Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 9.

Figyelmeztetés: yaoi

Kyut a lehető legfájdalmasabb látvány fogadta a földszintre érve: Sungmin a kanapéra roskadva ült, arcát tenyerei mögé rejtve, teste össze-összerezzent az elfojtani próbált, mégis előtörő sírástól. Wookie mellé telepedve karolta át őt, gyengéden simogatva arcát, míg másik oldalán Siwon foglalt helyet, aki együttérző szavaival igyekezett megnyugtatni a fiút.

A többiek némán, mégis egy emberként álltak mellette lélekben, ahogy testben is. Mind jól ismerték az apját, hisz’ gyakran meglátogatta a csapatot, így őket is érzékenyen érintette az eset. Ahogy Kyu végigtekintett rajtuk, hirtelen feleslegesnek érezte magát. Hisz’ még arra sem képes, hogy segítsen.

A csendes légkörben szinte ijesztőként hatott a közeledő taxi felerősödő, majd hirtelen elhallgató motorzúgása, s az azt követő dudálás is, habár tudható volt, hogy jelezni fogja megérkeztét.

A két fiú felsegítette Sungmint az ülőalkalmatosságról, s lassan elindultak a kijárat felé. Kyu utánuk eredt, Heechul azonban előresietett, hogy kinyissa előttük az ajtót, egyúttal be is csukta azt maga mögött, így a maknae számára már nem maradt hely az autóban.

- Azt mondják, az apukája infarktust kapott, azután nekiment egy fának. Nagyon súlyos az állapota – hallotta meg Kangin hangját, amint az Shindongnak mesélt az esetről. Ajkait csalódott, fájdalmas sóhaj hagyta el. Megfordult, s leadere tekintetével találta szemben magát.

- Majd én elviszlek – tette a fiú vállára a kezét az idősebb, Kyu pedig képtelen volt tovább visszatartani könnyeit. Igazából legfőképp nem is a baleset miatt sírt, sokkal inkább azért, mert ráébredt, miféle szörnyekkel is kellett Sungminnak megharcolnia, mialatt ő mit sem tudva élte a világát, és csak élvezte, hogy valaki mindig mellette van, ha szüksége van rá, aggódik érte, s gondját viseli.

- Köszönöm, hyung – csak ennyit mondott, majd végleg eltört nála a mécses. Leeteuk együttérzőn karolta át őt, és nemsokára Donghae és Hyukie is csatlakozott hozzájuk. Percekig álltak így, összeölelkezve, egymásból erőt nyerve.

- Menjünk, fiúk. Most erősnek kell lennünk, támogatnunk kell Sungmint, nem láthat rajtunk reménytelenséget – szólalt meg végül a leader, miután eltávolodtak egymástól. Szavaira a csapat ott maradt tagjai rendezték soraikat. Megtörölgették arcukat, ledörgölték kiserkent könnyeiket, s igyekeztek egyenes tartást felvenni, majd elindultak Leeteuk után.

Ahogy a kórházba értek, a műtő előtt találkoztak a négy fiúval. Heechul elmondta, hogy nemrég beszéltek az egyik orvossal. Sungmin apját újra kellett éleszteni, és nem sokkal ezután elő is készültek a műtéthez, mert a férfi artériái vészesen leszűkültek, és félő volt, hogy újabb infarktus éri, amit minden bizonnyal nem élne túl.

Ebben a pillanatban semmit sem tehettek, csak annyit, hogy a fiú mellett álltak. Nemsokára édesanyja is megérkezett, aki azonnal a fia karjaiba vetette magát, miután a többiek üdvözölték.

Egy ember hiányzott csupán, akinek ott lett volna a helye: Sungbok.  Nem mehetett el, hogy meglátogassa édesapját, hisz’ az kitagadta. Wookie-nak eszébe is jutott a fiú, s Sungmin fülébe súgva rá is kérdezett a dologra. A következő pillanatban azonban megrezzent az idősebb telefonja, így Wookie - szándékán kívül bár, de - választ kapott kérdésére, miután a kijelzőre pillantva akaratlanul is elolvasta az üzenetet:

Tudsz már valamit, hyung? Beszéltetek az orvossal?

