Túl világokon (JongTae) 8.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Kyuhyun még mindig a szürke, kopaszodó hegyoldalban ült, egymagában, lehunyt szemekkel, és nevetésbe forduló mosolyából ítélve kedvét lelte a látványban, mely előtte megjelent. A foltokban növő, gyér, színtelen fűcsomók közt kisvártatva újra felbukkant Minho és Sungmin alakja, mögöttük egy másik fekete szárnyú és öltözetű, szürke bőrű lénnyel.

Kyuhyunt csupán a léptek zaja vette rá, hogy kinyissa szemeit, amikor azonban szembesült a maroknyi csapattal, ajkai vízszintes fintorra szűkültek.

Miután alig háromlépésnyi távolságban tőle megtorpantak, Minho lehajtotta a fejét, s hosszan fújta ki tüdejéből a levegőt. Összeszűkült íriszekkel meredt az egyik fűcsomóra, mintha társa helyett ahhoz készült volna mondandóját intézni.

- Történt valami? – vetette tekintetét végül Kyuhyunra, aki nyugodt lassúsággal formálta meg a választ:

- Nos, a kis párocskánk elvonult az egyik fa lombja alá, Donghae pedig – feszültek meg arcizmai a kikívánkozó mosolytól – már úgy járkál fel-alá, akár egy ketrecbe zárt fenevad. Az angyalkánkra jó hatással van az élmény, egyre inkább lanyhul a figyelme. Most kellene mennünk, ha szeretnénk meglepni őket.

- Még nem vagyunk hozzá elegen – fordította félre a fejét bosszúsan Minho. Ahogy a magaslati szelek fekete tincseit kifújták arcából, íriszeiben egyszerre láthattak eltökéltséget, dühöt, és valami olyasmit, melyet eddig még sosem: aggodalmat. - Induljunk, újra meg kell próbálnunk a Mélységben – pillantott újra Kyuhyunra, aki megvárta Sungmin beleegyező bólintását, majd feltápászkodott a hideg szikláról.

***

*

A virradat kíváncsi fényei belopóztak az ágak dús fonatának rései közt, s addig ugrándoztak Taemin pilláin, míg vissza nem rántották őt valóságába. Teste oldalvást feküdt a sötétzöld, halványlilán illatozó szirmokkal tarkított pázsiton, szárnyai Jonghyun testét fedték, feje pedig párja mellkasán pihent.

Óvatosnak kellett lennie, mivel nem szerette volna mozgolódásával felébreszteni őt. Előbb visszaváltozott emberi alakjába, majd apró mozdulatokkal távolodott el a másiktól, s ráérőn figyelte, ahogy az ég fényei halovány csíkokat festenek szerelme arcára.

Halk léptekkel húzódott közelebb a lombernyőhöz, majd nesztelenül nyitott rést az ágak közt. Lehunyva szemeit mélyen a tüdejébe szippantotta a levegőt, azután elmerült az ég látványában, melynek bódult fáradtlilája egyre inkább rózsaszínes árnyalatokba vegyült.

Talán ez lenne a boldogság? – Taemin ujjaival gyengéden végigsimította az egyik virágkelyhet, majd újra magára öltötte angyalszárnyait. A kétség, a félelem legkisebb szikrája is eltűnt gondolatai erdejéből, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a levegőbe emelkedjen. Egy pillanatra még hátratekintett szerelmére, aki ugyanolyan édesdeden aludt, majd az ágak védő függönye mögül kilépett a korai harmattal permetezett gyepre.

Csapkodni kezdett szárnyaival, amint néhány méter távolságba érve megpillantotta a hold halványuló, szürkésfehér arcát, a következő pillanatban azonban olyan hirtelen dermedt mozdulatlanná, mintha áramütés érte volna. Összetoluló szemöldökei baljós árkokat vontak ragyogó homlokára; először nem is akart hinni az erőnek, mely egyre vadabbul ostromolta érzékeit, de csakhamar felocsúdott pillanatnyi zavartságából.

Tenyereiben háromszögtőreit szorongatva kutatott a rejtőzködő ellenség után a környező fatörzsek és örökzöld cserjék még tompán zöldellő védelme mögött, mégsem talált rá arra, így csak egyetlen értelmes magyarázat állt össze fejében arra a kérdésre, hogy a közelben figyelő démon vajon miért nem támadja meg őket.

- Jonghyun, ébredj! Azonnal el kell innen mennünk! – rontott ezúttal szenvtelenül az illatozó ágak közé, s a pázsitszőnyegről karjánál fogva kezdte felhúzni a másikat.

- Mi a baj? – nyitogatta szemeit erőtlenül szerelme, miközben lábai engedelmeskedve Taemin akaratának előbb ügyetlenül, majd biztosan megálltak az egyenetlen gyepen.

- Egy démon... érzem! – forgatta a szemeit Taemin. – Itt van valahol, egész közel, de nem látom. Csak az lehet, akit három napja érzékeltem. Nem támad, mert... biztosan csak a többieket várja – szorította még erősebben Jonghyun karját a derengő világosságban kétségbeesve fürkészve íriszeit az angyal.

