Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 4.

Figyelmeztetés: yaoi

***

A gyakorlás kimerít, mégis kissé megnyugtat. Igyekszem lelassítani lélegzetvételeimet, miközben a törölközővel itatgatom felhevült arcomról a langyos verejtékcseppeket. Tánc közben mintha lehámoznám magamról az életem nehéz burkát, csak a csupasz lelkem mozgatja tagjaimat a zene ritmusára. Bárcsak mindig így lehetne...

A mai nap sem lesz unalmas: fotózás, megbeszélés, aztán ebéd, majd újra gyakorlás, hisz’ holnapután indulunk Kínába.

A sok tennivalónak hála, gyorsan eltelik az idő. A szobámban, egy dalszövegen agyalva egyszer csak azon kapom magam, hogy már este kilenc is elmúlt. Mindent elpakolok, lefürdöm, majd kinyitom a ruhásszekrény ajtaját.

Tanácsalanul állok előtte, újra és újra végigzongorázva a vállfákat.

Ez túl kihívó. Ebben meg úgy festenék, mint aki a sarki boltba indul. Ez pedig... Ahj, mintha legalábbis randira készülnék.

Végül megállítom ujjaimat egy fehér ingen, melynek egyik zsebét két, csillogó kövecskékből kirakott angyalszárny díszíti. Egy világoskék farmerrel tökéletes lesz. Felöltözöm, magamra öltöm a napszemüvegből és baseballsapkából álló álcámat, s már kész is vagyok.

Lesétálok a nappaliba, ahol Wookie és Sungmin már hasonló védelmi felszerelésben vár.

- Nagyon jól nézel ki, hyung! – mér végig az utóbbi sejtelmesen mosolyogva, amivel egészen zavarba hoz. Mielőtt azonban reagálni tudnék a hirtelen jött dicséretre, megszólal Wookie telefonja.

- Szia! ... Tessék? Talán történt valami? ... Hát, végül is, szerintem biztos nem lesz gond nekik. Ja, nem is mondtam, jön velünk Teuk hyung is – beszél a készülékbe, miután fogadja a hívást.

- Mondd meg neki, hogy innia kell velem egy kört – hallok jól érthetően egy kissé rekedtes, mégis energikus hangot a vonal másik végéről, amelyben megismerem Hongkiét.

- Mondd neki, hogy rendben van – nézek Wookie-ra, mielőtt még elismételné a másik szavait.

- Hallottam, hyung. Nemsokára találkozunk! – feleli nekem az említett, miközben a telefon még mindig Wookie kezében van, aki nagyjából egy méternyire áll tőlem.

- Jól van, akkor ott találkozunk, csak még fel kell szednünk a SHINee-s fiúkat. Ne aggódj, nem leszel egyedül – szólal meg újra Wookie. – Ne csinálj semmi rosszat, oké? ... Remélem is. ... Szia! – bontja végül a vonalat, lehajtott feje azonban megerősíti azt, amit Hongki hangjából felfedezni véltem.

- Már megint egy lány? – érdeklődik közelebb húzódva Sungmin.

- Igen – veti még mindig a padlóra tekintetét Wookie. – És tudjátok, mit csinál Hongki, ha szomorú...

- Ugyanazt, amit akkor, ha boldog: iszik.

- Igen, így van – sóhajt egy mélyet az előbbi. És most még Jonghoon sincs vele, hogy visszafogja egy kicsit. Nagy baj lenne, ha... na, szóval...

- Oda szeretnél menni hozzá? – kérdezem.

- Nos... igen. A Daloló szív kocsma részében van, szóval nem kell messzire menni. Csak, tudod... sajnálom, mert nem egy kocsmázós estéről volt szó.

- Semmi baj – teszem a vállára kezem. – A legfontosabb, hogy a barátoddal legyél a bajban.

- Bocsánat, hogy közbeszólok, de indulnunk kéne – szólal meg hirtelen Sungmin.

- Ó, igazad van – húzza fel szemöldökét Wookie, miután telefonján megnézi az időt. – Vezethetek én, hyung?