Sungmin szipogva fordította oldalra a készüléket, majd gépelni kezdett. Édesanyja, látva ezt, újfent sírásban tört ki.

Kyu meredten figyelte az eseményeket, az a néhány könnycsepp, mely kiszökkent szemeiből, szinte arcára fagyott. Vajon mi mindent kellett Sungminnak átélnie?

Négy órányi fájdalmas, idegszaggató várakozás után végre kinyílt a műtő ajtaja, s megjelent az orvos.

- A műtét sikerült, és a beteg állapotát is sikeresen stabilizáltuk. Nemsokára bemehetnek hozzá, bár nagy valószínűséggel csak később fog magához térni. Sajnos nem tudjuk biztosra, hogy az agya nem szenvedett-e károsodást, mialatt nem jutott vérellátáshoz, ez csak akkor fog kiderülni, amikor magához tér.

- Köszönjük, doktor úr – feleltek a fiúk, Sungmin és az édesanyja pedig sírva borultak egymás vállaira a hírek hallatán.

- Sajnálom, de távozniuk kell, lejárt a látogatási idő. Csak egy hozzátartozó maradhat a beteggel  - lépett be a kórterembe a nővérke. Bár a várost már betakarta az est szürke paplana, mely fokozatosan mélykékebbre színeződött, még mindig hatan ültek az apró szobában. 

- Eomoni[1], menj haza, kérlek, majd én itt maradok vele – szorította meg édesanyja kezeit Sungmin.

- Dehogyis, neked pihenned kell, fiam, holnap biztosan fel kell majd lépned valahol, és...

- Nem számít, eomoni, egy TV műsorban bárki más is képviselheti a csapatunkat – pillantott a leaderére, aki némán bólintott.

- Majd én hazaviszem, eomoni, jöjjön csak – nyújtotta az asszony felé a kezét Leeteuk, aki egy főhajtással mondott néma köszönetet.

Mind búcsút vettek Sungmintól, majd Heechul kinyitotta az ajtót, melyen először a legidősebb és a leader távozott, végül a többiek.

A folyosóról beszűrődő erős, sárga fény arra késztette Sungmint, hogy maga is kitekintsen az ajtón, pillantása pedig Kyuéval találkozott. A fiú pont vele szemben állt, a falnak döntve hátát, s meredten nézte őt, míg az ajtó csukódása lassan meg nem szüntette kettőjük szemkontaktusát.

A két fiú – tudtukon kívül – még hosszú másodpercekig ugyanabba az irányba nézett, mintha még mindig látnák egymást.

Sajnálom... Bárcsak elmondhatnám neked, mennyire. Legszívesebben a falba verném a fejem, mert akkora barom voltam. De hogyan is terhelhetnélek a saját fájdalmammal, tudva, hogy ekkora a sajátod? És hogy mernék a támaszod lenni, mikor így bántam veled? – Kyu szemeiből újra folyni kezdtek a könnyek. Tudta, hogy nincs helye Sungmin mellett, ezért hazament, de ott sem volt maradása. Céltalanul bolyongott az utcán, végül mindig a kórház épületénél lyukadt ki. Szíve ugyanoda húzta vissza, a kórterem ajtaja elé – ahonnan elméje nem engedte közelebb menni.

- Kyu, gyere, vége a látogatásnak. Reggel majd visszajövünk – szólította meg őt Siwon, aki épp akkor hagyta el a szobát.

- Jól van – szakította el magát a faltól a fiatalabb, majd lassan a többiek után indult.

