- Ez... nem olyan vicces – takarta el tenyereivel vöröslő arcát Sungmin. – Tudod, milyen régóta kívánlak? – motyogta ujjai mögül.

- Bocsáss meg. Kérlek, ne szégyelld magad előttem – hajolt fölé Kyu, lágy puszikat hintve az idősebb kézfejeire, mialatt ujjaival egyre kisebb köröket írt le annak formás hasán. – Csak egy kicsit, kérlek – állt meg a keze Sungmin férfiasságán, melyet simogatni kezdett.

- Te... sokkal jobban csinálod – lehelte az idősebb, s Kyu vállaiba markolt.

- Még szép! Reméltem is, hogy jobbnak tartasz a jobb kezednél – viccelődött másik. – És hogy bebizonyítsam, mennyire jó is vagyok, még kapsz egy kis időt. – Ajkaival kényeztetni kezdte Sungmin kulcscsontját, lágyan csókolgatta a fiú selymes bőrét, lassan lefelé haladva. Néha-néha a fogaival is érintette, miközben bal kezével a heréi mögötti területet kezdte el simogatni.

Először éppen csak hozzáért, majd ujjaival egyre erőteljesebb nyomást gyakorolt rá. Sungmin szaporábban kezdett sóhajtozni, így tudta, hogy jó úton jár. Mosolyra húzódott a szája, majd lejjebb csúszott szerelmén, hogy jobb kezével és ajkaival újra kezelésbe vegye egy kicsit annak legnemesebb részét.

- Te… te hol tanultad ezt? – lihegte az idősebb, miután Kyu újra hozzáért.

- Háát… tudod, kit hív Heechul kis ribinek? - emelte fel egy pillanatra a fejét a fiatalabb.

- Heechul? Csak nem... ? Te és Henry tényleg...? – kerekedtek ki Sungmin szemei a döbbenettől.

- Na, most rajtam a sor a szégyenkezésben – hajtotta le a fejét Kyu. – Tudod, egy este elrángatott magával bulizni, mert nem volt, akivel elmenjen. Sokat ittunk, ő pedig nem talált partnert, és hát, abban a vécében sok minden megtörtént. De ez egyszeri alkalom volt, sosem éreztem iránta semmit – mosolygott újra szerelmére.

- Akkor tényleg igaz... Azt hittem, Heechul csak kitalálta, hogy piszkálhasson.

- Szerencsére mások is így gondolják. De szerintem már épp eleget beszélgettünk róluk – pillantott vissza Sungmin férfiasságára – Nagyszerű, ezért megérte szövegelni. Talán így egy percnél tovább is bírod – nevette el magát újra.

- Mi? Cho Kyuhyun, te tényleg csak ezért... – kezdte el mondatot, Kyu kényeztetése nyomán azonban egy hangos nyögéssel tudta csak befejezni. A fiú hátába markolva élvezte, ahogyan az ajkaival és egyik kezével simogatja újra merevségét, miközben a másikkal visszatér annak heréi mögé.

Lassan egyre hátrébb csúsztatta az ujjait, és Sungmin záróizmát kezdte masszírozni.

- Óvatos leszek, ne félj – suttogta fülébe a fiatalabb, mert érezte, hogy a másik megrezzent. - Van síkosítód?

- Hát… csak testápolóm van. Cseresznyevirág illatú. Az jó lesz? – pislogott rá még mindig kissé ijedten Sungmin, mire Kyu felkacagott:

- Cseresznyevirág… Szerintem jó lesz, csak vedd elő gyorsan. És kérlek, ne félj tőlem – hintette be gyengéd csókjaival a fiú nyakát, majd lemászott róla.

Sungmin elkezdett az éjjeli szekrénye elülső felén tapogatni. Nehézkesen húzta ki a fiókot, és egy kis matatás után kiemelt belőle egy műanyag flakont, amelyet szerelme felé nyújtott.

Kyu nem vesztegette tovább az időt, újra Sungmin fölé mászott, nyomott egy kevés testápolót az ujjai hegyére, majd ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta. Óvatosan hatolt be mutató ujjával a fiúba, akinek hirtelen megfeszült a háta az idegen érzéstől.

- Szeretlek – lehelte a másik ajkaira, majd gyengéd csókba vonta, mialatt óvatosan mozgatni kezdte benne ujját. Érezte, hogy a fiú teste fokozatosan ellazul, majd lassan kezével egy ütemben kezd mozogni, mialatt oldalába kapaszkodva közelebb húzza őt magához.

Lassan a középső ujjával is belé hatolt. Az idősebb összerándult arcizmai mutatták, hogy kissé fájdalmas volt ez számára, Kyu ezért másik kezével újra férfiasságát kezdte kényeztetni, mialatt arcát puszilgatta.

Nemsokára kisimultak a fiú vonásai, s egyre intenzívebb sóhajai és mozgása elárulták, hogy a fájdalom helyét az élvezet kezdte átvenni.

- Szeretlek – pillantott Kyura csillogó szemekkel.

- Én is szeretlek. – A fiatalabb lassan kihúzta ujjait, majd mindkét kezét megfogva felhúzta Sungmint. Megemelve annak csípőjét, alácsúsztatta sajátját, és óvatosan merült el benne.

Sungmin felszisszent, így kapaszkodott szerelme nyakába, aki megállt, két keze közé fogta arcát, majd újra csókolni kezdte ajkait, mielőtt lassan mozogni kezdett. Sóhajtva váltak el ajkaik; szorosan átölelték egymást, miközben a gyönyör hulláma lassan elöntötte testüket.

Mikor Kyu érezte, hogy párja már közel jár a beteljesüléshez, tudta, hogy ő sem bírja már sokáig. Kezével újra kényeztetni kezdte Sungmin férfiasságát, mire a fiú egyre vadabbul mozgott rajta, míg végül elérte az élvezet tetőfokát. Érzéki hangja tovább szította az ő vágyait is, így nem sokkal később őt is utolérte a kielégülés forró hulláma.

Sungmin zihálva borult szerelme vállaira, aki átölelte őt, és simogatni kezdte hátát.

- Én még most sem tudom elhinni. Te tényleg szeretsz engem? – fürkészte pár perc múlva Kyu arcát, aki ekkor nyitotta ki sötétbarna szemeit, és rámosolygott.

- Már nem tagadhatom. Igazából mindig is szépnek tartottalak, de azt hittem, ezek csak olyan zavaró gondolatok, amelyeket el kell hessegetni. Mindenki azt várta el tőlem, hogy legyen egy barátnőm, de egy lánnyal sem éltem át hasonlót, mint most veled.

