Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 5.

         Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Próbálom figyelmen kívül hagyni a szavait, de képtelen vagyok rá, újra és újra felcsendülnek fülemben, ahogy múlnak a napok. Eltelik egy hét, majd egy újabb, gőzerővel koncertezünk Kínában, s néha már úgy érzem, hogy csak az elfek szeretetének köszönhető, hogy nem esünk össze a fáradtságtól.

Éjjelenként mégsem zuhanok azonnal az álmok világába, mert nem hagy nyugodni, amit mondott. Elhatározom, hogy hallgatni fogok rá, még ha őrültség is, hogy egy álmomban hallott üzenetet kövessek.

Visszatérünk Koreába, s továbbra is elég sűrű a programunk, mégsem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, hogy Wookie-ékkal legyek, akiket azt hiszem, már a barátaimnak is mondhatok. A csapattársaim is megjegyezték, hogy sokkal többet mosolygok mostanában, ahogyan ezek a fiúk, akikkel azóta billiárdozni, sőt, még diszkóba is eljárunk.

Az utóbbi mellesleg Hongki és Jungmo kedvence, én inkább leülök egy csendesebb sarokba beszélgetni Onew-val, egy pohár ital mellett. Ő az egyetlen, akivel meg merem osztani, hogy álmomban sokszor Heechullal beszélgetek. Sosem nevet ki emiatt, mindig kedves és figyelmes velem, és arra biztat, hallgassak Heechulra.

Élvezem a társaságát. Néha azon kapom magam, hogy amint beáll egy pillanatnyi csend a társaságban, azonnal a tekintetét keresem, s – mintha csak összebeszéltünk volna – ő is ugyanakkor pillant rám.

Különös... Mostanság egyre többször érzem úgy, hogy a csapattársaim féltékenyek, amiért több időt töltünk együtt, ugyanis ha róla beszélek, mindig hirtelen csend támad. Hiába kérdezek rá azonban újra és újra ennek okára, mindig valami idióta indokot hoznak fel magyarázatul.

Talán csak én beszélem be magamnak ezt az egészet? Mi okuk lenne, hogy rosszul essen nekik? Hisz’ nekik is vannak barátaik, akikkel sokat lógnak együtt.

***

Hétről hétre figyelem Teuköt, s látom, ahogy lassan újra a régi önmaga lesz. Viccelődik, megint kihúzza magát, fél órára elfoglalja a fürdőt, és amikor onnan kilép, ott bujkál ajkai sarkában az a mosoly, amellyel újra és újra elvarázsolja a világot.

Ugyanakkor azt is észlelem, amit ő nem: egyre közelebb kerül Onew-hoz. Bár mindig erre bátorítottam, annyira fáj ezt látnom, hogy egyre ritkábban lépek be az álmaiba. Önző vagyok, ahogy mindig is, képtelen vagyok már arra kérni, pedig korábban gond nélkül megtettem.

Majd egyszer eljön az idő, amikor boldog lesz valaki mással. – Mondani könnyű...

Hát, eljött; a rózsaszín boldogság néhány lépésre lebeg tőle, édes cukorillata belengi a levegőt, csak ő még nem látja.

Én azonban úgy érzem, a bipoláris manó újra az elmémbe költözött. Az egyik pillanatban nyugalommal és örömmel tölt el ez a gondolat, s csak a Teremtő utasítására várok, a másikban legszívesebben elbújnék a sarokba sírni.

- Szia, Heebummie – lép be az ajtón, édes mosolyt küldve felém. – Látom, most is kíváncsi vagy, mi történt velem. Ne haragudj, de nincs időm elmesélni, egy óra múlva el kell indulnunk, és még nem is zuhanyoztam. Most nézd meg, hogy nézek ki - mutat végig magán. – Ilyen izzadtan nem állhatok a fiúk elé, még akkor se, ha most csak kocsmába megyünk.

Gyönyörű vagy, mint mindig...

Felkapja a köntösét, s kiviharzik a szobából. Vajon mikor jut el a tudatodig, hogy leginkább csak neki akarsz tetszeni?

***

- Hyung, te még semmit se ittál. Tessék – tol az orrom elé Jonghyun egy kis poharat, miután kifogytunk a heti cikis sztorik meséléséből.

- Köszi, nem kérem, idd csak meg – próbálom diszkréten elutasítani, de ő már túl sokat magába küldött ahhoz, hogy számításba vegye az ellenállásomat. – Idd meg, hyung, csak a kedvemért – karolja át a nyakam, olyan közel húzva magához, hogy már kissé kellemetlennek találom, s a belőle áradó alkoholszag sem sokat szépít a helyzeten.

- Hja, fejezd be, ne terrorizáld őt – húzza kissé távolabb a csuklójánál fogva Onew, én pedig küldök felé egy hálás pillantást viszonzásul.

- Na, miért? Nem csináltam semmi rosszat – szontyolodik el látványosan az előbbi, amit Hongki igen szórakoztatónak talál, ugyanis hangosan felröhög.

- Ez az, Jinki, neveld csak meg a rossz kutyust – csapja le poharát az asztallapra Sungmin.

- Ne hívd így, nem szereti – nézek rá komolyan, ő viszont felemelt szemöldökkel pislog vissza rám.

- Igen, én dínó vagyok, nem kutya. Köszönöm, hyung – veti rám kajla mosolyát Jonghyun.

- Igazából nem rád gondoltam, hanem rá – biccentek Onew felé. – Tudod, hogy nem szereti, ha a keresztnevén szólítják.

- Ah, de unalmas a hangulat! Inkább játsszunk valamit – kiált fel hirtelen Hongki, mire mind rámeredünk.

- Milyen játékra gondolsz? – kérdezi Onew.

- Én tudok egy vicceset – húzódik szokatlanul perverz mosoly Wookie aranyos arcára.

- Mi az? – kérdezi izgatottan Jonghyun?

- Á, mégsem jó, papír és toll is kellene hozzá – szontyolodik el.

- Nálam mindig van jegyzetfüzet és toll – kezdek kotorászni a táskámban.

- Csak nem azt a kérdezgetőst akarod? Jó buli lenne – vigyorog Hongki, majd szó nélkül elveszi Jonghoon elöl az italát, és egy húzásra le is nyeli – Naa, ne nézz már így rám, itt van előtted vagy tíz perce, mégsem ittad meg - pillant vissza a bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutatva leaderére, aki csak megcsóválja a fejét és sóhajt egyet.

- De bizony – feleli Wookie. - Az a jegyzetfüzet pont jó lesz, hyung, csak hét lap kell belőle, mert ennyien vagyunk – néz rám.

- Mire készültök? – Kissé vonakodva nyújtom oda neki a füzetet.

- Semmi rosszra, ne aggódj – veszi ki a kezemből, s már el is kezdi tépkedni belőle a lapokat. – Először is, ebből mindenkinek egyet – ossza ki őket köztünk. – Most pedig fel fogok tenni egy kérdést, amire egy-két szóban kell válaszolnotok. Írjátok a választ ide, a papír tetejére, utána hajtsátok le, úgy, hogy ne lehessen látni – mutatja meg a mozdulatot - Ezután adjátok tovább a tőletek jobbra ülőnek, és válaszoljatok következő kérdésre. Addig kell így haladnunk, amíg nem szólok, ekkor pedig mindenki megnézheti a nála lévő papír tartalmát. Attól lesz izgalmas a dolog, hogy egymás neveit kell használni, a végén pedig meg is kell csinálni, ami kijött. Ezért kérlek titeket, életszerű dolgokat írjatok.

