Túl világokon (JongTae) 9. - Befejezés

Figyelmeztetés: 16+; erőszakos, véres jelenetek; szereplők halála; yaoi

- Mégis mit jelentsen ez? Azt mondtad, nem lesz társaságunk! – fordult dühödten Donghae felé Minho, miután a fekete szárnyú csapat fedezékbe vonult.

- Sajnálom, de nem látom a jövőt. Emiatt talán valaki mást kellene számon kérned – szólalt meg gúnyosan amaz, utolsó mondatánál Kyuhyun felé biccentve.

- Menj, és intézd el őket! – förmedt rá Minho, míg két másik társa őt védve viszonozta a kívülről jövő támadást.

- Persze, a piszkos munka újra csak rám marad... - sziszegte a másik, szárnyhegyével szándékosan oldalba bökve Sungmint, aki neki oldalvást guggolt a többiek védőgyűrűjében.

- Indulj azonnal! – Minho hangja ellentmondást nem tűrve zengett, melyet a birizgálásra felfigyelő Sungmin láthatóan megelégedéssel nyugtázott.

Donghae néhány másodpercig mégis szenvtelenül állta a másik haragos pillantásait, végül erőt vett magán; teljesen a fal védelme mögé húzódva felegyenesedett, s néhány lépésnyit hátrált a keskeny turistaösvény másik oldalán álló kisebb dombig.

Felsétálva rá már jól látta az angyalok ragyogón fehérlő alakját kiviláglani a faágak sűrűjén, figyelmét azonban hirtelen újra társai felé fordította. Miután meggyőződött róla, hogy azok mind az ellenséggel vannak elfoglalva, arca különös grimaszba fordult.

- Innen nem megyünk semmire! Miért nem támadunk az ajtó felől? Ott nem tudnak hová bújni ezek az átkozottak – lehelte Kibum egy fehér törzsű, szikár nyárfa hajladozó ágai mögül, miután újabb fénylő tőrt hajított ellenségei felé az egyik ablakon keresztül.

- Igazad van, de ott számunkra sincs fedezék, ők pedig többen vannak – felelte látszólag higgadtan a tőle balra kapaszkodó Eunhyuk, miután kitért egy vörösen izzó gömb elől.

- Tudom, de... ha elérnénk, hogy a figyelmük nagyobb részét fordítsák kifelé, akkor lenne rá esélyünk, hogy kimenekítsük Taeminéket.

- A nyílt harc túl veszélyes, ha pedig megosztjuk az erőnket, gyengébbek leszünk – szólalt meg Leeteuk.

- Mondták már neked, hogy túlzottan óvatos vagy? – fordult szembe a mellette állóval Kibum, s miután nem kapott választ, szemeit mintha még ragyogóbbá tette volna az elszántság. - Jól van, akkor majd én elterelem egy kicsit a figyelmüket.

- Ez tényleg nem jó ötlet – pillantott a vörös hajúra rosszallón Eunhyuk.

- Nem igazán érdekel – kapta oldalra a fejét Kibum, majd mindkét tenyerében képzett egy-egy háromszögtőrt.

Hosszan fókuszált a célra, s szinte egyszerre dobta el őket, azután felszállva a levegőbe az épület másik oldala felé indult; nem törődött társai aggódó kiáltásaival.

- Hogyan juthatnánk ki innen? – súgta Taemin Jonghyunnak, miután egy újabb narancsszínű gömb csapódott fedezékükbe, melynek robajától apró szálkák és finom por szállt a levegőbe.

- Jelen pillanatban nincs rá mód. Ha meg tudnánk sebesíteni Minhót... De láthatod, mindegyikük őt védi.

- Akkor marad a lassabb út – húzódott a szokásos, veszélyesen vonzó görbület Taemin arcára, melyben Jonghyun felismerte azt a mosolyt, melyet a másik megismerkedésükkor vetett rá. A szőke hajú elengedte párja kezét, s csak a megfelelő pillanatot várta, hogy felemelkedjen a védelmet nyújtó fabútor mögül.

Mielőtt viszont ez megtörténhetett volna, olyannyira megdöbbentette az egyik oldalsó ablakon keresztül elé táruló látvány, hogy szinte mozdulatlanná merevedett. Kibum eldobott tőrei ugyanis az elülső ablak üvegének megmaradt darabjain megtörve kissé irányt változtattak. Elsuhantak a démonok feje fölött, majd egy olyan helyen álltak meg, amire egyik lény sem számított.

A dombtetőn neki hátat fordító Donghae alakja hirtelen láthatóvá vált Kibum előtt, miután az egyik tőr hátulról a démon nyakába, míg a másik a vállába hatolt. A sebesült hörögve kapott vért köpködő verőeréhez, miközben lassan, remegve csuklott össze.

- Ez meg mi a... ? – Minho elborzadt, amint a hang felé fordulva megpillantotta a földön vonagló társát. Látóterébe ekkor került bele Kibum levegőben repdeső alakja, aki ezúttal egyenesen felé irányozta fémtőrét. – Itt az egyik! - Minho narancsszín gömbje eltérítette az újabb elhajított ragyogó háromszöget, majd az angyal vállát súrolva felperzselte annak porcelánfehér bőrét.

Mielőtt azonban egy másik, vörös színűt küldhetett volna irányába, Kibum újra eltűnt az ágak védőgyűrűje mögött.

- Most már elhiszed, hogy túl veszélyes?! – kiáltott rá a vörös hajúra Eunhyuk, amint megpillantotta annak szakadt gúnyájából kivilágló, vérszínűre égett vállát.

- Tarts velem! – ragadta meg karját amaz, nem törődve sebesülésével, Eunhyuk pedig egy pillanatig vonakodott felelni erre a kérésre. Pillantása oda-vissza járt társa sérült válla és kérlelő tekintete között.

Sungmin eközben szótlanul húzódott Minho mellé, aki felé pillantva bólintott egyet, így az ezüstösen csillogó hajú Donghae már-már élettelenül vonagló, vértől mocskosvörösre mázolt teste mellé kúszott. Lehunyt szemmel tapasztotta néhány pillanatra a haldokló homlokára tenyerét, míg társaik őt védve folytatták a tűzharcot.

