Hogy lehet egy fiú ennyire szép? (Eunhyuk & Taemin; EunHae)

Van, hogy hirtelen született vágyaink szárnyán messzebbre szállunk, mint szabadna. Bűnös élvezet ez, mely súlyos teherként nehezül az ember lelkére, ahogy tudatosul benne, mit is tett.

Hacsak... a felismerés nem szabadít meg tőle rögtön azután, hogy ránk helyezte.

Műfaj: romantikus
Figyelmeztetés: yaoi és 14+

- Már megint én pakoljak helyetted, édes? - szóltam Hae-re, aki szokás szerint egy szál boxerban feküdt az ágyunkban, s olyan lelki nyugalommal válogatott a TV csatornák között, mintha a világon semmi dolga sem lenne.

- Mindig csak aggódsz. Inkább bújj ide hozzám - vont mellkasára.

- Ezzel nem tudsz lekenyerezni - leheltem egy puszit kulcscsontjára.

- Ó, oda nézz, az ott Taemin! - engedett el hirtelen. - Hmm, jó ez a koreográfia - mutatott a képernyőre, s ez utóbbi mondatával engem is kíváncsivá tett.

- Hú, tényleg szexire sikeredett. Ezzel a platinaszőke hajjal pedig valami eszméletlen a hatás - feledkeztem bele a látványba, ami jól láthatóan nem volt Hae ínyére. Ez tetszik... - Hogy lehet egy fiú ennyire szép? - sóhajtottam látványosan. Tudtam, hogy ezzel a megszólalással kiverem szerelmemnél a biztosítékot.

- Hogy micsoda? Talán én nem vagyok neked elég szép? – húzta ki magát egy kissé felülve, így a takaró lecsúszott, s látni engedte tökéletes mellkasát.

Nem, nem nézek oda, szenvedj csak egy kicsit…

- Hát, nem is tudom... - folytattam a játékot rezzenéstelen arccal, mire még a szája is tátva maradt a megdöbbenéstől. Olyan édes volt, hogy elnevettem magam a látványtól.

- Csak hülyéskedtem. Tudod, hogy nekem te vagy a legszebb - zártam le ajkaimmal az övéit, melyek még mindig résnyire nyitva voltak.

- Ezt még visszakapod - mormolta csókunkba, majd belemarkolt a hátsómba.

- Előbb menjünk pakolni - távolodtam el arcától, s ujjbegyeimmel végigsimítottam rajta. Felkeltem az ágyból, ő pedig derekamat átkulcsolva lépkedett mellettem.

*

Másnap reggel egyenesen a stadion rajongóktól elkerített, hátsó bejárata előtt tett ki minket a furgonunk. A Girls Generations-ös csajok már ott csacsogtak az ajtónál, Henry pedig azonnal odaszaladt hozzájuk. Az EXO-sok is hamarabb odaérhettek már, ugyanis néhányan tőlünk pár méterre beszélgettek egymással.

- Gyere, köszönjünk nekik! - fogta meg a csuklóm Hae, és azonnal Luhan és Yixing felé húzott.

Jóban vagyunk a fiúkkal, de igazság szerint aznap nem túl nagy kedvem volt az aktuális cikis sztorijaikat hallgatni. Miközben Hae velük nevetgélt, unalmamban körbe-körbe nézelődtem, és már vagy háromszor végigfuttattam tekintetem a stadion betonoszlopain, amikor megérkezett a SHINee-s fiúk furgonja.

Először Key szállt ki, aki szokás szerint a rövidnadrágja tisztaságának ellenőrzésével kezdte, ahogy a betonra lépett, majd rögtön nekiállt telefonálni. Utána jött Taemin, egy egyszerű farmerban és pólóban, arcán olyan gyermekien bájos mosollyal, ami teljes ellentétben állt azzal a vadsággal, amit múlt este a színpadon mutatott.

Egészen belefeledkeztem gondolataimba, amikor Henry - őt észrevéve - rögtön kiszakította magát a lányok gyűrűjéből; odaszaladt Taeminhez, és egy cuppanós puszit nyomott annak arcára, majd meg is ölelte.

De utálom, amikor így viselkedik...

Mintha Hae ott sem lett volna, automatikusan Taemin felé vettem az irányt. Viszont amilyen bátran elindultam, annál nagyobb bizonytalanság vett rajtam erőt, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Mit is mondhatnék neki? A szívem idegesen kezdett verni. Igazán szexi voltál a tegnapi show-ban? Ez olyan tolakodó. Láttam a műsort, és nagyon tetszett a koreográfia? Á, ez meg túl sablonos...

- Szia, hyung, régen láttalak! - emelte rám ekkor tekintetét, én pedig megremegtem.

- Szia, én... láttalak a tegnapi műsorban. Nagyon jó voltál - nyögtem ki a legelső és legsemmitmondóbb dolgot, ami eszembe jutott, s próbáltam a legtermészetesebb mosolyomat elővenni.

- Köszönöm. Én is láttam a teasereteket, és csak gratulálni tudok! Ez a vadnyugati hangulat igazán egyedi. - Arca szinte ragyogott, ahogy mosolygott, miközben a langyos szél világos tincseivel játszadozott. Volt már valaha ilyen haja?

- Jól van, srácok, legyetek jók, én lelépek - törte meg a pillanatnyi csendet Henry. - Nagyon jó voltál! A csajok őrjöngtek érted. Csak így tovább! - veregette meg Taemin vállait, majd elsétált, hogy újból a lányokat boldogítsa.

Újra rá néztem, de nem jött ki hang a torkomon. Mintha az agyam lefagyott volna. De mégis, mitől?

- Na, mi a helyzet? - karolta át ekkor a derekam Hae. Ő is Taemin műsorát dicsérte, de szinte nem is hallottam szavait.

Képtelen voltam levenni a szemem róla. Ahogy lágyan füle mögé helyezte szemébe lógó tincseit, ahogy zavarában szerényen elnevette magát, miközben ajkait piszkálgatta, ahogy megilletődötten felhúzta szemöldökeit, olyan látványt nyújtva, mint egy őzike...

Hogy lehet egy fiú ennyire szép?

- Mennünk kell, hívnak a kozmetikusok - mutogatott a bejárat felé Hae.

- Ah... rendben, menjünk - köszörültem meg a torkom zavaromban.

- Hwaiting, hyung! - mosolygott rám Taemin, és hirtelen úgy éreztem, a lábaim is cserbenhagynak. Ekkor tudatosult bennem, hogy a szívem már nem idegesen kalapál, sokkal inkább úgy dobálózik mellkasomban, mintha meg akarna győzni, hogy kívül tágasabb.

- Hwaiting! - integetett neki Hae, én pedig ösztönösen utánoztam mozdulatát.

*

 Szokás szerint egy egész csapat öltöztetett és sminkelt minket. Minden mozdulatom rutinból ment, szinte már gondolkodás nélkül táncoltam végig az összes számunk koreográfiáját, miközben a gondolataim teljesen máshol jártak.

Levonultunk a színpadról, de még az öltözőben is csak őt láttam magam előtt. A többiek beszélgetése azonban egyik pillanatról a másikra elnémult, mintha valaki egy távirányítóval kapcsolta volna ki a hangjukat, s mire észbe kaptam, az öltöző üresen állt.

- Mégis, hová ment mindenki? Az előbb még itt voltak - gondolkodtam hangosan, majd kisétáltam a folyosóra, de az is szinte sóhajtozott a kihaltságtól.

Nem is tudom, mi vezetett, de úgy éreztem, követnem kell azt az érzést, amely egyenesen a SHINee-s fiúk sminkszobájába vezetett. Tudtam, hogy most valószínűleg épp öltöztetik és festik őket, mégsem parancsoltam megálljt lépteimnek. Be kell oda mennem, muszáj... Ujjaimat a kilincsre csúsztattam, és egy határozott mozdulattal lenyomtam azt.

Legnagyobb meglepetésemre azonban egyedül találtam Taemint a szobában. Az egyik széken ücsörgött, és úgy tologatott egy szemceruzát ujjaival az asztallapon, akár egy cica a játékát.

- Hol vannak a többiek? - pillantottam rá.

- Luhan arcát megcsípte egy darázs, és most mindenki odarohant, hogy vele foglalkozzon - sóhajtott, miközben még mindig a szemceruzát fixírozta. - Még a sminkesek is itt hagytak. Segítenél? Ez nekem sosem ment - állt fel a székből, s felém nyújtotta a ceruzát.

- Mindjárt megcsinálom - léptem közelebb hozzá, s így, néhány centiről még vonzóbbnak láttam őt. Kivettem ujjai közül a ceruzát, és óvatosan, alig hozzáérve elsöpörtem szőke tincseit homlokából, hogy hozzáférhessek szemeihez.

Rezzenéstelenül nézett rám, persze, arra várt, hogy minél hamarabb végezzek. Ahogy azonban hozzá simultam, minden egyes lélegzetvételét éreztem arcomon.

Ez a fiú gyönyörű. Sosem láttam még ennyire szépnek.

A ceruza még mindig ott volt a kezemben, de teljesen elfeledkeztem róla. Szándékomon kívül is Taemin kívánatosan telt ajkaira vándorolt a tekintetem, amelyek úgy vonzották az enyémeket, akár egy csodaszép virág nektárkelyhe a közelébe repülő méhet.

Visszanéztem szemeibe, melyek meglepettséget mutattak, mégsem lökött el magától, s nem is szólalt meg. Lassan közelítettem arca felé, végig tartva a szemkontaktust, nehogy elijesszem, bár úgy tűnt, nem fél tőlem.

Végre megízleltem rózsaszín ajkait, melyek simogatásába szinte beleszédültem. A ceruza a padlón koppant, majd elgurult, de ez érdekelt akkor legkevésbé.

