Illékony
világom egyetlen biztos pontja te voltál. Mindenemet odaadnám, ha újra a
karjaidban tartanál, de már nem kellek neked többé.
Mondd,
hogyan éljek tovább nélküled?
***
Nem értetted meg, mit jelent,
hogy csak az enyém lehetsz – de most már senkit nem vihetsz az ágyadba. Veled
együtt halt meg szánalmas életem egyetlen célja. Mondd, mit kéne tennem most?
Műfaj: songfiction, pszichothriller
Figyelmeztetés:
gyilkosság, öngyilkosság és vér említés szinten; szürreális elemek; 16+
Megjegyzés: A történet
Jennie és Henny (OC) szemszögéből íródik, a megszólított pedig Bloo. Ez egy
songfiction, tehát a mondanivalója egy dalszövegre épül, mely ez esetben Sóley Smashed Birds című zenéje, amelyet
lefordítottam. A szöveget ITT
tudjátok megtekinteni. Ajánlom még megnézésre a KLIPET, mert a
szöveg mellett a képi világ is megjelenik a történetben, illetve a dal
hallgatását olvasás közben. (Jelenleg egy kis technikai probléma miatt nem
tudok fordításos videót szerkeszteni, de ezt pótolni fogom.)
A történet tulajdonképp
Choi Xiumaru egyik kihívására íródott – bár az eredmény inkább két kihívás
mixelése lett végül.
Bloo és Jennie, ha netán olvasnátok,
kérlek, ne haragudjatok rám nagyon. Ez csak egy kitalált történet egy
rajongótok fejéből.
Mégis
hol vagyok, és mi történik?
A kérdés felcsendül
ugyan zavartan nyugodt elmémben, ám úgy foszlik el az ürességben, akár kósza
füst a levegőben. Szinte kiabál körülöttem a csend, melyet a füleimmel
érzékelek, de valamiért képtelen vagyok felnyitni a szemeimet. Testem erőtlenül
rázkódik meg egy hűvös légáramlattól, ám jól érzem, hogy a napsugarak, melyek
szemhéjaimat is bordóra festik, fedetlen térdemet melengetik.
Apró kezeim hidegek és
nedvesek, pedig arra sem emlékszem, hogy megmostam volna őket. És valahol a közelben mégis mintha folyna a
csap... Akaratlanul is utat törnek könnycseppjeim lezárt szemhéjaim alatt,
miközben a reszketeg hidegség egyre összébb gömbölyíti erőtlen testemet. Azt sem tudom, miért sírok.
Érzem, ahogy lassanként
újra ellepi pilláimat a képzelgés, akár az alkony a fák néma lombkoronáját, és lassan
feladom a küzdelmet, hogy elhessegessem; hogy felkeljek innen, és kinyissam a
szemeimet. Ha túlságosan akarok valamit,
folyton ez történik.
Zavaros elmém kézen
fog, és elrepít egy másik világba; színesebbé és élőbbé alkotja a valóságomat,
én pedig később apró történeteket szövök mindabból, amit látok, érzékelek. Nem
vehettem be a gyógyszert, mely eltörli mindezt, habár te sosem tartottad
művészetnek, amit csinálok.
Mióta kiköltöztem a házadból, folyton
arrafelé sétálok, ahogy most is…
Mélyre szippantom a
fűszeresen édes csokoládéillatot, mely a ringatózó bokrok és fák lombjairól
férkőzik orromba, pedig itt nem is fúj a szél. Az ég ezúttal is olyan, mintha
csak színes vattacukrokból ragasztották volna egybe: A babakék felhőhabok
rózsaszínbe vegyülnek, s úgy tűnik, bármelyik pillanatban a homlokomhoz érhetnének,
olyan közelinek tetszenek.
Meztelen talpaimat csak
ekkor kezdi kissé vágni a keskeny ösvény keményre szikkadt, agyagos talaja,
melyen állok. Ez is él, hullámzik, együtt az indigószín virágok tömegével,
melyek margarétaszirmaikkal tátogatnak a fény irányába. Egészen a derekamig
nyújtóznak, mégsem érnek hozzám, csak a nap felé meredeznek áhítatosan. Lenge
fehér gézruhám egy ütemre kezd lengedezni velük – ugyanabba az irányba, amerre
az út is visz.