- Kangin! Gyerünk, az ajtót! Nem maradhatunk védtelenek hátulról, ha újra eszükbe jut erről támadni! – utasította Minho az egyik zömök, erőteljes alkatú démont, aki erre kissé beljebb araszolva a helyiségbe fél kézzel felemelte a földön fekvő ajtólapot - melyből trillázva hulltak földre az üvegbetét utolsó darabjai -, és könnyedén kihúzva azt az épületből élére állította, hogy némi fedezékül szolgáljon.

Kihasználva ezt a néhány másodpercet, Sungmin láthatatlanná vált az angyali szemek előtt, majd az ajtókeret másik oldalához osont, s felegyenesedve indult tovább a fal mentén. A Kanginnak szólított démon közben a többiek védelmében elvonszolta a tűzvonalból Donghae testét. Egy szürkésen ragyogó átjárót nyitott a nemsokára előbukkanó lélek számára, mely szótlanul, fintorogva hordozta körbe tekintetét az első napsugaraktól sárgára festett tájon, végül társára pillantva aprót bólintott köszönetképp, és lassan beleolvadt a folyékony ködbe.

- Most kell indulnunk! Nézzétek, már megosztották a figyelmüket – lihegte Kibum keményen kapaszkodva a nyárfa egyik vaskos ágába. Sebesülése nyomán homloka verejtékezni kezdett, s egész teste reszketett, ő azonban erőteljesen megfeszítette tagjait, hogy a többiek ezt ne vehessék észre.

- Ezúttal igaza van. Nem várhatjuk meg, hogy ők támadjanak először, ráadásul az a fatákolmány sem bírja már sokáig odabent – szólalt meg Eunhyuk, miután egyszerre két tőrt repített a levegőbe.

- Jól van. Te viszont itt maradsz – pillantott a vörös hajúra Leeteuk.

- Arról szó sem lehet! Inkább elpusztulok, mint hogy gyáván elrejtőzzem. – Leeteuk szóra nyitotta száját, hogy tiltakozzon, ám ekkor ugyanazt a tüzet látta felgyulladni a másik szemeiben, mely minden angyalban felszínre tör, ha a társa életéről van szó.

Felidézte benne saját társa elvesztésének éjjelét; szinte érezte combjában azt az emésztő, maró érzést, amit a vörös gömb okozott, mikor eltalálta, melyet a lobogó, kemény akarat mégis felülírt elméjében. Ahogy Kibumot nézte, jól látta tekintetében a rácsok mögé zárt félelemet is, mely reszketeggé és gyengévé tesz, ha hagyjuk kitörni börtönéből, elűzni azonban csak akkor tudjuk, ha cselekszünk. - Én megyek az ajtó felől elterelni a figyelmüket - jelentette ki végül, majd hogy még nagyobb jelentőséget adjon szavainak, eldobott tőrével eltérített egy feléjük repülő vörös gömböt.

- Akkor kezdjük - Kibum hálás mosollyal tekintett rá, azután újra ellenségei felé fordult. Mintha csak erre a pillantra várt volna, egy szempillantásnyi koncentrálás után hajított el sértetlen kezével egy újabb fénylő háromszöget.

Mikor a tőr berepült az ablakon, az ablakkeret közepéből kiszakította az elválasztó lécet, s a fadarab furcsa, öblös hangon koppant a padlón, néhány üvegdarab szinte sikító csörömpölésével kísérve.

- Nézd, erre jönnek! – örvendezett Taemin, amint megpillantotta közeledő társait, közben azonban úgy érezte, testén szokatlan melegség fut át. Végighúzta ujjait homlokán, s azok nedvesek lettek a gyöngyöző verejtéktől. Értetlenül nézegette őket, mikor Jonghyun megszólította.

- Baj van?

- Nem, csak... melegem lett hirtelen.

- Jól van. Akkor ha szólok, egyszerre felemelkedünk, és... – csendesedett el egy pillanatra, míg egy újabb gömb csapódott immáron szinte pozdorjává lőtt fedezékükbe. – Biztosan jól vagy? – nézett aggódva párjára, mikor annak tekintete az övé helyett a poros cementpadlón fürkészte lehullt izzadtságcseppjeit.

Ekkor azonban a melegség hirtelen felerősödött, Taemin pedig felismerte benne a számára már ismerős, fojtogató démoni energiát. Ujjait keményen szorította a markában tartott tőrre, amint tudatosult benne, mennyire közel lehet az ellenség.

- Itt van egy... – ragadta meg kétségbeesetten szerelme karját, de mielőtt még befejezhette volna, keservesen felüvöltött a fájdalomtól, ahogy egy a semmiből közvetlenül háta mögött előbukkanó narancsszín, kard alakú képződmény szúródott a hátába, keresztülfúrva mellkasát, erőszakosan a padlóra nyomva őt.

- Sungmin? – Párja hátrapillantva jól látta, amit az angyal a szemeivel nem érzékelhetett; egy fekete szárnyú, szürkésfehér hajú, izmos alakot, aki kaján vigyorral hamuszín arcán nézett vele farkasszemet, amint elengedte fegyverét, mely mint valami füst, lassan szertefoszlott a levegőben.

Jonghyun egy pillanatig sem tartott már attól, hogy a következő mozdulatával könnyű célponttá válik. Szinte felugrott eddigi görnyedtségéből, és úgy vetette a másikra magát, elővillanó fekete karmait annak nyakába mélyesztve. Nem érdekelte az sem, ha ez lesz az utolsó lehelete, darabokra akarta tépni Sungmint, habár jól tudta, hogy egyetlen módszer létezik csupán, hogy elpusztítsa.

- Ne... csináld, így megölnek – lehelte a földön pihegő Taemin, akinek reszkető teste mellett csakhamar vöröslő tócsát formált a kiömlő vér. Kapkodni kezdte a levegőt, ahogy igyekezett ragacsossá vált tenyerében tőrt képezni, ebben az állapotban azonban úgy tűnt, képtelen erre.

A következő pillanatban recsegve szakadt darabokra, ami az eddig fedezéket nyújtó pultból megmaradt, védtelenné téve így őt és a két másik lényt, akik még mindig puszta kézzel igyekeztek végezni egymással. Sungmin ereje úgy tűnt, végül mégis győzedelmeskedik Jonghyun elszántsága felett, akit maga alá gyűrve próbált egy fojtó szorítással ártalmatlanná tenni.

Tenyere forrósága nyomán felperzselődött a bőr a másik nyakán, s arca is vörösre színeződött, mégsem adta fel a küzdelmet. Egy-egy angyali tőr néha elrepült Sungmin közelében, de nem találta el őt, hisz’ előttük mindvégig láthatatlan volt.

