Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 5.

         Figyelmeztetés: yaoi és 12+

Próbálom figyelmen kívül hagyni a szavait, de képtelen vagyok rá, újra és újra felcsendülnek fülemben, ahogy múlnak a napok. Eltelik egy hét, majd egy újabb, gőzerővel koncertezünk Kínában, s néha már úgy érzem, hogy csak az elfek szeretetének köszönhető, hogy nem esünk össze a fáradtságtól.

Éjjelenként mégsem zuhanok azonnal az álmok világába, mert nem hagy nyugodni, amit mondott. Elhatározom, hogy hallgatni fogok rá, még ha őrültség is, hogy egy álmomban hallott üzenetet kövessek.

Visszatérünk Koreába, s továbbra is elég sűrű a programunk, mégsem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, hogy Wookie-ékkal legyek, akiket azt hiszem, már a barátaimnak is mondhatok. A csapattársaim is megjegyezték, hogy sokkal többet mosolygok mostanában, ahogyan ezek a fiúk, akikkel azóta billiárdozni, sőt, még diszkóba is eljárunk.

Az utóbbi mellesleg Hongki és Jungmo kedvence, én inkább leülök egy csendesebb sarokba beszélgetni Onew-val, egy pohár ital mellett. Ő az egyetlen, akivel meg merem osztani, hogy álmomban sokszor Heechullal beszélgetek. Sosem nevet ki emiatt, mindig kedves és figyelmes velem, és arra biztat, hallgassak Heechulra.

Élvezem a társaságát. Néha azon kapom magam, hogy amint beáll egy pillanatnyi csend a társaságban, azonnal a tekintetét keresem, s – mintha csak összebeszéltünk volna – ő is ugyanakkor pillant rám.

Különös... Mostanság egyre többször érzem úgy, hogy a csapattársaim féltékenyek, amiért több időt töltünk együtt, ugyanis ha róla beszélek, mindig hirtelen csend támad. Hiába kérdezek rá azonban újra és újra ennek okára, mindig valami idióta indokot hoznak fel magyarázatul.

Talán csak én beszélem be magamnak ezt az egészet? Mi okuk lenne, hogy rosszul essen nekik? Hisz’ nekik is vannak barátaik, akikkel sokat lógnak együtt.

***

Hétről hétre figyelem Teuköt, s látom, ahogy lassan újra a régi önmaga lesz. Viccelődik, megint kihúzza magát, fél órára elfoglalja a fürdőt, és amikor onnan kilép, ott bujkál ajkai sarkában az a mosoly, amellyel újra és újra elvarázsolja a világot.

Ugyanakkor azt is észlelem, amit ő nem: egyre közelebb kerül Onew-hoz. Bár mindig erre bátorítottam, annyira fáj ezt látnom, hogy egyre ritkábban lépek be az álmaiba. Önző vagyok, ahogy mindig is, képtelen vagyok már arra kérni, pedig korábban gond nélkül megtettem.

Majd egyszer eljön az idő, amikor boldog lesz valaki mással. – Mondani könnyű...

Hát, eljött; a rózsaszín boldogság néhány lépésre lebeg tőle, édes cukorillata belengi a levegőt, csak ő még nem látja.

Én azonban úgy érzem, a bipoláris manó újra az elmémbe költözött. Az egyik pillanatban nyugalommal és örömmel tölt el ez a gondolat, s csak a Teremtő utasítására várok, a másikban legszívesebben elbújnék a sarokba sírni.

- Szia, Heebummie – lép be az ajtón, édes mosolyt küldve felém. – Látom, most is kíváncsi vagy, mi történt velem. Ne haragudj, de nincs időm elmesélni, egy óra múlva el kell indulnunk, és még nem is zuhanyoztam. Most nézd meg, hogy nézek ki - mutat végig magán. – Ilyen izzadtan nem állhatok a fiúk elé, még akkor se, ha most csak kocsmába megyünk.

Gyönyörű vagy, mint mindig...

Felkapja a köntösét, s kiviharzik a szobából. Vajon mikor jut el a tudatodig, hogy leginkább csak neki akarsz tetszeni?

***

- Hyung, te még semmit se ittál. Tessék – tol az orrom elé Jonghyun egy kis poharat, miután kifogytunk a heti cikis sztorik meséléséből.

- Köszi, nem kérem, idd csak meg – próbálom diszkréten elutasítani, de ő már túl sokat magába küldött ahhoz, hogy számításba vegye az ellenállásomat. – Idd meg, hyung, csak a kedvemért – karolja át a nyakam, olyan közel húzva magához, hogy már kissé kellemetlennek találom, s a belőle áradó alkoholszag sem sokat szépít a helyzeten.