Akarok még belőle. Túl gyönyörű ahhoz, hogy a legelső kóstolásnál megálljak.

Még a nyelve is tökéletes volt, gyengéden játszadozott az enyémmel, olyannyira felforrósítva, hogy azonnal a hátsójára csúsztattam kezeimet, s magamhoz húztam. Szinte elfogyott a levegőm, ahogy orrlyukaimon keresztül próbáltam lélegezni. Zihálva néztem gyönyörű, sötét szemeibe, miközben az ajkaimra csapódott forró lehelete.

Éreztem, hogy ő is kíván engem, és erre a gondolatra mintha apró pillangók szabadultak volna ki eddig szinte fájóan sóvárgó szívemből, s egész bensőmben szétterjedtek. Nem mondott semmit, de tekintete és gyengédsége mindent elárult.

Ujjaimmal pólója alá férkőzve cirógattam felsőtestét, miközben ajkaimmal áttértem fülcimpájára. Nyelvem eljátszadozott apró, aranyszínű fülbevalójával, s ő halk sóhajok közepette markolta pólómat.

- Ez a gyenge pontod? Eszméletlenül... kívánatos vagy - leheltem fülébe, majd átfogtam vékony derekát, s a pult széléhez toltam.

Teljesen hozzásimultam, így éreztem, hogy ő is olyan kemény már odalent, mint én. Apró puszit leheltem rózsaszín ajkaira, majd megszabadítottam pólójától…

*

- Édes, ideje felkelni - szólt közbe egy idegen hang, én pedig hátrakaptam a fejem, hogy ki lehet az.

De várjunk csak, ez Hae hangja... Felkelni? - Ébresztő! - éreztem ajkait az enyémeken, és hirtelen kipattantak a szemeim.

- Hány óra van? - kaptam fel a fejem.

- Hét óra tíz perc. Te kérted, hogy ébresszelek fel hétkor.

Úgy bámultam magam elé, akár egy zombi. Tényleg csak álom volt? Pedig én éreztem... Akkor ezért nem volt semmi logikus az egészben? Darázscsípés, és mindenki csak úgy eltűnik... - Gyere, menjünk gyorsan fürdeni - szakította meg a gondolatmenetem Hae édes mosolya.

Megfogta a csuklóimat, így segítve felkelni. - Olyan csendes vagy. Talán rosszat álmodtál? - állt meg előttem néhány centire, szemeimet fürkészve.

Igen, nagyon rosszat, mert álmomban megcsaltalak. De ahogy most téged nézlek, biztos vagyok benne, hogy te vagy számomra a legszebb.

- Nem, csak még kába vagyok egy kicsit. Előbb inkább igyunk egy kávét, mit szólsz? - húztam közelebb magamhoz, hogy gyengédséget sugárzó szemeibe nézzek.

- Azt, hogy szeretlek, Lee Hyukjae - mormolta ajkaimra, majd lágy csókba invitált.

- Én is nagyon szeretlek - támasztottam meg homlokom az övén, így nézve szemeibe, melyek persze, elhomályosultak előttem, de így is a legszebbek voltak a világon...

...Ézemi...

Közeli idegen (JongKey)

A tudósok folyamatosan dolgoznak az időutazás megvalósításán, de még nem tudni, mikor sikerülhet; azt pedig még nehezebb megmondani, mikor válhat biztonságossá, és mindenki számára elérhetővé. Ha pedig ez meg is történik, nagy valószínűséggel csak a múltba tudunk majd utazni, a jövőbe nem.

Az intelligens földönkívüliek létezése sem bizonyított, de ha véletlenül meglátogatnának minket, azonnal értesülnénk róla.

Te is így tudod, igaz? A valóság csak kevesek számára látható, akiknek egyike én vagyok…

Műfaj: sci-fi, romantikus
Figyelmeztetés: yaoi és 14+

A tavaszi levegő langyossága izzadságcseppeket csal homlokomra, ahogy kollegámmal szokásos reggeli futásunk alkalmával végighaladunk a felkelő nap sugaraitól megvilágított parkban.

- Ahj, én… nem bírom, álljunk meg egy kicsit – támaszkodom meg lihegve térdeimen, mire Jonghyun - már jó néhány méternyire előttem - mosolyogva fordul irányomba.

- Mindjárt ott vagyunk, Kibum, gyere! - fogja meg a karom, és lassan húzni kezd maga után.

- Inkább sétáljunk, és… beszélgessünk. Nekem túl gyors… ez a tempó – kapkodok még mindig levegő után, mire kezeit csípőre téve hamiskásan rám pillant:

- Mi lesz, ha esetleg megtámad valaki, aki elől el kell futnod?  Majd megadod magad, azzal, hogy képtelen vagy elmenekülni, és arra kéred, végezzen veled hamar, mert a fájdalmat sem bírod? - Kényszeredett nevetésre húzódik a szám.

- Igazad van… - kezdek fújtatva újra kocogni, ő pedig megfogja a kezem, így hangolva össze lábaink mozgásának ütemét. Közelsége biztonságot és erőt ad, mint mindig, amikor csak velem van.

Nemsokára leérünk a dombról, végighaladunk az erdőszéli ösvényen, és máris a város legszélén találjuk magunkat, a cégünk égbe magasodó épületkomplexumának lábai előtt.

*

A külső szemlélők számára ez egy autógyár, amelynek mind jól ismerik már a nevét a médiából, hiszen szerepe egyre csak növekszik a hazai és nemzetközi piacon egyaránt. Nemrégiben újabb épületelemmel kezdték bővíteni; a toronyház még csak félkész, mégis fölé magasodik minden egyébnek, szinte uralkodva a város látképe felett.

A nyilvánosság szemében ez egy folyamatosan épülő kutatóbázis, amely a környezetbarát technológiák továbbfejlesztésével foglalkozik. Valójában azonban itt van elrejtve minden, amit biztonsági okokból nem szándékoznak a széles néptömegek tudomására hozni: épülő űrhajók, Földön kívüli eredetű anyagok és eszközök, s az időgépterem, a mi munkahelyünk.

Igen, vannak olyan dolgok, amelyek ha nyilvánosságra kerülnének, a világban eluralkodna a pánik. Boldogok a tudatlanok – tartja a mondás, amely az egyszerű emberek esetében teljességgel helytálló is.

*

Első utunk szokás szerint a zuhanyzóba vezet, ahogy belépünk a fotocellás ajtón, s szemünk elé tárul a hatalmas, világos, letisztult díszítésű belső tér.

- A francba, hogy lehet, hogy ebben az ultramodern épületben nincs meleg víz? – adok hangot nemtetszésemnek, miután a zuhanyrózsa hosszú másodpercek után is jéghideg vizet permetez bőrömre.  - Ahj, megfagyok! – méltatlankodok tovább, miközben villámgyorsan végigkenem a testem tusfürdővel, s bőrömet erősen dörzsölgetve igyekszem kissé felmelegíteni magam.

Jonghyun épp ekkor száll ki a mellettem levő zuhanykabinból, és jót mulat szenvedésemen. Természetesen neki a hideg víz ellen sincs kifogása, sőt, szerinte még fel is frissíti az embert. Persze… majd ha jegesmedve leszek az Északi-sarkon…

Amint elhúzom a kabin ajtaját, vigyorogva nyújt nekem egy törölközőt, majd hátat fordítva öltözni kezd. Lopva pillantok végig férfiasan széles vállán, kidolgozott hátán, s formás fenekén, de sietve el is kapom a tekintetem. Barátok vagyunk, mindig is azok voltunk, amióta három éve meghagyták nekünk, hogy együtt kell dolgoznunk.

Nemsokára beülünk piciny, kerek fülkénkbe - amely inkább hasonlít egy buborékra, mint egy mini irodára -, feltesszük a fejhallgatónkat, s várjuk az aznapi parancsot. Muszáj így tennünk, hiszen nagyjából kétlépésnyire már egy másik fülke és egy másik csapat is épp a parancsra vár. Néhány perc múltán fel is hangzik egy kedves női hang. Ezek szerint ma Nayoung a soros.

- Kim Jonghyun és Kim Kibum. Az amerikai Fly High légitársaság bejelentette, hogy fel akarja vásárolni a mi légitársaságunkat. Azt állítják, a fúzió számunkra is előnyös lesz, kormányunk azonban attól tart, hogy hosszú távon ennek ellenkezője fog bekövetkezni. Feladatuk, hogy minden lényeges információt feljegyezzenek a légitársaságunk jövőbeli sorsának alakulásáról. 2029-be fognak utazni, a huszonnyolcas számú gép már várja önöket – bontja is a vonalat egy kattanással, és újra csak a szomszédos fülkében ülők mormogását hallom.

- Akkor induljunk. Úgy tűnik, szükség van a munkánkra - teszem le asztalkámra egy nagy sóhaj kíséretében fülhallgatómat, majd a szokásos lendülettel állok fel a műanyag székről, s elindulok a gépterem felé.

- Szerintem jó lesz. Képzeld csak el, közelről láthatjuk azokat a modern repülőgépeket! Ha most képesek a gépeink a fénysebesség átlépésére, vajon hová fejlődhetnek a jövőben? Nagyon kíváncsi vagyok – mosolyog maga elé feldobottan Jonghyun.

- Nincs az az isten, hogy be is szálljak egybe, az a te dolgod lesz – mutogatok rá, miközben beülök az időgépbe, és ellenőrzöm a távirányítómat, a fényképezőgépemet, a walkie talkie-mat, a jegyzetfüzetemet és a tollamat. Igen, ez mind nálunk van, hiszen nem tudhatjuk, milyen körülmények közé keveredünk odaát.

- Ne aggódj, majd vigyázok rád – néz rám Jonghyun nyugalmat sugározva, ami ezúttal is elfeledteti velem, hogy tulajdonképpen most is az életemet kockáztatom, ahogy minden időutazás során.

