Megjegyzés: Ez a kis történet
pontosan 666 szóból áll. Ez a szám a számmisztika szerint az értelmetlen,
felesleges, tökéletlen emberi gondolkodást szimbolizálja.
Youngwoo, ha véletlenül elolvasnád,
kérlek, ne haragudj rám nagyon. Ez csak egy fikció, nem állítom, hogy ilyen
vagy a valóságban, mivel nem ismerhetlek.
Műfaj: drabble (ez esetben 666 szó), slice of life, melankolikus
Figyelmeztetés: 12+
Újra a füstös klubban
ülök. A zene ütemes hangjai lassan összegubancolódva halványulnak el velem
együtt, míg a jóság köde beburkol,
felemel. Élvezem, ahogy kitölti ürességem.
Már a pohárról
visszatükröződő csontosan szögletes arcú, vékonyka fonott tincseivel babráló
tükörképem látványa is felvidít; nevetek azon, ami néhány perce belülről tépett,
s az ujjaim közt hempergő összesodort kis semmiség parázsló vége is
mulatságosan torz vigyorát mutatja a bordóra mázolt helyiségben.
Ám a következő
pillanatban nehéz gyümölcsillatú árnyék vetül rá.
Már megszokásból
végigmérem a kislányt fél másodperc
alatt: Nemigen lehet több tizennyolcnál, csontos, keskeny vállainak lankái
hirtelen gömbölyödő idomokba futnak, tapadós vattacukorszín miniruhája pedig
alig takar valamit gyufaszál combjaiból.
Mintha
csak néha rám törő, sóvárgó fantáziáimból lépett volna elő. Kívánatos… mégis felesleges…
Nem vesztegetem rá az
időt, inkább a cigimmel babrálok, mire azonban újra felpillantok a fekete hamutál
porcelánjáról, már velem szemben ül az asztalnál, s a legkisebb megilletődöttséget
is mellőzve méreget szénfekete rókaszemeivel. Egyik kezével könnyedén az
asztallapra könyököl, miközben bemutatkozik, s miután egykedvű beleegyezéssel
elárultam neki a saját nevem, előredőlve csavargatni kezdi hosszú, szögegyenes
fekete hajának egy tincsét az ujjára.
Csak
annyit ér, mint a többi… mégis képtelen vagyok felállni a székről és otthagyni.
Semmi mást nem mondok
neki magamról, és nem is kérdezgetem, ciklámenre fényezett cseresznyeajkain mégis
ömlenek szavai mindenféléről, ami csak eszébe jut. Legtöbb mondatát elnyeli a
zene tompa dübögése, de nem is akarom érteni… Nem akarom megismerni, azt pedig
főleg nem, hogy ő megismerjen; hogy előássa azt, amit minden újabb nap
kínkeserves akarattal próbálok eltemetni tudatom romjai alá.
Dacos félelmemet mégis
elnyomja a tompa, szavak nélküli beleegyezés a kimondatlanba. Mélázva figyelem,
amint csontosan hosszúkás arcára és hegyes kis állára tekerednek a narancspiros
fények, majd visszapattannak feketén pillogó, mandulavágású szemeiről. Lustán, nyitott
szájjal lesem, ahogy az asztallapon kúszva ölembe másznak, majd combomon
végigszaladva a padlóra folynak.
Kislányosan harsány
nevetése húzza vissza figyelmem lényére. Azt mondja, cuki vagyok, pedig mindvégig
csak magáról beszélt, s engem még egyáltalán nem ismer. Fogalma sincs, mit gondolok és érzek; nem látja a múltam álomvárait, a
jelenem romjait és a jövőm céltalan pusztaságát… semmit.
Képtelen vagyok benn tartani
a mosolyt, mely kuncogássá duzzad, ám ő azt hiszi, csupán elvarázsoltságom
szüli: Közelebb hajol az asztal felett, s úgy fonja vékonyka, vörös saskarmos
ujjait az enyémek köré, akárha máris az övé lennék, míg másik keze
szemérmetlenül kezd tapogatni a pólómon egyre feljebb.
El akarom küldeni,
mégsem teszem. Lehet, hogy még élvezem is, hisz’ idejét sem tudom már, mikor
simogatott valaki utoljára. Talán még egy
koktélt is megér…
Engedem neki, hogy
tovább matasson rajtam, míg a karcsú, pirosan feltűnősködő pohár az asztalra, s
onnan kezébe libben, akárha maga vonzotta volna oda. Úgy tűnik, minden korty ital
torkán legurulva ösztökéli; egyre közelebb húzódik hozzám, s csábítóan édeskedő
pillantásai mind hosszabb pillanatokig tartanak fogva.
Miután a poharat kiürítette,
vállamba csimpaszkodva kúszik az ölembe, úgy, mint egy hízelgő kiscica, én
pedig feszes, csontos fenekébe markolva
teszek a kedvére. Hirtelen érintésemre megrezzen, de rögtön azután
hangosan felkacag; hosszú fekete hajtincseit újra és újra apró füle mögé
száműzi, miközben egyre közelebb hajol arcomhoz, s kuncogva lehel gyümölcsaromával
kevert alkoholszagot cserepesre száradt számra.
Pár pillanatig
mozdulatlanul, szinte kábultan hagyom, hadd kóstolgasson, mint egy gömb
fagylaltot, ám később felébred bennem a dühödten vöröslő akarat, mely
felülkerekedik kislányos játszadozásán. Keményen, szinte kétségbeesetten marok
ajkaira, mintha helyettük a sorsomat tépném, mintha azt akarnám, hogy érezze,
amit én - ám látszólag ez is kedvére van, ujjai még szorosabban markolnak pólóm
anyagába.
Máris azt hiszi, megszerzett magának, és
ő is az orromnál fogva vezethet, akár
egy világtalan mezei egeret. És valóban… céltalan elmém felett győzedelmeskedni
látszik éhező testem kívánsága: Kábult tehetetlenséggel követem, amint
felpattan rólam, s csuklómnál fogva húzni kezd.
*
A sötétség minden
felsejlő színe sóhajainkba ömlik. Hagyom, hogy csontig perzseljen, s kiszakítsa
hanyagul parlagon heverő bensőmből a vágy gyümölcsét.
- Boldog vagy? – Szénszínű,
parfümízű tincsei arcomba csapódnak, s kitisztuló hangja cincogásként hat a
szűk helyiségbe szivárgó basszus mély dübbenései mellett.
Zsibbadt lényem
mosolyogva hazudja gyermekajkaira, amit hallani szeretne, és egy röpke
pillanatra én magam is elhiszem, hogy álmaim félbetört hegyén, a kopár sziklák
szürkeségén is kizöldülhet a boldogság…
...Ézemi...