- Na, és Henryvel mi a helyzet? – pillantgatott gyanakodva szemeibe Sungmin.

- Neki hálás vagyok, hogy megtanított egyet, s mást, és megmutatta, milyen érzés egy másik fiúval lenni, de sosem lesz több, mint a barátom.

- Azt remélem is, mert most már az enyém vagy. És ezek is az enyémek – mászott le óvatosan Kyuról, apró puszikat lehelve a másik derekán és csípőjén levő hegekre.

- A sebhelyeim? – mosolyodott el Kyu.

- Igen. Szeretem őket, mert hozzád tartoznak – hintett újabb csókot a fiú ajkaira, majd visszabújt mellé.

A reggeli napsugarak nevetgélve bukfenceztek végig Kyu félig fedetlen mellkasán, s kíméletlenül világítottak keresztül Sungmin csukott szemhéján, aki szerelme felsőtestén pihentette fejét.

Az idősebb igyekezett anélkül pozíciót változtatni, hogy felébresztené a másikat, amint azonban a takaróval együtt felemelkedett, Kyu nyöszörögni kezdett.

- Jaj, ne haragudj – suttogta a fiú fülébe, aki dünnyögve fordított neki hátat. A faliórára pillantva viszont önkéntelenül felkiáltott: - Háromnegyed tíz? El fogunk késni a Sukirából! Hallod? Kelj fel gyorsan! – kezdte hevesen rázogatni Kyut, akinek az elkésés szó hallatán nem kellett kétszer mondani.

- De... most mi legyen? – pillantott végig földön heverő ruháikon.

- Majd később beszélünk a többiekkel, most erre nincs idő. Szerintem vedd vissza a tegnapi ruháid, nem fog feltűnni senkinek. Én majd előremegyek, hogy ne legyen olyan feltűnő – hadarta az idősebb, mialatt magára kapkodta saját öltözetét.

- Rendben, legyen, ahogy akarod – nyomott egy gyors csókot a másik ajkaira Kyu, majd ő maga is öltözködni kezdett.

- Jó reggelt! Vagyis... délelőttöt. Nem tudom, hogy aludhattam el ennyire – adta elő a nappaliba érve fejvakargatva Sungmin, majd a kávéfőzőhöz sétált.

- Apukád mellett virrasztottál múlt éjjel, nem is csoda, ha nem aludtad ki magad – lépett mellé Heechul, megveregetve vállát.

- Ez igaz – vágta rá Sungmin, és belekortyolt a gőzölgő italba.

- Jó reggelt, fiúk! – robogott le ekkor a lépcsőn Kyu is, aki szintén reggeli kávéjáért igyekezett.

- Nem tudom, mi történt velem, hogy nem ébredtem fel az ébresztőm hangjára – kezdte a magyarázkodást ő is.

- Az a gyanúm, valószínűleg túl messze voltál, hogy halld, ugyanis helyetted Siwon ébredt fel rá a szomszéd szobában - vigyorgott örömittasan a másikra Heechul, akinek arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, s értetlenül pillantott az említettre.

Siwonon - aki épp Henryvel majszolt egy szendvicset az asztalnál ülve - jól látszott, hogy Heechulhoz hasonlóan szórakoztatónak találja a helyzetet, hiába is igyekezett komoly arckifejezést erőltetni magára. – Milyen érdekes, hogy Sungmin is épp ekkor alszik el, ez pedig rajtad a tegnapi ruha... – játszadozott tovább Heechul, mialatt a maknae arca fokozatosan pirosodni kezdett, és még a pohár is megállt a kezében.

- Na, ne csináld ezt tovább szegénnyel. Velünk is történt már ilyesmi – karolta át hátulról szerelme derekát a leader. – Gyere, inkább öltözzünk fel, mindjárt indulnunk kell. Ez pedig a többieknek is szól! – igyekezett Heechult elvonszolni a két fiú mellől, aki azonban vonakodva indult csak meg; néhány lépést követően pedig kaján vigyorral arcán még visszaszólt: - Henrynek köszönd!

- Mi? – indult Kyu azonnal az említett felé, aki fagyos pillantása nyomán hirtelen még nyelni is elfelejtett.

- Ne is foglalkozz vele, csak irigykedik – állította meg őt Siwon békés mosolya. - Őt pedig addig zaklatta tegnap, míg ki nem derítette, hogy te... nos, hogy a fiúkat szereted – biccentett Henry felé -, utána pedig összerakta dolgokat. Tudod, milyen.

- Szóval már mindenki tudja... – sóhajtott fel Sungmin.

- Igen, mind tudjuk, és mind nagyon örülünk nektek. De azt hiszem, most már jó lesz, ha mi is készülődni kezdünk, mert húsz perc múlva indulnunk kell – állt fel az asztal mellől, hogy gyorsan elmosogasson.

- Gratulálok, és... sajnálom, hogy elkotyogtam – emelkedett fel székéről Henry is.

- Köszönjük - mosolygott rá Sungmin. – És nincs semmi baj, ismerjük Heechul módszereit.

- Köszönjük - hadarta el Kyu is, akinek lassan szintén mosoly rajzolódott arcára. – Azt hiszem, tényleg mennünk kell - fogta meg szerelme kezét, aki egyetértően bólintott.

Újabb mozgalmas nap vette kezdetét a csapat életében, a külső szemlélő számára pedig semmi változás nem volt észrevehető, ha a fiúkra pillantott. Két szív, két élet viszont ettől kezdve összefonódott, hogy szeresse és támogassa egymást.

...Ézemi...

Szeress úgy, ahogy nem lehet (KeyHyun)

Miattam jutottunk idáig, s mégis én kérlek, hogy add át magad újra az érzésnek, amit én hoztam felszínre benned – amit azután eltemettettek veled a siker és a hírnév temetőjében. Most azonban ledöntöm a racionalitás emelte sírkövet, s ásni kezdek...

Megjegyzés: A történet Key szemszögéből íródott. Ez a novella egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Ágnes Vanilla Ahogy nem lehet című dala.

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett az Emlékeid kábulatában című írásom, mely a másik oldalról mutatja be kettőjük szerelmét.

Műfaj: songfic, erotikus, dráma
         Figyelmeztetés: yaoi és 18+

Forró bőröd újra és újra az enyémhez ér, miközben sóhajaink festik alá táncunkat – ez most csak a kettőnké. Amint eléred a beteljesülést, nyakamba harapva csitítod kitörő hangod, majd lassan lazul csípőm körül szorításod. Néhány lökéssel később csatlakozom hozzád; lihegve bújok kulcscsontodhoz, beszívva bőröd illatát.