- Buli van! – fogja kézbe a papírt Hongki, és izgatottan várja a játék kezdetét.

- Erre én is kíváncsi leszek – szólalok meg. Wookie végignéz a társaságon, és mikor látja, hogy mindenki elkészült, folytatja.

Csak négy kérdésre kell válaszolni, és már vége is van. Kíváncsian bontogatni kezdem a papírt, melyen a következő szerepel: Onew ... csókolózik ... Teukkel ... az asztal alatt.

Legszívesebben összegyűrném és elrejteném, de erre nincs lehetőségem, hisz’ észrevennék. Mindenki jót szórakozik a cetlije tartalmán, én azonban különös szorítást érzek a mellkasomban.

- Hyung, a tied mi? – nyúl felém Wookie, én pedig leteszem a papírt az asztalra.

- Ezt... nem csinálom meg.

De miért érzem úgy, hogy egyre forróbb és fullasztóbb itt a levegő?

- Miért? – kapja fel, s olvasni kezdi. - Ugyan, hyung. Nekem a Sorry Sorryt kell táncolnom a zebrán Hongkival, egy zsákkal a fejemen. A tied semmiség, senki se fogja látni, csak mi.

- Mi az? – kíváncsiskodik Jonghyun is, szinte belehajolva az arcomba. Wookie odaadja neki a papírt, mire rögtön a füléig szalad a szája, amint elolvassa. – Jaj, tedd csak meg, nem kell nyelvesnek lennie. Én gwiyomizni fogok a plázában Jonghoonnal.

- Meg kell csinálni, ne is ellenkezz! – áll fel az asztaltól Hongki, és odabotorkál mellém.

- De én...

... vágyom a csókjára. Mégis, mi van velem? Ő a barátom, a szívem mégis úgy kalimpál, mint egy tizenévesé.

- Ne szégyelld magad, csak mi fogjuk látni -  teszi a vállamra a kezét együtt érzően Sungmin, de a következő pillanatban elröhögi magát. Segítségkérőn nézek Onew-ra, ő viszont nem szólal meg, csak édesen mosolyog, mintha csupán annyit mondana, „veled szívesen, hyung”.

A többiek tovább unszolnak, és bár igyekszem ellenkezni, a szívem egyre súlyosabbakat dobban a gondolatra, már szinte fáj. Végtagjaim szinte maguktól mozognak, Hongki pedig ezer örömmel segít bemásznom az asztal alá.

A helyzet mindenkinek nagyon tetszik, csak én érzem, hogy még így, térdelve is mennyire remeg minden tagom.

- Ne izgulj  – húzódik közelebb hozzám Onew, s a vállamra helyezi mindkét kezét.

Újra belenézek szemeibe, mintha arra várnék, hogy mentsen meg, mentsen ki ebből a kínos helyzetből, ő pedig mintha hallaná a gondolataimat. Ujjait derekamra vezeti, lassan hajol közel hozzám, s amint lecsukódnak a szemeim, megérzem ajkai simogatását.

Már az sem érdekel, hogy mindenki rajtunk röhög, viszonzom a csókot, miközben az ereimben száguldozó vér úgy felforrósodik, hogy szinte égeti a szívemet, ahogy visszaérkezik belé.

Csupán néhány másodperc, ő pedig eltávolodik tőlem, tekintetét mégsem szakítja el azonnal az enyémtől. Biztosan csak próbál megnyugtatni.

A többiek persze, nevetnek és tapsolnak, tetszett nekik a műsor. Felismerik a tényt, hogy nem igazán lenne bölcs ötlet ilyen alkoholos állapotban parádézni az utcán vagy a plázában, így csak egy-két, helyben is elkövethető dologra kerül még sor. Hongki és Jonghoon például egyszerre fognak a szájukba egy poharat, s így, előre-hátra dülöngélve igyekszenek meginni a tartalmát. Mondanom sem kell, szinte az egész a nyakukban és a ruhájukon köt ki.

Mindenki jól szórakozik, én viszont alig tudom levenni a szemem Onew-ról. Időről időre azon kapom magam, hogy megállapodik a tekintetem ajkain, melyek még hívogatóbbak, miután a sajátjaimon éreztem puhaságukat.

Már hajnali öt környékén jár az idő, mire végre mindenki egyetért abban, hogy haza kellene mennünk. A társaság fele alig áll a lábán, kettőnket kivéve, Hongki pedig az asztalon fekszik.

Mialatt én az FT Islandes fiúkat és Sungmint viszem haza, Onew szállítja Jonghyunt és Wookie-t. Ahogy a dormunk elé érek, megpillantom a kocsiját. Betámogatom az ajtón Sungmint, s ő jön velem szembe. Szó nélkül nyúl az előbbi válla alá, s együtt kísérjük a szobájába.

Miután lefektettük az ágyába, betakargatom Sungmint, és kisétálok a szobából. Onew eloltja a villanyt, majd követ.

- Köszönöm, hogy segítettél, és ne haragudj, amiért... – fürkészem a padlóburkoló mintáját. Képtelen vagyok a szemeibe nézni. De mi miatt szégyellem magam egyáltalán?

- Ne kérj elnézést, ez volt a feladat, és... Igazából én... nem bánom, hogy ez történt.

- Tényleg? – emelem rá hirtelen a tekintetem, most azonban ő hajtja le a fejét.

Jól hallottam?

Bizonytalan lépést teszek felé, így már egészen csekély a köztünk levő távolság. Szívem szinte belefájdul a közelségébe, míg válaszát várom.

- Jó veled. Kedvellek, hyung – pillant szemeimbe, én pedig nem tudok tovább ellenállni neki.

- Azt hiszem, én is téged – lehelem ajkaira.

Csodálatosan csókol, gyengéd, mégis férfias, s ahogy átölel, hirtelen minden megszűnik körülöttem. Elmém a nevét ismételgeti, kezeim derekára csúsznak, hogy még jobban érezhessem őt. A következő pillanatban azonban egy hangos kacaj hasít a folyosó éjszakai csendjébe.

Onew kezei lecsúsznak rólam ijedtében, én azonban nem engedem el. Oldalra pillantok, a hang irányába, s megpillantom Shindongot egy szál pizsamában, amint éppen rajtunk szórakozik.

- Na, végre, imáim meghallgatásra találtak. Pontosabban Siwon imái, én csak nagyon szurkoltam, hogy összejöjjetek – néz végig mindkettőnkön, pajkos csillogással szemeiben.

- Mi? Ezt meg hogy érted?

- Ne nézz már ilyen kétségbeesetten, hyung. Csak a vak nem látta, hogy ez a srác odavan érted, és mi reménykedtünk, hogy idővel viszonozni fogod. Bár annyira ragaszkodtál ehhez a barátság-dologhoz, hogy már kezdtük feladni a reményt.

- Ha nem lennétek, ki kellene titeket találni – nevetem el magam, majd elengedem Onew-t, hogy megölelhessem őt.

***

- Kim Heechul, jól figyelj szavaimra! Teljesítetted küldetésed, Jungsoo meglelte a boldogságot, melyhez az ittléted segítette hozzá. Lelked így kiérdemelte, hogy a Kertben tölthesse el az örökkévalóságot. Öt földi percet kapsz, hogy elköszönj tőle, erre az időre láthatóvá válsz előtte, azután egy angyal átkísér ebbe a világba.

Még fel sem fogom igazán, amit hallottam, mikor lépteket hallok, melyek egyre közelebb érnek az ajtóhoz. Teuk lép be a szobába, s szinte lemerevedik, ahogy meglát.