Bárcsak
most itt lehetnél velem, és így láthatnál… ilyen nőiesnek és erősnek.
A láthatatlan energia
hosszú csokoládébarna tincseimet is a levegőbe vonzza, mialatt mintha egyenesen
előre húzna az úton, s felfelé a dombon. A talaj ütemesen masszírozza talpamat
minden lépésnél, mégis olyan súlytalannak érzem magam, hogy talán fel is tudnék
szállni, ha nagyon szeretnék. Mégis kényelmesebb így, a földön sétálva.
Amikor azonban néhány hosszabb lépés
után ruganyosan felkapaszkodom az elvadult növényektől kéklő dombtetőre,
megpillantom az út végén a házunkat – vagyis most már csak a te házadat.
Az úton sétáltam, míg a házad közelébe értem.
Ebben a
világban is ugyanannyira hiányzol. Mélybarna szemeid, melyekkel egyszer
csintalan vadsággal, máskor gyengéd, szinte megadó szerelemmel néztél, lágyan
hullámos ajkaid édes mosolya, férfiasan hangsúlyos állad és mély hangod…
Nem tudom elhinni, hogy
sosem tartasz többet a karjaidban, hogy a művészélet
velejárója, hogy nincs türelmed az
agybajomhoz. Nem tudom elhinni, amit a legutóbb sörszagtól bűzlő lehelettel
vágtál a fejemhez: hogy mindig is csak Hennyt szeretted, de már belőle is
eleged van.
A szivárványos ég mintha hallaná a gondolataimat, úgy tükrözi
vissza egy pillanatra, milyen gyengédséggel dédelgettél a régi kis albérletedben.
A külvilág előtt mindig keménynek, igazi rosszfiúnak láttattad magad, ám amikor
kettesben maradtunk, megmutattad, mennyire szeretsz, s milyen érzékeny,
szeretetéhes lélek vagy legbelül.
A csendemet kerested, amikor valaki bántott, a
hallgatásomat, ha valami nyomta a lelkedet. Azután lassanként eltávolított
tőlem a hobbid, az új életed… Egészen megváltoztál. Mintha csak a színpad
villódzó fényei vakítottak volna el, úgy vetetted bele magad a nyüzsgő
forgatagba. Észre sem vetted, hogy szeretetteljes lelkedből lassanként minden szín
kikopott, leszakadó darabjai pedig kósza madarakként szálltak tova…
A házad
az egyetlen dolog ebben világban, mely nem hullámzik együtt a tájjal. Az
amerikai mintára készült szimmetrikus faalkotmány teljesen mozdulatlan, csupán
két azúrfényű fa hajladozik előtte elevenen ugyanarra a ritmusra.
Mintha szándékosan
helyezkednének úgy, hogy elállják a bejáratot; sűrű koronájuk szinte földig
hajol előttem, s így folytatja tovább táncát. Ahogy ujjaimat az egyik vékonyka
ágra kulcsolom, érzem benne a lüktető erőt. Nem mondom ki szavakkal a
gondolataimat, a kígyózó lombkorona mégis engedelmesen kúszik az ég felé,
felfedve előttem az ismerős, dióbarnára lakkozott bejárati ajtót.
Megkértem egy fát, hogy engedjen be a házadba.
***
A hálószobád
napsárga, magasba nyúló falainak látványa mosolygásra késztet. Nézd csak, olyan
csendet alkottam itt, melyben éktelen lármának hat az ajtó feletti falon lógó
ócska faszerkezet kattogása, amit még anyukád ajándékozott neked, mikor
megvetted ezt a kis palotát. Hmm… igazán
remek.
Az ajkaid
kicsit kifehéredtek, de még mindig olyan kemények és vaskosak. Látszik, hogy
szerettél habzsolni velük - a bulikat, az alkoholt, a nőket… A szemeid is
puffadtak és karikásak, mintha elfeledkeztél volna arról, hogy néha aludnod is
kellene. Tétlenül végtelenbe meredő tekinteted azonban egy rémült kisfiú
kétségbeesett tehetetlenségét őrzi. Igazából mindig is ilyen voltál, hiába
próbáltad másokkal és magaddal is elhitetni az ellenkezőjét. Mióta ismert
lettél, folyton csak nyüzsögni akartál - most viszont végre mozdulatlan vagy, fakó
és néma.