Csodálatos...

A mámoros bódulat azonban mintha minden lélegzetvételünkkel egyre inkább elpárologna. Lassan elcsendesedik a helyiség, még odakintről sem észlelni semmi neszt, de én már hallom lépteit...

A fájdalom megállíthatatlanul közeledik, beszivárog az ajtó alatt, s lassan elér. Hiába érzem szíved heves dobogását, tekinteted a vég ígéretével fúrod az enyémbe...

Nézd, most minden a régi még,

holnapra mondd, hogyan tűnik el?

Nézd, most itt ez a pillanat,

eltűnik, és észre sem veszed.

#

Tapsvihar, sikítás, kipirult arcok, s mindenfelé türkizkék fények. Meghajolsz, de ők folytatják, sőt, egyre hangosabbak, hisz’ nem akarnak elengedni.

Arcodon még ott ül az imént átélt dal fájdalma, de csakhamar kisimulnak vonásaid. Az elérzékenyülés könnyei csillannak fel ábrándos szemeidben; egyszerre mosolyogsz és sírsz, mert annyira szereted őket, mert a lelked szárnyra kapott, s most újra visszatért hozzád, átitatva az ő szeretetükkel.

Távozol a színpadról, tétova lépteid az öltöződ felé vezetnek, mialatt arcod törölgeted. Nem kellene, hogy most kövesselek, lábam mégis megállíthatatlanul visz hozzád, mint mindig – s bekopogok azon az ajtón. Tudom, hogy ki fogod nyitni, és ez nekem most elég.

- Ki az? – szólalsz meg odabentről.

- Csak én, Key – válaszolok, mire csakhamar kattan is a zár. Megragadod a csuklóm, s behúzol a küszöbön, majd újra ráfordítod a kulcsot.

Gyönyörű szemeid érdeklődve cikáznak arcomon, majd megszólalsz:

- Szerinted milyen voltam? Ők imádták... – tekinteted mintha elveszne emlékeid közt, ahogy újra átéled azt a pillanatot.

Míg a fellépéseden merengsz, észrevétlenül pillantok végig fedetlen mellkasodon, majd kulcscsontodon, tovább haladok nyakadon, arcéleden, végül elérek résnyire nyílt ajkaidig, melyeket önkéntelenül bámulni kezdek.

- Eszméletlen voltál... Vagyis az vagy. – Hangom remegni kezd szívemmel együtt, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Hát, még mindig nem tudod, milyen csoda vagy?

- Tényleg így gondolod? – arcod felragyog, s hirtelen olyan közel lépsz, hogy leheleted államat cirógatja. Még mindig a csuklómat fogod, úgy kapaszkodsz bele, mintha nélküle meginogna egyensúlyérzeted.

- Gyönyörű voltál és csábító, és... – szavaim elakadnak, te pedig egyre közelebb kerülsz hozzám. ... és szeretlek, Kim Jonghyun, hát, nem látod?

Nézd, most az ígéret földjén állsz,

de te észre sem veszed!

Szótlanul döntöd homlokod az enyémnek, én pedig szenvedéllyel veszem birtokba kívánatos ajkaidat. Azonnal visszacsókolsz, s karjaid szorosan fonod derekam köré. Átadod magad nekem, és én végre szerethetlek.

Nem is tudod, mennyire hiányoznak az érintéseid. Éhesen markolok hátizmodba, majd végigsimítva bőröd, fenekedre csúsztatom ujjaim. – Ekkor azonban hirtelen megrezzensz, s zihálva tolsz el magadtól.

- Köszönöm, Kibum. – Csak ennyit mondasz, majd lesütött pillákkal fordítasz nekem hátat, s odasétálsz a ruháidhoz.

Megköszönöd? Tényleg csak ennyit jelentek számodra?

Talán egy szó éppen elég, ami bánt.

Nem hiszek neked. Velük elhitetheted, hogy már nem érzel semmit, én viszont tudom, hogy ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged.

Megragadom vállaid, és magam felé fordítalak. Kérdőn pislogsz rám, én pedig hagyom, hogy a szívem adjon magyarázatot. Újra megcsókollak, ezúttal nem követelőzve, inkább kérve, sóvárogva csodásan puha ajkaidért.

Tudom, hogy csak miattuk viselkedsz így.

Szeress most úgy, ahogy nem lehet,

ahogy nem lehetek veled.

Óvatosan fogom tenyerem közé arcod, így ízlelgetlek tovább. Csókjaimmal kérem bocsánatod, hisz’ minden az én hibám.

Csak játszanunk kellett volna a szerepünket, de én többet akartam; nem értem be azzal, hogy a kamerák előtt időnként hozzám érsz és bókolsz nekem. A szívedért epekedtem, pedig jól tudtam, hogy ez nem helyes.

Miért kellett, hogy megkívánjam?

Ugyanúgy, ahogy elhibáztam.

Megkaptalak, és én bolondmód világgá akartam kürtölni a szerelmünket – s mivel nem mondhattam ki, ehelyett megmutattam mindenkinek, mit érzek irántad.

Úgyis ezt akarták, nem?

Nem... Ők csak színjátékot akartak; a valóság túlment azon a lélektani határon, melyet megengedettnek véltek, ha a profitról van szó.

Azon a napon összetört benned valami; attól kezdve kerülsz.

S most? Hajamba markolva sóhajtozol, míg én nyakad kényeztetem. Hangod feltüzel, és már nem érdekel a holnap, csak az itt és a most. – Most pedig kellesz nekem.

Ne szólj semmit, mindent értek.

A szerelmet, tudom, te sem kérted.

Derekad a pult szélének nyomom, s tovább csókolgatom gyönyörű felsőtested, ahol érem. Érzed már, mennyire hiányzol?

- Kibum, ne... csináld – leheled, de tested épp az ellenkezőjét üzeni; pólóm alá nyúlva cirógatod hátam, s nem tolsz el magadtól, akkor sem, mikor épp a nadrágodtól készülök megszabadítani téged.

- Jjong, te... gyönyörű vagy és különleges, ezt sose felejtsd el – csúsztatom ujjaim alsódra, s csókommal tompítom feltörő hangod.

Annyira szeretlek. Nem bírom ki a közelséged nélkül.

Gyengéd csókod kapkodóvá válik, miután az utolsó zavaró ruhadarabtól is megszabadítalak, s így érek újra legszebb részedhez; elválsz tőlem, és már látom szemeid csillogásában a vágyat. Csakhamar rólam is lekerül minden, és végre megmutatod, hogy mindenre emlékszel; minden apró kis pontra, ahol eszméletlenül csikis vagyok, és az olyanokra is, melyek érintésébe beleborzongok.