Másnap reggel valóban így tettek; Leeteuk helyettesítette Sungmint abban a bizonyos műsorban, melyben még Donghae-nak Hyukie-nak, Wookie-nak és Shindongnak volt jelenése, így Siwon, Kyu és a többiek - akiknek nem volt semmilyen elfoglaltsága - be tudtak menni a kórházba.

Siwon bekopogott az ajtón, s egy halk szabadot kapott válaszul, ezért óvatosan nyomta le a kilincset. Odabent megpillantotta Sungmint, aki félig édesapja ágyára dőlve aludt, s a fiú édesanyját, aki némán jelezte neki, hogy maradjon csendben.

Kyu Siwon mögül látta, hogy a másik alszik, így végül maga is besétált a kórterembe. Az asszony suttogva adta tudtukra, hogy a férje állapota változatlan, Sungmin pedig csak nemrég aludt el, mikor a férfi egyszer csak mozgatni kezdte ujjait, s halk, nyöszörgő hang hagyta el száját.

- Szólok az orvosának – suttogta Kyu, aki legközelebb állt az ajtóhoz, majd távozott is a helyiségből.

A beteg ajkait is mozgatni kezdte, majd lassan kinyíltak a szemei. Felesége felállt a székről, s örömkönnyektől csillogó arccal szorította meg a kezét.

- Va... valaaa... mmmon... mondanom kell – formálta nehézkesen a szavakat, mire Sungmin is felébredt, s megfogta édesapja másik kezét.

- Aboji[2]... magadhoz tértél? – törtek elő az ő pillái alól is az öröm könnyei. – Ne beszélj, még nagyon gyenge vagy.

- De én... Nekem el kell... mondanom valamit. Szóljaaa... szóljatok Sungboknak – fújta ki a levegőt szaggatottan, mikor az orvos belépett az ajtón, s az ágyához sietett. Kyu azonban nem mert vele menni, inkább a folyosón maradt. – Haaa... hallottátok? Hívjátok... ide... Sungbokot.

- Kérem, uram, egyelőre ne beszéljen, meg kell vizsgálnom  - szólalt meg az orvos, miközben a férfi reflexeit ellenőrizte.

- Persze, aboji, máris felhívom -  felelt könnyeit törölgetve Sungmin, és már tárcsázta is az öccsét.

 Fél órán belül kopogtak az ajtón, majd belépett rajta a fiú. A csapattagok összenéztek, s miután üdvözölték őt, egyként indultak meg az ajtó felé, Sungmin édesapja azonban megállította őket:

- Ne... menjetek sehova, fiúk. Azt akarom, hogy... ti is halljátok – szólalt meg a férfi, mire mind megtorpantak. - Gyere... gyere közelebb, fiam – nézett Sungbokra, aki lehajtott fejjel húzódott közelebb az ágyhoz. – Nagyon... nagyon sajnálom, hogy kitagadtalak, mert... mert te másmilyen vagy. Tudod, mikor megállt... a szívem, egy pillanat erejéig... láttam a másik oldalt. Láttam a fényt, de... nem akartam még elhagyni ezt a világot, mert... tudtam, hogy nektek... szükségetek van rám. A gondolat, hogy itt kell... itt kell hagynom titeket, hogy soha... sohasem látlak... Most értettem meg... mit jelent az, hogy... soha. Az én vérem vagy, akárkit is szeretsz, és... borzalmas apa voltam. Meg tudsz... meg tudsz nekem bocsájtani, fiam? – szorította meg Sungbok kezeit, aki a sírástól eltorzult arccal bólogatni kezdett.

Felesége sírva borult a férfi keblére, majd Sungmin is közelebb húzódott, s mindkettőjüket átölelte.

- Köszönöm – suttogta az asszony.

- Köszönöm, aboji – szipogta az idősebb fiú is. Szinte fel sem fogta még, mit is jelent ez; az utóbbi időben oly sok érzés kerítette hatalmába, hogy képtelen volt azonosítani azt, amit ebben a pillanatban érzett.

Meghatottság... Talán ez a legkifejezőbb szó rá.