- Heechul... – ajkai elnyílnak, szemei pedig könnybe lábadnak.

- Ne sírj, kérlek. Búcsúzni jöttem – lépek közelebb hozzá, de hiába szorítom össze ajkaimat, én sem tudom visszatartani a sírást.

- Ezt... hogy érted? Te... tényleg...? Az álmaimban...? – szipogja, miközben próbálja megfogni a kezem, melyen épp úgy keresztülhatolnak ujjai, mint az álmaiban.

- Igen, Teuk – bólintok. - A Teremtő ideküldött, hogy beszéljek a fejeddel, mert rossz fiú voltál. Arra is megkért, hogy rúgjalak seggbe, de rájöttem, hogy Heebum lábaival nem nagy kárt tudnék tenni benned, ezért megszegtem ezt a parancsát – húzódik mosolyra szám, miközben könnyeim végigfolynak arcomon.

- Te sosem változol... – csóválja a fejét, és ő is elmosolyodik egy pillanatra. – Hát, tényleg benne éltél? – pillant Heebumra, aki az ágyról figyel minket. - Mindig bolondnak gondoltam magam, mikor ilyen ötleteim támadtak.

- Igen, az ő testében éltem, és az ő érzékszervein keresztül láttam a világot. Fogalmad sincs, milyen különös érzés. Ha tovább maradhatnék, mindent elmesélnék, de sajnos mindjárt el kell mennem a másik világba – törlöm le arcomról a könnyeket. – Teuk, odafentről mindig látni foglak téged, és ha még egyszer azt látom, hogy eltaszítod magadtól a boldogságot, lejövök ide, és egy ló testébe bújva foglak hátsón billenteni. Megértetted?

- Igen – párolog ki ajkai közül a válasz.

- Risae? Hyung, te nem láthatod, de itt van velünk Risae. Ő az angyal, aki elkísér engem. Ez azt jelenti, hogy lejárt az időm, mennem kell. Légy egészséges és boldog!

- Risae, köszönöm, hogy vigyázol rá. Neked pedig azt, hogy itt voltál velem és bátorítottál. Jó utat, Heechul!

- Szia! – integetek neki, majd Risae lassan elhúzza előttem a tenyerét, mire egy különös, szürkés örvény bukkan fel a levegőben. Fejével biccent, ezután beleolvad a folyékony ködbe. Még utoljára Teukre pillantok, majd magam is elhagyom ezt a világot.

***

Alig tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Szomorúsággal vegyes boldogsággal a szívemben ülök le az ágyamra, s kezdem cirógatni Heebum füleit, aki engedelmesen oldalra dönti a fejét.

Ekkor azonban kopognak az ajtón.

- Csak én vagyok és Siwon, ugye, bejöhetünk? – hallom meg odakintről Shindong hangját. Hát persze, nem bírta ki reggelig...

- Persze, gyertek csak.

- Hyung, te sírtál? Baj van? – lép közelebb hozzám Siwon, tekintetem fürkészve, Shindong pedig megtorpan az ajtóban.

- Semmi baj, fiúk, csak a meghatottságtól sírok. Gyertek csak be, és üljetek ide, mindent elmesélek – mutatok az ágyamra, ők pedig ugyanazzal az izgalommal arcukon telepednek mellém, mint sok évvel ezelőtt, még gyakornok korunkban, amikor a rémtörténeteimet hallgatták...

...Ézemi...

Ellentétek vonzásában (Jonghyun & Onew)

          Megjegyzés: Ezt a drabble-t (száz szavas történet) a kép ihlette.

         Műfaj: drabble, fantasy, romantikus

Figyelmeztés: yaoi

Érzések...

Kinevettem őket, hisz’ csak a pusztítást ismertem, mégis életben hagytál. Azt hittem, nekem nincs szívem, lényed azonban olyan fájdalmas sebet hagyott mellkasomban, mintha csak egy mérgezett nyilad talált volna el.

Angyalként elcsábítottál egy démont; sóvárgóvá és gyengévé tettél, akár az emberek, akiket korábban primitív, jelentéktelen lényekként kezeltem.

Meg kellene ölnöm, ehelyett minden erőmmel védelmezni akarlak. Kellesz nekem, habár a szerelmünk minden törvénnyel szemben áll.

*

A Mélység kivetett magából, ahogyan téged a Kert, és most itt állunk, egymás kezébe adva létezésünk. Lenézek arcodra, melyre a leggyönyörűbb vonásokat rajzolja nevetésed, s az ég a földhöz ér egy pillanatra, amint eggyé olvadunk...

...Ézemi...

Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 4.

Figyelmeztetés: yaoi

***

A gyakorlás kimerít, mégis kissé megnyugtat. Igyekszem lelassítani lélegzetvételeimet, miközben a törölközővel itatgatom felhevült arcomról a langyos verejtékcseppeket. Tánc közben mintha lehámoznám magamról az életem nehéz burkát, csak a csupasz lelkem mozgatja tagjaimat a zene ritmusára. Bárcsak mindig így lehetne...

A mai nap sem lesz unalmas: fotózás, megbeszélés, aztán ebéd, majd újra gyakorlás, hisz’ holnapután indulunk Kínába.

A sok tennivalónak hála, gyorsan eltelik az idő. A szobámban, egy dalszövegen agyalva egyszer csak azon kapom magam, hogy már este kilenc is elmúlt. Mindent elpakolok, lefürdöm, majd kinyitom a ruhásszekrény ajtaját.

Tanácsalanul állok előtte, újra és újra végigzongorázva a vállfákat.

Ez túl kihívó. Ebben meg úgy festenék, mint aki a sarki boltba indul. Ez pedig... Ahj, mintha legalábbis randira készülnék.

Végül megállítom ujjaimat egy fehér ingen, melynek egyik zsebét két, csillogó kövecskékből kirakott angyalszárny díszíti. Egy világoskék farmerrel tökéletes lesz. Felöltözöm, magamra öltöm a napszemüvegből és baseballsapkából álló álcámat, s már kész is vagyok.

Lesétálok a nappaliba, ahol Wookie és Sungmin már hasonló védelmi felszerelésben vár.

- Nagyon jól nézel ki, hyung! – mér végig az utóbbi sejtelmesen mosolyogva, amivel egészen zavarba hoz. Mielőtt azonban reagálni tudnék a hirtelen jött dicséretre, megszólal Wookie telefonja.

- Szia! ... Tessék? Talán történt valami? ... Hát, végül is, szerintem biztos nem lesz gond nekik. Ja, nem is mondtam, jön velünk Teuk hyung is – beszél a készülékbe, miután fogadja a hívást.

- Mondd meg neki, hogy innia kell velem egy kört – hallok jól érthetően egy kissé rekedtes, mégis energikus hangot a vonal másik végéről, amelyben megismerem Hongkiét.

- Mondd neki, hogy rendben van – nézek Wookie-ra, mielőtt még elismételné a másik szavait.

- Hallottam, hyung. Nemsokára találkozunk! – feleli nekem az említett, miközben a telefon még mindig Wookie kezében van, aki nagyjából egy méternyire áll tőlem.

- Jól van, akkor ott találkozunk, csak még fel kell szednünk a SHINee-s fiúkat. Ne aggódj, nem leszel egyedül – szólal meg újra Wookie. – Ne csinálj semmi rosszat, oké? ... Remélem is. ... Szia! – bontja végül a vonalat, lehajtott feje azonban megerősíti azt, amit Hongki hangjából felfedezni véltem.