- Persze, csak nyugodtan. Bár sosem fogom megérteni, miért ragaszkodtok ehhez folyton, hisz’ én is ugyanolyan jól vezetek – várom tőle a választ, ő azonban csendben szedelőzködni kezd, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

- Mert ebben nincs igazad, hyung, egyáltalán nem vezetsz jól – szól bele a beszélgetésbe Shindong, miközben feltérképezi a hűtő  tartalmát.

- Ts... ez nevetséges! – fordulok felé, ő azonban bólogatva erősíti meg iménti mondandóját. – Nem számít, tudom, amit tudok – zárom le a meddő vitát, majd a többiek felé fordulok. – Menjünk.

Nagyjából húsz perc alatt a SHINee-s fiúk dormjához jutunk, ahol felszedjük Jongint, Taemint és Onew-t, Jonghyunról ugyanis kiderül, hogy belázasodott, és nem tud velünk jönni.

Újabb negyedórányi autózás után odaérünk a Daloló szív elé, s a bejáratnál Jungmoba botlunk.

- Hát, eljöttél? – veregeti vállba őt Wookie, miután üdvözöljük egymást.

- Nem volt jobb dolgom – húzódik sejtelmes mosolyra a másik szája sarka.

- Gyanús vagy te nekem, biztosan készülsz valamire – méregeti őt gyanakodva Sungmin.

- Én ugyan semmi rosszra, csak kornyikálni jöttem a barátaimmal – kortyol bele a sörösüvegbe, mely hanyagul lóg kezében.

- Ja, persze, biztos ahhoz kell az ital – szól közbe Jongin, kihúzva magát, mialatt a mögötte álló Taemin szinte pukkadozik a nevetéstől.

Wookie említette, hogy ezek ketten mindig fogadnak valamiben, biztosan most is ez történt.

- De nagy szája lett hirtelen valakinek, aki a múlt héten képtelen volt a saját lában hazamenni – vigyorog rá vissza Jungmo. – Mellesleg, ha tudni akarod, az ital igenis segít, hogy szebben tudjak énekelni – lóbálja meg a levegőben az üveget, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd újra belekortyol.

- Fiúk... Bocsánat, hogy közbeszólok, de nem akarunk bemenni? – szólal meg halkan Onew.

- Igazad van, itt, a fényben bármikor megismerhetnek, még ezekben is – bök a baseballsapkájára Sungmin. - Menjünk – néz rajtunk végig, majd sietve belép a helyiségbe, mi pedig követjük. Tekintetünk Hongkit keresve pásztázik az asztalok és az arcok között, ami napszemüvegben, a kocsma félhomályában nem is olyan egyszerű feladat.

- Ott van – mutat az egyik hátsó asztalra Wookie, s mi egyenesen oda indulunk. Még két-három méter hátra van, mikor Hongki már felugrik a székéről, hogy üdvözöljön minket. Az asztalán heverő két üres üvegnek hála azonban, meg kell támaszkodnia, hogy ne veszítse el egyensúlyát.

- Na, végre, hogy ideértetek! Csak rátok vártam. Menjünk énekelni! – örvendezik látványosan.

- Nagyszerű, már túlitta magát a bánaton, most jön az akaratosság – motyogja mellettem Wookie.

- Mi a baj? – emeli fel a hangját az említett.

- Semmi, Hongki. Gyere, menjünk – karol bele Jungmo, miután letesz egy bankjegyet az asztalra, majd átsétálunk a másik helyiségbe, s meg sem állunk a privát teremig.

- Mindig az új vendég az első, és egyébként is, te vagy köztünk a legidősebb, hyung, kezdj te – nyújtja felém a mikrofont Jungmo, miután mindenki elhelyezkedett, s megrendeltük az italainkat.

- Hát, legyen – kapcsolom be, majd megközelítem a zenegépet, s beledobok egy kis aprót. Mielőtt azonban megnyomhatnám a választó gombot, Hongki hangja üti meg a fülemet:

- Hjaa, hyung, ezt mi nem így szoktuk! Fordíts hátat a gépnek, és úgy válassz! – mutogat felém, hogy még nagyobb jelentőséget adjon egyébként sem figyelmen kívül hagyható hangerővel kimondott szavainak.