- Hja, fejezd be, ne terrorizáld őt – húzza kissé távolabb a csuklójánál fogva Onew, én pedig küldök felé egy hálás pillantást viszonzásul.

- Na, miért? Nem csináltam semmi rosszat – szontyolodik el látványosan az előbbi, amit Hongki igen szórakoztatónak talál, ugyanis hangosan felröhög.

- Ez az, Jinki, neveld csak meg a rossz kutyust – csapja le poharát az asztallapra Sungmin.

- Ne hívd így, nem szereti – nézek rá komolyan, ő viszont felemelt szemöldökkel pislog vissza rám.

- Igen, én dínó vagyok, nem kutya. Köszönöm, hyung – veti rám kajla mosolyát Jonghyun.

- Igazából nem rád gondoltam, hanem rá – biccentek Onew felé. – Tudod, hogy nem szereti, ha a keresztnevén szólítják.

- Ah, de unalmas a hangulat! Inkább játsszunk valamit – kiált fel hirtelen Hongki, mire mind rámeredünk.

- Milyen játékra gondolsz? – kérdezi Onew.

- Én tudok egy vicceset – húzódik szokatlanul perverz mosoly Wookie aranyos arcára.

- Mi az? – kérdezi izgatottan Jonghyun?

- Á, mégsem jó, papír és toll is kellene hozzá – szontyolodik el.

- Nálam mindig van jegyzetfüzet és toll – kezdek kotorászni a táskámban.

- Csak nem azt a kérdezgetőst akarod? Jó buli lenne – vigyorog Hongki, majd szó nélkül elveszi Jonghoon elöl az italát, és egy húzásra le is nyeli – Naa, ne nézz már így rám, itt van előtted vagy tíz perce, mégsem ittad meg - pillant vissza a bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutatva leaderére, aki csak megcsóválja a fejét és sóhajt egyet.

- De bizony – feleli Wookie. - Az a jegyzetfüzet pont jó lesz, hyung, csak hét lap kell belőle, mert ennyien vagyunk – néz rám.

- Mire készültök? – Kissé vonakodva nyújtom oda neki a füzetet.

- Semmi rosszra, ne aggódj – veszi ki a kezemből, s már el is kezdi tépkedni belőle a lapokat. – Először is, ebből mindenkinek egyet – ossza ki őket köztünk. – Most pedig fel fogok tenni egy kérdést, amire egy-két szóban kell válaszolnotok. Írjátok a választ ide, a papír tetejére, utána hajtsátok le, úgy, hogy ne lehessen látni – mutatja meg a mozdulatot - Ezután adjátok tovább a tőletek jobbra ülőnek, és válaszoljatok következő kérdésre. Addig kell így haladnunk, amíg nem szólok, ekkor pedig mindenki megnézheti a nála lévő papír tartalmát. Attól lesz izgalmas a dolog, hogy egymás neveit kell használni, a végén pedig meg is kell csinálni, ami kijött. Ezért kérlek titeket, életszerű dolgokat írjatok.

- Buli van! – fogja kézbe a papírt Hongki, és izgatottan várja a játék kezdetét.

- Erre én is kíváncsi leszek – szólalok meg. Wookie végignéz a társaságon, és mikor látja, hogy mindenki elkészült, folytatja.

Csak négy kérdésre kell válaszolni, és már vége is van. Kíváncsian bontogatni kezdem a papírt, melyen a következő szerepel: Onew ... csókolózik ... Teukkel ... az asztal alatt.

Legszívesebben összegyűrném és elrejteném, de erre nincs lehetőségem, hisz’ észrevennék. Mindenki jót szórakozik a cetlije tartalmán, én azonban különös szorítást érzek a mellkasomban.

- Hyung, a tied mi? – nyúl felém Wookie, én pedig leteszem a papírt az asztalra.

- Ezt... nem csinálom meg.

De miért érzem úgy, hogy egyre forróbb és fullasztóbb itt a levegő?

- Miért? – kapja fel, s olvasni kezdi. - Ugyan, hyung. Nekem a Sorry Sorryt kell táncolnom a zebrán Hongkival, egy zsákkal a fejemen. A tied semmiség, senki se fogja látni, csak mi.

- Mi az? – kíváncsiskodik Jonghyun is, szinte belehajolva az arcomba. Wookie odaadja neki a papírt, mire rögtön a füléig szalad a szája, amint elolvassa. – Jaj, tedd csak meg, nem kell nyelvesnek lennie. Én gwiyomizni fogok a plázában Jonghoonnal.

- Meg kell csinálni, ne is ellenkezz! – áll fel az asztaltól Hongki, és odabotorkál mellém.

- De én...