- Még ne, menjünk közelebb! – adta ki a parancsot ekkor a helyiség másik végében Minho, mire Kyuhyunnal, Kanginnal, és negyedik megmaradt társukkal együtt lassan araszolni kezdtek az előtér belseje felé.

Ekkor azonban egy fémesen ragyogó háromszög fúródott az ezüstfehér hajú alak hátába, aki eltátva száját, hirtelen megmerevedett a fájdalomtól. Ereje egy pillanatra kevéssé vált ugyan ahhoz, hogy fenntartsa láthatatlanságát, a tőr azonban csakhamar kicsusszant hamuszín bőréből, csilingelve hullva a cementre.

Sungmin önelégült vigyorral szorította tovább Jonghyun sötétvörösre égett nyakát, hála azonban pillanatnyi elgyengülésének, ami felfedte alakját, a következő tőr már pontosan a koponyája hátsó felébe csapódott. Kezei lassan lecsúsztak ellenfeléről, miközben ezüstszín hajszálain nagy cseppekben folyt végig a sűrű, agyvelővel keveredett vér. Teste - melybe még három másik tőr fúródott - ernyedten hanyatlott az alatta fekvő Jonghyunéra, akinek azonban úgy tűnt, nem maradt elég ereje ahhoz, hogy levesse magáról.

- Látom, nem hagytok más választást... – mázolta szét homlokán a korábban kiserkent, már félig megalvadt vért ekkor Minho, miután végignézett földön fekvő társain. – Végezni minddel! – A szavak szinte puskaropogásként hagyták el a száját, majd egy vörösen izzó gömböt repített a földön fekvő Taemin felé. Nem számított azonban a látványra, mely szemei elé tárult.

Szavaira Jonghyun összeszedve minden erejét hirtelen kiszabadult Sungmin tehetetlen testének fogságából, s felemelkedve maga lépett Taemin és a halálos gömb közé, mely így mellkasába fúródott. Nyögve borult haldokló szerelmére, de fejét ugyanúgy felemelve tartva nézett farkasszemet ellenségével.

Minho szája tátva maradt a döbbenettől, a következő pillanatban viszont mintha ellenállhatatlanul vonzani kezdte volna őt a két haláltusát vívó lény látványa. Szemei mereven figyelték őket; elméjét már csak az a gondolat töltötte ki, hogy kiélvezze a győzelmet.

Az eddig őt védő Kyuhunnak azonban más tervei voltak. Jól látta a másik figyelmetlenségét, és könnyedén ki is használta: egyszerűen kitért a felé repülő angyali tőr elől, hagyva, hogy az Minho oldalát találja el.

- Ó, milyen kár... A túlerő hatalmas áldozatot követelt – hajolt felé kárörvendőn az említett, nem zavartatva magát a sebesült fájdalommal és megrökönyödéssel teli tekintetétől, s a mellkasába nyomva egy vörösen izzó gömböt adta meg számára a kegyelemdöfést, míg utolsó megmaradt társuk, Kangin viszonozta az angyalok támadását.

Kyuhyun önhitt vigyorral engedte a földre rogyni Minho tehetetlen testét, mintha az csak egy megunt játékbaba lenne. Maga is küldött egy gömböt az angyalok felé társával együtt, hogy pillanatnyi egérutat biztosítson maguknak, majd nyitott egy narancsszínű átjárót világa felé.

Eközben azonban egy háromszögtőr képe sejlett fel szemei előtt, mely egyenesen felé tartott. Összeráncolt szemöldökkel fordult újra a két sebesült felé, mielőtt azonban elég ideje lett volna rá, hogy eldobja újabb gömbjét, látómezejét betöltötte az itt-ott vörösbe forduló ezüstszín ragyogás, melyet koponyája állított meg.

Taemin fájdalmasan felnyögött, ahogy tenyere erejét vesztve hanyatlott a porszürke padlóra, miközben a démon lassan, szinte hangtalanul esett össze előttük, tekintetével ugyanolyan éberen figyelve a homlokából kiálló tőrt. A sebből egy csepp vér sem szivárgott, ami tovább erősítette azt a különös érzetet, mintha valójában nem is kapott volna halálos sebet, s akármelyik pillanatban felkelhetne; csupán tenyeréből tehetetlenül földre hullatott narancsszín energiagömbje utalt rá, hogy elméje nem uralja már testét.

Abban a pillanatban, hogy az utolsó démon vezető nélkül maradt, úgy döntött, okosabb, ha menti az irháját. Az ajtóban ekkor megjelenő Leeteuk tőrje eltalálta a derekánál, míg az ablak felől támadókkal volt elfoglalva, így is elég ereje maradt azonban, hogy beleolvadva a narancsszínű örvénybe elhagyja a tökéletlenség világát.

Jonghyun közben szuszogva görnyedt előre, bőre újra elszürkült, s erei is fekete színre változtak, amint a halálos gömb mérge szétáradt testében.

- Már megint... miért tetted ezt... már megint? – Taemin elfehéredett ajkaiból kiserkenő piros vérével keveredtek szavai. Könnyes szemekkel ölelte a másik reszkető karjait, habár egyre inkább érezte, ahogy az ő testéből is elpárolog az élet kiömlő vérével együtt. - Kibum... – suttogta szinte végső erejével, le-lecsukódó pillákkal, mikor az egyik démon halálhörgésével kísérve, a szilánkoktól cakkos ablakkeretben, a felkelő nap fényeitől körülölelve megpillantotta egykori társát, aki éppúgy nem adta jelét félelemnek, ahogy Jonghyun tette. Habár sérült vállán túl oldalán is vöröslő foltot hagyott kiserkent vére, azonnal odaszökkent hozzájuk.

Eközben a helyiség hátsó részében Leeteuk - aki egyik szárnyát már csak lógatni volt képes a szárnytövét ért sérülés miatt - egy ugyanolyan szürke átjárót nyitott a démonok előbukkanó lelkeinek, akárcsak Kangin tette. Ez volt az egyedüli olyan cselekedet, amelyet az angyalok és démonok egyaránt kötelesek voltak megtenni minden túlvilági lény lelkével, függetlenül attól, hogy azok korábban társaik vagy ellenségeik voltak.

Az újjászületés képességét egyetlen lénynek sincs joga elidegeníteni a másiktól; ilyesmiről csakis a Mindenség Irányítói rendelkezhetnek – állt mindkét törvénykönyvben szóról szóra ugyanez a szöveg.