A
kezemben tartott olló ragyogón, mégis kétfelé hasadva tükrözi vissza fekete
tussal kiemelt, cicásan elkeskenyedő szememet, ahogy hunyorogva nézegetem. Még
mindig csöpög róla a víz, míg néhány csepp előbb lágyan csúszik végig kecses
csuklómon, hogy azután a takaród némán nyelje el mindüket.
Látod? Ez
a büntetésed, amiért nem elégedtél meg az én testemmel. Azt hitted, megteheted, hogy egyik napról a másikra kihajítasz a
házadból, aztán csak úgy behívsz egy kis szexre, hogy utána jól leidd magad, és
újra kidobj? Jennie-vel kétségkívül megcsinálhattad volna ezt, de velem kár volt
így bánnod, édesem.
Nem
szeretném viszont, hogy továbbra is ilyen ijedten nézz rám, ezért óvatosan
lecsukom a szemhéjaidat, mintha csak aludnál. Most is jól áll neked a vörös,
ahogy a véred a kilyuggatott fehér pólód anyagát átitatva végigfolyik a hasadon
és az oldaladon. Nem kíméli azt a híres fehér lepedőt sem, mely szintén az
anyukád ajándéka. - Az anyukádé, aki naivan szeretett téged, bármilyen önző fia
is voltál.
De mégis mit csináljak nélküled?
Ó…
elfelejtettem, hogy én sosem cselekszem jól, így most úgy kell tennem, ahogy
Jennie csinálná. Nos…- ütögetem keskeny ajkaimat a takaród szélén ülve,
miközben lezseren keresztbe vetem egyik lábamat a másikon - ő mindent jóvá
akarna tenni. Ez viszont most nem egy kivitelezhető dolog - bököm meg lazán a
takaró alól kilógó csontos bokádat, mely élettelenül hanyatlik vissza előző
pozíciójába. – A másik lehetőség, hogy varázsoljunk mindent látszólag tökéletessé.
Kezdhetnénk ezzel.
Jennie
szorgalmasan és pontosan dolgozna, hogy az anyukádra emlékeztessen téged –
hajolok a könnyű selyem fölé, melyet a beleolvadó vér itt-ott narancssárgásra
színezett. – Pedig te már rég nem ezzel gondolkodtál, hogy értékelni tudd a
fáradozásait – borzolok bele szanaszét álló rövid, szénszínű hajadba a
halántékod környékén -, sőt, nem is igazán ezzel – futtatom le csintalanul
vékony mutatóujjamat keskeny, már-már törékeny mellkasod közepén a gyomrod
tájékáig. – Téged jó ideje csak ez az egy részed vezetett, édesem – körözök
kicsit a takarón az ágyékod felett, s akaratlanul is elfog a kuncogás, ahogy egy
ragacsosan vöröslő kör rajzolódik ki a finom textilen mozdulatom nyomán. – A
véred nélkül sajnos már ez is használhatatlan – suttogom győztes mosollyal
azokra a dús, színüket vesztett ajkakra, melyeket még így, élettelenül is
megkívánnék, ha olyan naivan szerelmes típus lennék, mint Jennie. – Nos, kezdjük
el.
Óvatos
mozdulatokkal hajtom négybe a lenge takarót, s meg sem állok vele a
mosókonyháig. Üggyel-bajjal eltávolítom alólad a lepedőt is, a párnákat pedig
egészben nyomom a mosógép fémhengerébe. Tudod, a lustaságod időt spórol nekem,
édes. Olyan nagy teljesítményű gépet vettél, hogy minden egyszerre belefért, és
még teregetnem sem kell majd, hála a szárító funkciónak…
A víz
monoton zubogása és az ütemes duruzsolás kellemes háttérzenét ad a legaprólékosabb
műveleteknek. A konyhádból kölcsönvett ollóval nemcsak szúrni lehet remekül; a
félig már megkeményedett, ragacsosan véres pólódat is könnyedén felszabdalom
vele. A Hennessyt dúdolgatom, ahogy
egy másik méregdrága fehér pólódat megmártom egy tálnyi vízben, majd
aprólékosan letörölgetem vele csupasz felsőtested, és az ágy bordó szövetét. Tudom, hogy Jennie is épp ilyen gondosan
csinálná…
És már
megint ajkaimra kúszik egy könnyed mosoly, amint az éjjeliszekrényen heverő
üres konyakosüvegre pillantok. Azt mondtad, azért neveztél el erről a bűzlő
löttyről, mert ugyanolyan csábító vagyok, és én is azt adom neked, amit a
Hennessy. Azt mondtad, már csak mi ketten kellünk a boldogságodhoz; a
sikerességed csupán a pénzt szolgáltatja, hogy ne halj éhen.