- Már megint egy lány? – érdeklődik közelebb húzódva Sungmin.

- Igen – veti még mindig a padlóra tekintetét Wookie. – És tudjátok, mit csinál Hongki, ha szomorú...

- Ugyanazt, amit akkor, ha boldog: iszik.

- Igen, így van – sóhajt egy mélyet az előbbi. És most még Jonghoon sincs vele, hogy visszafogja egy kicsit. Nagy baj lenne, ha... na, szóval...

- Oda szeretnél menni hozzá? – kérdezem.

- Nos... igen. A Daloló szív kocsma részében van, szóval nem kell messzire menni. Csak, tudod... sajnálom, mert nem egy kocsmázós estéről volt szó.

- Semmi baj – teszem a vállára kezem. – A legfontosabb, hogy a barátoddal legyél a bajban.

- Bocsánat, hogy közbeszólok, de indulnunk kéne – szólal meg hirtelen Sungmin.

- Ó, igazad van – húzza fel szemöldökét Wookie, miután telefonján megnézi az időt. – Vezethetek én, hyung?

- Persze, csak nyugodtan. Bár sosem fogom megérteni, miért ragaszkodtok ehhez folyton, hisz’ én is ugyanolyan jól vezetek – várom tőle a választ, ő azonban csendben szedelőzködni kezd, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

- Mert ebben nincs igazad, hyung, egyáltalán nem vezetsz jól – szól bele a beszélgetésbe Shindong, miközben feltérképezi a hűtő  tartalmát.

- Ts... ez nevetséges! – fordulok felé, ő azonban bólogatva erősíti meg iménti mondandóját. – Nem számít, tudom, amit tudok – zárom le a meddő vitát, majd a többiek felé fordulok. – Menjünk.

Nagyjából húsz perc alatt a SHINee-s fiúk dormjához jutunk, ahol felszedjük Jongint, Taemint és Onew-t, Jonghyunról ugyanis kiderül, hogy belázasodott, és nem tud velünk jönni.

Újabb negyedórányi autózás után odaérünk a Daloló szív elé, s a bejáratnál Jungmoba botlunk.

- Hát, eljöttél? – veregeti vállba őt Wookie, miután üdvözöljük egymást.

- Nem volt jobb dolgom – húzódik sejtelmes mosolyra a másik szája sarka.

- Gyanús vagy te nekem, biztosan készülsz valamire – méregeti őt gyanakodva Sungmin.

- Én ugyan semmi rosszra, csak kornyikálni jöttem a barátaimmal – kortyol bele a sörösüvegbe, mely hanyagul lóg kezében.

- Ja, persze, biztos ahhoz kell az ital – szól közbe Jongin, kihúzva magát, mialatt a mögötte álló Taemin szinte pukkadozik a nevetéstől.

Wookie említette, hogy ezek ketten mindig fogadnak valamiben, biztosan most is ez történt.

- De nagy szája lett hirtelen valakinek, aki a múlt héten képtelen volt a saját lában hazamenni – vigyorog rá vissza Jungmo. – Mellesleg, ha tudni akarod, az ital igenis segít, hogy szebben tudjak énekelni – lóbálja meg a levegőben az üveget, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd újra belekortyol.

- Fiúk... Bocsánat, hogy közbeszólok, de nem akarunk bemenni? – szólal meg halkan Onew.

- Igazad van, itt, a fényben bármikor megismerhetnek, még ezekben is – bök a baseballsapkájára Sungmin. - Menjünk – néz rajtunk végig, majd sietve belép a helyiségbe, mi pedig követjük. Tekintetünk Hongkit keresve pásztázik az asztalok és az arcok között, ami napszemüvegben, a kocsma félhomályában nem is olyan egyszerű feladat.

- Ott van – mutat az egyik hátsó asztalra Wookie, s mi egyenesen oda indulunk. Még két-három méter hátra van, mikor Hongki már felugrik a székéről, hogy üdvözöljön minket. Az asztalán heverő két üres üvegnek hála azonban, meg kell támaszkodnia, hogy ne veszítse el egyensúlyát.

- Na, végre, hogy ideértetek! Csak rátok vártam. Menjünk énekelni! – örvendezik látványosan.

- Nagyszerű, már túlitta magát a bánaton, most jön az akaratosság – motyogja mellettem Wookie.

- Mi a baj? – emeli fel a hangját az említett.

- Semmi, Hongki. Gyere, menjünk – karol bele Jungmo, miután letesz egy bankjegyet az asztalra, majd átsétálunk a másik helyiségbe, s meg sem állunk a privát teremig.

- Mindig az új vendég az első, és egyébként is, te vagy köztünk a legidősebb, hyung, kezdj te – nyújtja felém a mikrofont Jungmo, miután mindenki elhelyezkedett, s megrendeltük az italainkat.

- Hát, legyen – kapcsolom be, majd megközelítem a zenegépet, s beledobok egy kis aprót. Mielőtt azonban megnyomhatnám a választó gombot, Hongki hangja üti meg a fülemet:

- Hjaa, hyung, ezt mi nem így szoktuk! Fordíts hátat a gépnek, és úgy válassz! – mutogat felém, hogy még nagyobb jelentőséget adjon egyébként sem figyelmen kívül hagyható hangerővel kimondott szavainak.

Elmosolyodom, s engedelmesen megfordulok. – Ne less, nem szabad csalni! – folytatja, majd újra belekortyol az italba, amit épp akkor tesz le elé a pincér.

- Nem láttam semmit – emelem magam elé a kezeimet.

Szinte mindig ilyen közvetlenül beszél velem, amiért nem haragszom rá, sokkal inkább szórakoztat a viselkedése. Igaz, mikor iszik, kissé akaratos, és a megszokottnál is is nagyobb szája van, de jó gyerek, akinek helyén van a szíve.

Most azonban sajnálom őt. Jól akarja  érezni magát, mert addig legalább nem érzi a fájdalmat, míg boldog.

- Naa, nyomd már meg azt a gombot, hyung! – türelmetlenkedik Jongin, aki mögül Taemin előre-hátra dőlve igyekszik nagyobb látótérhez jutni.

- Máris – teljesítem a kérését. Mind nevetésben törünk ki azonban, miután felhangzanak a Girls Generation Geejének kezdő taktusai. Belekezdek a dalba, de már az első néhány sornál többet nevetek, mint amennyit eléneklek belőle.

- Ez az, hyung, nagyon jó vagy! – kezd el tapsolni Sungmin, majd Onew, azután a többiek is csatlakoznak hozzájuk.

Megköszörülöm a torkom, így igyekszem elkerülni a nevetést, de úgy érzem, ez lehetetlen küldetés.

- Táncolj is mellé! – mutogat Jungmo, de elég csak a kezemet mozgatni, a produkcióm így is osztatlan sikert arat.

Lehet, hogy az alkohol, lehet, hogy a társaság az oka, de nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól.

A zenegép választó gombját mindenki sorra megnyomja, a hangulat pedig töretlen. Újra én következem, amikor azonban elindul a zene, úgy érzem, mintha kicsúszna lábaim alól az eddig oly biztosnak hitt talaj. A Don’t Leave Me szólal meg, az a dal, melynek rap betétjét Heechul és Hyukie közösen adta elő.

Újra felidéződik bennem a felvétel napja, amikor egész nap az ő nyafogását hallgattam. Aggódott, hogy nem tudja majd hitelesen átadni, amiről a szöveg szól, hiszen neki sosem kellett senkit arra kérnie, ne hagyja el őt. Később egy hirtelen ötlettől vezérelve beültünk egy kocsmába, ahol négy üveg soju után érezte végre úgy, hogy minden tökéletesen fog menni.