Belibbenve a hiányzó ablakon, Eunhyuk jól látta Kibumot, akinek könnyei egymás után szántottak végig bíborvörössé váló arcán, miközben két tenyerével egyszerre igyekezett meggyógyítani a haldokló Taemint és Jonghyunt.

- Őt mentsd meg, rajtam már... nem tudsz segíteni – lehelte az utóbbi elhalón, majd ő is elvesztette eszméletét; feje tehetetlenül csuklott szerelme vállára.

- Ne! Ne csináld, Taemin, kérlek! – nyelte le egymás után könnyeit Kibum, melyek szeme helyett torkát égették. Hirtelen szédülés vett rajta erőt, képessége kevésnek bizonyult, hogy egyszerre két lényen használja.

- Igaza van. Te magad is súlyosan megsérültél, ez nem fog menni – suttogta a mögé sántikáló Eunhyuk - akinek térdén hasonló, elfeketedő sebesülés látszott, mint amilyen Jonghyuné volt -, az előbbi azonban úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna a szavakat. Kétségbeesett erőlködésétől nehéz másodpercek teltek; izmai megfeszültek, fehér ingét sebesült oldalán egyre jobban átáztatta vére, míg erősen összeszorított szemeiből lassan folytak álla felé tüzelő arcán felforrósodott könnycseppjei.

A következő pillanatban azonban hirtelen az üresség hűvös szellője csapta meg egyik tenyerét. Jól tudta, mit jelent ez, mégis képtelen volt hinni érzékeinek.

- Ne, Taemin! Nem hagyhatsz itt, megértetted?! – Kibum nedves szemei tágra nyíltak, miközben ujjai görcsösen szorongatták a vértől ragacsos textíliát, mely egykori társának hidegséget sugárzó testét fedte.

Reszketve emelte tekintetét az ekkor lassan a levegőbe emelkedő, hullámzó lélekre, arra, amelyet sosem szeretett volna így látni. – Taemin, te... miért? – Másik tenyere erőtlenül csúszott le Jonghyun mellkasáról; képtelen volt levenni szemeit a ragyogó alakról.

Ekkor azonban egy újabb lélek is felszállt a porszemektől kavargó, mészszagú levegőbe: Jonghyuné.

- Kérlek, ne sírj, Kibum. És te se tedd ezt – pillantott az említett mögé sétáló Leeteukre Taemin lelke, aki szintén előtörő könnyeivel küszködött. – Nektek hála nem félek egy teljesen új földi élettől, mert újra megtapasztalhattam, mi a boldogság. Eunhyuk, te... – mosolyodott el, mikor harmadik társára pillantott. – Ha nem tanítasz meg harcolni, Jonghyun valószínűleg jóval hamarabb visszaküldött volna a földi világba. Igazam van? – fordult szerelme lelke felé, aki viszonozva mosolyát bólintott egyet, majd lesütötte szemeit. Ő is elérzékenyült, ahogyan Eunhyuk arcán is üveggyöngyökként kúsztak végig eddig elzárt könnyei.

- Én is csak megköszönni tudom, amit értünk tettetek - pillantott végig a három angyalon nedvesen csillogó szemekkel Jonghyun lelke. - Remélem, hogy... – harapott alsó ajkába, míg egy erőszakos csepp végigrohant arcán – egy másik életben együtt, egy oldalon fogunk harcolni.

Az angyalok ajka mosolyra húzódott kijelentése nyomán, Kibumot kivéve, aki vigasztalhatatlannak tűnt. Lehajtott fejjel hívott elő tenyerében egy aranyszínű szalagot, s fel sem nézve lépett közelebb Taemin lelkéhez, míg a többiek mozdulatlanul figyelték őt.

- Várj, Kibum! – húzta el azonban előle a csuklóját a levegőben hullámzó alak, mire amaz résnyire nyílt ajkakkal, meglepetten kereste a tekintetét. - Addig nem hagyom el ezt a világot, amíg nem ígéred meg nekem, hogy nem fogsz magadba roskadva siratni. Ígérd meg, hogy ezentúl is ugyanúgy óvod majd a társadat, ahogyan velem tetted – nézett rá határozottan Taemin lelke, mire Kibum elfordította a fejét. A gondolat, hogy a másikat végleg elveszíti, mégis pont ő kér ilyesmit tőle oly fájó volt számára abban a pillanatban, hogy képtelen volt tovább állni pillantásait.

- Jól van, megígérem – lehelte a szürke poros padlóra kúszó napfénycsíkot figyelve, de amikor újra a megfoghatatlannak tűnő alakra nézett, kitört belőle a zokogás. Eunhyuk és Leeteuk átölelte őt, így támogatták egymást néhány percig, míg lassan mindnyájan megnyugodtak.

Kibum végül elszakadt társaitól, s maga vezette Taemin és Jonghyun lelkét is a szürkén ragyogó átjáró felé. – Vigyázni fogok mindkettőtökre... – suttogta végül, mikor a két lélek lassan eltűnt szemei elől.

Még mindig mozdulatlanul figyelte az elhalványuló szürke örvényt, mikor Leeteuk nyitott egy narancssárga átjárót a Kert felé, majd két társa gyengéden megfogta Kibum karjait, s hárman együtt léptek be az örök napsütés világába vezető folyékony ködbe.

*

Azt mondják, az idő gyógyír a fájdalomra; még azt is megkönnyíti számunkra, hogy elfogadjuk, ha elvesztettünk valakit, aki fontos volt számunkra. Az idő, melynek vasfoga egyre mélyülő barázdákat váj a tökéletlen földi világ lakóinak bőrébe, hosszú ujjaival új életeket is világra segít.

A vörös hajú angyal - akinek arcán évek múlva is épp ugyanaz az időtlen fiatalság ült - a közeli játszótér pázsitjára telepedve kíváncsian figyelte, ahogy a színes, kertvárosi házak közé begurul egy fehér furgon. Egy fiatal házaspár szállt ki belőle, az asszony karjaiban egy hároméves-forma, barna hajú, kerekded arcú kisfiúval, aki szüleivel együtt kíváncsian hordozta végig tekintetét a világoskékre meszelt családi ház még álmosan pihenő, leengedett redőnyű ablakain, s bordón fénylő, mázas tetőcserepein, melyeken nevetve bukfenceztek végig a tavaszi nap pajkos sugarai.