Azok a
csintalanul mély csokoládészemeid már akkor is hazudni próbáltak, de
elfelejtetted, hogy egy nővel állsz szemben. – A hiszékeny kislányt még sokáig megvezethetted, ahogy az apját is,
mikor megígérted neki, hogy vigyázni fogsz a lányára.
Szegény
Jennie… Nélkülem képtelen lett volna túlélni az édesanyja halálát, és mégis én lettem
az, aki legelőször elcsábított téged tőle…
***
Ismerős
csilingelés cikázik a fülemben, amint feltárul előttem egy nyikorgó ajtó, s hosszú
gesztenyeszínű tincseimet kisöpri arcomból a sötét, nyirkos fuvallat. A mosógéped játssza ezt a dallamot. Néhányszor
megfordul körülöttem az apró helyiség, mire a mögülem beszűrődő fény
elegendőnek bizonyul, hogy tudatosuljon bennem, hogy épp a pincédben vagyok.
Szédülésem azonban nem csillapszik. Fejemet fogva tapogatózom a falat keresve,
mialatt a lilásfekete gerendák recsegve felszakadnak, s egy tucatnyi éjszín
tollú, veréb méretű madár rebben a levegőbe.
Egyre az
alacsony plafon alatt néhány centivel köröznek, akárha nem is szeretnének
kijutni ebből a sötétségből. Szárnyuk suhogásának légárama lecsendesíteni
látszik rosszullétemet.
Már megint csak képzelegnék, és ezért láthatom itt a
lelked elvadult madarait? De a pincéd valóság, jól érzem. Mit csinálhatott
Henny?
Pillanatnyi
aggodalmamat azonban elfedi az előttem lassanként feltáruló látvány; a madaraid
alatt ugyanis ott hever az az ócska fehér műanyag éjjeliszekrény a régi
lakásodból.
Ahogy
kihúzom az egyik piros fiókját, benne találok minden kis csecsebecsét, melyet
az évek alatt tőlem kaptál: plüssfigurákat, nyakláncokat, karkötőket, egy
öngyújtót és egy szív alakú kispárnát. A másik fiókban azonban egyetlen fehér
boríték árválkodik – rajta az én nevemmel. Tudtam,
hogy ez a valóság, és te még mindig szeretsz. Ez csak azt jelentheti…
A pincédben volt egy levél
számomra.
Izgatottan
remegő szívvel nyitom ki, s olvasom ismerős, szabályosan szabálytalan betűidet,
te viszont arra kérsz benne, hogy ne hívjalak, ne keresselek többé. Azt írod,
téged már egyedül csak a zenélés érdekel, semmi és senki más; ha pedig valóban
szeretlek, biztosan megértem ezt.
Érzem,
ahogy bensőm forrósodni kezd a szavaidra. Ezúttal éberen ér el a kábulat,
mialatt ábrándjaim romjai alól ugyanaz a kérdés visszhangzik fel: Mégis mit csináljak nélküled? A szédülés
újra megpörgeti előttem a sötét falakat a madaraiddal együtt. A csupasz cementpadló
épp úgy remeg alattam, mint a fantáziavilágom talaja, s a pince merev falai is
repedezni kezdenek körülöttem.
Te is biztosan szerettél, mikor azt mondtad, ma már az
embereket nem érdeklik az unalmas könyvek. És hogy sosem lehetek híres író,
mert nem vagyok normális.
Lángoló
fájdalmam mintha minden mást felülírna. Szédülésem csillapodni látszik, én
pedig előkotrom a felső fiókból azt a szívecskés öngyújtót, amit valamikor tőlem
kaptál.
Az
éjjeliszekrényed tetején nyújtózkodni kezdenek az első melengető lángok, hosszú
nyúlánk árnyékokat ajándékozva pincéd kacatjainak. Ahogy újra minden sötétbe
borul, a leveled lassan épp olyan feketévé hamvad, amilyenek a madaraid. A harmatgyenge
lángnyelvek azonban szinte érintetlenül hagyják a műanyag bútordarabot. Talán épp így kellene véget vetnem
mindennek? Ez lenne a megoldás? Hisz’ ha én nem vagyok, Henny is megszűnik
létezni.