Párja arca egy pillanatnyi csendes értetlenség után a szokásos szenvtelennek tűnő, elszántan határozott kifejezést mutatta, amint megértette a másik szavait. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, felhangzott a mindkettejük számára oly ismerős, zúgva örvénylő hang, mely ezúttal semmi jót sem ígért számukra: egy átjáró nyílt alig pár méternyire tőlük.

- Értünk jönnek – suttogta alig hallhatóan Taemin.

- Gyere – ragadta meg Jonghyun a másik karját, majd a két lény a terebélyes kúszónövény átjáróval ellentétes oldalán sietve átgázolt a lecsüngő hajtások illatos redőnyén.

***

- Mégis mire volt jó, hogy felfedted az energiád az angyal előtt?! Sokkal könnyebben elfoghattuk volna őket, ha nem sejtenek semmit! – kérte számon Minho kikelve magából, a másik arcába hajolva a magában mosolygó Donghae-t, miután kilépve az átjáróból, a legidősebb lilaakác mellett meglátta, amint az épp letépett egy halványlila virágkelyhet, s ujjbegyei közt ráérőn morzsolgatni kezdte annak puha szirmait.

- Elviselhetetlen volt az a boldogság az arcán, és nem mellesleg hihetetlenül untam már a statiszta szerepét. Így pedig sokkal izgalmasabb is, nem gondolod? Úgysem juthatnak messzire, mivel nem használhatják átjárókat – nézett önelégült mosollyal, egyik szemöldökét kissé feljebb húzva, szinte csintalanul a másik haragosan sötétlő szemeibe Donghae.

A keletkezett rövid csendben, míg farkasszemet nézett Minhóval, lazán szétnyitotta ujjait, az akácvirág nedvtől ragacsos darabkái azonban olyan erősen tapadtak bőréhez, hogy csak karmaival tudta leseperni őket.

- Végül is ez még a mi malmunkra is hajthatja a vizet. Ha a kicsike nem látja az ellenségét, pánikba fog esni – lépett mellé az örvényből ekkor előtűnő Kyuhyun, akit Sungmin és három másik, szürke bőrű társuk követett, majd az átjáró lassan szűkülni kezdett.

- Nekem is tetszik ez a macska-egér játék. Higgye csak azt az angyalka, hogy bárhol megjelenhetünk, mielőtt szemtől szemben kiállnánk ellenük. Menj csak előre, Donghae, és szórakozz velük egy kicsit – szólalt meg ekkor Sungmin, akinek szürkésen fénylő arcán tündöklő fesztelen magabiztossága tökéletes ellentétben állt Minho dühödt, türelmetlen ingerültségével. – Csak utánad – mutatott ekkor az utóbb említett villámló szemeibe nézve látszólagos alázatot az ezüstös hajú.

Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy Minho szótlanul fortyogott tovább magában. Nem tudta eldönteni, vajon önmaga iránti szánalma, vagy a másik felé irányuló gyűlölete erősebb abban a pillanatban.

- Tudjátok, mi a dolgotok. Menjünk – mondta ki végül összeszorított ajkakkal a szavakat, majd fejével biccentett Donghae felé, hogy az kerüljön elé. Tekintete újfent találkozott Sungmin ragyogó szempárjával, ám úgy tett, mintha nem is érzékelte volna annak önhitten fölényeskedő arckifejezését.

***

- Biztosan többen vannak nálunk, így a levegőben nincs esélyünk ellenük. Ha viszont elrejtőzünk... – vetette tekintetét zihálva a tőlük néhány méternyire álló két emeletes építményre Jonghyun, melynek fehér falai szinte ragyogtak a kora reggeli tompa színtelenségben. Az itt-ott hanyagul kilógó vezetékek és az ablakokon át kivehető hatalmas, szinte üres belső tér arra engedett következtetni, hogy az épület még nem készült el teljes egészében, ám fedezék gyanánt jobbnak ígérkezett néhány fatörzsnél.

- Sarokba szorulunk – fejezte be elkezdett mondatát Taemin, akinek ugyanez a gondolat motoszkált fejében.

Mielőtt azonban esélyük lehetett volna további menekülési lehetőségeket végiggondolni, egy narancssárgán izzó gömb repült feléjük, mely hangos robajjal csapódott a mellettük álló fa törzsébe, feketén füstölgő, szénszagú sebet hagyva maga után.

- Nincs más választásunk – szólalt meg Jonghyun, s egy vörösen ragyogó gömböt képzett tenyerében, melyet a hátuk mögött magasodó egyetlen elbújásra alkalmas, terebélyes cserje felé hajított.

Taemin kezét fogva könnyedén kitért az újabb, lassan feléjük tartó gömb elől, majd letérve a kitaposott turistaösvényről, a növények ágainak viszonylagos védelmében tették meg a maradék utat a befejezetlen épületig, melynek alapzatát már nyaldosni kezdték a felkelő nap legelső, mohó sugarai.