Kellett, hogy megkívánjam,

itt, a földi Mennyországban.

Élvezettel játszadozol testemen, sóhajaimat hallgatva, de mikor folytatom kényeztetésed, zihálva fogod le kezem.

- Még ne.

- Akkor... ? – puszilgatom fülcimpádat, mert ezt annyira szereted.

Válasz helyett ajkaimra tapadsz, s most te érsz hozzám úgy... ahogyan csak te tudsz – és ahogy senki más nem kényeztetett azóta. Nyakadba lihegve mozgatom csípőm kezeddel egy ütemben, de túlságosan csábító az érzés és a tudat, hogy erre sokáig képes legyek.

*

 Nemsokára már a pulton ülsz, és csak rám vársz. Miután téged ellazítottalak, magamat is alaposan bekenem egy arckrémmel, amit melletted találtam. Lassan merülök el benned, mégis felszisszensz, így azonnal megállok. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. Ajkaidat kényeztetve igyekszem csillapítani a feszítő érzést, s ezúttal te húzod újra közelebb csípőmet. Óvatosan mozogni kezdek szűk forróságodban, s érzem, ahogy lassan ellazulsz karjaimban.

A percek megállíthatatlanul peregnek, mialatt eggyé válunk. Érzéki hangod arra késztet, hogy még nagyobb élvezetet okozzak neked. Kezemmel újra rámarkolok férfiasságodra, így juttatlak el a beteljesülés mezejére, ahová nemsokára én is követlek.

Ilyenkor is gyönyörű vagy...

Lehunyt szemekkel pihensz, én pedig elmerülök látványodban. Nem akarlak elengedni, meg akarom hosszabbítani ezt a pillanatot, mégis... Mintha a vég csúf madara már ott szálldosna körülöttünk, s csak a fájdalom megérkezésére várna, hogy aztán vállára ülhessen.

Kinyílnak szemeid, és ekkor már tudom, hogy ott van velünk, hisz’ visszatükröződik rám vetülő íriszeidben. Ennyi volt...

- Kérlek, most... engedj el, Kibum – szabadítod ki combjaid, s a padlót fürkészve tolsz el magadtól. Kapkodva mászol le a pultról, s rögtön ruháidat igyekszel felkapkodni a földről; mintha tudomást sem vennél arcodon végigfolyó könnyeidről, melyet a fájdalom éget tekintetével szemeidbe.

- Megint elmész? Újra úgy teszel, mintha semmi se történt volna, mintha semmit sem éreznél? – indulok feléd, de te egyre csak hátrálsz.

- Tudod, hogy ezt kell tennünk. Nem lett volna szabad... – törölgeted le magadról látszólag szenvtelenül gyönyörünk jeleit, könnyeid azonban egymás után szántják végig kipirult arcod.

- Miért? Mert azt mondták? És arra sosem gondoltál, hogy egyszerűen csak hazudnunk kéne? – A kitörni készülő sírás elfojtja hirtelen felemelt hangom. Lenyelve könnyeim egy részét, folytatom: - Tudom, hogy mindenről én tehetek, de nem érdemlek tőled egy újabb esélyt? A szerelmünkért... nem akarod megpróbálni még egyszer?

Az egészet letagadhatnánk,

hisz’ úgy teszünk, mintha nem hallanánk,

hogy szerelemért kiált a világ...

- Nem erről van szó, nem rólad... – dörgölöd le arcodról a forró cseppeket.

- Akkor miért teszed ezt? – Lábaim is remegni kezdenek, ahogy a fájdalom árnyalakja szétfeszít belülről. – Én... nem tudok nélküled élni, nem vetted még észre? Ha te nem vagy, minden gondolatom, szavam, mozdulatom, az egész életem jelentéktelen és felesleges.  Ne tagadd, hogy te is ugyanígy érzel!

De ha a tükörből visszamosolygok,

az nem hinném, hogy csak én vagyok.

Nem hinném, hogy csak én,

te is benne vagy ugyanúgy!

- Igazad van, én is szeretlek, és épp ezért nekem is iszonyatosan fáj – kezdesz szipogva öltözködni. – De én... még csak most adtam ki az első saját albumom, és ha valahogy mégis kiderül... – Nem fejezed be a mondatot, de nincs is rá szükség; enélkül is azonnal világossá válik minden: A te igazi szerelmed a éneklés, én mindig is csak a második lehettem mögötte. Bár a kezdetektől jól tudtam, milyen fontos ez az életedben, abban bíztam, többet jelenthetek – idővel pedig el is hittem. – Sajnálom. Kérlek, fejezzük be ezt most végleg. - Határozottan nézel szembe velem, s most tényleg figyelmen kívül hagyod a szemeidben csillogó könnyeket.

Rendületlenséged mintha valamit összetörne bennem; egy csontvázat, mely gyermeki naivitásom utolsó emlékműve volt. Hát, tényleg csak én vagyok ennyire gyenge?

Úgy fáj...                                                                                                                             

- Ha ezt akarod, így lesz – felelem, de közben belül már összeroskadok. Bár nem volt szabad, a lehetőség mindig ott kínálkozott egy csábító tekintetben, egy nevetésben – de már vége.

Hátat fordítok neked, padlóra hullatva előtörő könnyeimet, s hangtalanul rendbe teszem magam – mintha ott sem lennél, és semmi sem történt volna...

...Ézemi...

Lehetetlen (Myungsoo)

- Boldogság... Tényleg azt hiszed, hogy ez számít? Amikor a gyermekeid majd vacsorát kérnek, ezt fogod az asztalra tenni? Szánalmas vagy, és az is maradsz, ha úgy gondolod, hogy majd pont te, Kim Myungsoo fogod megváltani a világot! – Apám dühös szavai olyan élénken visszhangoznak fülemben, mintha csak ebben a pillanatban mondta volna ki őket, pedig már négy hosszú éve történt.

- Igen, azt hiszem. Sőt, nemcsak hiszem, tudom is. – Így feleltem akkor, s kihúzva magam, vissza sem nézve, magabiztos mosollyal arcomon sétáltam ki a nehéz, lakkozott faajtón.

Úgy gondoltam, én majd - fiatalabb létemre – megleckéztetem őt, és mindenki mást is, aki lekicsinylőn tekint rám. Ehelyett azonban nekem nyújtott leckét az élet, megmutatva, mennyire kevéssé is ismertem, mikor már azt hittem, mindent tudok róla...