A
madaraid mintha éreznék a veszélyt, fülsüketítő cserregéssel kezdenek cikázni
körülöttem, elállva az utat is, mely kifelé vezet ebből a sötétségből. Nem
akarok ártani nekik, ezért muszáj őket egyesével megfognom, s becsúsztatnom a
fehér pulcsid kenguruzsebébe, mely a combom közepéig ér.
… megfogtam
az összes madaradat,
s belepréseltem őket a zsebembe…
Ha viszont a te pulcsid van rajtam, csak Henny hozhatott
ide… és akkor te is itt lehetsz valahol.
Rögvest
letörlöm arcomról fájdalmam égető könnyeit. Rohannék hozzád, úgy, ahogy vagyok
- hátha valahogyan el tudnám érni, hogy visszafogadj -, nem törődve azzal,
hogyan is nézhetek ki ebben a pillanatban. Ám a zsebbe rejtett madarak
sötétsége néhány pillanat alatt feketévé változtatja és kérgessé szárítja a
lenge pulóver anyagát - az egyedüli ruhadarabét, ami rajtam van a kis kék
papucsodon kívül.
Nem akarják talán, hogy hamuvá égessek itt mindent
önmagammal együtt, de azt sem, hogy hozzád siessek?
Ha csak
egyet lépnék előre, a kemény páncéllá szilárdult textil darabokra hullana, s én
ott állnék meztelenül, árván... Ekkor
azonban ujjaim közt kifúrja magát az egyik madarad, ez pedig már épp elég
ahhoz, hogy a valamikori pulóver recsegve törjön darabokra, fedetlenül hagyva
testemet.
Még időm sincs felfogni a történéseket, és
tudatosítani magamban, hogy amit érzékelek, valószínűleg még mindig
hallucináció, mikor a fekete verebek mind rám szállnak. Apró karmaikkal
megkapaszkodnak a bőrömön, testük viszont mintha elpárologna; belevész a
repedezett falak levegőben suhanó porszemcséinek hadába. Sötéten csillogó tollaik
mégis úgy tapadnak a bőrömre, védve azt, akár egy különös fekete estélyi ruha.
Nekem is így kéne tennem a
közös emlékeinkkel? El kellene végre engednem téged, s csak azt megtartanom
magamban belőled, ami véd, épít?
Majd azután lefosztottam a tollakat, és
készítettem magamnak egy gyönyörű ruhát.
***
Ejnye, ez biztosan Jennie műve. - Félrebillentett
fejjel nézegetem meztelen testemet a fürdőszoba tükrében. - Igazán kár, hogy
annyira szerelmes volt beléd, hogy a kedvedért nem ment el a hipnózisos kezelésekre.
Nem vette észre, hogy te nem őt féltetted ezektől, csak engem akartál
megtartani.
Néhány pillanatig épp úgy játszadozok kerekded
melleimmel, ahogy te csináltad pár órával ezelőtt. Végigsimítom az oldalamat,
karcsú derekamat, lapos hasamat és formás csípőmet, amit annyira szerettél… -
Jennie nem tudta ezeket használni. Azt pedig elfelejtette, mire vagyok képes,
ha még a gyógyszereit sem veszi be.
Halványan rémlik, hogy rájött, ha magával végez, akkor
én sem leszek többé. Látod, milyen elvakultan imád téged? Semmivel sem jobb
nálam. De örülök neki, hogy emlékszem erre a gondolatára, mert így megvan a megoldás.
Már csak az utolsó simítások vannak hátra. Megfürdöm,
majd magamra öltöm azt a fekete csipkés miniruhát, amelyben kora reggel
elcsábítottalak. Újraalkotom a sminkem, mely az alapozás után csupán egy fekete
szemhéjtusból és egy cseresznyeszínű rúzsból áll; a hajamat pedig szimplán kifésülöm.