Elmosolyodom, s engedelmesen megfordulok. – Ne less, nem szabad csalni! – folytatja, majd újra belekortyol az italba, amit épp akkor tesz le elé a pincér.

- Nem láttam semmit – emelem magam elé a kezeimet.

Szinte mindig ilyen közvetlenül beszél velem, amiért nem haragszom rá, sokkal inkább szórakoztat a viselkedése. Igaz, mikor iszik, kissé akaratos, és a megszokottnál is is nagyobb szája van, de jó gyerek, akinek helyén van a szíve.

Most azonban sajnálom őt. Jól akarja  érezni magát, mert addig legalább nem érzi a fájdalmat, míg boldog.

- Naa, nyomd már meg azt a gombot, hyung! – türelmetlenkedik Jongin, aki mögül Taemin előre-hátra dőlve igyekszik nagyobb látótérhez jutni.

- Máris – teljesítem a kérését. Mind nevetésben törünk ki azonban, miután felhangzanak a Girls Generation Geejének kezdő taktusai. Belekezdek a dalba, de már az első néhány sornál többet nevetek, mint amennyit eléneklek belőle.

- Ez az, hyung, nagyon jó vagy! – kezd el tapsolni Sungmin, majd Onew, azután a többiek is csatlakoznak hozzájuk.

Megköszörülöm a torkom, így igyekszem elkerülni a nevetést, de úgy érzem, ez lehetetlen küldetés.

- Táncolj is mellé! – mutogat Jungmo, de elég csak a kezemet mozgatni, a produkcióm így is osztatlan sikert arat.

Lehet, hogy az alkohol, lehet, hogy a társaság az oka, de nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól.

A zenegép választó gombját mindenki sorra megnyomja, a hangulat pedig töretlen. Újra én következem, amikor azonban elindul a zene, úgy érzem, mintha kicsúszna lábaim alól az eddig oly biztosnak hitt talaj. A Don’t Leave Me szólal meg, az a dal, melynek rap betétjét Heechul és Hyukie közösen adta elő.

Újra felidéződik bennem a felvétel napja, amikor egész nap az ő nyafogását hallgattam. Aggódott, hogy nem tudja majd hitelesen átadni, amiről a szöveg szól, hiszen neki sosem kellett senkit arra kérnie, ne hagyja el őt. Később egy hirtelen ötlettől vezérelve beültünk egy kocsmába, ahol négy üveg soju után érezte végre úgy, hogy minden tökéletesen fog menni.

Igen, ő épp ilyen volt. Ennyi ital után más már össze-vissza röhögcsélt volna, ha egyáltalán meg tud állni a lábán, ő azonban besétált a stúdióba és – figyelmen kívül hagyva a stáb és Hyukie szemrehányó pillantásait - kiöntötte a szívét abban a néhány sorban.

A felvétel nagyszerűen sikerült, utána pedig egy csodálatos éjszakát töltöttünk el egymással. Nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó ilyen alkalmunk, hiszen négy nappal később megtörtént a baleset...

Elkezdek énekelni, miközben az emlékek végigpörögnek szemeim előtt. A többiek tapsolnak a zene ütemére, nekem pedig egyik könnycsepp a másik után gördül ki szememből. Végül nem bírom tovább, elcsuklik a hangom, a mikrofont tartó kezem pedig erőtlenül ernyed el.

Mindenki elhallgat, csak a zene folytatódik tovább.

A következő pillanatban azonban valaki magához szorít. Ösztönösen kapaszkodom belé, mialatt meleg kezével hátamat simogatja. Egy kis ideig csak csendben ölel, mintha érezné, hogy most épp erre van szükségem.

Lassan eltávolodik tőlem, s megszorítja még mindig kicsit remegő kezem. Onew az. Bátorítón néz szemeimbe, majd – tartva a kontaktust – szájához emeli mikrofonját, és folytatja a dalt. A hangja tiszta és megnyugtató.

Nem kapaszkodhatsz tovább az emlékembe – futnak át elmémen Heechul szavai, melyeket álmomban mondott nekem. Letörlöm a könnyeimet, majd én is énekelni kezdek. Onew hangja vezeti az enyémet, szinte erőt ad, hogy folytassam.