Megjegyzés: Ez a novella egy songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben James Arthur Impossible című dala. Bálint Békési fordítását használtam; a videót IDE kattintva tudjátok megtekinteni.

Műfaj: songfic, romantikus dráma
         Figyelmeztetés: szereplő halála

Amint a Nap lombokon áthatoló, lágy sugarai sárgás aranyfénybe vonják tökéletes arcod, amint vékony ujjaid elérik az enyémeket, s lágyan rájuk kulcsolódnak, én már tudom...

Ez a boldogság.

Lényed betölti világomat; minden sejtem, kósza gondolatom te vagy, és érzem, hogy mindörökké ebben a pillanatban szeretnék élni.

Nem tudok betelni az érzéssel és a látvánnyal, szinte szétfeszít belülről, hogy aztán ereimben szétáradva kitöltsön minden űrt, minden mélyedést, melyet mások a szavaikkal és a tetteikkel vájtak belém.

Már semmi sem fáj, hirtelen tovaszállt, én pedig veled szállok. Szárnyak nélkül lebegünk a  föld felett mi ketten, s én fölényes mosollyal nézek le rájuk, hisz’ ők nem tudnak semmit.

Legyőztem őket, mert te vagy nekem.

Nyakhajlatomban pihensz, szinte együtt lélegzünk, én pedig a fényképezőgépemért nyúlok, hogy megörökíthessem ezt a pillanatot. Elvégzem a szükséges beállításokat, majd magunk elé tartva a gépet, megnyomom az exponáló gombot.

Mosolyod szűziesen tiszta, s egy kislány ártatlan kíváncsiságával mozdulataidban kapod ki kezemből a szerkezetet, hogy megnézhesd az elkészült fotót. Nevetésed csilingelése szívemet melengeti, arra késztetve, hogy gyengéden átkaroljam törékeny derekad, így megmutatva, hogy védeni és óvni akarlak, mert te vagy a legcsodálatosabb kincsem.

Végre értem, miről beszéltek annyit, mikor kisfiúként a szerelemről kérdezősködtem...

Emlékszem, évekkel ezelőtt

valaki azt mondta, hogy legyek

óvatos, mikor a szerelem eljő.

Az voltam.

#

- Mondja már, mi van vele? Miért nem mozdul? – szűrődik be kétségbeesett, reszkető hangod az idilli képbe. Mintha valaki megragadva a fák lombkoronáit, szétszaggatná az egész világot, aképp hullik darabokra minden, én pedig magamra maradok a semmi közepén.

Hát, mégis eljöttél? De mondd, mi a baj? – kérdezném, de a sötétség örvénylő falai minden szavamat visszaverik. Mozdulni akarok, ki akarok törni innen, hogy lássalak, de mindhiába erőlködöm. Tehetetlenül reszketek a hidegben, mintha megkötöztek volna, csak egy monoton csipogás az, mely társamul szegül e néhány, kínzóan hosszú szekundumnyi időben.

- Sajnálom, kisasszony. A barátja súlyos fejsérülést szenvedett, ezen kívül több bordája és az egyik lába is eltört. A koponyája beszakadt, és a friss CT eredmények koponyaűri vérzéseket mutattak. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, de a műtét közben a fiatalember kómába esett. Bár úgy tűnik, a vérzést sikeresen elállítottuk, az élete még mindig veszélyben van. Nem tudni, felébred-e ebből az állapotból, ahogy azt sem, hogy ha igen, lesznek-e maradandó károsodásai. Egyelőre csak annyit tehetünk, hogy folyamatosan figyeljük az életjeleit.

Hát, ezért nem tudok mozdulni? De miért nem emlékszem a balesetre?

Csak az adenalin mámorító lüktetése rémlik fel, amint felfelé másztam a hegyen. A biztosító kötél... szabadon lógott. Nem rögzítettem, elfeledkeztem róla, mert annyira izgatott voltam. Bőrömet már melengetni kezdte a láva forrósága, a kénes gázok bűze torkomat kaparta, de csak másztam tovább, hogy elkészíthessem a tökéletes képet. Leestem volna arra a sziklapárkányra?

... az én illúzióm, az én hibám:

Figyelmetlen voltam, felejtettem.

Így volt.

- Nem, az nem történhet meg! – Zaklatott, síró hangod közelebb suhan, magával hozva jázminillatodat. Szinte ajkaimra leheled szavaidat, s egy hideg csepp orcámhoz ér, majd kínzó lassúsággal folyik végig arcomon, hogy azután beleivódjon párnám anyagába. - Neked fel kell ébredned, érted? – Olyan erősen markolsz vállamba, hogy szinte fáj.

Miért vagy itt? Hát, még mindig szeretsz? Vagy csupán sajnálsz?

- Nyugodjon meg, kérem. Ha beszél hozzá, az segíthet. A nővérke mindjárt bead neki egy kis fájdalomcsillapítót. – Amint a férfi kimondja ezeket a szavakat, halk sóhaj hagyja el a szád, majd lassan eltávolodsz tőlem.

A hirtelen hűvös fuvallat megborzongat; érzem, hogy valaki más mellém lép, s arcom fölé hajol.

Lassan eluralkodik elmémen a zsibbadás. Ez az ára, hogy ne érezzem a fájdalmat? Azt a szert viszont még nem találták fel, mely a szívemből el tudná tüntetni...

#

- Aki pedig az első díjat kapja, nem más, mint... Kim Myungsoo Bravo Viewtiful című alkotása. Tapsoljuk meg! – Egész testemben a remegek az izgatottsággal vegyes öröm velejárójaként, s szaggatott léptekkel indulok a műsorvezető felé, hogy átvegyem a díjam.

Még a lélegzés is nehézzé válik, a néhány perccel korábbi táncbemutatóhoz használt füst mintha eldugítaná orrlyukaimat; szinte kapkodom a levegőt. Bár más esetben nem esik nehezemre idegenek előtt beszélni, most mégis nehézkesen formálom a szavakat, amint felsétálok az emelvényre, és a mikrofon mögé lépek.

Hát, sikerült...

Azok, akikre nemrég csupán álmodozva tekintettem fel, akiket a leginkább tiszteltem a nagyszerű munkájuk okán, példaképeimből immár kollegáimmá váltak. Még mindig engem tapsolnak, s őszinte, elismerő pillantásaik, mosolyuk elárulja, hogy valóban érdemesnek találnak arra, hogy a körükbe fogadjanak.

Minden okom megvan a boldogságra, hisz’ erre vágytam.

Vagy mégsem?