Miután mellém huppan, ő is végigmustrálja a felszerelését. Igazából nem is kívánhatnék magam mellé jobb társat, mint ő. Mi ketten kiegészítjük egymást: én gondolkodom, ő cselekszik – kivéve, ha matematikáról van szó.

Ha csak egy apró szikráját látnám rajta, hogy több is lehetnék a munkatársánál és a barátjánál… De nem. Ilyen az én szerencsém. Be kell érnem azzal, hogy vele ugrálgatok a jövőbe. – Mehet?  - néz rám érdeklődve, megszakítva gondolatmenetemet, mire sietve becsatolom az övemet, és mosolyogva bólintok egyet.

Lehajtja a gép műanyag fedelét, becsatolja a saját övét is, majd megnyomja a zöld indító gombot. Hirtelen forróság önti el a testünket, minden porcikánk zsibbadni kezd, és utána mintha egy szemrebbenésnyi időre meg is szűnnénk létezni.

*

A következő pillanatban ismét jön a zsibbadásszerű érzés, majd egymás után kezdjük el érezni a végtagjainkat, végül többi érzékszervünk is működni kezd. Egyelőre csak időben tudunk utazni, a helyszín változatlan marad, így ugyanoda érkezünk: a gépterembe.

- Ezt nézd! – lép oda Jonghyun az egyik modern időgéphez, és végigsimít a kijelző üvegfelületén, buzgón szemügyre véve minden részét.

- Nem is rossz, tetszik ez a belső kialakítás; sokkal szebb és letisztultabb, mint a 2018-as – mustrálom az üvegesen csillogó, rózsaszín falat, amely olyan hatást kelt, mintha csak egy nagy, rózsaszín söröskorsó belsejében lennénk. - És ez az anyag… Olyan puha, és lágy, biztos eszméletlenül kényelmes – kezdem el tapogatni a gép bélését.

- Menjünk – szól hirtelen kollégám, miután kinézelődte magát, és el is indul a terem szintén üveg ajtaja felé, én pedig szó nélkül követem.

Szerencsére nem okoz számunkra nehézséget elvegyülni az emberek között, hiszen még mindig több százan dolgoznak itt; sőt, az épület lábánál felfelé pillantgatva már úgy saccolom, hogy talán az ezres nagyságrendet is elérhette a számuk. A mi időnkben elkezdett hatalmas épület ugyanis teljesen elkészült, ráadásul mellette egy másikat is emelni kezdtek.

- Akkor elsőként menjünk a reptérre – nézek Jonghyunra, aki beleegyezően bólint, így szokás szerint fogunk egy taxit. Meg sem lepődünk már rajta, hogy betonutaink helyén keresztbe-kasba futnak a mágnesezett sínek, a felettük lebegő autókkal és buszokkal.

A reptérre érve azonban szokatlan látvány fogad minket: címerünk kék csillagokkal körbevéve díszíti a zászlókat, és a hatalmas épületet.

- Ha végeztél, gyere a parkba, megvárlak – szólok Jonghyunnak, miután belépünk az emberek zajától visszhangzó aulába.

- Rendben van. De ha baj van, azonnal hívj, és nagyon vigyázz magadra! – feleli.

- Persze. De te is vigyázz magadra! – kacsintok rá, majd elválnak útjaink.

Amíg ő a repülőket tanulmányozza közelebbről, én elsőként körülnézek az információs pult környékén. Nem is kerül nagy erőfeszítésembe megtudni, amit szeretnék, az információt ugyanis már a legkevésbé sem kezelik szent dologként ebben a világban; minden elérhető mindenki számára.

Fillérekért vehetünk egy egyszerű üveglapnak kinéző valamit – amit nemes egyszerűséggel csak glassnak neveznek -, de ha csak pár percre kell nekünk, helyben is használhatunk egyet, amellyel azonnal fel tudunk csatlakozni a hálózatra.

Bevonulok az egyik sarokba, és leakasztok egyet, amelyet egy érdekes, rugós fém zsinór tart a helyén, és minden fontos információt lefényképezek, ami csak a felületén megjelenik.

Miután megtudtam, amire szükségem van, körbenézek az emberek tömegén, majd kifelé indulok, hogy fogjak egy taxit, amely a park környékére vihet.

Odaérkezve ugyanaz a csend és nyugalom fogad, mintha csak a saját időmben lennék. Szerencsére ez a hely semmit nem változott, épp csak a szokásos fa törzse izmosodott meg az eltelt évek nyomán.

Megállok lombkoronája alatt, s tüdőmbe szívom a csendet. Még a lehulló falevelek neszezését is jól hallom, és ez megnyugtatja lelkemet. Egyedül a kilátás alakult át egy kicsit a mi időnkhöz képest, minden más ugyanolyan. Belefeledkezem a látványba, mikor egyszer csak megszólít valaki:

- Kibum, te vagy az?

A hang felé fordulok, és ereimben hirtelen megfagy a vér. Jonghyun áll velem szemben, de nem az, akit én ismerek, hanem egy negyvenes férfi szövetnadrágban és kabátban, aktatáskával a kezében.

Menekülni akarok, csak ez jár a fejemben, hiszen épp ez az egyik dolog, amit megtilt a szabályzat. Hátat fordítok neki, és futni kezdek, de csakhamar utolér. Még ennyi idősen is gyorsabb nálam.

- Bár már nem dolgozom ott, jól emlékszem a szabályzatra. Nem szabadna velem beszélned, de meg kell hallgatnod. Ha mindent továbbra is így teszel, pár nap múlva meg fogsz halni.

- Miért kéne hinnem neked? Ennyi idő alatt az ellenségemmé is válhattál – nézek idegesen szemeibe, amelyek azonban ugyanolyan élettel telien csillognak, még az alattuk húzódó sötét karikákkal együtt is.

- Mert jelen pillanatban csak én vagyok, akiben bízhatsz, és akire számíthatsz. Az idegenek meg fogják támadni a Földet, emiatt kell majd odautaznotok, de már várni fognak téged, és megölnek. Ha egy héttel hamarabb mész oda, meg tudod akadályozni azt, ami miatt kirobban a háború. A Föld megmenekül, és te is életben maradsz.

Értetlenül rázom a fejem, nem akarom elhinni, amit mondott.

- Jonghyun ebbe sosem menne bele. Mármint te… az én időmben.

- Így van, épp ezért kell egyedül menned. Használd ezt – nyújt felém egy fémborítású valamit. Ahogy azonban végighúzom rajta az ujjam, ugyanolyan kijelző jelenik meg rajta, mint a glass felületén. – Ezzel vissza is tudsz térni a jelenedbe. Sietned kell, mert bármelyik percben észlelhetik a jelenléted.

Nem jön ki hang a torkomon, és a szívem idegesen kezd kalimpálni. Szótlanul meredek a színes fényektől villódzó fémlapra. – Beállítottam az időt, csak el kell indítanod. Menj! Sietned kell! – néz rám kérlelve, miközben vállamra csúsztatja kezét. Szemei őszinteséget és aggodalmat sugároznak. Ő nem akarhat ártani nekem…

Előveszem a jegyzetfüzetem és a tollam, s egy rövid üzenetben közlöm kollégámmal, hogy egy ideig ne várjon vissza, de ne is aggódjon miattam. Elrejtem a papírlapot a fa odvában, amelyet már többször használtuk erre a célra.

Körbenézek, és egy embert sem látok a közelben, így szó nélkül bólintok a középkorú Jonghyun felé, majd megnyomom az indító gombot. Hirtelen sötétzöld fénygyűrűk jelennek meg körülettem, majd újra a szokásos érzést élem át.

*

  Ugyanott találom magam a parkban, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nyár van. A szokásos fát mintha azóta megnyirbálták volna; törzse vastagodott ugyan, lombkoronája azonban mégsem terebélyesedett.

Ahogy körbepillantok, egy bicikliző nő és egy gördeszkás fiú is elhalad mellettem, de látszólag ügyet sem vetnek arra, ahogy csak úgy a semmiből megjelenek mellettük. Talán itt már teljesen hétköznapi dolog az időutazás?

Megfordulok, és az ismerős épületrengeteg látványa tárul szemem elé, amely azonban mégis más. A legnagyobb toronyépületet lebontották, helyette azonban egy másik magasodik, amely még jól láthatóan nincs kész. A környező épületegyüttest is modernizálták, mintha a régi irodaházak helyén újakat, más stílusúakat emeltek volna.

Ahogy feljebb tekintek, jól látom, a csodaszép kék színben pompázó eget, és a város felett cikázó madarakat. Hirtelen azonban megakad a szemem egy közelebbi, alacsonyabb épületen, amelynek tetején három ember ténykedik valamit. Hunyorítva próbálom kivenni mozdulataikat, de mindhiába, túl messze vannak.

Ekkor jut eszembe, hogy nem is kérdeztem meg az engem ideküldő Jonghyuntól, mit kell tennem ebben az időben, hogy megakadályozzam a katasztrófát. Gyomrom liftezni kezd az idegességtől, tenyerem pedig ökölbe szorul. Ebben a pillanatban azonban valami megböki a nadrágom szárát.

Óvatosan fordulok meg, és egy pórázon sétáló kutyát pillantok meg, aki farkcsóválva néz szemeimbe. Mosolyogva nyújtom felé a kezem, és végigsimítok dús, göndör bundáján. Pórázát végigkövetve felnézek gazdájára, egy jól öltözött, ötvenes úrra, és felismerem benne Jonghyunt. Szinte a szám is tátva marad a meglepődéstől.

- Maga… mármint, te… hogy… ? – dadogom, mire megszólal. Hangja mélyebb és élcesebb, de egyértelműen ő az.