Igen, ő épp ilyen volt. Ennyi ital után más már össze-vissza röhögcsélt volna, ha egyáltalán meg tud állni a lábán, ő azonban besétált a stúdióba és – figyelmen kívül hagyva a stáb és Hyukie szemrehányó pillantásait - kiöntötte a szívét abban a néhány sorban.

A felvétel nagyszerűen sikerült, utána pedig egy csodálatos éjszakát töltöttünk el egymással. Nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó ilyen alkalmunk, hiszen négy nappal később megtörtént a baleset...

Elkezdek énekelni, miközben az emlékek végigpörögnek szemeim előtt. A többiek tapsolnak a zene ütemére, nekem pedig egyik könnycsepp a másik után gördül ki szememből. Végül nem bírom tovább, elcsuklik a hangom, a mikrofont tartó kezem pedig erőtlenül ernyed el.

Mindenki elhallgat, csak a zene folytatódik tovább.

A következő pillanatban azonban valaki magához szorít. Ösztönösen kapaszkodom belé, mialatt meleg kezével hátamat simogatja. Egy kis ideig csak csendben ölel, mintha érezné, hogy most épp erre van szükségem.

Lassan eltávolodik tőlem, s megszorítja még mindig kicsit remegő kezem. Onew az. Bátorítón néz szemeimbe, majd – tartva a kontaktust – szájához emeli mikrofonját, és folytatja a dalt. A hangja tiszta és megnyugtató.

Nem kapaszkodhatsz tovább az emlékembe – futnak át elmémen Heechul szavai, melyeket álmomban mondott nekem. Letörlöm a könnyeimet, majd én is énekelni kezdek. Onew hangja vezeti az enyémet, szinte erőt ad, hogy folytassam.

Elmosolyodom, ahogy a dal vége felé közeledünk, s ekkor a többiek is csatlakoznak. Mind együtt énekelünk, a rap részt pedig Hongki adja elő, bár inkább csak hümmög, mert nem igazán ismeri a szöveget, mégsem néz a képernyőre, mert ő tudja.

- Köszönöm – nézek hálásan Onew-ra, miután elhallgat a zene, ő pedig lassan elengedi a kezem.

- Ne köszönd meg, hyung – mosolyog szerényen. – Ha esetleg szeretnél valakivel beszélgetni, csak szólj.

Válaszul csak bólintok egyet, majd elköszönök tőle és a többiektől – akik közben halk beszélgetésbe kezdtek egymással -, s megkérem Sungmint és Wookie-t, hogy lehetőleg ne csak másnap délben érjenek haza.

Miután belépek a kellemes csendet árasztó lakásba, azonnal a fürdő felé veszem az irányt. Ahogy a meleg víz szinte a pórusaimba szívódik, különös nyugalom lesz úrrá rajtam.

Amikor a szobámba érkezem, megpillantom Heebumot, aki az ágy mellett ül.  Miután lefekszem, mellém kuporodik, s hosszan néz a szemembe.

- Valami baj van? – nézek vissza rá, mire orcáját gyengéden az enyémhez dörgöli. – Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak álmodtam, vagy tényleg velem voltál, de valamiért arra gondolok, az utóbbi. – fogom gyengéden ujjaim közé mellső lábait. - Talán bolond vagyok, de úgy érzem, mintha most is itt lennél velem. Ha tényleg így van, kérlek, segíts, hogy az emlékedhez méltó életet éljek...

***

- Tudod, féltem, hogy ha újra megjelenek előtted, felzaklatlak, de valamiért mégis úgy éreztem, meg kell tennem – kezdek bele azonnal a mondandómba, miután elmesélte nekem az este történteket, majd álomba merült. – Teuk, te... végre nevettél, és nem azért, mert valami jó történt a csapattal, hanem mert veled történt jó. Nézz a szemembe, kérlek – irányítom teljes egészében magamra figyelmét. – A múltkor nem csak arra kértelek, hogy barátkozz másokkal, hanem arra is, hogy ne szomorkodj miattam, emlékszel? – nyelem le előtörni készülő könnyeimet. Most erősnek kell lennem.

- Hogy felejthetném el? De Heechul, ez nem ilyen egyszerű. Ha a boldogságról kérdeznek, az első csókunkat látom magam előtt, ha a szerelem erejéről, arra gondolok, mikor a nemrég műtött lábaddal keresztülbicegtél mindenen és mindenkin, mert miattam aggódtál – törik el helyettem őnála a mécses. - Ahogy az a dal megszólalt, egyszeriben úgy éreztem, elárullak. Elárulok... minden boldog percet, amit együtt töltöttünk – szipogja, s egyre erősebben rázkódik a sírástól.

- Sosem lennél képes elárulni engem, ahogy senki mást sem, mert nagyon jó ember vagy. De Teuk, én már nem létezem ezen a világon, nem kötheted hozzám a lelked. Láttam, hogy újra képes vagy felhőtlenül örülni, idővel megint meg kell tanulnod szeretni is.

- Hogy kérhetsz tőlem épp te ilyesmit? – Szemei egyszerre tükröznek dühöt és fájdalmat.

- Mert így kell tenned. A szíved most fájdalmasan üres, vágyik arra, hogy valaki kitöltse. Kérlek, mindig csak a szívedre hallgass! – nyúlok mellkasa felé, a következő pillanatban azonban érzem, hogy elfogy az erőm. Ennyi volt...

***

Hirtelen felriadok álmomból, s most is Heebum az, akit elsőként meglátok. Maga alá húzza mancsait, és ezúttal is egyenesen a szemembe néz.

- Hát, ez a kívánságod? – beszélek hozzá megint úgy, mintha Heechul lenne, ő pedig lassan a kézfejemre hajtja fejét.

...Ézemi...

Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 3.

Figyelmeztetés: yaoi

***

Az ajtó becsapódik, s én ott maradok, nem mehetek Teukkel. Összeszorított szemekkel próbálok kilépni Heebum testéből, de nem sikerül, bármennyire is koncentrálok.

Csalódottan fixírozom a falióra mutatóját, mely mintha a fülemben zengene most, hogy csend van. De csendnek lehet ezt egyáltalán nevezni? Még az emeletről is tisztán hallom, ahogy a konyhában Siwon a kávéját kavargatja, Kyu pedig a szobájában ütögeti a számítógépe billentyűzetét.

Unalmamban visszasétálok a földszintre, a konyha felé véve az irányt. Felugrom az ablakpárkányra, s kibámulok az ablakon. A reggeli nap fénye azonban szinte elvakít, még annyit se látok a világból, amennyit eddig.

- Jó reggelt, Heebum – simít végig a hátamon Siwon, mire megfordulok, és a kézfejéhez dörgölőzöm. Bárcsak megölelhetnélek. Bárcsak megkérdezhetném, mi történt veled, mióta én már nem vagyok...

Lassan eljön az ebédidő, s ezzel együtt egyre többen gyűlnek össze az asztalnál, mialatt Wookie a konyhában szorgoskodik. Távolról, egy oszlop mögé bújva figyelem őket. Ahogy hallgatom a szavaikat, panaszaikat és nevetéseiket, erőt kell vegyek magamon, hogy ne rohanjak oda hozzájuk. Ez már nem az én világom.