Legyőztem mindenkit, aki nem hitt bennem: A szüleimet, akiknek sosem voltam elég jó, az öcsémet, akinek egyetlen problémája, hogy nem ő jött világra hamarabb, s az ismerőseimet, akik átlagos, szürke egérnek gondoltak.

Most mégsem tudok a képükbe nevetni, hisz’ egyikük sincs itt.

Te viszont itt vagy.

Alakod mégis szinte szürkén világít a sok sárga és pirospozsgás árnyalatban játszó, vidám arc közt. Te nem vagy boldog. Látom, mégis úgy teszek, mintha észre sem venném. Homokba dugom a fejem, hogy boldog lehessek, csak ezúttal téged zárlak ki a világomból, ugyanúgy, ahogy régen a világot a kettőnk virágzó, felemelő szerelméből.

Magától értetődően karollak át, miközben a kamerákba pillantok, holott mindkettőnk mosolyát csupán a megszokás tolla rajzolja arcunkra.

#

- Semmi baj, Deoyeon. Biztosan meggyógyul – szűrődik be öcsém, Moonsoo hangja álomvilágomba,  visszahúzva  jelenembe.

Hát, ő is itt van, csak a szüleim nem jöttek el?

- De lehet, hogy... nem lesz képes járni vagy beszélni. Miért kellett ezt csinálnia? Ha nem erőlteti azt a hegymászást, hogy csináljon egy átkozott képet, ez nem történik meg. – Kétségbeesett hangodba szinte belefájdul a lelkem.

- Tss... Ne félj, édes, én itt vagyok veled. Tudod, hogy neki ez az élete. Szóltam anyának és apának, egy óra múlva megérkezik a gépük. Te csak maradj itt, majd én kimegyek eléjük a reptérre.

Szóval ő az, aki helyettem vigyáz rád? Aki mindig is a helyemre akart lépni, hát, megtette, és csakis magamat hibáztathatom érte...

Mondtad, annyiszor mondtad, hogy magányos vagy, kértél, hogy ne menjek olyan messzire fotózni, hogy vigyázzak magamra, és rád, mert szükséged van rám.

De nekem mennem kellett, mert már nem töltötted ki a sebhelyeimet...

Kiszeretni valakiből nehéz,

bedőlni az árulásnak rosszabb.

Megcsorbult bizalom és sebzett szívek...

Ismerem, ismerem...

Úgy vélem, minden, amire szükséged van, az ott van:

Bizalom a szerelembe és szavakba építve, mit

üres ígéretek fognak elkoptatni.

Tudom, tudom...

Elkeseredetten űztem az elhalványult boldogságot, hogy büszkélkedhessek vele a szüleimnek, akik számára csupán a pénz és a hatalom számít, akiknek az élet csak egzisztenciaépítésről szól, melyet aztán átadnak az utódjuknak. Méltatlan voltam a támogatásukra, mert nem akartam őket követni. Meg akartam mutatni, hogy az én életemet a boldogság és a siker együtt fogja beragyogni, nem a bankszámláimon tárolt összeg nulláinak száma.

Észre sem vettem, hogy minél magasabbra kúsztam a siker létráján, annál távolabbra kerültem tőled. A hiányod sodort ide, mégis, ezzel egyre csak nőtt a köztünk levő távolság. Szerelmespárból észrevétlenül váltunk idegenekké, de én mégis kapaszkodtam a kapcsolatunkba, míg te nem mondtad ki, hogy fejezzük be.

És most, mikor mindennek vége, nincs mit mondani. Elmentél és oly könnyen nyertél; mehetsz előre, és mondd el nekik. Mondd el nekik, hogy boldog voltam, és hogy a szívem összetört, minden sebhelyem tátong. Mondd el nekik, hogy amit reméltem, lehetetlen...

Lehetetlen egy életen át boldognak lenni,  lehetetlen örökké lángoló szerelemmel szeretni, lehetetlen szenvedélyesen űzni valamit, közben pedig férfiként támaszt nyújtani a nőnek, akit szeretek.

Megbuktam...

Valamiért mégis a megkönnyebbülés langyossága áramlik szét bennem. Testemet szinte súlytalannak érzem, s szívem fájdalma is elpárolog. Még hallom, amint a gép ütemes csipogása egyöntetű sípolásba vált át, végül minden elcsendesedik...

...Ézemi...

Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 9.

Figyelmeztetés: yaoi

Kyut a lehető legfájdalmasabb látvány fogadta a földszintre érve: Sungmin a kanapéra roskadva ült, arcát tenyerei mögé rejtve, teste össze-összerezzent az elfojtani próbált, mégis előtörő sírástól. Wookie mellé telepedve karolta át őt, gyengéden simogatva arcát, míg másik oldalán Siwon foglalt helyet, aki együttérző szavaival igyekezett megnyugtatni a fiút.

A többiek némán, mégis egy emberként álltak mellette lélekben, ahogy testben is. Mind jól ismerték az apját, hisz’ gyakran meglátogatta a csapatot, így őket is érzékenyen érintette az eset. Ahogy Kyu végigtekintett rajtuk, hirtelen feleslegesnek érezte magát. Hisz’ még arra sem képes, hogy segítsen.

A csendes légkörben szinte ijesztőként hatott a közeledő taxi felerősödő, majd hirtelen elhallgató motorzúgása, s az azt követő dudálás is, habár tudható volt, hogy jelezni fogja megérkeztét.

A két fiú felsegítette Sungmint az ülőalkalmatosságról, s lassan elindultak a kijárat felé. Kyu utánuk eredt, Heechul azonban előresietett, hogy kinyissa előttük az ajtót, egyúttal be is csukta azt maga mögött, így a maknae számára már nem maradt hely az autóban.

- Azt mondják, az apukája infarktust kapott, azután nekiment egy fának. Nagyon súlyos az állapota – hallotta meg Kangin hangját, amint az Shindongnak mesélt az esetről. Ajkait csalódott, fájdalmas sóhaj hagyta el. Megfordult, s leadere tekintetével találta szemben magát.

- Majd én elviszlek – tette a fiú vállára a kezét az idősebb, Kyu pedig képtelen volt tovább visszatartani könnyeit. Igazából legfőképp nem is a baleset miatt sírt, sokkal inkább azért, mert ráébredt, miféle szörnyekkel is kellett Sungminnak megharcolnia, mialatt ő mit sem tudva élte a világát, és csak élvezte, hogy valaki mindig mellette van, ha szüksége van rá, aggódik érte, s gondját viseli.

- Köszönöm, hyung – csak ennyit mondott, majd végleg eltört nála a mécses. Leeteuk együttérzőn karolta át őt, és nemsokára Donghae és Hyukie is csatlakozott hozzájuk. Percekig álltak így, összeölelkezve, egymásból erőt nyerve.