Közben a hátsó ülésekről kiszállt két férfi piszkoszöld kezeslábasban, akik felnyitották a furgon hátulját, mely bútorokkal volt megrakva, s egy aprócska gyerekágyat emeltek ki belőle.

- Nézd csak, Taesung, ott egy kismadár – mutatott a kisfiú édesanyja a szomszédos ház előtt álló fiatal, karcsú lilaakác felé, melyre egy feketerigó telepedett, miközben apja kinyitotta a ház bejárati ajtaját a két költöztető számára, azután csatlakozott hozzájuk.

A gyermek engedelmesen fordította fejét a hang irányába, azonban a narancssárga csőrű énekesmadár helyett egészen más dolgon állapodott meg a tekintete: egy piros-fehér pöttyös labdán, mely a ház udvarában újra és újra a levegőbe emelkedett. – Szeretnél labdázni, hm? – mosolygott rá szeretetteljesen anyukája, ám mielőtt még a csöppség válaszolhatott volna, a pöttyös labda egyszer csak átrepült a sötétzöldre mázolt fakerítésen, s egyenesen a nő lába elé gurult.

A kis Taesung megigézetten figyelte azt, mire édesanyja óvatosan letette őt a földre. – Adjuk vissza a gazdájának, gyere – szólt hozzá kedvesen, de mielőtt még lehajolhatott volna a labdáért, a kisfiú már a kezeibe is kapta azt.

Ebben a pillanatban kulcs csörrent a sötétzöld faajtó zárjában, és egy fiatal, világosbarna kontyot viselő asszony jelent meg, térdig érő, halványlila szoknyája mellett pedig egy fekete hajú, pufók arcú fiúcska dugta ki a fejét kíváncsian.

- Ó, igazán sajnálom, csak Junghwa... – A nő szerényen meghajolt, majd gyengéden végigsimított kisfia puha tincsein.

- Ugyan, semmiség – szólalt meg Taesung anyja, miután maga is illőn üdvözölte a másikat -, egyébként is szerettünk volna bemutatkozni önöknek, igaz, kicsim? – nézett lábai elé gyermeke tekintetét keresve, a kisfiú azonban nem válaszolt semmit. Épp abban a pillanatban találkozott érdeklődő tekintete az idősebb gyermekével, s apró lépteivel bátran megindult felé, kis kezeiben erősen fogva a piros gumilabdát.

- Gyere, Junghwa – szólította ekkor a másik nő is fiát, aki azonban nem várta meg, hogy édesanyja megfogja a kezét. Szoknyája mellett kiszökkent a küszöbön, s szinte megbűvölten indult a másik kisfiú felé. - Nagyon szereti ezt a labdát – magyarázta kissé zavartan mosolyogva édesanyja, mire a másik nő megértő kedvességgel bólintott.

Kibum szótlanul nézte őket, míg az akácillatú szellő hajába kapaszkodva vetette magát tovább, hogy behintse a kisvárost a tavasz friss, édes ígéretével. Angyalszárnyai leolvadtak lapockáiról; emberi alakba visszaváltozva figyelte, ahogyan az egyik gyermek a másik kezébe adja a labdát, s szemeiben az öröm ragyogó gyöngyei jelentek meg.

...Ézemi...

Egy szelet gyümölcskrémes torta (TaeKey)

Megjegyzés: Ez a double drabble (kétszáz szavas történet) Taemin szemszögéből íródott.

A kiindulópontot egy szelet torta és egy személy utáni vágyakozás analógiájának gondolata adta, amiért köszönet Nárcisznak.

Műfaj: double drabble, romantikus

Figyelmeztetés: yaoi és 14+

Órák óta forgolódtam az ágyban, mely szinte már rácsok nélküli börtönné változott számomra. Egyetlen gondolat, egyetlen érzés tartott ébren a korai szürkületben, erőtlenül, mégis elszántan vezetve a konyha felé, míg az ablakokon beáramló hűvösség arcomba tolta a reggel érkeztét.

Rád vágytam. Testem sóvárgott érintéseid után, miközben bensőm egy szelet gyümölcskrémes tortát kívánt.

A hűtőből áradó hideg fény megborzongatott, összeszűkült szemekkel ragadtam meg a lefóliázott tányért. Le sem vettem róla a szemem, míg nem értem vele az asztalig; hosszan, vágyakozva néztem, ahogyan téged szoktalak figyelni.

- Sosem vettél észre? – kérdeztem a tortaszelet fölé hajolva, mintha attól várnék választ, majd lassan lehúzva róla a fóliát beszippantottam gyümölcsösen édes illatát.

Végigsimítottam a fehér csokoládémázon és a világos, selymes piskótán, s már porcelánfehér lepedőre simuló testedet láttam magam előtt. A ragyogó, mázas cukordrazsék borostyánszín szemeidhez hasonlítottak, melyekben most ugyanazt a sóvárgást láttam fényleni, amit én érzek irántad; a kívánatos, cukorszirupba mártott cseresznye pedig épp úgy kínálgatta édességét, ahogy ajkaid tették képzeletem világában.

A tortaszelet kacéran ingerkedett érzékeimmel, mint te szoktál, bár talán sosem sejtetted, mennyire vágyom arra, hogy megízlelhesselek.

- Már megint az étellel játszol? – rántott ki ekkor álomvilágomból Minho mély, vidám hangja, arcomra rajzolva a szokásos, jól begyakorolt mosolyt, mely helyetted társammá vált a valóságban.

...Ézemi...

Bolond reménykedés (JongKey)

        Megjegyzés: Ezt a rövidke történetet a kép ihlette.

        Műfaj: ötszáz szavas történet, melankolikus, romantikus

        Figyelmeztetés: yaoi

Amint Kibum mögött becsukódott a hotelszoba ajtaja, csend borult a sápadtsárga fénybe öltözött helyiségre. A fiú néhány pillanatig csak állt, kezeiben papírszatyrokkal, s hallgatta a némaság elsőre hangtalannak tűnő, mégis rendezetten búgó játékát.

Fáradt elméje már egy ismerős zongoradarab dallamát vélte benne felfedezni, ő mégsem akart lefeküdni. Újra át kellett adnia magát az izgalomnak, mely bőrét bizsergette, amint a szatyrokra pillantott.