... vágyom a csókjára. Mégis, mi van velem? Ő a barátom, a szívem mégis úgy kalimpál, mint egy tizenévesé.

- Ne szégyelld magad, csak mi fogjuk látni -  teszi a vállamra a kezét együtt érzően Sungmin, de a következő pillanatban elröhögi magát. Segítségkérőn nézek Onew-ra, ő viszont nem szólal meg, csak édesen mosolyog, mintha csupán annyit mondana, „veled szívesen, hyung”.

A többiek tovább unszolnak, és bár igyekszem ellenkezni, a szívem egyre súlyosabbakat dobban a gondolatra, már szinte fáj. Végtagjaim szinte maguktól mozognak, Hongki pedig ezer örömmel segít bemásznom az asztal alá.

A helyzet mindenkinek nagyon tetszik, csak én érzem, hogy még így, térdelve is mennyire remeg minden tagom.

- Ne izgulj  – húzódik közelebb hozzám Onew, s a vállamra helyezi mindkét kezét.

Újra belenézek szemeibe, mintha arra várnék, hogy mentsen meg, mentsen ki ebből a kínos helyzetből, ő pedig mintha hallaná a gondolataimat. Ujjait derekamra vezeti, lassan hajol közel hozzám, s amint lecsukódnak a szemeim, megérzem ajkai simogatását.

Már az sem érdekel, hogy mindenki rajtunk röhög, viszonzom a csókot, miközben az ereimben száguldozó vér úgy felforrósodik, hogy szinte égeti a szívemet, ahogy visszaérkezik belé.

Csupán néhány másodperc, ő pedig eltávolodik tőlem, tekintetét mégsem szakítja el azonnal az enyémtől. Biztosan csak próbál megnyugtatni.

A többiek persze, nevetnek és tapsolnak, tetszett nekik a műsor. Felismerik a tényt, hogy nem igazán lenne bölcs ötlet ilyen alkoholos állapotban parádézni az utcán vagy a plázában, így csak egy-két, helyben is elkövethető dologra kerül még sor. Hongki és Jonghoon például egyszerre fognak a szájukba egy poharat, s így, előre-hátra dülöngélve igyekszenek meginni a tartalmát. Mondanom sem kell, szinte az egész a nyakukban és a ruhájukon köt ki.

Mindenki jól szórakozik, én viszont alig tudom levenni a szemem Onew-ról. Időről időre azon kapom magam, hogy megállapodik a tekintetem ajkain, melyek még hívogatóbbak, miután a sajátjaimon éreztem puhaságukat.

Már hajnali öt környékén jár az idő, mire végre mindenki egyetért abban, hogy haza kellene mennünk. A társaság fele alig áll a lábán, kettőnket kivéve, Hongki pedig az asztalon fekszik.

Mialatt én az FT Islandes fiúkat és Sungmint viszem haza, Onew szállítja Jonghyunt és Wookie-t. Ahogy a dormunk elé érek, megpillantom a kocsiját. Betámogatom az ajtón Sungmint, s ő jön velem szembe. Szó nélkül nyúl az előbbi válla alá, s együtt kísérjük a szobájába.

Miután lefektettük az ágyába, betakargatom Sungmint, és kisétálok a szobából. Onew eloltja a villanyt, majd követ.

- Köszönöm, hogy segítettél, és ne haragudj, amiért... – fürkészem a padlóburkoló mintáját. Képtelen vagyok a szemeibe nézni. De mi miatt szégyellem magam egyáltalán?

- Ne kérj elnézést, ez volt a feladat, és... Igazából én... nem bánom, hogy ez történt.

- Tényleg? – emelem rá hirtelen a tekintetem, most azonban ő hajtja le a fejét.

Jól hallottam?

Bizonytalan lépést teszek felé, így már egészen csekély a köztünk levő távolság. Szívem szinte belefájdul a közelségébe, míg válaszát várom.

- Jó veled. Kedvellek, hyung – pillant szemeimbe, én pedig nem tudok tovább ellenállni neki.

- Azt hiszem, én is téged – lehelem ajkaira.

Csodálatosan csókol, gyengéd, mégis férfias, s ahogy átölel, hirtelen minden megszűnik körülöttem. Elmém a nevét ismételgeti, kezeim derekára csúsznak, hogy még jobban érezhessem őt. A következő pillanatban azonban egy hangos kacaj hasít a folyosó éjszakai csendjébe.

Onew kezei lecsúsznak rólam ijedtében, én azonban nem engedem el. Oldalra pillantok, a hang irányába, s megpillantom Shindongot egy szál pizsamában, amint éppen rajtunk szórakozik.