- Menjünk, fiúk. Most erősnek kell lennünk, támogatnunk kell Sungmint, nem láthat rajtunk reménytelenséget – szólalt meg végül a leader, miután eltávolodtak egymástól. Szavaira a csapat ott maradt tagjai rendezték soraikat. Megtörölgették arcukat, ledörgölték kiserkent könnyeiket, s igyekeztek egyenes tartást felvenni, majd elindultak Leeteuk után.

Ahogy a kórházba értek, a műtő előtt találkoztak a négy fiúval. Heechul elmondta, hogy nemrég beszéltek az egyik orvossal. Sungmin apját újra kellett éleszteni, és nem sokkal ezután elő is készültek a műtéthez, mert a férfi artériái vészesen leszűkültek, és félő volt, hogy újabb infarktus éri, amit minden bizonnyal nem élne túl.

Ebben a pillanatban semmit sem tehettek, csak annyit, hogy a fiú mellett álltak. Nemsokára édesanyja is megérkezett, aki azonnal a fia karjaiba vetette magát, miután a többiek üdvözölték.

Egy ember hiányzott csupán, akinek ott lett volna a helye: Sungbok.  Nem mehetett el, hogy meglátogassa édesapját, hisz’ az kitagadta. Wookie-nak eszébe is jutott a fiú, s Sungmin fülébe súgva rá is kérdezett a dologra. A következő pillanatban azonban megrezzent az idősebb telefonja, így Wookie - szándékán kívül bár, de - választ kapott kérdésére, miután a kijelzőre pillantva akaratlanul is elolvasta az üzenetet:

Tudsz már valamit, hyung? Beszéltetek az orvossal?

Sungmin szipogva fordította oldalra a készüléket, majd gépelni kezdett. Édesanyja, látva ezt, újfent sírásban tört ki.

Kyu meredten figyelte az eseményeket, az a néhány könnycsepp, mely kiszökkent szemeiből, szinte arcára fagyott. Vajon mi mindent kellett Sungminnak átélnie?

Négy órányi fájdalmas, idegszaggató várakozás után végre kinyílt a műtő ajtaja, s megjelent az orvos.

- A műtét sikerült, és a beteg állapotát is sikeresen stabilizáltuk. Nemsokára bemehetnek hozzá, bár nagy valószínűséggel csak később fog magához térni. Sajnos nem tudjuk biztosra, hogy az agya nem szenvedett-e károsodást, mialatt nem jutott vérellátáshoz, ez csak akkor fog kiderülni, amikor magához tér.

- Köszönjük, doktor úr – feleltek a fiúk, Sungmin és az édesanyja pedig sírva borultak egymás vállaira a hírek hallatán.

- Sajnálom, de távozniuk kell, lejárt a látogatási idő. Csak egy hozzátartozó maradhat a beteggel  - lépett be a kórterembe a nővérke. Bár a várost már betakarta az est szürke paplana, mely fokozatosan mélykékebbre színeződött, még mindig hatan ültek az apró szobában. 

- Eomoni[1], menj haza, kérlek, majd én itt maradok vele – szorította meg édesanyja kezeit Sungmin.

- Dehogyis, neked pihenned kell, fiam, holnap biztosan fel kell majd lépned valahol, és...

- Nem számít, eomoni, egy TV műsorban bárki más is képviselheti a csapatunkat – pillantott a leaderére, aki némán bólintott.

- Majd én hazaviszem, eomoni, jöjjön csak – nyújtotta az asszony felé a kezét Leeteuk, aki egy főhajtással mondott néma köszönetet.

Mind búcsút vettek Sungmintól, majd Heechul kinyitotta az ajtót, melyen először a legidősebb és a leader távozott, végül a többiek.

A folyosóról beszűrődő erős, sárga fény arra késztette Sungmint, hogy maga is kitekintsen az ajtón, pillantása pedig Kyuéval találkozott. A fiú pont vele szemben állt, a falnak döntve hátát, s meredten nézte őt, míg az ajtó csukódása lassan meg nem szüntette kettőjük szemkontaktusát.

A két fiú – tudtukon kívül – még hosszú másodpercekig ugyanabba az irányba nézett, mintha még mindig látnák egymást.

Sajnálom... Bárcsak elmondhatnám neked, mennyire. Legszívesebben a falba verném a fejem, mert akkora barom voltam. De hogyan is terhelhetnélek a saját fájdalmammal, tudva, hogy ekkora a sajátod? És hogy mernék a támaszod lenni, mikor így bántam veled? – Kyu szemeiből újra folyni kezdtek a könnyek. Tudta, hogy nincs helye Sungmin mellett, ezért hazament, de ott sem volt maradása. Céltalanul bolyongott az utcán, végül mindig a kórház épületénél lyukadt ki. Szíve ugyanoda húzta vissza, a kórterem ajtaja elé – ahonnan elméje nem engedte közelebb menni.

- Kyu, gyere, vége a látogatásnak. Reggel majd visszajövünk – szólította meg őt Siwon, aki épp akkor hagyta el a szobát.

- Jól van – szakította el magát a faltól a fiatalabb, majd lassan a többiek után indult.

Másnap reggel valóban így tettek; Leeteuk helyettesítette Sungmint abban a bizonyos műsorban, melyben még Donghae-nak Hyukie-nak, Wookie-nak és Shindongnak volt jelenése, így Siwon, Kyu és a többiek - akiknek nem volt semmilyen elfoglaltsága - be tudtak menni a kórházba.

Siwon bekopogott az ajtón, s egy halk szabadot kapott válaszul, ezért óvatosan nyomta le a kilincset. Odabent megpillantotta Sungmint, aki félig édesapja ágyára dőlve aludt, s a fiú édesanyját, aki némán jelezte neki, hogy maradjon csendben.

Kyu Siwon mögül látta, hogy a másik alszik, így végül maga is besétált a kórterembe. Az asszony suttogva adta tudtukra, hogy a férje állapota változatlan, Sungmin pedig csak nemrég aludt el, mikor a férfi egyszer csak mozgatni kezdte ujjait, s halk, nyöszörgő hang hagyta el száját.

- Szólok az orvosának – suttogta Kyu, aki legközelebb állt az ajtóhoz, majd távozott is a helyiségből.

A beteg ajkait is mozgatni kezdte, majd lassan kinyíltak a szemei. Felesége felállt a székről, s örömkönnyektől csillogó arccal szorította meg a kezét.