- Örülök, hogy épségben ideértél - mosolyog rám. – Nincs vesztegetni való idő. Észrevetted azt a három embert odafent? – mutat az alakok felé, akiket én is kiszúrtam az előbb. – Amint látod, a jeladót lebontották – mutat bal irányba, és ekkor tűnik fel, hogy valóban eltűnt a kis fém dobozka, amely információt sugárzott rólunk a világűrbe. -  A kormányunk többé nem barátkozni akar az idegenekkel, más terveik vannak. Annak a három egyetemistának odafent fogalma sincs, milyen lavinát indítanak el a legújabb teleszkópjuk kipróbálásával. A földönkívüliek békében szeretnének elhaladni mellettünk, ezek a srácok viszont észreveszik őket, és persze, rohannak a médiához. Gondolom, kitalálod, mi az eredmény. A kormány nagyravágyásból támadást indít ellenük, ezzel pedig kitör a háború, amelynek mi csak a vesztesei lehetünk. Ha azonban az idegenek észrevétlenül elmennek mellettünk, újabb majd’ ötven évbe kerül, mire felfedezik őket. Ekkor már egy olyan felvilágosult gondolkodású ember fogja vezetni az országunkat, aki békés eszközökkel irányít, és így mindkét faj számára gyümölcsöző együttműködés kezdődik. Érted már, miért vagy itt? – pillant szemeimbe, de én teljesen lemerevedve állok vele szemben. Végiggondolom, amit eddig mondott, és lassan bólintok egyet.

- És épp nekem kell megmentenem a világot? Hiszen még önmagamat is képtelen vagyok megvédeni. Mégis, milyen elcseszett hős lennék én?  - mutogatok magamra.

- Nem hősnek kell lenned, csak az eszedre és az ügyességedre van szükség. Te gond nélkül be tudsz jutni az épületbe, és annak a módját is jól ismered, hogy tedd működésképtelenné a teleszkópot, úgy, hogy jó pár napba teljen megjavítani. Semmi mást nem kell tenned.

- Remek, szóval jó vagyok abban, hogy tönkretegyek egy jövőbeli eszközt, és ezért kellett idejönnöm. Igazán hízelgő… És mondd, ha te is tudsz erről, mármint ebben az időben, akkor miért nem szóltál annak a Kibumnak, aki itt él? – kulcsolom össze magam előtt kezeimet.

- Az az igazság, hogy… - akad el egy pillanatra a hangja - a 2029-ben élő énem csak neked szólhatott, ugyanis az ottani Kibumot már megölték, mielőtt te odautaztál. Ebben az időben többé már nem élsz, mert a jövőből visszautazva eltávolítottak az útból – hajtja le fejét, kutyájának pórázát fixírozva. – Ezért is mondtam, hogy sietned kell, mert ez akármikor megtörténhet újra. – néz megint szemeimbe. – Az a három gyerek egész pontosan… - pillant ultramodern órájára, amelyet nem is számok díszítenek, hanem számomra érthetetlen vonások – tizennyolc perc múlva ebédelni megy. Innentől számítva fél órád van, hogy beosonj, tönkretedd a teleszkópot, és visszamenj a saját idődbe.

Megölnek… emiatt megölnek – kavarog a fejemben a szó, és egy pillanatra inamba száll minden bátorság. – Meg tudod csinálni, én jól ismerlek! Használd ezt, így átjutsz az ujjlenyomat-felismerőn. Csak tedd lazán az ujjbegyedre – nyom a kezembe egy kis tasakot.

Ahogy kibontom, egy hajszálvékony, gumiszerű anyagot találok benne, amely az ujjam végére illesztve szinte beleolvad a bőrömbe. Vigyorogva nézegetem az eredményt, mire ő újra megszólít:

- Menj gyorsan!  - bátorít, és valahogy úgy érzem, azt kell tennem, amit mond. Testem önkéntelenül cselekszik; átölelem őt, és azzal a lendülettel indulok is. Néhány lépés után visszanézek rá. Szemeiben aggodalommal átitatott izgalom ül. Menni fog!

A hatalmas épület bejárata elé érve órámra pillantok. Még két perc, mielőtt elindulhatnék. A biztonság kedvéért azonban úgy döntök, tovább várok egy kicsit.

Emberek tömege siet ki és be a kapukon, én pedig észrevétlenül vegyülök el köztük, majd könnyűszerrel be is jutok. Csak ámulok a hatalmas belső teret szemlélve, úgy érzem magam, mintha nem is ezen a világon lennék. Szemkápráztató fémes csillogás tölti be a teret, amelyet csak a padló feketesége ellensúlyoz kissé.

Sietve indulok a liftek felé, legalábbis arra számítok, hogy a szokásos helyen találom őket. Szerencsém van, mégis megtorpanok egy pillanatra a számomra ismeretlen jelek láttán, amelyek a szerkezet belső oldalán díszelegnek.

Csak a legfelső lehet a tető – gondolom magamban, majd megpróbálom megnyomni az alatta levő gombot, de rá kell jönnöm, hogy az valójában nem egy gomb. Tanácstalanul toporgok, mire hirtelen megszólal egy hang:

- Üdvözöljük. Kérem, közölje, melyik szintre kíván menni. – Ijedtemben megtántorodok, de aztán gyorsan kinyögöm:

- Tető.

- A Hiku negyvenes felvonó mindig rendelkezésére áll – motyog tovább, én pedig csak reménykedni tudok, hogy jó helyre érkezem.

Ahogy kinyílik a lift színjátszó ajtaja, arcomat megcsapja a forró szél.

- Ez az!  - örvendezek, mikor tudatosul bennem, hogy valóban a tetőre érkeztem meg. Körülnézve meg is pillantom az ultramodern teleszkópot. Ultramodern, de még mindig lencsék bonyolult rendszere alkotja a lényegét. Fogalmam sincs, hogy kell szétszerelni, de addig piszkálom, feszegetem, amíg az egyik láb ki nem mozdul a helyéről, és az egész a tetőre nem zuhan.

Lehajolok érte, hogy szemügyre vegyem, és azt látom, hogy szinte minden lencse darabokra tört benne. Ezt aztán már hiába kötik rá a szuperokos hálózatukra, hogy magától forduljon az égitestek irányába... Vigyorogva porolom le magam, mint aki jól végezte dolgát, és órámra pillantok. Még kilenc perc.

Visszasétálok a liftbe, amelyről kiderül, hogy nem ismeri a ’földszint’ szót. Csak sorolom a szavakat, amik eszembe jutnak, mire végre a ’nulladik szint’ kifejezésre bezárulnak az ajtók.

A parkból akarom indítani hazautazásom, de még előtte el szeretnék búcsúzni Jonghyuntól. Ő viszont sehol nincs. Csalódottan lógatom karjaimat a testem mellett, de az a tudat vigasztal, hogy én, egy kis ember elvégeztem, amit kellett, ő pedig ott fog engem várni a saját időmben.

Előveszem a fémesen csillogó lapot, amit tőle kaptam, és azon valóban szerepel egy másik, furcsa jelekből álló sor.

Biztosan mi időnk koordinátái – mosolyodok el. Már szinte otthon érzem magam, a puha ágyamban, ahogy megnyomom a gombot. Újra előtűnnek a villódzó zöld gyűrűk, én pedig lehunyom szemeimet. Biztos vagyok benne, hogy mire újra kinyitom őket, a tavaszi virágdíszbe borult parkunkat fogom megpillantani

*

Mielőtt azonban látásom működésbe lépne, különös szag csapja meg az orrom, miután megérkezem; olyan, mint amikor tüzet gyújtunk, és válogatás nélkül mindent elégetünk. Hirtelen megérzem a levegő hidegségét is, ami szinte az ereimig hatol.

Kinyitom a szemeimet, de nem akarok hinni nekik. Tél van, de ami ennél sokkal rosszabb, valami különös, szürke anyag borítja a szokásos épületeket; amelyek ezúttal is egész másképp festenek, mint az én időmben. Mintha csak hamu lenne.

Jobban megnézve jól látszik, hogy ablaküvegeik kihulltak, és ekkor tűnnek szembe az egyik toronyház romjai, melyek közül szürke füst száll fel a levegőbe. Zavarodottan fordulok körbe; csak egy pad árválkodik ezen a helyen, amely korábban nem volt itt.

És ekkor megjelenik Jonghyun. Látszólag nem öregedett az előző állapotához képest, és ettől még inkább megfeszíti végtagjaimat a düh, ahogy arcába nézek. Ő maga is ideutazott? Lehelete meglátszik a hidegben, amit én ekkor már szinte nem is érzékelek. Szóra akarja nyitni a száját, amint megpillant, de én megelőzöm. Kabátja gallérját megragadva kérem számon:

- Mégis, hová küldtél engem? És mi történt itt? Nem úgy volt, hogy megmenekülünk, ha elrontom azt a teleszkópot? – förmedek rá.

- Kibum, ez… nem ilyen egyszerű - hörög ujjaim szorításától, én pedig nem is értem, miért nem vet le magáról, hiszen megtehetné; jóval erősebb nálam. -  De most nincs időm ezt elmagyarázni, gyorsan el kell tűnnünk innen.

- Dehogynem egyszerű! Átvertél, és elárultad a Földet, hogy az űrlényeknek segíts! Talán nem így van?  - rángatom eszeveszetten. – Hogy tehetted? Én megbíztam benned, és… – fagynak torkomra a ki nem mondott szavak, miközben kétségbeesésemben elerednek a könnyein.

- Senkit nem árultam el.  Én... nektek is segíteni akartam, és a saját fajtámnak is – feleli még mindig rezzenéstelen arccal.