Minek is erőlködnék, hisz’ ez a gyengéd, és az arcom smink nélkül is olyan finoman
szabályos, akár egy porcelánbabáé…
Nem emlékszem, Jennie hogyan akart végezni velünk, azt
viszont tudom, hogy van pár műanyag kannányi olcsó benzin a garázsodban, a
kádadat pedig nem nehéz kicsit kényelmesebbé tenni. Te mesélted egyszer, hogyan
mehetek biztosra, mert azt hitted, csak Jennie lenne képes véget vetni az
életünknek.
Nem ismertél, édes. Nem vetted észre, hogy mindkettőnk
életének te lettél a célja, az értelme…
#
*
Újra az ismerős úton sétálok, keresztül a búzamezőn; a
betonkockákkal kirakott keskeny csapáson, mely az erdőszéli házadhoz vezet. Ez
a valós világ, ám súlytalanul könnyű testem érzete már csak illúzió, ahogyan a bokámig
érő fehér pamutruha is, melyet viselek. Lelkem könnyedén a levegőbe is emelkedhetne,
hogy a magasból csodálhassam a tájat, ám így közelebb érzem magamhoz a föld
melegbarna energiáját.
Az orvosok valamikor azt mondták, talán a hipnózisos
kezelések sem tudnának egybeforrasztani minket Hennyvel, most viszont jól
érzem, hogy ő újra a részem – ahogyan azt is, hogy ez a világ nem az otthonom
többé, mégsem félek.
Az úton sétáltam, amikor észrevettem, hogy meghaltam.
Már tudom, hogy te sem élsz, s a lelked is eltávozott
erről a világról, mégsem érzem többé, hogy csak melletted, általad létezem, s
különös módon szomorúsággal sem tölt el a halálod. Valójában sosem voltál az
enyém, egyik énemé sem. Hisz’ nálunk sokkal hatalmasabb erők sodortak minket az
úton egymás karjaiba, s mi elkerülhetetlenül taszítottuk egymást lassan a
megszűnésbe.
Tekintetem a búzamező telt, sápatag kalászain időzik
el, melyek engedelmesen bókolnak a vénülő napsugaraknak, s hajlonganak a pajkos
koraőszi szelek előtt is. Békés nyugalommal csodálom őket az itt-ott előtörő
vadvirágokkal együtt, melyek magukhoz vonzzák a lassan elfáradó nektárgyűjtő méheket.
Szinte cél nélkül haladok a domboldal irányába, mikor
a közelben álló elevenen csivitelő bokor lakói egyszerre rebbennek fel a gyenge
ágakról. Meglepetésemre azonban nem menekülnek el előlem, épp ellenkezőleg. A
verebek odaszállnak hozzám, és sűrűn csapkodva apró szárnyaikkal tartják magukat
lebegésben. Ők lennének a madaraid?
Ekkor veszem észre, hogy mindegyikük egy darabka
papírt szorongat karmos kis lábujjai között. Óvatosan kihúzom az egyik
lapocskát, melyen anyukám gyöngybetűit találom:
„Te vagy a legszebb
kincsem, Jennie. Kérlek, óvd az édesapádat, viseld gondját helyettem is, mikor
én már nem leszek.”
Tisztán, élőn kirajzolódik előttem anya meggyötört,
porcelánfehér arca és halovány ajkainak erőtlen, mégis magabiztos mosolya,
amikor a kórházi ágyon nehézkesen felülve hideg kezével óvatosan a kezembe csúsztatta
ezt a levelet. Apró fekete szemei remegtek a visszafojtott könnyektől, én pedig
akkor, hét évesen nem is értettem, nem éreztem igazán a szavai valódi súlyát.
Nem tudtam, vagy talán nem akartam tudni, hogy ennyire beteg; hogy sosem fogunk
többet bulgogit enni a sarki kifőzdében, sosem megyünk kirándulni az erdőbe,
sosem mesél már nekem, ha félek elaludni…
Amikor elvesztettem őt, a lelkem kettészakadt. Akkor
született meg Henny, akit mindez hidegen hagyott, míg Jennie nem is emlékezett
a fájdalomra…
Néhány könnycsepp szemeimbe settenkedik, ahogy
újraélem a múlt darabkáját, ám a következő pillanatban már mosolyra nyúlnak az
ajkaim. Megvan a cél, ami miatt a lelkem
még itt van a Földön. A jegyzetet óvatosan lenge ruhám zsebébe csúsztatom,
majd egy másik veréb üzenetéért nyúlok…
Az úton jegyzetek hevertek szánalmas kis múltamból.