Teuk is megérkezik, s leül közéjük. Jókedvű, de biztos vagyok benne, hogy csak amiatt, amit a megbeszélésen hallott. Mintha semmi más nem járna a fejében, csak a csapat előrejutása. Mikor lesz már este? Meg kell tudnom, tényleg képes vagyok-e az álmaiban találkozni vele.

Ebéd után mindenki szétszéled, csak páran maradnak a lakásban. Az idő csigalassúsággal telik, mialatt én csak le-fel téblábolok, és a fiúkat figyelem. Siwonhoz hasonlóan Sungmin is megszólít, miután követem a szobájába, Kyu azonban rám se hederít. Milyen kár, hogy már nem birtokolhatom a testem, pedig olyan ragyogó fanfictiont tudnék írni ezzel a címmel: Lásd a világot Heebum szemein keresztül.

Nagy sokára elérkezik az este. Majd’ leesem a lépcsőn, ahogy - meghallva a kulcs csörgését - rögtön lefelé indulok. Teuk lép be elsőként az ajtón, aki üdvözöl, majd megpillantom Hae-t, Hyukie-t, Shindongot, és Sungmint is.

Láthatóan mindenki nagyszerű hangulatban van, még Teuk is nevetgél a vicceiken. Amint a szobája felé indul, követem.

***

- Heebummie, gyere ide – paskolom meg a takarót, miután bebújtam alá, ő pedig felugrik az ágyra, és lassan megközelít. Leül a térdemre, s úgy néz a szemeimbe, mintha arra várna, hogy beszéljek hozzá. – Tudod, a mai nap valahogy más volt, mint az eddigiek – vakargatom fültövét, míg élénksárga szemeit figyelem. – Jól éreztem magam, és nem csak azért, mert azt kellett tennem. Élveztem a Sukirát, de még a varieté show-t is. Megtudtam, hogy Onew-nak még mindig én vagyok a példaképe, és ez... nem is tudom, hogy fogalmazzak... valahogy boldoggá tett. A többiek is jókedvűek voltak; Hyukie bár viccet csinált belőle, de tudom, hogy valójában meghatotta, amikor Taemin a tánctudását dicsérte, úgy, ahogy Sungminnak is jól esett Minho elismerése. Jól éreztem magam, egyedül csak ő hiányzott. Ha ott lett volna a szókitalálós játékban, a többieknek esélye sem lett volna ellene – gyűrögetem a takarót lehajtott fejjel, Heebum pedig mintha érezné, hogy elszomorodtam, egész közel húzódik hozzám. – Jó éjszakát – ölelem magamhoz, majd eloltom a lámpát, s az oldalamra fordulva aludni térek.

Megint álmodom? Heechul fekszik mellettem, s mielőtt még hozzáérhetnék, kinyílnak a szemei.

- Hallasz engem? – teszi fel a kérdést kétségbe esve, én pedig azonnal magamhoz akarom szorítani. Kezeim azonban keresztülcsúsznak testén.  – Te...? – erednek el a könnyeim.

***

- Igen, Teuk, nincs testem, mert ez már nem az én világom. Azért vagyok itt, mert... mondanom kell neked valamit – törnek utat maguknak a sós cseppek az én szemeimből is. – Te egy nagyszerű vezető... és egy csodálatos ember vagy – nyelem egyre a könnyeimet -, boldognak kell lenned, érted? – nézek határozottan a szemeibe, úgy, ahogy mindig is tettem, ha egy olyan dologról volt szó, amiben nem tűrtem ellentmondást. Hallgatnia kell rám...

- Hogy lehetnék boldog nélküled? Te voltál az életem, de én okoztam a halálodat. Nekem már csak a csapat maradt, egyedül az ő boldogságuk érdekel.

- Teuk, a halálom nem a te hibád, mindenkinél előre meg van írva az ideje. Ha te vezeted az autót, akkor is el kellett volna hagynom ezt a világot azon a napon. Nem emésztheted magad tovább emiatt, és nem kapaszkodhatsz tovább az emlékembe sem. Kimondhatatlanul fáj azt látni, hogy szenvedsz, kifelé mégis erősnek mutatod magad. Kérlek... könyörgöm... ne temetkezz a munkába többé. Beszélgess sokat a többiekkel, barátkozz másokkal, éld tovább az életed. Ígérd meg nekem, hogy ezt fogod tenni – várom a választ, ami azonban nem érkezik meg, mivel az ébresztőóra fülsüketítő hangja hamarabb visszaránt a valóságba.

***

Lecsapom az ébresztőórát, s fel is ülök. Heebum a jobb oldalamon ülve figyel, ahol Heechul is feküdt álmomban.

- Tényleg ezt szeretnéd? Azt akarod, hogy éljem tovább az életemet, mintha sosem léteztél volna? – címzem a szavakat Heebumnak, mintha még mindig Heechullal beszélnék. - De miért is tőled kérdezem ezeket? Úgyse értheted, mit mondok. Biztosan kezdek megőrülni. De mi van, ha ő tényleg itt volt velem álmomban? Lehet, hogy igaza van? – beszélek még mindig a macskához, aki közben engem figyel.

Eltelik két nap, de Heechul nem jelenik meg újra az álmomban, szavai viszont nem mennek ki a fejemből.

Mióta Yesung a katonaságban van, Wookie szinte minden szabadidejét a dormon kívül tölti. Felhív valakit, programot szervez, sosincs egyedül. Úgy tudom, ma estére is kitalált valamit. Talán vele kellene mennem? – gondolkodom el, miközben magamra kapom a tréning felszerelést, s lesietek a nappaliba.

- Jó reggelt! – köszönök a többieknek, akik szintén üdvözölnek, majd odalépek Wookie-hoz.

- Valamiben segíthetek, hyung? – néz fel rám a telefonja kijelzőjéről.

- Én csak... szerettem volna megkérdezni, hogy áll-e még a ma esti kiruccanás, amit terveztél.

- Persze. De miért kérdezed?

- Szeretnék veletek tartani, ha nem gond. Bár igazából azt sem tudom, hová készültök. Tudod, mit? Inkább... – Nem hagyja azonban, hogy lezárjam az alig megkezdett beszélgetést, közbeszól:

- Szívesen látunk, hyung. Mindig örülünk, ha valaki csatlakozik hozzánk. Nem is emlékszem, mikor voltál már velünk utoljára szórakozni, biztosan jót fog tenni neked is – húzódik széles mosolyra a szája. – Most csak karaokézni megyünk a Daloló szívbe, van egy privát termük, ott nem zavarnak minket a rajongók.

- Karaoké? – kerekednek ki szemeim a meglepődéstől. – Nem is tudom, hány éve már, hogy utoljára ilyen helyen jártam – mosolyodom el, ahogy felidéződnek bennem az emlékek.

Hisz’ még régen, mikor a SHINee-s fiúkat treníroztuk, épp Wookie ötlete volt, hogy vigyük őket egy karaoké bárba, mert így oldhatjuk a kezdeti feszültséget, egyúttal felszabadult hangulatban gyakorolhatunk velük.

- Kik lesznek ott? – érdeklődöm tovább.

- Hát, Jongin, Taemin és Onew biztosan jön, talán Jonghyun is, de az még nem biztos. Lehet, hogy Jungmo is benéz egy kis időre. Néha pedig Hongki és Jonghoon is megjelenik, ha nem isszák le már előtte a sárga földig magukat. Gyere csak velünk, hyung, meglátod, élvezni fogod – kapcsolódik be a beszélgetésbe Sungmin.