- Hogy micsoda? – kerekednek el a szemeim, és mindkét kezem lecsúszik róla a döbbenet hatására. Biztos rosszul hallottam…

- Így igaz, magam is közülük való vagyok. A Xilo bolygóról jöttem, amely eléggé hasonlít a Földre, csak másfélszer nagyobb. Tudod, mi tulajdonképpen hüllők vagyunk, az őseink hasonlóan néztek ki, mint a ti dinoszauruszaitok. A testünk és az agyunk felépítése nagyon hasonló, mint a tietek, a lényeges különbség az, hogy mi képesek vagyunk felvenni bármilyen biológiai lény külsejét. Valójában így nézek ki - csukja be a szemeit egy pillanatra, majd a következőben szinte elsápadok, ahogy megpillantom zöld bőrét. Arcvonásai és teste viszont épp ugyanolyan, amilyennek az én időmben láttam őket. – Azt a feladatot kaptam, hogy tanulmányozzalak, de most már…

- Szóval, te is egy átkozott űrlény vagy? Pont te? – szakítom félbe. A szívemet tépő fájdalomtól remegni kezdek, a könnyeim pedig még mindig potyognak. Ez biztos csak egy rossz álom...

- Tudod, a fajom sokáig primitívnek tartotta a tiédet. A ti időtökben mérve éveken keresztül figyeltük a viselkedéseteket, és nem értettük, miért hagyjátok, hogy az érzelmeitek irányítsanak titeket.  Miért ennek rendelitek alá a fontos döntéseiteket, a fajfenntartásotokat, ahelyett, hogy mindent a matematika, a logika, és a tudomány vezérelne, amelyben már elég magas szintre jutott a tudásotok? A mi világunkban nincsenek érzelmek. Az első dolog, amit megtanulunk, hogy az érzelmek viszályt szítanak köztünk, és sebezhetővé tesznek, így minden ételünkbe juttatnak számunkra blokkoló anyagot, hogy ezt megelőzhessük. Logikusan és ésszerűen tesszük a dolgunkat, építünk és rombolunk, fenntartjuk a fajunkat, erről szól az életünk. Engem azért küldtek az idődbe, hogy közelről megfigyeljelek, s rávegyelek, hogy segíts nekünk.

- Szóval, elismered, hogy mindvégig csak kihasználtál… - nézek rá ölésre kész tekintettel, ő viszont továbbra sem tűnik idegesnek vagy ijedtnek.

- Bevallom, az első pár hónapban valóban így tettem. Folyamatosan figyeltelek, és mindent lejegyeztem rólad, később azonban minden megváltozott. Ha az otthonra gondoltam, a te Földedet láttam magam előtt, és ha rád gondoltam… - akad el a szava – Nem is tudom megfogalmazni…

Ekkor azonban neszezést hallunk magunk körül. Időm sincs utánajárni a dolognak, Jonghyun átölel, és újra felvillannak az ismerős zöld gyűrűk.

*

Egy olyan világ rémlik fel szemeim előtt, amely hasonlít is a miénkhez, de sokban különbözik is tőle. Az ég ugyanolyan kék, mint a miénk, a mellettünk álló fák viszont nem magasabbak másfél méteresnél, tenyérnyi leveleik színe pedig inkább emlékeztet a salátára, mint a mi faleveleikre.

Csak bámulok körbe-körbe, akár egy kisgyerek az állatkertben. Bár hálával tartozom Jonghyunnak, amiért megmentett, nem igazán értem, miért is tette ezt, azok után, amit a világommal művelt; ez a dolog pedig minden látnivalónál jobban érdekel. Elindul, arra kérve, hogy kövessem, amit meg is teszek.

- Mondd, miért kellett elpusztítanotok az egész épületet? – teszem fel az első kérdést.

- Mert ott voltak a legerősebb űrhajóitok. Amerikában is épült a tietekhez hasonló, álcázott bázis, de a ti hajóitokat küldték volna ellenünk, amint észlelik a jelenlétünket. El kellett pusztítanunk őket, nem volt más választásunk. Egymagam képtelen lettem volna az egyetemisták teleszkópját, és az űrhajókat is semlegesíteni az alatt a kevéske idő alatt, ezért volt szükségem rád.

- Ha megtámadtunk volna titeket, az biztosan áldozatokat követelt volna; ezt pedig nem akartátok, amit meg is értek. De arra nem gondoltál, hogy ha felrobbantasz egy épületet, a mi fajunkból is több százan meghalnak?

- Nem volt halálos áldozat – mondja ki nyugodtan, én pedig homlokráncolva nézek rá. – Kiszámoltam azt az időpontot, amikor a lehető legkevesebb veszteséggel hajtható végre a robbantás, így csak pár ember sérült meg könnyebben, de mindenki túlélte. - Mondandóját hallva hitetlenkedve forgatom szemeimet:

- Ha úgy van, ahogy állítod, miért nem árultad el nekem az igazat?

- Mert matematikailag elenyésző volt az esélye, hogy akkor is segítesz, ha elmondom, hogy el fogom pusztítani az űrhajóitokat.

- Matematika… Mindig is utáltam - húzom el a szám, ami mégis lassan mosolyra húzódik.

Valamiért úgy érzem, hihetek neki. Még azok után is, ami történt, még azok után is, hogy a bőre smaragdzöld színben pompázik. Nem találom ijesztőnek, és a dühöm sincs már jelen.  – Köszönöm, hogy… megmentettél – nyögöm ki. - De elmondanád, miért tetted?

- Azért, mert nagyon féltem, hogy bajod esik. Ha nem hozlak ide, megöltek volna. Azt hiszem, ezt hívjátok aggodalomnak.

- Aggodalom? – kerekednek ki a szemeim. - Nem azt mondtad, hogy ti elnyomjátok magatokban az érzéseket?

- Így van. Csakhogy néhány hónappal azután, hogy a Földre küldtek, elfogyott az ellenszerem. Gondoltam, másnap ideutazom egy nagyobb adagért, amikor viszont reggel felébredtem, minden megváltozott. Ahogy megpillantottam a felkelő napotok sugarait, különös melegséget éreztem belül, azután megláttalak téged, és ismét erőt vett rajtam valami hasonló, de sokkal intenzívebb dolog; mikor pedig fegyvert fogtak rám, remegni kezdtem. Az első pillanatban megrémített ez a sok újdonság, de meg akartam tapasztalni, hogyan is működik ez nálatok, ezért innentől kezdve nem vettem be semmit, hogy elhallgattassam az érzéseimet.

- Intenzívebb dolog? Ezt hogy érted? – teszem fel a kérdést, ami leginkább kikívánkozik belőlem.

- Valami olyan, amitől elhagy az erőm, mégis át tudnám törni a legkeményebb falat is; amitől egyfolytában téged látlak magam előtt, és csak arra tudok gondolni, hogy meg kell védenem minden bajtól. Kötődés, vonzódás, szerelem… Valahogy így nevezitek ezt – néz rám látszólag zavartan, nekem pedig akkorát dobban a szívem, hogy attól félek, meghallja, megszólalni viszont képtelen vagyok – Megfigyeltem, hogyan mutatjátok ki az érzéseiteket egymás iránt, de valahogy sosem mertem megpróbálni.

- Azt… mondod, szeretsz? – megállok, és megfogom a csuklóit. Belenézek nagy, sötét szemeibe, ő pedig úgy pillant vissza rám, akár egy kiskutya. Arca hirtelen lángvörösre vált, ami még zöld bőrén is jól látszik. Mosolyra húzódik a szája, majd lehajtja a fejét.

- Azt hiszem - pillant fel újra szemeimbe. – És a mosolygást is tőled tanultam, te értetted meg velem a jelentését. Mikor veled vagyok, folyton csak mosolyognék – néz rám olyan édesen, hogy egészen elfeledkezem róla, hogy ő egy Földön kívüli lény, és csak azon jár az eszem, bárcsak megcsókolhatnám.

Lassan közelítek felé, ő pedig nem mozdul. Megrezzen, ahogy szájához érek, de csakhamar a derekamon érzem tenyereit, amint ízlelgetni kezdem ajkait. Először nagyon óvatosan csókol, de azután átveszi az irányítást.

Igen, épp egy Földön kívülivel csókolózom egy idegen bolygón, mégis, ebben a pillanatban vagyok a legboldogabb...

Eltávolodik tőlem, s hirtelen felszántja a tenyerem bőrét körme hegyével, majd a sajátjával is ugyanezt teszi. Felszisszenek a fájdalomtól, de még mielőtt bármit is tehetnék, összekulcsolja az ujjainkat.

- Mit csinálsz? – nézek rá, de még mielőtt válaszolni tudna, a földre rogy. Nyöszörögve fetreng lábaim előtt, mégis olyan görcsösen fog, hogy képtelen vagyok szabadulni a szorításából. – Te szenvedsz! Ne tedd ezt! – kérlelem kétségbe esve, de a következő pillanatban zöld bőre lassan rózsaszínre kezd színeződni.

Elengedi a kezem, majd szembeáll velem:

- Így már én is ember vagyok a vérednek köszönhetően – mosolyog rám.

- De… de… miért nem mondtad, hogy erre készülsz? Halálra rémítettél! – erednek el a könnyeim, s földre szegezem a tekintetem. Csak ekkor tűnik fel, hogy ezen a világon a fű nem is zöld, hanem lila színű.

- Azért, mert nagyon kevés volt a valószínűsége, hogy beleegyeztél volna, ha elmondom, hogy fájdalommal jár. - Válaszát hallva villantok rá egy sunyi vigyort:

- És most mi a legvalószínűbb dolog, ami megtörténhet?

- Az, hogy megcsókolsz – feleli gondolkodás nélkül.

- Túl jó vagy a valószínűség-számításban – húzom közelebb magamhoz, hogy újra birtokba vehessem rózsaszín ajkait.  

- Van egy apró holdunk, amelynek SHINee a neve – szólal meg néhány perccel később, miután eltávolodik tőlem. – Az éghajlat hasonló az ittenihez, csak a napok rövidebbek. Itt élnek azok a kevesek, akik nem akarták feladni az érzéseiket a tökéletesség érdekében. Velem jönnél oda? – fürkészi tekintetem, én pedig némán bólintok.