Lehuppant a vajszínű kanapéra, mosolyogva, akár egy kisgyerek, ekkor azonban megakadt a szeme egy piros esőkabáton és egy fekete fejhallgatón.

Jonghyun felejthette itt őket...

Az ismerős érzés újra Kibum mellkasába nyilallt, ahogy az ölébe helyezett papírtáskák füleit szorongatva némán figyelte a két tárgyat. Egyre nehézkesebbnek tűnt számára a levegővétel; az emlékek mintha belülről fojtogatták volna.

Hirtelen mozdulattal emelte fel az egyik szatyrot, s borította tartalmát a holmikra, majd ugyanezt tette a másik kettővel is. Furcsamód valóban megkönnyebbült, amint csak a frissen vásárolt ruhaneműk kupacai tornyosultak mellette.

*

Lelkesen pózolt telefonja optikájának, mialatt egyesével felpróbálva a ruhadarabokat megtalálta a legelőnyösebb összeállítást – talán csak az vehette észre borostyánszín szemeiben a fájdalom szilánkjait, aki igazán jól ismerte őt.

Mire az utolsó lehetséges variációt is magára öltötte, a fáradtság egészen eluralkodott tagjain. Ásítva szedegette össze a finom textileket, ekkor azonban újra láthatóvá vált a két holmi, melyekről addigra elfeledkezett.

A piros esőkabát látványa felidézte számára a napot, amikor hazafelé felkészületlenül érte kettőjüket a zivatar, s Jonghyun az ő hátára terítette azt, hogy meg ne fázzon. Végig mosolyogva szorította kezeit, nem zavarta, hogy tincseiről egyre több kövér csepp hull a földre vagy kúszik végig hidegtől kipirult arcán.

A földön heverő zoknik látványa rántotta ki Kibumot emlékei világából, de úgy érezte, nincs elég ereje, hogy összeszedje őket. Az álmosság erőszakosan csimpaszkodott végtagjaira, s úgy tűnt, e harcban már képtelen fölé kerekedni.

Ekkor azonban határozott, hangos kopogás zaja törte meg a csendet.

***

Jonghyun jól tudta, hogy Kibum még ébren van, hisz’ az ajtó alatt aranyszín fénycsík világította meg a folyosó sötétjét.

- Ne haragudj, csak... – kezdett bele a mondatba, miután a fiatalabb behívta, de azonnal torkára fagytak a kimondatlan szavak, amint meglátta Kibumot terpeszülésben a kanapén, szemeiben azzal a végtelen mélységgel, mely túlragyogott minden drágakövet. – A dzsekim és... Igen, úgy tűnik, ez is itt maradt – kereste Jonghyun a szavakat tarkóját vakargatva, épp úgy, ahogy a kanapéhoz közelebb lépkedve egy olyan apró területet, ahol nem lép rá egyetlen zoknira sem.

Kibum bólintott, és szótlanul hagyta, hogy a másik kiügyetlenkedje ruhái alól saját holmijait. Nem segített, csak tétlenül figyelte Jonghyun mozdulatait, aki végül halkan elköszönt tőle, s távozott.

***

- Bolond... – ütögette homlokát ujjaival ütemesen, mégis erőtlenül Kibum. – Nem miattad jött, csak az esőkabátjáért. Holnap esni fog. – Lábait előrecsúsztatta a csillogó parkettán, majd leguggolt, hogy felszedje a zoknikat a földről.

***

Nem is érdekelte, hogy otthagytam a cuccaim. Micsoda bolond voltam, mikor abban reménykedtem, majd áthozza őket... hogy megint feledékenynek, hanyagnak fog nevezni, mint akkor...

Jonghyun halkan dúdolgatni kezdett egy dallamot, miközben ujjai közt morzsolgatta az esőkabát anyagát. Egy beszűrődő fénycsíkot fixírozott a gyér világosságtól szürkének tetsző falon, s mialatt újra lejátszódott előtte az az esőillatú, szeles délután, lassan megformálta a dal refrénjét.

...Ézemi...

Túl világokon (JongTae) 8.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Kyuhyun még mindig a szürke, kopaszodó hegyoldalban ült, egymagában, lehunyt szemekkel, és nevetésbe forduló mosolyából ítélve kedvét lelte a látványban, mely előtte megjelent. A foltokban növő, gyér, színtelen fűcsomók közt kisvártatva újra felbukkant Minho és Sungmin alakja, mögöttük egy másik fekete szárnyú és öltözetű, szürke bőrű lénnyel.

Kyuhyunt csupán a léptek zaja vette rá, hogy kinyissa szemeit, amikor azonban szembesült a maroknyi csapattal, ajkai vízszintes fintorra szűkültek.

Miután alig háromlépésnyi távolságban tőle megtorpantak, Minho lehajtotta a fejét, s hosszan fújta ki tüdejéből a levegőt. Összeszűkült íriszekkel meredt az egyik fűcsomóra, mintha társa helyett ahhoz készült volna mondandóját intézni.

- Történt valami? – vetette tekintetét végül Kyuhyunra, aki nyugodt lassúsággal formálta meg a választ:

- Nos, a kis párocskánk elvonult az egyik fa lombja alá, Donghae pedig – feszültek meg arcizmai a kikívánkozó mosolytól – már úgy járkál fel-alá, akár egy ketrecbe zárt fenevad. Az angyalkánkra jó hatással van az élmény, egyre inkább lanyhul a figyelme. Most kellene mennünk, ha szeretnénk meglepni őket.

- Még nem vagyunk hozzá elegen – fordította félre a fejét bosszúsan Minho. Ahogy a magaslati szelek fekete tincseit kifújták arcából, íriszeiben egyszerre láthattak eltökéltséget, dühöt, és valami olyasmit, melyet eddig még sosem: aggodalmat. - Induljunk, újra meg kell próbálnunk a Mélységben – pillantott újra Kyuhyunra, aki megvárta Sungmin beleegyező bólintását, majd feltápászkodott a hideg szikláról.

***

*

A virradat kíváncsi fényei belopóztak az ágak dús fonatának rései közt, s addig ugrándoztak Taemin pilláin, míg vissza nem rántották őt valóságába. Teste oldalvást feküdt a sötétzöld, halványlilán illatozó szirmokkal tarkított pázsiton, szárnyai Jonghyun testét fedték, feje pedig párja mellkasán pihent.