Onew és a karaoké... – Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak a régi idők. Ő volt a mentoráltam, és bár azóta elég keveset beszélgetünk – szinte csak akkor, ha együtt lépünk fel valahol -, mindig szeretettel gondolok rá. Mellette lehetetlen volt szomorkodni, mindig mosolygott, kivéve, ha megszidtam. Minden megjegyzésemet komolyan vette, és nagyon igyekezett, hogy fejlessze önmagát. Ezek szerint még ma is szeret karaokézni?

- Jól van, akkor én is megyek. Hánykor is indultok?

- Tízkor – feleli Wookie.

- Rendben van. Most viszont irány a tornaterem – nézek végig mindenkin, aki a nappaliban van. – Kilenckor kezdünk, addig szóljatok a többieknek.

- Okés – feleli Hyukie, és már sarkon is fordul.

Úgy látszik, Donghae most sem tud időben felkelni... De nem hibáztatom, régebben engem is alig tudott reggelenként Heechul kirángatni az ágyamból.

***

Csak figyelem őt, de valamiért képtelen vagyok újra belépni az álmaiba. Úgy érzem, nem tudnék neki semmi mást mondani, amivel meggyőzhetném. Sokat ül az ágyán, állát a tenyerein nyugtatva, és csak gondolkodik.

Kérlek, hallgass rám!

Eltelik két nap, s eljön a péntek. Reggel magára veszi a melegítőt, de a tornaterem helyett a nappaliba indul. Újra távolról figyelem, és jól hallom, ahogy Wookie-ékkal az esti programról beszélget.

Talán mégsem vagyok itt hiába. A szívem örömmel telik meg, de mégis összeszorul.

Ha a te lelked meggyógyul, az enyémnek örökre el kell hagynia ezt a világot...

...Ézemi...

Sminkeljünk (OnKey)

Megjegyzés: Ezt a drabble-t (száz szavas történet) a kép ihlette. Remélem, tetszeni fog nektek.

Műfaj: drabble, fluff
         Figyelmeztetés: yaoi és 12+

- Hyung, te... mit csinálsz? – torpantam meg az ajtóban, miután a fürdésből visszaérve megpillantottam Onew-t. A padlón ült, a kedvenc sálamon, mellette a sminkcuccaim hevertek, s igyekezett kifesteni magát. – Túl sokat ittál – léptem közelebb hozzá, ő azonban úgy belemerült a sminkelésbe, hogy észre sem vett.

- Hopsz, ez nem sikerült. Segítenél? – pillantott rám hirtelen, miután a szemhéjtus kifogott rajta.

- Várj – ültem le vele szemben -, máris megoldjuk.

*

- Szeretlek[1] - suttogta lehunyt szemekkel, mialatt arcát púdereztem.

- Én is szeretlek, hyung – mosolyodtam el, miközben a kész műben gyönyörködtem. – Így tökéletes.

- Te vagy tökéletes. – Észrevétlenül ért ajkaimhoz, csupán arra eszméltem, hogy én is ugyanolyan szenvedélyesen csókolom őt...

...Ézemi...

---

[1] Itt nem a szerelmes ’saranghae’ szóra gondoltam - ezt ugyanis ők elég ritkán mondják ki -, hanem a ’chohahae’-re, ami annyit tesz: kedvellek.

Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 2.

Figyelmeztetés: yaoi

***

Miután végzek a fürdéssel, s visszasétálok a szobámba, Heebum már az ágyamon vár. Végigsimítok selymes bundáján, azután bebújok a takaró alá. Eloltom a lámpát, majd oldalra fordulok, ő azonban nem marad az ágy végében, ahogy szokott. Érzem, amint tappancsai bele-belemélyednek a paplanba; egyre feljebb lopakodik mellettem.

Végül mellkasomhoz húzódik, s ott összekuporodik. Felé nyújtom az egyik kezem, és úgy ölelem magamhoz, mint Heechult régen. Nem tudom, miért, de megnyugtat a közelsége.

Álmomban Heechul fekszik a helyén; ahogy meglátom őt, elönti szívemet a boldogság békés folyama. Néhány pillanatig csak gyönyörködöm arcvonásaiban, melyeknél festeni sem lehetne szebbet. Porcelánfehér bőrét mintha aranyporral vonnák be az első reggeli napsugarak, pillái lágyan meg-megrezzennek néha, kívánatosan telt ajkai pedig mozdulatlanul pihennek ujjain.

Óvatosan végigsimítok arcélén, mire lassan kinyílnak szemei. Megragadja a vállaimat, s szóra nyitja a száját, én azonban semmit sem hallok.

Hirtelen darabokra törik a kép.

Hiszen ő már meghalt...

Mélybarna szemei könnybe lábadnak, ahogy hiába próbál újra és újra megszólalni, s látva őt, én is sírva fakadok. Magamhoz akarom szorítani, ekkor azonban hirtelen semmivé lesz, én pedig arra eszmélek, hogy a levegőt markolom.

Kipattannak szemeim; ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy álmodtam. Heebum fekszik mellettem, ugyanúgy, ahogy az este, s rám emeli sárga szemeit. Pupillái csíknyira szűkülnek, mégsem pislog, csak engem néz.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek – húzom végig ujjaimat fülei közt, majd megdörzsölöm a szemeimet. – Tudod, álmomban itt volt velem a gazdád, és valamit mondani akart nekem, én viszont nem hallottam őt – hajtom le a fejem, a szemembe tükröződő napsugarak mégis keserédes mosolyra húzzák a számat. – De ez csak álom volt, a valóságban pedig még mindig én vagyok a leader, akinek kötelezettségei vannak – nézek vissza rá, ő pedig úgy figyel engem, mintha értené, mit beszélek.

***

Elnyom az álom, majd arra eszmélek, hogy valami az arcomat csiklandozza. Teuk engem cirógat, miközben szerelmesen néz rám. Visszakaptam a testemet?

- Te látsz engem? – teszem fel neki a kérdést, ő azonban összevont szemöldökkel pillant vissza rám.

- Mondtál valamit?

- Teuk, te... tényleg látsz? – Érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, az ő arcán azonban ugyanolyan tanácstalanság ül. – Nem hallod, amit mondok?

- Te... te... már nem élsz, mégis itt vagy velem – tör ki belőle is a sírás. Forró lehelete arcomra csapódik, ahogy hozzám hajol, a következő pillanatban azonban mindennek vége szakad.

Kinyílnak a szemeim, s újra Heebum látószervein keresztül érzékelem a világot. Minden csak álom lett volna?

Teuk is felébred, és azonnal rám pillant. Ugyanazt álmodta, amit én? Talán... álmában lát engem? Bárcsak mondhatnék neki valamit, de ismét tehetetlen vagyok. Meg kell várnom a következő éjjelt, hogy ezt megtudjam.

Tanácstalanul figyelem, ahogy újra magára ölti a szokásos mosoly-maszkját, tettetve, hogy minden rendben. Most is csak a csapatra gondol, ahogy mindig.

Egyetlen dologban volt igazán önző, amióta csak ismerem: a fürdőszobát képes volt reggelenként akár egy órára is elfoglalni, hogy tökéletesen nézzen ki. Folyton azt mondogatta, hogy elfekkel mindenhol találkozhat, nekik pedig sosem akart csalódást okozni.

Ahogy viszont most ránézek, ennek a fiúnak csak az árnyékát látom. Mindent rutinból csinál egymás után, s a tükör előtt is csupán azért tölt több időt, hogy elkendőzze mások elől a bánatát.

Ez nem folytatódhat így, valamit tennem kell.