- Na, végre, imáim meghallgatásra találtak. Pontosabban Siwon imái, én csak nagyon szurkoltam, hogy összejöjjetek – néz végig mindkettőnkön, pajkos csillogással szemeiben.

- Mi? Ezt meg hogy érted?

- Ne nézz már ilyen kétségbeesetten, hyung. Csak a vak nem látta, hogy ez a srác odavan érted, és mi reménykedtünk, hogy idővel viszonozni fogod. Bár annyira ragaszkodtál ehhez a barátság-dologhoz, hogy már kezdtük feladni a reményt.

- Ha nem lennétek, ki kellene titeket találni – nevetem el magam, majd elengedem Onew-t, hogy megölelhessem őt.

***

- Kim Heechul, jól figyelj szavaimra! Teljesítetted küldetésed, Jungsoo meglelte a boldogságot, melyhez az ittléted segítette hozzá. Lelked így kiérdemelte, hogy a Kertben tölthesse el az örökkévalóságot. Öt földi percet kapsz, hogy elköszönj tőle, erre az időre láthatóvá válsz előtte, azután egy angyal átkísér ebbe a világba.

Még fel sem fogom igazán, amit hallottam, mikor lépteket hallok, melyek egyre közelebb érnek az ajtóhoz. Teuk lép be a szobába, s szinte lemerevedik, ahogy meglát.

- Heechul... – ajkai elnyílnak, szemei pedig könnybe lábadnak.

- Ne sírj, kérlek. Búcsúzni jöttem – lépek közelebb hozzá, de hiába szorítom össze ajkaimat, én sem tudom visszatartani a sírást.

- Ezt... hogy érted? Te... tényleg...? Az álmaimban...? – szipogja, miközben próbálja megfogni a kezem, melyen épp úgy keresztülhatolnak ujjai, mint az álmaiban.

- Igen, Teuk – bólintok. - A Teremtő ideküldött, hogy beszéljek a fejeddel, mert rossz fiú voltál. Arra is megkért, hogy rúgjalak seggbe, de rájöttem, hogy Heebum lábaival nem nagy kárt tudnék tenni benned, ezért megszegtem ezt a parancsát – húzódik mosolyra szám, miközben könnyeim végigfolynak arcomon.

- Te sosem változol... – csóválja a fejét, és ő is elmosolyodik egy pillanatra. – Hát, tényleg benne éltél? – pillant Heebumra, aki az ágyról figyel minket. - Mindig bolondnak gondoltam magam, mikor ilyen ötleteim támadtak.

- Igen, az ő testében éltem, és az ő érzékszervein keresztül láttam a világot. Fogalmad sincs, milyen különös érzés. Ha tovább maradhatnék, mindent elmesélnék, de sajnos mindjárt el kell mennem a másik világba – törlöm le arcomról a könnyeket. – Teuk, odafentről mindig látni foglak téged, és ha még egyszer azt látom, hogy eltaszítod magadtól a boldogságot, lejövök ide, és egy ló testébe bújva foglak hátsón billenteni. Megértetted?

- Igen – párolog ki ajkai közül a válasz.

- Risae? Hyung, te nem láthatod, de itt van velünk Risae. Ő az angyal, aki elkísér engem. Ez azt jelenti, hogy lejárt az időm, mennem kell. Légy egészséges és boldog!

- Risae, köszönöm, hogy vigyázol rá. Neked pedig azt, hogy itt voltál velem és bátorítottál. Jó utat, Heechul!

- Szia! – integetek neki, majd Risae lassan elhúzza előttem a tenyerét, mire egy különös, szürkés örvény bukkan fel a levegőben. Fejével biccent, ezután beleolvad a folyékony ködbe. Még utoljára Teukre pillantok, majd magam is elhagyom ezt a világot.

***

Alig tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Szomorúsággal vegyes boldogsággal a szívemben ülök le az ágyamra, s kezdem cirógatni Heebum füleit, aki engedelmesen oldalra dönti a fejét.

Ekkor azonban kopognak az ajtón.

- Csak én vagyok és Siwon, ugye, bejöhetünk? – hallom meg odakintről Shindong hangját. Hát persze, nem bírta ki reggelig...

- Persze, gyertek csak.

- Hyung, te sírtál? Baj van? – lép közelebb hozzám Siwon, tekintetem fürkészve, Shindong pedig megtorpan az ajtóban.

- Semmi baj, fiúk, csak a meghatottságtól sírok. Gyertek csak be, és üljetek ide, mindent elmesélek – mutatok az ágyamra, ők pedig ugyanazzal az izgalommal arcukon telepednek mellém, mint sok évvel ezelőtt, még gyakornok korunkban, amikor a rémtörténeteimet hallgatták...

...Ézemi...