Óvatosnak kellett lennie, mivel nem szerette volna mozgolódásával felébreszteni őt. Előbb visszaváltozott emberi alakjába, majd apró mozdulatokkal távolodott el a másiktól, s ráérőn figyelte, ahogy az ég fényei halovány csíkokat festenek szerelme arcára.

Halk léptekkel húzódott közelebb a lombernyőhöz, majd nesztelenül nyitott rést az ágak közt. Lehunyva szemeit mélyen a tüdejébe szippantotta a levegőt, azután elmerült az ég látványában, melynek bódult fáradtlilája egyre inkább rózsaszínes árnyalatokba vegyült.

Talán ez lenne a boldogság? – Taemin ujjaival gyengéden végigsimította az egyik virágkelyhet, majd újra magára öltötte angyalszárnyait. A kétség, a félelem legkisebb szikrája is eltűnt gondolatai erdejéből, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a levegőbe emelkedjen. Egy pillanatra még hátratekintett szerelmére, aki ugyanolyan édesdeden aludt, majd az ágak védő függönye mögül kilépett a korai harmattal permetezett gyepre.

Csapkodni kezdett szárnyaival, amint néhány méter távolságba érve megpillantotta a hold halványuló, szürkésfehér arcát, a következő pillanatban azonban olyan hirtelen dermedt mozdulatlanná, mintha áramütés érte volna. Összetoluló szemöldökei baljós árkokat vontak ragyogó homlokára; először nem is akart hinni az erőnek, mely egyre vadabbul ostromolta érzékeit, de csakhamar felocsúdott pillanatnyi zavartságából.

Tenyereiben háromszögtőreit szorongatva kutatott a rejtőzködő ellenség után a környező fatörzsek és örökzöld cserjék még tompán zöldellő védelme mögött, mégsem talált rá arra, így csak egyetlen értelmes magyarázat állt össze fejében arra a kérdésre, hogy a közelben figyelő démon vajon miért nem támadja meg őket.

- Jonghyun, ébredj! Azonnal el kell innen mennünk! – rontott ezúttal szenvtelenül az illatozó ágak közé, s a pázsitszőnyegről karjánál fogva kezdte felhúzni a másikat.

- Mi a baj? – nyitogatta szemeit erőtlenül szerelme, miközben lábai engedelmeskedve Taemin akaratának előbb ügyetlenül, majd biztosan megálltak az egyenetlen gyepen.

- Egy démon... érzem! – forgatta a szemeit Taemin. – Itt van valahol, egész közel, de nem látom. Csak az lehet, akit három napja érzékeltem. Nem támad, mert... biztosan csak a többieket várja – szorította még erősebben Jonghyun karját a derengő világosságban kétségbeesve fürkészve íriszeit az angyal.

Párja arca egy pillanatnyi csendes értetlenség után a szokásos szenvtelennek tűnő, elszántan határozott kifejezést mutatta, amint megértette a másik szavait. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, felhangzott a mindkettejük számára oly ismerős, zúgva örvénylő hang, mely ezúttal semmi jót sem ígért számukra: egy átjáró nyílt alig pár méternyire tőlük.

- Értünk jönnek – suttogta alig hallhatóan Taemin.

- Gyere – ragadta meg Jonghyun a másik karját, majd a két lény a terebélyes kúszónövény átjáróval ellentétes oldalán sietve átgázolt a lecsüngő hajtások illatos redőnyén.

***

- Mégis mire volt jó, hogy felfedted az energiád az angyal előtt?! Sokkal könnyebben elfoghattuk volna őket, ha nem sejtenek semmit! – kérte számon Minho kikelve magából, a másik arcába hajolva a magában mosolygó Donghae-t, miután kilépve az átjáróból, a legidősebb lilaakác mellett meglátta, amint az épp letépett egy halványlila virágkelyhet, s ujjbegyei közt ráérőn morzsolgatni kezdte annak puha szirmait.

- Elviselhetetlen volt az a boldogság az arcán, és nem mellesleg hihetetlenül untam már a statiszta szerepét. Így pedig sokkal izgalmasabb is, nem gondolod? Úgysem juthatnak messzire, mivel nem használhatják átjárókat – nézett önelégült mosollyal, egyik szemöldökét kissé feljebb húzva, szinte csintalanul a másik haragosan sötétlő szemeibe Donghae.

A keletkezett rövid csendben, míg farkasszemet nézett Minhóval, lazán szétnyitotta ujjait, az akácvirág nedvtől ragacsos darabkái azonban olyan erősen tapadtak bőréhez, hogy csak karmaival tudta leseperni őket.

- Végül is ez még a mi malmunkra is hajthatja a vizet. Ha a kicsike nem látja az ellenségét, pánikba fog esni – lépett mellé az örvényből ekkor előtűnő Kyuhyun, akit Sungmin és három másik, szürke bőrű társuk követett, majd az átjáró lassan szűkülni kezdett.

- Nekem is tetszik ez a macska-egér játék. Higgye csak azt az angyalka, hogy bárhol megjelenhetünk, mielőtt szemtől szemben kiállnánk ellenük. Menj csak előre, Donghae, és szórakozz velük egy kicsit – szólalt meg ekkor Sungmin, akinek szürkésen fénylő arcán tündöklő fesztelen magabiztossága tökéletes ellentétben állt Minho dühödt, türelmetlen ingerültségével. – Csak utánad – mutatott ekkor az utóbb említett villámló szemeibe nézve látszólagos alázatot az ezüstös hajú.

Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy Minho szótlanul fortyogott tovább magában. Nem tudta eldönteni, vajon önmaga iránti szánalma, vagy a másik felé irányuló gyűlölete erősebb abban a pillanatban.

- Tudjátok, mi a dolgotok. Menjünk – mondta ki végül összeszorított ajkakkal a szavakat, majd fejével biccentett Donghae felé, hogy az kerüljön elé. Tekintete újfent találkozott Sungmin ragyogó szempárjával, ám úgy tett, mintha nem is érzékelte volna annak önhitten fölényeskedő arckifejezését.

***

- Biztosan többen vannak nálunk, így a levegőben nincs esélyünk ellenük. Ha viszont elrejtőzünk... – vetette tekintetét zihálva a tőlük néhány méternyire álló két emeletes építményre Jonghyun, melynek fehér falai szinte ragyogtak a kora reggeli tompa színtelenségben. Az itt-ott hanyagul kilógó vezetékek és az ablakokon át kivehető hatalmas, szinte üres belső tér arra engedett következtetni, hogy az épület még nem készült el teljes egészében, ám fedezék gyanánt jobbnak ígérkezett néhány fatörzsnél.