- Va... valaaa... mmmon... mondanom kell – formálta nehézkesen a szavakat, mire Sungmin is felébredt, s megfogta édesapja másik kezét.

- Aboji[2]... magadhoz tértél? – törtek elő az ő pillái alól is az öröm könnyei. – Ne beszélj, még nagyon gyenge vagy.

- De én... Nekem el kell... mondanom valamit. Szóljaaa... szóljatok Sungboknak – fújta ki a levegőt szaggatottan, mikor az orvos belépett az ajtón, s az ágyához sietett. Kyu azonban nem mert vele menni, inkább a folyosón maradt. – Haaa... hallottátok? Hívjátok... ide... Sungbokot.

- Kérem, uram, egyelőre ne beszéljen, meg kell vizsgálnom  - szólalt meg az orvos, miközben a férfi reflexeit ellenőrizte.

- Persze, aboji, máris felhívom -  felelt könnyeit törölgetve Sungmin, és már tárcsázta is az öccsét.

 Fél órán belül kopogtak az ajtón, majd belépett rajta a fiú. A csapattagok összenéztek, s miután üdvözölték őt, egyként indultak meg az ajtó felé, Sungmin édesapja azonban megállította őket:

- Ne... menjetek sehova, fiúk. Azt akarom, hogy... ti is halljátok – szólalt meg a férfi, mire mind megtorpantak. - Gyere... gyere közelebb, fiam – nézett Sungbokra, aki lehajtott fejjel húzódott közelebb az ágyhoz. – Nagyon... nagyon sajnálom, hogy kitagadtalak, mert... mert te másmilyen vagy. Tudod, mikor megállt... a szívem, egy pillanat erejéig... láttam a másik oldalt. Láttam a fényt, de... nem akartam még elhagyni ezt a világot, mert... tudtam, hogy nektek... szükségetek van rám. A gondolat, hogy itt kell... itt kell hagynom titeket, hogy soha... sohasem látlak... Most értettem meg... mit jelent az, hogy... soha. Az én vérem vagy, akárkit is szeretsz, és... borzalmas apa voltam. Meg tudsz... meg tudsz nekem bocsájtani, fiam? – szorította meg Sungbok kezeit, aki a sírástól eltorzult arccal bólogatni kezdett.

Felesége sírva borult a férfi keblére, majd Sungmin is közelebb húzódott, s mindkettőjüket átölelte.

- Köszönöm – suttogta az asszony.

- Köszönöm, aboji – szipogta az idősebb fiú is. Szinte fel sem fogta még, mit is jelent ez; az utóbbi időben oly sok érzés kerítette hatalmába, hogy képtelen volt azonosítani azt, amit ebben a pillanatban érzett.

Meghatottság... Talán ez a legkifejezőbb szó rá.

Kyu még azelőtt hazaindult a kórházból, hogy Sungbok odaért volna. Úgy érezte, felesleges ott lennie, ha arra is képtelen, hogy támaszt nyújtson Sungminnak.

Bezárkózott a szobájába, s újra elővette a színdarab zöld mappáját. Igyekezett a szövegbe temetkezni, mely ezúttal egész jól sikerült neki; észre sem vette, ahogy a nap lassan megtette szokásos útját az égbolton, s már esteledni kezdett.

- Kyu, itt vagy? – szűrődött be a folyosóról Wookie hangja egy halk kopogást követően.

- Igen, gyere csak.

- Csak szólni szerettem volna, hogy kész a vacsora.

- Köszi. Mindjárt megyek – csukta össze asztalán a nyitott mappát a fiatalabb, majd az órára pillantott. Este nyolc...

Kicsoszogott a konyhába, ahol a fiúk már mind ott ültek az asztal körül. Ő azonban megtorpant egy pillanatra, amint tekintete találkozott Sungminéval. Hát, nem a kórházban van?

 A másik azonban szinte azonnal lesütötte pilláit.

- Te meg hol voltál eddig? – mosolygott rá Siwon, megszakítva gondolkodásában.

- Én... a szövegemet tanultam – felelte rezzenéstelenül Kyu, majd leült az egyetlen szabad helyre, Hyukie mellé.

- Nem úgy volt, hogy te segítesz neki? – tette fel a kérdést Sungminnak a leader. – Igaz, te már betéve tudod a szöveged, de Kyunak sokkal nehezebb dolga van.

- De igen, hyung. Holnap... együtt folytatjuk. – Mintha kényszerítenie kellett volna magát, hogy a fiatalabb szemeibe pillantson, s száját is csupán akarata húzta volna mosolyra.

- Nem muszáj, te... legyél csak az édesapáddal, megoldom egyedül – felelte a másik, aki szintén képtelen volt állni az idősebb pillantását.

- De igen. Lee Sooman maga kérte, hogy gyakoroljunk együtt, és már apa is jobban van.

- Kár, hogy nem hallottad az apukája szavait, olyan megható volt, amit mondott – szólalt meg Wookie.

- Igazán? – állt meg Kyu kezében az evőpálcika.

- Igen. Arról mesélt, hogy abban a pillanatban, amikor élet-halál közt lebegett, mennyire félt attól, hogy sosem lát minket. Visszafogadta Sungbokot a családunkba – írta le a történteket Sungmin, majd szótlanul nézett tovább a fiú arcába, mintha csak annyit mondana, szerethetnél, ha akarnál, te viszont nem akarsz.

Néhány szekundumnyi idő csendben telt el, miközben a két fiú tekintete összefonódott. A többiek sem szólaltak meg, hangtalanul figyelték őket.

Jól értettem? Szerethetlek? Tényleg szabad?

A maknae pálcikái hangos csörrenéssel értek a porcelántányérhoz, s még a szék falábai is megcsikordultak, ahogy felpattant róla, és odasietett a másikhoz.

- Velem kell jönnöd – szorította meg ellentmondást nem tűrve Sungmin kezét, aki bár képtelen volt leplezni meglepettségét, szó nélkül állt fel az asztaltól, követve a fiatalabbat.

- Ezeknek meg mi bajuk van? – szólalt meg Shindong, megtörve a helyiségre telepedő csendet, magyarázat helyett azonban be kellett érnie a többiek döbbent arckifejezésével, aki úgyszintén híján voltak a válasznak.

Egy ember azonban bár semmit sem felelt, szinte elbújt a tányérja mögé, miközben bőszen falatozni kezdett.

- Henry, mondd csak el szépen, mit tudsz – állt meg a fiú mellett csípőre tett kezekkel Heechul, mire az zavarában pislogni kezdett.

...Ézemi...

---

[1] Anyát jelent.

[2] Apát jelent.