Megfogtam egyet, és
eltettem zsebembe…
… a madaraiddal.
Ahogy a hátam mögé tekintek, tündöklő gyöngyházfehér
fényfolt bontakozik ki az ég sápadt kékségéből, s addig duzzad, míg rá nem
simul a horizont vonalára. Hívogat a tiszta melegség, mely belőle árad, ám egyelőre
hátat kell fordítanom neki, hogy végigmenjek az úton, hogy elbúcsúzzam.
Amint megpillantom a szélben hajladozó bokor árnyékát a
sápatag kalászokra vetülni, és továbbindulok a házad felé, a múltam jegyzetei egyszer
csak kicsusszannak a zsebeimből, s apró darabokra szakadva keringenek a
levegőben, míg szorosan rá nem tapadnak a ruhám anyagára. A könnyű textil ekkor
hirtelen szertefoszlik, s már csak az emlékeim burkolják be a testemet…
Majd ezután szétszaggattam az oldalakat,
és készítettem magamnak egy gyönyörű ruhát.
Néhány lépés után megpillantom az apró halásztavat a
domb mellett.
Jennie sosem mert a közelébe menni, mivel még
kislányként egyszer kis híján belefulladtam a strand medencéjébe, mikor egy bugyuta
fiú a vízbe lökött. Mostanra azonban elillant belőlem minden korábbi félelem. Készen
állok, hogy a fáradtzöld víztükörtől is búcsút vegyek, ám már messziről is jól
látom, hogy valami matt, szürke anyag fedi a felszínét.
A tikkadt, színehagyott fű szárazon zörögve töredezik
lépéseim alatt, míg egyre közelebb érek. A félig kopasz gyékények éles levelei
suhogva adják meg magukat akaratomnak, ahogy utat nyitok soraik között, hogy
jobban rálássak a vízfelszínre.
Hamu.
Egy pillanatra megzavarnak a parányi szürke
foszlányok; ajkaimat résnyire nyitva felejti a felismerés, hogy a tópart
embermagas növényein és a domb felém eső oldalán is megkapaszkodtak már. Ez maradt volna a házadból?
Az úton sétáltam,
míg a házad közelébe értem.
A házad az én vizemen lebegett.
A nap mögött, a távoli
égbolton úszkáló szürke ködfelhő ezek szerint füst és hamu lenne? Verébhadad szinte a semmiből terem újra körülöttem, s
jajveszékelő csattogással igyekszik előttem elállni a házad felé vezető utat; ezúttal
mégsem hallgatok rájuk. Nem a kétségbeesés, nem is a kíváncsiság visz tovább,
sokkal inkább a vágy, hogy utoljára lássam azt a helyet, mely az életemet
jelentette.
Felérve a domb tetejére szinte csak feketére korhadt,
élesen meredező gerendákat és félig leomlott oszlopokat látok, s a leszakadt
tető kormosra színezett cserépdarabjait. Eltűnt az ajtó, darabokra hullottak az
ablakok; mintha a ház a saját maga ásta mélységbe rogyott volna vissza.
Az eddig lassan lefelé kúszó nap másodpercek alatt
bukik ekkor az élettelen faszilánkok mögé, a madaraid pedig csendes
meghittséggel telepszenek az egyik fád szénszínűre kopasztott ágaira. Úgy tűnik, időm lejárni látszik ezen a
helyen.
Mögöttem a távolból hívogató fehérség szinte világít a
hamar érkezett éjszakában, ám az amilyen gyorsan jött, olyan sietősen adja is
át helyét a virradatnak. Mire lassan körbefordulok a homályba burkolózó,
hallgatag tájon utoljára végigtekintve, a napkorong újra megjelenik a
horizonton.
A verebeid hívogató halksággal csivitelnek a
megkopasztott ágakon, a házad kihűlt romjai előtt, s én érzem, hogy engem várnak.
Emlékeim jegyzetei lefoszlanak testemről, ahogy felkapaszkodom a legalsó
gallyon, ám már nincs is szükségem rájuk többé.
Szárnyak
nélkül, a reggel harmatos szellőjének hátán szállok a fénybe a madaraiddal,
elengedve minden súlyt, mely ebbe a világba húzta szabaddá lett lelkemet.
Reggel
pedig felmásztam a fádra, és elszálltam…
...Ézemi...