- Sarokba szorulunk – fejezte be elkezdett mondatát Taemin, akinek ugyanez a gondolat motoszkált fejében.

Mielőtt azonban esélyük lehetett volna további menekülési lehetőségeket végiggondolni, egy narancssárgán izzó gömb repült feléjük, mely hangos robajjal csapódott a mellettük álló fa törzsébe, feketén füstölgő, szénszagú sebet hagyva maga után.

- Nincs más választásunk – szólalt meg Jonghyun, s egy vörösen ragyogó gömböt képzett tenyerében, melyet a hátuk mögött magasodó egyetlen elbújásra alkalmas, terebélyes cserje felé hajított.

Taemin kezét fogva könnyedén kitért az újabb, lassan feléjük tartó gömb elől, majd letérve a kitaposott turistaösvényről, a növények ágainak viszonylagos védelmében tették meg a maradék utat a befejezetlen épületig, melynek alapzatát már nyaldosni kezdték a felkelő nap legelső, mohó sugarai.

A bejárathoz érve Taemin hátrafordult, s épp látta, hogy a következő gömb honnan indult útnak, így abba az irányba hajította el tőreit, míg Jonghyun szétfeszítette az ajtót lelakatoló láncot. Az angyal tudta, hogy ellenségük késleltetett támadása szándékos, s igyekezett megnyugtatni magát, amennyire csak tőle telt, ám fáradozása kevéssé látszott sikeresnek abban a pillanatban.

Miután beléptek a por- és festékszagot árasztó előtérbe, s Jonghyun becsukta maguk mögött az ajtót, abban a pillanatban belecsapódott egy újabb gömb annak farészébe. Erejébe fájdalmasan rázkódott bele a vastag tejüvegtábla, amit a fehérre mázolt falécek körülfogtak.

- Erre nem mehetünk – torpant meg Taemin, amint szétnézve a kopasz cementpadlós előtéren szembesült vele, hogy az előtte álló egyetlen kész bútordarabot leszámítva a helyiség teljesen üres, a lépcsőn felfelé vezető utat pedig néhány hányaveti módon egymásra hajigált állványelem és fahulladék torlaszolja el.

A két menekülő ekkor már jól hallotta a démonok lépteinek tompa hangját. Taemin Jonghyunra pillantott, s ujjai a fából faragott, sötétbarnára lakkozott pult szélébe markoltak, melybe kacskaringós növénymintákat vésett alkotója.

Mögé kerülve szótlanul nyújtotta kezét Jonghun felé, miközben szemei épp úgy ragyogtak az elszántságtól, akár a másik kezében tartott háromszögtőr. Párját mosolyra késztette az angyal bátorsága; összekulcsolta ujjaikat – ezúttal is vigyázva, hogy ne sértse fel a másik bőrét -, azután maga is a fabútor fedezékébe húzódott.

A lépések ekkor elérték a bejáratot. A fehér faajtó hangos reccsenéssel szakadt ki helyéről, majd a poros, szürke padlózatra vetődött, s öblös hangját a darabokra törő üvegtábla trillázása tette többszólamúvá. A valamikori üveglap recsegve-ropogva őrlődött még kisebb részekre, amint először a még mindig láthatatlan Donghae, majd Minho, Sungmin, Kyuhyun, és még három másik társuk végiggyalogolt rajta. Kezeikben mind egy-egy narancssárgán vagy kékesen izzó gömböt tartottak, arcvonásaikon pedig fölényes magabiztosság uralkodott – talán egyikükét kivéve.

- Két szerelmes, akik mindent feláldoznak egymásért... Igazán megható lenne ez a történet két ember között, csakhogy te megszegted urunk parancsát, gúnyt űzve ezzel törvényeinkből – szólalt meg elsőként Minho, miután pillantása találkozott Jonghyunéval. - Választhatsz: vagy hagyod önként, hogy színe elé vigyünk, vagy elpusztulhatsz itt és most a szerelmeddel együtt – hangsúlyozta ki gúnyosan a szót, miközben arcvonásai grimaszba fordultak.

- Ő nem az én uram többé, és ha jól tudom, te sem tartozol már alattvalói közé – felelte higgadtan Jonghyun.

- Lehet, hogy te megtagadtad őt, Lucifer azonban még mindig a szolgájaként tekint rád. Tudod, ha használod azt a csepp eszed, már rég maga mellé vett volna, és te lehettél volna a leghatalmasabb mindőnk közül. Nevetséges... – Egy pillanatra szemei elé vonta a gömböt, s szarkasztikusan mosolyogva merült el annak örvénylő narancsszínében, mire Jonghyun is kissé feljebb emelte a sajátját, s igyekezett testével is védeni Taemint. Izmai határozottan, alig megmozdulva feszültek felsőtestén, mintha egy csepp félelem sem lenne szívében - Én tettelek azzá, ami most vagy - folytatta Minho, mélyebb, immár megvetéssel teli hangon -, mégis a te öledbe hullott volna mindaz a hatalom és dicsőség, amiért én hosszú időn keresztül hűséggel, engedelmességgel és szorgalommal harcoltam, csak mert az urunk látott benned valamit. De te... – húzódott undorra a szája, amint Taeminre pillantott. – Talán azt hitted, ha kifehéríted a bőröd és befested a hajad, újra emberként élhetsz ezzel a ...

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, az egyik frissen begittelt ablaktábla hangos csörrenéssel hasadt darabokra, elvágva az eddigi feszült csendet, s egy ezüstösen csillogó háromszögtőr vágódott keresztül rajta, mely a démonok mellett elsuhanva a hátsó falba csapódott.

- Vissza! – kiáltott fel ingerülten Minho, miután energiagömbjével viszonozta a tüzet, mire a fekete szárnyú alakok az ajtókeret mögé húzódtak.

- Ez Kibum, és Teuk... és Eunhyuk – húzódott mosolyra Taemin arca, miután maga is egy fémes tőrt küldött támadói felé, s kitekintve az ablakon megpillantotta egykori társai alakját. Sötét félholdacska szemeiben ott lobogott az elszánt remény, Jonghyun azonban jól látta bennük a félelmet is. Megszorította szerelme egyik kezét, s tekintetével szavak nélkül bátorította, habár ő maga is kételkedett benne, hogy ezt a csatát túlélhetik.

...Ézemi...