Elmosolyodom, ahogy a dal vége felé közeledünk, s ekkor a többiek is csatlakoznak. Mind együtt énekelünk, a rap részt pedig Hongki adja elő, bár inkább csak hümmög, mert nem igazán ismeri a szöveget, mégsem néz a képernyőre, mert ő tudja.

- Köszönöm – nézek hálásan Onew-ra, miután elhallgat a zene, ő pedig lassan elengedi a kezem.

- Ne köszönd meg, hyung – mosolyog szerényen. – Ha esetleg szeretnél valakivel beszélgetni, csak szólj.

Válaszul csak bólintok egyet, majd elköszönök tőle és a többiektől – akik közben halk beszélgetésbe kezdtek egymással -, s megkérem Sungmint és Wookie-t, hogy lehetőleg ne csak másnap délben érjenek haza.

Miután belépek a kellemes csendet árasztó lakásba, azonnal a fürdő felé veszem az irányt. Ahogy a meleg víz szinte a pórusaimba szívódik, különös nyugalom lesz úrrá rajtam.

Amikor a szobámba érkezem, megpillantom Heebumot, aki az ágy mellett ül.  Miután lefekszem, mellém kuporodik, s hosszan néz a szemembe.

- Valami baj van? – nézek vissza rá, mire orcáját gyengéden az enyémhez dörgöli. – Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak álmodtam, vagy tényleg velem voltál, de valamiért arra gondolok, az utóbbi. – fogom gyengéden ujjaim közé mellső lábait. - Talán bolond vagyok, de úgy érzem, mintha most is itt lennél velem. Ha tényleg így van, kérlek, segíts, hogy az emlékedhez méltó életet éljek...

***

- Tudod, féltem, hogy ha újra megjelenek előtted, felzaklatlak, de valamiért mégis úgy éreztem, meg kell tennem – kezdek bele azonnal a mondandómba, miután elmesélte nekem az este történteket, majd álomba merült. – Teuk, te... végre nevettél, és nem azért, mert valami jó történt a csapattal, hanem mert veled történt jó. Nézz a szemembe, kérlek – irányítom teljes egészében magamra figyelmét. – A múltkor nem csak arra kértelek, hogy barátkozz másokkal, hanem arra is, hogy ne szomorkodj miattam, emlékszel? – nyelem le előtörni készülő könnyeimet. Most erősnek kell lennem.

- Hogy felejthetném el? De Heechul, ez nem ilyen egyszerű. Ha a boldogságról kérdeznek, az első csókunkat látom magam előtt, ha a szerelem erejéről, arra gondolok, mikor a nemrég műtött lábaddal keresztülbicegtél mindenen és mindenkin, mert miattam aggódtál – törik el helyettem őnála a mécses. - Ahogy az a dal megszólalt, egyszeriben úgy éreztem, elárullak. Elárulok... minden boldog percet, amit együtt töltöttünk – szipogja, s egyre erősebben rázkódik a sírástól.

- Sosem lennél képes elárulni engem, ahogy senki mást sem, mert nagyon jó ember vagy. De Teuk, én már nem létezem ezen a világon, nem kötheted hozzám a lelked. Láttam, hogy újra képes vagy felhőtlenül örülni, idővel megint meg kell tanulnod szeretni is.

- Hogy kérhetsz tőlem épp te ilyesmit? – Szemei egyszerre tükröznek dühöt és fájdalmat.

- Mert így kell tenned. A szíved most fájdalmasan üres, vágyik arra, hogy valaki kitöltse. Kérlek, mindig csak a szívedre hallgass! – nyúlok mellkasa felé, a következő pillanatban azonban érzem, hogy elfogy az erőm. Ennyi volt...

***

Hirtelen felriadok álmomból, s most is Heebum az, akit elsőként meglátok. Maga alá húzza mancsait, és ezúttal is egyenesen a szemembe néz.

- Hát, ez a kívánságod? – beszélek hozzá megint úgy, mintha Heechul lenne, ő pedig lassan a kézfejemre hajtja fejét.

...Ézemi...