Átölel, majd lehunyja a szemeit. Még látom megjelenni testünk körül a zöld gyűrűket, majd előttem is elsötétül minden.

*

Csodás türkizkék világ vesz körbe minket, ahogy megérkezünk. Az a legvalószínűbb, hogy itt boldogok lehetünk…

...Ézemi...  

Engesztelés a föld felett (Onew & Key)

Néha észre sem vesszük, hogy egyszerűen elsétálunk amellett, akit szeretünk; nem foglalkozunk a vágyaival, elsiklunk afelett, hogy kimutassuk az érzéseinket. Néha pedig ez a valaki a leglehetetlenebb helyzetben ébreszt rá minket, mekkora hibát követtünk el, így követelve jogos elégtételt...

Ez a történet két szemszögből íródott. Jinkit Kirichan személyesíti meg - akinek ezúton is köszönöm, hogy bevezetett a szerepezés világába -, az ő részei kék színűek, én pedig Kibum bőrébe bújtam, akinek rózsaszínnel szedtem a sorait.

Műfaj: szerepjáték, smut
Figyelmeztetés: yaoi és 18+

  

Már megint Japánba repültünk, de ezúttal sem unatkoztunk; az egész gép tőlünk zengett, főleg Minho kacagásától, aki teli szájjal hahotázott. Legtöbbször elmegy az étvágyam az ilyesmitől, de most nagyot kordult a gyomrom, figyelmeztetve, hogy semmit se ettem még aznap.

Jinki szokás szerint mellettem ült, s térdemen körözött mutatóujjával. Szereti a rövidgatyáimat, mert így mindig simogathatja a bőrömet; legalábbis ezt súgta a fülembe, majd meghallotta gyomrom hangját, és elővette a szendvicsemet a táskámból. Nem adta volna csak úgy ide, nem... Valamit várt érte.

***

Egész végig próbáltam mosolyogni, de egyáltalán nem voltam jó kedvemben, mert már olyan rég voltam kettesben Kibummal, erre meg... Most jön ez a hülye japán turné, ami romba dönti az én nemi életem. Alig lesz alkalmunk együtt lenni, sőt... A többiek is a nyakunkon fognak lógni, de nekem most kell Bum. Most azonnal!

- Azt hiszed, ilyen könnyen megkapod? - vigyorodtam el, mikor nyúlt a szendvicsért. - Ahhoz meg kell tenned pár dolgot - suttogtam a fülébe.

Kibum már valószínű unhatta, vagy nagyon éhes lehetett, mert egy "csak mondjad már" fejet láttam magam előtt.

Mindig ilyen. Teljesen ki vagyok készülve, és ő mindig ilyen! Nem érzi, hogy már nem bírok magammal? Még a végén a sok ellenkezésével azt váltja ki belőlem, hogy megcsaljam. Bár... úgysem lennék rá képes.

        - Szopj le!

***

- Hogy mi? Itt? - kerekedtek nagyra a szemeim, miután arra kért, szopjam le. Persze, a kelleténél hangosabbra sikerült a kiakadásom, így hirtelen mindenki elhallgatott. - Nem, nem foglak megetetni, ne is várd! - játszottam az agyam a többiek előtt, ami ki is váltotta a megfelelő hatást.

-Bébi Jinki kér egy cumit? - gügyögött Minho, mire belőlem is kitört a röhögés. Szerelmem viszont láthatóan nem találta ezt viccesnek, összevont szemöldökkel méregetett, ujjbegyeit pedig a combomba mélyesztette. Csak nem...?

***

Mi a...? Direkt húzza az agyam? Szép! Majd meglátjuk, hogy mit kap, ha kér valamit tőlem.

- Jól van, Kibum... - néztem rá mérgesen, majd hozzávágtam a szendvicset és kimentem a mosdóba.

Velem nem fog szórakozni! - léptem be a kis helyiségbe. A tükörbe néztem, majd nagy levegőt vettem és tudtam, akármilyen ideges is vagyok, az azért van, mert nem vagyok kielégülve napok óta.

Bezártam az ajtót, majd kigomboltam nadrágomat és az alsómba nyúlva elővettem elhanyagolt tagomat. Óvatosan húzni kezdtem a bőrt, s lelki szemeim előtt Kibum kéjes nyögései jelentek meg. Annyira hiányzik már, hogy ahhoz a tökéletes bőréhez érjek.

Legnagyobb élvezetemet azonban egy hangos kopogás zavarta meg. Bum volt az. Tudta, hogy én vagyok bent, és követelőzött, hogy engedjem be.

Azt várhatja. Ha ő ilyen, akkor én is! - dünnyögtem magamban. Viszont mikor próbált bocsánatot kérni, megenyhültem.

         - Akkor nyögjél egy kicsit és beengedlek! - mondtam az ajtó másik oldaláról vigyorogva.

***

Ennyire kíván? Bár, ha belegondolok, nem is igazán emlékszem, mikor voltunk utoljára együtt. Á, megvan, a musical után. Cseppet sem zavarta, hogy nyakig ki vagyok festve, mindenkit elzavart, és magunkra zárta az öltöző ajtaját. Ó, a teste, a hangja... De pont egy vécében? Aish, se tisztaság, se kényelem. Mégis, mi a fenét csinálhat még odakint?

- Jinki, engedj be, kérlek! - kopogtam a vécéajtón. - Sajnálom, hogy elhanyagoltalak - próbáltam szinte az ajtóra simulni, hogy mások ne hallják, mit mondok.

- Akkor nyögjél egy kicsit, és beengedlek.

Most tényleg éppen…? Ó, miért ilyen jó a fantáziám? Ezzel az egy mondattal elérte, hogy én is őrülten kívánjam.

- Ne csináld! Ne csináld nélkülem, kérlek! Nem bánod meg, ha beengedsz - tapadtam az ajtóra. Elképzelni, mit művel magával azonnal megkeményített odalent. 

***

Ah... Most meg már jönne. Hát, kicsi Bummikám, megszívtad, mert most én foglak téged elutasítani. 

-  Sajnálom - mondtam játékosan -, de ha nem nyögsz, nincs semmi! - vigyorogtam. 

Először csak zsörtölődést hallottam a vécéajtó másik oldaláról, később azonban egy halk nyögés is felcsendült. Elképzeltem, hogy belepirulva nézeget jobbra-balra, hogy jön-e valaki, miközben ő nyögdécsel.

          - Nem hallom! - mondtam, ahogy újra játszadozni kezdtem magamon. - Hangosabban!

Kibumot egyre jobban hallottam, ami annyira beindított, hogy alig kellett pár másodperc ahhoz, hogy elérjek a csúcsra, de akkor hirtelen elhallgatott. 

- Va-valami baj van? - hallottam meg egy női hangot. Talán a stewardess lehetett.

***

Ne már! Csak nyögjek, miközben ő simogatja azt a tökéletesen szép farkát? - nyöszörögtem az ajtó előtt, de hajthatatlan volt. Elnéztem mindkét oldalra, szerencsére senki se tartott arrafelé, így eleget tettem a kérésének. Persze, szokás szerint telhetetlen volt, azt akarta, hogy hangosabb legyek.

Hallottam a szuszogását, és egyre szűkösebbé vált a nadrágom, miközben szinte az ajtóra cuppanva nyögdécseltem. Ez már kínzás...

Ekkor viszont cipősarkak kopogását véltem hallani, és gyorsan vigyázzba vágtam magam.

- Valami baj van? - kérdezte a stewardess.

- Ööö, semmi, csak... a barátom összekente a... kedvenc tollamat lekvárral, és most lemosatom vele - nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. A nő biztos komplett hülyének nézett, de legalább elhúzott, Jinki viszont jól szórakozott odabent, elfojtott kacagásából ítélve.

***

Toll? Ez hülye... Jézusom, Kibum! - alig bírtam visszatartani a nevetésemet. A jókedvemnek "hála" - inkább szerencsétlenségre -, már nem is voltam olyan kemény. Felhúztam nadrágom és újból nekilapultam a műanyagnak.

Mikor hallottam, hogy elmegy a stewardess, akkor kinyitottam résnyire az ajtót, és berántottam rajta Kibumot. Ijedve esett a karjaimba, majd mikor bezártam kulcsra az ajtót, műanyag lapnak nyomtam.

-  Na, szeretnéd, hogy játszadozzak rajtad? - bal karomat mellé támasztva néztem nagy szemeibe. - Mert rossz voltál, ezért megbüntetlek - suttogtam ajkaimba harapva. Kínozni akartam, nem szerettem volna neki megadni azt, amit szeretett volna. - Lássuk, meddig bírod - hajoltam még közelebb arcához, s szinte már alig volt köztünk valami. Éreztem bőre melegségét és szapora lélegzetét hozzám csapódni. 

Kezeimet óvatosan végigvezettem felsőtestén, és mikor majdnem ágyékához értem, egyből odakapta kezét.

-  Mi az? Nem akarod? - nevettem huncut módon, majd megragadtam mind a két karját és feje fölé szorítottam egyik kezemmel. A jobb tenyerem oda kúszott, ahova szeretett volna, mire egy kéjes nyögés hagyta el a száját. - Szeretem, amikor ilyen vagy. 

***

Nem nyugodott le, sőt... Magának akart, úgy, ahogy ő szeretné. Próbáltam neki ellenállni, de csakhamar lefogott, míg épp csak annyira ért hozzám, hogy szinte fájjon.

-  Ha elengedsz, megkapod, amit szerettél volna - lihegtem fülébe, és hogy segítsek neki a döntésben, végignyaltam forró nyakán, amit egy halk nyögéssel díjazott. Lassan lecsúsztak rólam a kezei, így én is szabaddá váltam. - Azonnal nekem esnél? - tapadtam ajkaira, és éreztem, ahogy elernyednek izmai.