Kyu még azelőtt hazaindult a kórházból, hogy Sungbok odaért volna. Úgy érezte, felesleges ott lennie, ha arra is képtelen, hogy támaszt nyújtson Sungminnak.

Bezárkózott a szobájába, s újra elővette a színdarab zöld mappáját. Igyekezett a szövegbe temetkezni, mely ezúttal egész jól sikerült neki; észre sem vette, ahogy a nap lassan megtette szokásos útját az égbolton, s már esteledni kezdett.

- Kyu, itt vagy? – szűrődött be a folyosóról Wookie hangja egy halk kopogást követően.

- Igen, gyere csak.

- Csak szólni szerettem volna, hogy kész a vacsora.

- Köszi. Mindjárt megyek – csukta össze asztalán a nyitott mappát a fiatalabb, majd az órára pillantott. Este nyolc...

Kicsoszogott a konyhába, ahol a fiúk már mind ott ültek az asztal körül. Ő azonban megtorpant egy pillanatra, amint tekintete találkozott Sungminéval. Hát, nem a kórházban van?

 A másik azonban szinte azonnal lesütötte pilláit.

- Te meg hol voltál eddig? – mosolygott rá Siwon, megszakítva gondolkodásában.

- Én... a szövegemet tanultam – felelte rezzenéstelenül Kyu, majd leült az egyetlen szabad helyre, Hyukie mellé.

- Nem úgy volt, hogy te segítesz neki? – tette fel a kérdést Sungminnak a leader. – Igaz, te már betéve tudod a szöveged, de Kyunak sokkal nehezebb dolga van.

- De igen, hyung. Holnap... együtt folytatjuk. – Mintha kényszerítenie kellett volna magát, hogy a fiatalabb szemeibe pillantson, s száját is csupán akarata húzta volna mosolyra.

- Nem muszáj, te... legyél csak az édesapáddal, megoldom egyedül – felelte a másik, aki szintén képtelen volt állni az idősebb pillantását.

- De igen. Lee Sooman maga kérte, hogy gyakoroljunk együtt, és már apa is jobban van.

- Kár, hogy nem hallottad az apukája szavait, olyan megható volt, amit mondott – szólalt meg Wookie.

- Igazán? – állt meg Kyu kezében az evőpálcika.

- Igen. Arról mesélt, hogy abban a pillanatban, amikor élet-halál közt lebegett, mennyire félt attól, hogy sosem lát minket. Visszafogadta Sungbokot a családunkba – írta le a történteket Sungmin, majd szótlanul nézett tovább a fiú arcába, mintha csak annyit mondana, szerethetnél, ha akarnál, te viszont nem akarsz.

Néhány szekundumnyi idő csendben telt el, miközben a két fiú tekintete összefonódott. A többiek sem szólaltak meg, hangtalanul figyelték őket.

Jól értettem? Szerethetlek? Tényleg szabad?

A maknae pálcikái hangos csörrenéssel értek a porcelántányérhoz, s még a szék falábai is megcsikordultak, ahogy felpattant róla, és odasietett a másikhoz.

- Velem kell jönnöd – szorította meg ellentmondást nem tűrve Sungmin kezét, aki bár képtelen volt leplezni meglepettségét, szó nélkül állt fel az asztaltól, követve a fiatalabbat.

- Ezeknek meg mi bajuk van? – szólalt meg Shindong, megtörve a helyiségre telepedő csendet, magyarázat helyett azonban be kellett érnie a többiek döbbent arckifejezésével, aki úgyszintén híján voltak a válasznak.

Egy ember azonban bár semmit sem felelt, szinte elbújt a tányérja mögé, miközben bőszen falatozni kezdett.

- Henry, mondd csak el szépen, mit tudsz – állt meg a fiú mellett csípőre tett kezekkel Heechul, mire az zavarában pislogni kezdett.

...Ézemi...

---

[1] Anyát jelent.

[2] Apát jelent.