A bejárathoz érve Taemin hátrafordult, s épp látta, hogy a következő gömb honnan indult útnak, így abba az irányba hajította el tőreit, míg Jonghyun szétfeszítette az ajtót lelakatoló láncot. Az angyal tudta, hogy ellenségük késleltetett támadása szándékos, s igyekezett megnyugtatni magát, amennyire csak tőle telt, ám fáradozása kevéssé látszott sikeresnek abban a pillanatban.

Miután beléptek a por- és festékszagot árasztó előtérbe, s Jonghyun becsukta maguk mögött az ajtót, abban a pillanatban belecsapódott egy újabb gömb annak farészébe. Erejébe fájdalmasan rázkódott bele a vastag tejüvegtábla, amit a fehérre mázolt falécek körülfogtak.

- Erre nem mehetünk – torpant meg Taemin, amint szétnézve a kopasz cementpadlós előtéren szembesült vele, hogy az előtte álló egyetlen kész bútordarabot leszámítva a helyiség teljesen üres, a lépcsőn felfelé vezető utat pedig néhány hányaveti módon egymásra hajigált állványelem és fahulladék torlaszolja el.

A két menekülő ekkor már jól hallotta a démonok lépteinek tompa hangját. Taemin Jonghyunra pillantott, s ujjai a fából faragott, sötétbarnára lakkozott pult szélébe markoltak, melybe kacskaringós növénymintákat vésett alkotója.

Mögé kerülve szótlanul nyújtotta kezét Jonghun felé, miközben szemei épp úgy ragyogtak az elszántságtól, akár a másik kezében tartott háromszögtőr. Párját mosolyra késztette az angyal bátorsága; összekulcsolta ujjaikat – ezúttal is vigyázva, hogy ne sértse fel a másik bőrét -, azután maga is a fabútor fedezékébe húzódott.

A lépések ekkor elérték a bejáratot. A fehér faajtó hangos reccsenéssel szakadt ki helyéről, majd a poros, szürke padlózatra vetődött, s öblös hangját a darabokra törő üvegtábla trillázása tette többszólamúvá. A valamikori üveglap recsegve-ropogva őrlődött még kisebb részekre, amint először a még mindig láthatatlan Donghae, majd Minho, Sungmin, Kyuhyun, és még három másik társuk végiggyalogolt rajta. Kezeikben mind egy-egy narancssárgán vagy kékesen izzó gömböt tartottak, arcvonásaikon pedig fölényes magabiztosság uralkodott – talán egyikükét kivéve.

- Két szerelmes, akik mindent feláldoznak egymásért... Igazán megható lenne ez a történet két ember között, csakhogy te megszegted urunk parancsát, gúnyt űzve ezzel törvényeinkből – szólalt meg elsőként Minho, miután pillantása találkozott Jonghyunéval. - Választhatsz: vagy hagyod önként, hogy színe elé vigyünk, vagy elpusztulhatsz itt és most a szerelmeddel együtt – hangsúlyozta ki gúnyosan a szót, miközben arcvonásai grimaszba fordultak.

- Ő nem az én uram többé, és ha jól tudom, te sem tartozol már alattvalói közé – felelte higgadtan Jonghyun.

- Lehet, hogy te megtagadtad őt, Lucifer azonban még mindig a szolgájaként tekint rád. Tudod, ha használod azt a csepp eszed, már rég maga mellé vett volna, és te lehettél volna a leghatalmasabb mindőnk közül. Nevetséges... – Egy pillanatra szemei elé vonta a gömböt, s szarkasztikusan mosolyogva merült el annak örvénylő narancsszínében, mire Jonghyun is kissé feljebb emelte a sajátját, s igyekezett testével is védeni Taemint. Izmai határozottan, alig megmozdulva feszültek felsőtestén, mintha egy csepp félelem sem lenne szívében - Én tettelek azzá, ami most vagy - folytatta Minho, mélyebb, immár megvetéssel teli hangon -, mégis a te öledbe hullott volna mindaz a hatalom és dicsőség, amiért én hosszú időn keresztül hűséggel, engedelmességgel és szorgalommal harcoltam, csak mert az urunk látott benned valamit. De te... – húzódott undorra a szája, amint Taeminre pillantott. – Talán azt hitted, ha kifehéríted a bőröd és befested a hajad, újra emberként élhetsz ezzel a ...

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, az egyik frissen begittelt ablaktábla hangos csörrenéssel hasadt darabokra, elvágva az eddigi feszült csendet, s egy ezüstösen csillogó háromszögtőr vágódott keresztül rajta, mely a démonok mellett elsuhanva a hátsó falba csapódott.

- Vissza! – kiáltott fel ingerülten Minho, miután energiagömbjével viszonozta a tüzet, mire a fekete szárnyú alakok az ajtókeret mögé húzódtak.

- Ez Kibum, és Teuk... és Eunhyuk – húzódott mosolyra Taemin arca, miután maga is egy fémes tőrt küldött támadói felé, s kitekintve az ablakon megpillantotta egykori társai alakját. Sötét félholdacska szemeiben ott lobogott az elszánt remény, Jonghyun azonban jól látta bennük a félelmet is. Megszorította szerelme egyik kezét, s tekintetével szavak nélkül bátorította, habár ő maga is kételkedett benne, hogy ezt a csatát túlélhetik.

...Ézemi...