Végre hozzáfértem testéhez, amit azonnal birtokba vettem, pólója alá nyúlva. Fokozatosan haladtam lefelé, míg el nem értem a legszebb részét.

***

Mikor végignyalt érzékien nyakamon, tudtam, hogy ott nekem végem, és nem tehetek ellene semmit, pedig most tényleg meg akartam büntetni. Nem akartam hagyni magam, egyáltalán nem. 

Azonban, ahogy keze lecsúszott rám, felnyögtem. 

Nem engedem magam! - vettem ismét át az irányítást. Megfogtam rakoncátlan kezét és mellkasához szorítottam. Egész testemmel a műanyagfalnak nyomtam és homlokommal az övének dőltem. 

-  Most tényleg nem az lesz, amit te akarsz - suttogtam kéjesen, majd megharaptam ajkát, amire felszisszent. - Annyira felfalnálak, de most nem csinálok semmit. Mondtam, hogy megbüntetlek... - mosolyodtam el szélesen. Megnyaltam orra hegyét, majd felső ajkát. Mohón kapott volna ajkam után, de én nem engedtem neki. - Nem, nem! - mondtam szórakozottan. - Majd, ha jó leszel - simítottam végig oldalán, erre megrezzent. - Legszívesebben letépném rólad a ruhád, aztán mélyen beléd tolnám, úgy... ahogy szereted. Hangosan nyögdécselnél alattam és azt kívánnád, hogy még mélyebben, még gyorsabban, még izgatóbban dugjalak - nyaltam meg füle hegyét is. - De... rossz voltál... - hajoltam elé. - Nem kapsz semmi ilyet - vigyorogtam.

***

Kéjes hangján ecsetelte, miket tenne velem. Tudta, hogy úgy is kínozhat, ha hozzám se ér, mégis, minden eszközt megragadott, hogy tovább szítsa a belsőmben tomboló vágyat. Mindjárt szétrobbanok, de tudom, hogy ő sem bírja ki sokáig. Bal kezemet viszont szabadon hagyta. Óvatlan voltál, édes...

-  Tudod... mielőtt lefogtál, épp arra készültem, hogy jó legyek hozzád - néztem hívogatóan szemeibe. Nem adhattam meg magam neki, még nem; abban pedig szinte biztos voltam, hogy ennek képtelen ellenállni, bármilyen kanos is. - Megszabadítottalak volna ettől - markoltam meg formás hátsóján a vékony anyagot, mire megszorította fogva tartott kezem -, felültettelek volna a vécékagylóra - araszoltam ujjaimmal oldalán és hasán -, és kényeztettem volna ezt itt - markoltam rá duzzadó férfiasságára, mire halk nyögés párolgott ki ajkai közül. - Leszophatlak gyorsan és egyszerűen, de ha átadod nekem az irányítást, sokkal maradandóbb élményben lesz részed - fogtam két ujjam közé selymes makkját, amit már tökéletesen éreztem nadrágján keresztül is.

Sóhajtva nyomta merevségét tenyeremhez. - Tudom, mire vágysz. Büntethetsz, és irányíthatsz, és akkor két perc alatt elélvezel, de ha elengedsz, azt is elfeledtetem veled, hogy lehet rám haragudni - duruzsoltam a fülébe, és éreztem, hogy enged a szorítása. - Gyere - toltam a vécé felé ígéretemhez híven, melynek lecsuktam fém tetejét.

***

- Gyere - ragadta meg csípőmet és ráültetett a vécére.

- Ugye, tudod, ha valami rosszat csinálsz... én nagyon meg tudlak leckéztetni - néztem csillogó, rókaszemeibe. 

Egy sunyi mosoly jelent meg a szája szélén, majd egy kicsit letornászta rólam a nadrágot és úgy nyúlt már napok óta kielégítetlen részemhez. Lassan, szinte kínzóan mozgatta azokat a vékonyka ujjakat körülöttem, ami teljesen kikészített. Vágytam arra, hogy érezzem nyelvét magamon, ha már ilyeneket ígérgetett. 

- Kibum... - ragadtam meg haját -, ha nem csinálsz valamit, akkor sajnos nem lesz sok szereped, csak alattam nyögni - hajoltam közel füléhez. Már nem tudtam rendesen venni a levegőt, csak kapkodtam utána. - Bár... azt szereted... - simítottam végig arcán, majd egy vad csók után ágyékomra hajtottam fejét. 

***

- Hová sietsz, édes? Még csak negyed órája szállt fel a gépünk, több mint egy fél óránk van – leheltem rózsaszínű makkjára, mintha csak egy mikrofonba beszélnék. Persze, azonnal arra utasított, hogy csak csináljam. – Jól van, ha ezt akarod… - fogtam rá merevségére a makkja alatt, és azonnal számba szippantottam azt.

Nyelvem táncot járt legérzékenyebb része körül, mire kéjesen nyögdécselni kezdett. Ujjaimat ellazítottam, és épp olyan tempóban kezdtem le-fel húzogatni a bőrt, ahogy ő szereti. Tudtam, hogy ezt nem bírja sokáig, de a biztonság kedvéért másik kezemmel a heréi mögé nyúltam. Jól ismertem érzékeny pontját, és ahogy rátapintottam, az egész teste megremegett.

Lefogta a kezem, azzal, hogy nem akar ilyen hamar elmenni.

- Na, tessék… Miért nem hallgattál rám? – hajoltam füleihez, majd hirtelen a kellő helyen megszorítottam egyre keményedő férfiasságát, miközben elvettem a másik kezem. – Így már jobb egy kicsit, igaz?

***

Direkt játszadozott velem. Tudta nagyon jól, hogy ott milyen érzékeny vagyok és csak azért is birizgált. Annyi ideig hagyta, hogy szenvedjek nélküle, most nem élvezhetek el ilyen könnyen! 

Remegtem egész testemben, de mihelyst elemelte kezét heréim mögül, egy nagyot sóhajtva megkönnyebbültem.

- Így már jobb egy kicsit, igaz? - kéjesen dörmögött a fülemben.

- Ha... - lihegtem -, harc... hát legyen harc! - ragadtam meg kezét, ami épp egész hosszomat kényeztette. Magamhoz szorítottam vékony derekát, ami már annyira hiányzott - jól esett végre így érinteni őt. - Tudhattad volna, hogy ha a tűzzel játszol, akkor megégeted magad. Már annyira régen voltam veled, édes. Túlságosan is szenvedtem miattad. Elvonási tüneteim voltak, és valahogy már untam a saját érintésemre elélvezni. De tudod, mi volt a legszebb? Hogy akármennyire is haragudtam rád, nem bírtam mást magam elé képzelni - haraptam bele megfeszült nyakába, ami egy halk sóhajt váltott ki belőle. - És most végre itt vagy. Legszívesebben egy ágyban marcangolnálak darabokra, ízlelném a forró ajkad, érezném kemény farkad és markolgatnám azt a kis formás segged - csaptam rá egyet hátsójára, majd belemarkolva élveztem a nekem kijárt kis örömömet. 

***

Hirtelen magára rántott, és a csípőmhöz nyomta merevségét, miközben arról szövegelt, mennyire kiéheztettem, mégis csak rám vágyott, akárhányszor magához nyúlt.

Mocskos szavai és érintései nyomán még inkább bekeményedtem, ő pedig a hátsómba markolt. Visszacsúsztattam kezem a férfiasságára, és újra kényeztetni kezdtem, hosszan, de mégis egyre erősebben, míg ő még mindig maga fölött tartva kezdett nyögdécselni.

Végignyaltam kulcscsontján, majd a bordáinál álltam meg. Harapdálni kezdtem oldalát, miközben újra szorosabbra fontam az ujjaim legszebb része körül, és gyorsítottam a tempón.  Egyre hangosabb sóhajai nyomán úgy éreztem, szétszakad rajtam a nadrág.

Akarom őt. Érezni akarom az érintését, a bőre simaságát, a lökéseit. Vágyom rá, hogy újra az övé legyek, csak az övé.

Hirtelen megálltam, és a fülébe leheltem:

- Akkor tedd meg, amit szeretnél.

***

Ahogy elhagyták azok a hangok száját, én úgy váltam egyszerre gyengévé és erőssé. Mindig ilyen kettősséget tudott kiváltani belőlem, akár egyetlen szavával is. Imádtam minden mozdulatát: azt a gyönyörű, néha mégis flegma tekintetét, azokat a jellegzetes ajkakat, a puha haját, ami a tökéletes arcát keretezte. Még ismerni sem kellett ahhoz, hogy beleszeressek, - a külseje már magával ragadott. 

Sosem voltunk azok a romantikus típusok, most mégis arra vágytam, hogy lassan és érzékien tegyem magamévá őt. Azonban valahol belül féltem attól, hogy ha ilyen lennék vele, akkor nem szeretne viszont. Tudtam, hogy ez hülyeség, egyáltalán nem valós feltevés, én mégis ezt éreztem.

- Kibum... - leheltem forrón arcára. Szemeibe néztem és bágyadtan vizslattam őt. Kételyek járták át a testem, én akkor is ki akartam mondani a mindkettőnk által annyira tudott tényt.

Bum megállt, nem mozogtak ujjai, csak engem figyelt s lágyan elmosolyodott, mintha sejtené, hogy szükségem van erre.

- Annyira... - döntöttem homlokomat az övének és egy nagyot szippantottam mámoros illatából -, hiányoztál. 

Megremegtem, mert nem reagált semmit. Féltem, hogy talán csak a vad énemet szereti. Óvatosan simogatni kezdtem orrommal arca bőrét, majd egy lágy csókba hívtam őt. Annyira puha és édes. 