***

Mialatt rendbe teszem magam, ráhangolódom a napi teendőkre. Először be kell ülnöm egy megbeszélésre Lee Soomanhoz, utána irány a Sukira, délutánra pedig van egy tévés szereplés egy varieté show-ban.

Lassan kifújom a levegőt, ahogy szemügyre veszem arcomat a tükörben. Rendben, kész vagyok.

Nem értem, miért kell mindig újra és újra lefutni ugyanazokat a köröket – gondolkodom magamban, miközben a vezérigazgató helyettesét hallgatom, aki szinte szóról szóra ugyanazt szajkózza, mint a múlt héten.

Persze, engedelmesen bólogatok, mindent tudomásul veszek, majd a végén előadom a csapat kéréseit és kérdéseit. Meglepetésemre, amikor felhozom, hogy Kyu és Zhoumi is szeretne szóló albumot kiadatni, egy „rendben, megfontoljuk a dolgot, és hamarosan tájékoztatjuk” a válasz. Ezt hallva felderül az arcom, s előre is köszönetet mondok. Ha a vezetőség így nyilatkozik, az már jó jelnek számít.

- Képzeljétek, azt mondták, hogy elgondolkodnak a szólókon! – osztom meg örömömet azonnal a többiekkel, amint belépek a dorm ajtaján.

- Tényleg? Ez nagyszerű hír, akkor jó esély van a sikerre – siet elém Sungmin az előtérbe.

- Így van. Most kell igazán mindent kihozni magunkból, fiúk – sétálok be a nappaliba, ahova már beszivárogtak a készülő ebéd isteni illatai – Hmm, mit főzöl, Wookie?

- Seolleongtang[1] és dwaejibulgogi[2].

- Már alig várom – ülök le az asztalhoz Hyukie mellé, aki látszólag a telefonjával van elfoglalva, de közben fél percenként pillantgat a tűzhely felé. Mindig csak enne...

- Ugye, japchae[3]-t is csináltál? – lép be ekkor Donghae a nappaliba, s lehunyt szemekkel szippant a levegőbe.

- Persze, már kész van – válaszol Wookie, s nemsokára le is tesz egy nagy tálat az asztalra.

- Légy szíves, várjátok már meg, míg elkészül a többi – húzom el az ételt Hyukie elől, aki elszontyolodva engedi le az asztalra pálcikáját. – Inkább beszéljük át újra a mai napot.

- De hyung, tegnap már mindent megbeszéltünk – szólal meg Kangin.

- Az lehet, de reggel eszembe jutott még pár dolog.

Mindennek tökéletesnek kell lennie.

Eljön a délután kettő, s először Wookie hangja csendül fel a mikrofonban: megkezdődik az adás.

A többieknek sose mondtam, de azóta egyáltalán nem szeretek a rádió stúdióban lenni. Valamiért itt minden Heechulra emlékeztet: a mikrofon, a szócsaták, s a kívánságműsor, ami – ha ő is itt volt – sokkal inkább szólt róla, mint a hallgatók kéréseiről.

- A mai témánk pedig: Bakik a színpadon. Kedves hallgatók, fogadják szeretettel a SHINee leaderét és maknae-jét, Onew-t és Taemint – üti meg a fülemet Sungmin hangja, visszarángatva a valóságba.

- Nagy tapsot nekik! – rikkant egyet Shindong, s mind a négyen tapsolva köszöntjük a fiúkat, akik szintén üdvözölnek minket, majd helyet foglalva a hallgatóságot is.

- Na, szóval, Onew, az utóbbi egy-két évben elég sok fellépésetek volt, óhatatlan, hogy néha be ne csússzon egy-egy baki a koreográfiákba. Te, mint a csapat leadere hogyan kezeled az ilyesmit? – fordul felé Sungmin.

- Nos, hyung, természetesen mindig arra törekszünk, hogy tökéletesen teljesítsünk a színpadon, de véletlenek mindig vannak. Erre igazából nemigen tudunk felkészülni, csupán annyit tehetünk, hogy a lehető legtöbbet gyakoroljuk az új mozdulatokat, hogy azok belénk rögződjenek, így kisebb a hibák esélye is.

- Ah, értem.

- Igazából sok dologra mi is csak azután jövünk rá, ha már megtörtént velünk. Például, amikor új fajta csíptetővel rögzítették ránk a mikroportokat, előfordult, hogy lecsúsztak a ruhánkról egy-egy lendületesebb mozdulatnál, s olyan is volt, hogy arcon csaptak minket, ami elég fájdalmas – szólalt meg Taemin.

- Ti is kaptatok azokból a kis csipeszes portokból? Nekünk is meggyűlt vele a bajunk. Szegény Kyunak a szemébe csapódott az enyém a Bonamana közben, tudjátok, ennél a mozdulatnál – mutatom meg az említett elemet, mire szinte mindenkiből kitör a nevetés. – Hjaa, ez nem vicces, szegénynek be is pirosodott a szeme.

- De bizony az! A csipesz megbukott a teszten, betett neki a Bonamana-kaszálás – kontráz rá Shindong. - És mi a helyzet azokkal a szituációkkal, amikor hibát vétetek, például amikor elestek a színpadon? Onew, úgy gondolom, te tudnál erről mesélni – teszi fel a kérdést még az előbbi vidám hangsúllyal, mire Sungmin halkan kuncogni is kezd.

- Nem tagadom, előfordulnak velem ezek a dolgok, lehet, hogy gyakrabban is, mint a többiekkel – pillant mosolyogva Taeminre, aki csak bólint egyet. – Ilyenkor szerintem az a legjobb, ha az ember ott folytatja az előadását, ahol abbahagyta.

- Ah, mindent a közönségért, igaz? – kérdezi Sungmin.

- Igen - helyesel bólogatva Onew.

- És Taemin, te mit csinálsz hasonló helyzetben? – érdeklődik Wookie.

- Én... nos, ugyanazt, mint Onew hyung, néha pedig mosolygok.

- Ó, a ragyogó mosolynak senki sem tud ellenállni! – szólal meg Shindong, mire ismét tetőfokára hág a hangulat.

Befejeződik a műsor, s magam is szokatlanul jó hangulatban lépek ki a stúdióból. Nem tudom, hogy a téma, vagy a fiúk tették, de ezúttal nem kellett megjátszanom a jókedvet, annak ellenére, hogy elég keveset szólaltam meg az egész műsor alatt.

- Nincs kedvetek megenni velünk valamit? Hiszen a KBS-ben is együtt lesz jelenésünk két óra múlva – nézek Onew-ra, amint kilépünk az épületből.

- Hát... igazából megbe... Mindjárt megmondom – kapja elő a telefonját, s pár lépéssel odébb vonul, mire Shindong kuncogva néz utána, s Taemin is látványosan elvigyorodik - Mi olyan vicces? – kérdezek rá a dologra.

- Semmi-semmi – legyezget Shindong, és a maknae is csak a fejét rázza, így nem firtatom ezt tovább.

- Hova is megyünk? - kérdezi Onew, kezében a telefonnal.

- A Keleti Napba – felelem.

- A Keleti Napba – ismétli el ő is kagylóba. – Légyszi, siessetek! – nyomja meg a letevő gombot.

- Mehetünk? – nézek végig a fiúkon, legutoljára őrajta.

Mindenki helyesel, így elindulunk a furgonunk felé. Shindong közben megint vigyorogni kezd valamin a hátam mögött, de úgy döntök, ezúttal figyelmen kívül hagyom.

---

[1] ökörcsontleves

[2] disznósült

[3] párolt üvegtészta

...Ézemi...