         - Szeretlek, Kibum. Nagyon...

***

Azok az édes csíkszemei, amelyek egyszerre sugároztak vidámságot és vadságot, most valami mást mutattak. Most láttam bennük, hogy szeret, bár csak annyit mondott, hiányoztam neki.

Szerettem volna kimondani, hogy én is ugyanígy érzek, mindennél jobban imádom a hangját, a nevetését, a dilis vicceit; azt, amikor részeg, és közben hülyeségeket csinál, mikor leaderként letol, de aztán az ágyban kiengesztel. Mindent, ami ő, a gyönyörű testét, és a csodálatos lelkét, a vadságát, az érzelmeit… Annyi mindent akartam mondani neki, de nem jött ki hang a torkomon, pedig jól láttam, hogy a válaszomat várja.

Arcomhoz dörgölőzött, mire végigfutott rajtam a hideg; annyira hiányzott a gyengédsége. Végre megcsókolt, lassan és érzékien, ahogy már nagyon rég. Karjaiba simulva fogtam meg óvatosan arcát, miközben egymást ízlelgettük.

- Én is… nagyon szeretlek, Jinki - távolodtam el tőle egy pillanatra, mire sugárzó szemekkel húzott újra közelebb magához. Újabb lágy csókba vont, miközben gyengéden vetkőztetni kezdett. Miért nem vagy többször ilyen?

***

Kibum érintése megértette velem, hogy semmi okom sincs a félelemre, mert ő itt van és szeret, ahogy eddig is tette. 

Most valahogy nem jöttek a szavak, pedig minden szeretkezésünk alkalmával sugdostam valamit fülébe. Nem tudtam semmit mondani; valahogy olyan volt az egész, mintha maguk a mozdulatok fogalmazták volna meg, mennyire imádom őt. Azt, hogy én hogyan érzek iránta, emberi nyelven nem lehetett érzékeltetni. 

A ruhák csak fogytak Kibum testéről, így láthattam hófehér bőrét, amit annyiszor megjelöltem már fogaimmal. Volt egy anyajegye a hasa bal oldalán, azt mindig is szerettem. 

Felsőtestét simogattam, míg szerelmes pillantásait álltam. Aztán megállapodtam annál az apró barna pöttynél, s lenéztem rá. Épphogy hozzáértem. Féltem, hogy talán eltűnik, ha kicsit durvábban érinteném. Lehajoltam és leheltem egy lágy csókot a piciny jegyre, majd visszatértem az ajkaira. Lassan ízlelgettem, majd óvatosan megfordítottam őt.

Hallottam, hogy nagyokat sóhajtva passzírozza kezét az ajtónak, ahogy én hátához simulva halmoztam el csókokkal nyakát és vállát. Tenyeremet ágyékára vezettem és érzékien simogatni kezdtem, míg másik kezemmel hátsóját kényeztettem. 

***

Mindig felizgatott, ha vadul nekem esett, de gyengédségével mutatta meg igazán, mit is érez irántam. Teljesen más volt ilyenkor, mint az életben. Tökéletesesen átadtam magam neki, ahogy lágy szellőként ért minden apró csókjával bőrömhöz.

Rátalált az anyajegyemre, amelyet mindig szeretett, és óvatos gyengédséggel kezdte puszilgatni. Újra az ajkaimra tapadt, és éreztem, hogy minden apró sejtem érte lüktet.

Az ajtó lapjának támasztott, majd csókolgatni kezdte a hátam. A forró borzongás össze-vissza futkosott testemen érintései nyomán. Minden csókja egy-egy apró szerelmi vallomás volt, egy darab a szívéből. Nem akartam, hogy az én hangomat is meghallják odakint, de képtelen voltam visszatartani sóhajaimat, amelyek utat törtek maguknak ajkaimon át.

Már nem csak a testem akarta őt, a szívem is érte sóvárgott.

Ahogy hozzám dörzsölte duzzadó férfiasságát, nekifeszítettem csípőmet, ő pedig óvatosan tágítani kezdett ujjaival, miközben másik kezével a makkomat simogatta. Nem éreztem fájdalmat. Lehunyt szemmel élveztem, amit velem művelt, eggyé akartam válni vele, és közben figyelni gyönyörű arcának rezdüléseit.

Átfordultam, és dús ajkaira tapadtam, míg ő végigsimítva combjaim, alájuk nyúlt, így emelve fel. Dereka köré csavartam lábaimat, ő pedig óvatos gyengédséggel hatolt belém.

Most éreztem csak, mennyire hiányoztak lassú, és mély lökései. Minden mozdulatával az ajtóhoz préselt, én pedig egyre hangosabban nyögdécseltem. Már nem érdekelt, ki hallja, a világ elolvadt, csak mi ketten voltunk, eggyé olvadva, egyként létezve.

***

Az imádatos lábait magam köré fontam, s úgy helyeztem makkomat hátsójába. Egy pillanatig vártam, majd ahogy ajkait csókoltam, teljesen belé merültem. Nem gyorsultam fel, lassan mozogtam benne. Ki akartam élvezni minden percét, hogy együtt vagyunk.

Nagy, sötét szemeibe néztem, ezzel elérve azt, hogy elvesszek tekintetében. Karjai erősen fogták nyakamat és minden egyes lökésemnél kaptam egy gyengéd karmolást vállamba. Olyan érzékien és élvezetesen nyögdécselt alattam, hogy én sem bírtam ki hangok nélkül. 

Jobban ráfogtam hátsójára, hogy még mélyebben lehessek benne. Ez ki is váltotta a kellő hatást Kibumból: fejét az ajtónak szegte és egy sikoltást hallatott. Tudtam, hogy hol az a pontja, amit ha eltalálok, akkor csak pár pillanat és elélvez. Akartam, hogy most ne a durva, mégis őrjítő szeretkezésünk legyen, hanem a lágy és kedves egyé válásunk, ami beteljesülni látszott. 

A könnyű teste karjaimban egyszer csak megrándult, majd remegésbe kezdett. Újra ajkaimhoz hajolt, és hagytam, hogy most ő irányítsa vágyakozó csókunkat. Amikor számba harapott s erősen megmarkolta hátamat, éreztem, hogy forró nedve a hasfalamnak csapódott. 

Sóhajtozva hajolt el tőlem, én meg úgy néztem kielégült arcát. A csapzott haja, szétcsókolt, vörös ajkai, édes szempillái és az az ellenállhatatlanul édes orr volt az, amit láttam magam előtt, ahogy kicsusszantam belőle, s elélveztem.

***

Körmeimet nyakába mélyesztve húztam még közelebb magamhoz. Mellkasom az övének feszült, mikor teljes hosszában belém mélyesztette férfiasságát. Ebben a pozícióban szinte azonnal képes volt megtalálni gyenge pontomat, mire egy önkéntelen sikoly szakadt fel torkomból.

Belül is szinte simogatott, miközben tovább kényeztette a férfiasságomat. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen édes velem. Szuszogva kutattam dús ajkait, melyek között szinte elvesztem. Mindig is imádtam őket. Annyira selymesek voltak, annyira tökéletesek… Élvezetem arra késztetett, hogy egy hangos nyögést közéjük hintve beléjük is harapjak.

Testem önkéntelenül remegésbe kezdett, ahogy a gyönyör hullámai végigfutottak gerincoszlopomon, majd kilövellve partot értek. Minden porcikám bizsergett a kielégüléstől, de a szívem még mindig utána vágyakozott, pedig ott volt velem. Ezzel a sóvárgással gyönyörködtem arcvonásaiban, majd homlokára tapadt tincsei közé vezettem ujjaim.

Ő sem bírta tovább, kihúzódott belőlem, majd – lecsúsztatva tenyerét a combomról – óvatosan letett. Kezemmel rámarkoltam férfiasságára, így hozva el neki a beteljesülést.

Édesen szuszogott a nyakamba, majd újra szerelmet vallott, miközben maga felé húzva szorosra fonta körülöttem a karjait.

Annyira hiányzott. Hogy nem vettem észre? Teljesen érdektelenné válva tettem a dolgomat, fel sem fogtam, micsoda kincs mellett sétálok el nap mint nap, anélkül, hogy úgy bánnék vele, ahogy megérdemli.

- Én is szeretlek, Jinki. Nagyon-nagyon szeretlek. És eszméletlenül hiányoztál, csak nem tudtam róla. Meg sem érdemeltem, amit most kaptam tőled.

Persze, vigyorogva ecsetelte, hogy még bármikor megbüntethet, mégis megköszönte nekem ezt a röpke együtt töltött időt. - Ha valaki köszönettel tartozik kettőnk közül, az én vagyok. Köszönöm, hogy a hanyagságom ellenére sem csalsz meg, hogy elviseled a hisztijeimet, és azokkal együtt is szeretsz, de leginkább azt, hogy vagy nekem – túrtam újra izzadt tincsei közé, lágy puszit lehelve homlokára.

***

Szorosan öleltem magamhoz és hallgattam a kis mondandókáját, amin csak mosolyogni tudtam. 

- Mióta vagy te ilyen... - néztem szemeibe vigyorogva -, nyálas? - nevettem el magam, mikor kaptam egyet a fejemre, azzal a szöveggel kísérve, hogy én mindent elrontok. 

Igazából nagyon jól esett nekem, hogy ennyire őszintén beszélt velem. Imádtam minden egyes porcikáját és ez a szeretkezés annyira jól esett nekem. Nem csak testemnek, de lelkemnek is, ami felpezsdítette vérem.

Összeszedtük magunkat, felöltöztünk és kimentünk a többiekhez. Az igaz, hogy az utasok furán vizslattak minket, ami egy kicsit irritált, de tudtam nélkülözni őket, mert életem szerelme fogta a kezemet, akit soha nem akarok elengedni.

Kirichan és ...Ézemi...