Megjegyzés:
Készült a történethez egy kiegészítő rész, mely Taemin szemszögéből íródott,
Szeress úgy, ahogy csak te tudsz címmel. Időben ide illik, a 6. és 7. rész
közé, így itt ajánlom az olvasását.
Figyelmeztetés: yaoi és 12+
*
A
házak kopasz falait aranysárgán csillogó sugarak vonták be, amint elérték a nagyváros
peremkerületét, s a mosolygós őszi szellők pörögve lejtettek táncot a lehulló,
színes falevelek közt. A közeli kopottas játszótér felől gyerekzsivaj vegyült
az utca monoton, zúgó csendjébe. A frissen hűs légáramlat a vidám kacajok
csendessé tompult zajába kapaszkodva lopózott be a szürke falú, alacsony épület
ablakain, s élvetegen túrt a két alvó lény hajába.
Az
éjjeliszekrényen terpeszkedő ébresztőóra szinte feljajdulva szólalt meg ekkor,
mire a ragyogó arcú, egykor szőke hajú angyal némi bágyadt tapogatózó mozdulat
után sikeresen lecsapta annak gombját. Mellette fekvő párjának kitárt fekete
szárnyai voltak csupán egyetlen jelei, hogy az a démonok közül való; arcbőre –
melyet most dünnyögve rejtett el a fény elől összeszorított ujjai mögé – immár egészséges
rózsaszínben pompázott, valaha szürke tincsei helyett pedig halványszőke
hajszálak omlottak rendezetlenül homlokára.
- Jó
reggelt. – Taemin a másik fölé hajolva langyos csókokat hintett szárnyai belső
oldalára, mire annak kezdeti mély morgása elnyújtott, nyöszörgéssel vegyes nevetéssé
csillapodott.
- Ne
csináld – igyekezett szárnyait behúzni Jonghyun, párja azonban tollaira
térdelve hiúsította meg tervét.
-
Kellett neked most is ebben az alakban aludnod. Már megint arra ébredtem, hogy
az orromat birizgálod. Csakhogy... most mennem kell – sóhajtott kissé lemondón,
majd a másik ajkai fölé hajolt egy gyors búcsúpuszira.
Jonghyunnak
azonban mintha nem jutott volna el a füléig az utolsó mondata; megragadta
szerelme csuklóit, s csakhamar egész testével fölé került
- Ne
menj még. – Kivillanó, ragyogó mellkasát csupán a kettőjük közé gyűrődött pamuttakaró
választotta el a másikétól. Amint felfedezte Taemin szemeiben is a rejtett
sóvárgást, megérezte izmai ellazulását, önkéntelenül meghosszabbodott, fekete karmai
újra emberivé alakultak. Ujjai megszűntek őt szorítani, óvatos lassúsággal
simítottak végig szerelme karján és vállain, s fekete szárnyai is semmivé
váltak, amint birtokba vette az angyal rózsaszínűen dúsló ajkait.
-
Tényleg... mennem kell – lehelte sötétbarna tincsei mögül Taemin, miután néhány
pillanattal később elvált tőle. Egyedül a földi életük kötelezettségei voltak
azok, melyek vágyai elé tolakodva rábírták, hogy így cselekedjen.
-
Igen, tudom... – pillantott a másik immár bordón fénylő ajkaira.
A
hirtelen arcára ülő kifejezéstelenség jóleső mosollyá alakulva játszadozott
vonásain, amint újra észrevette Taemin alsó ajkán azt az aprócska sebet, amit ő
maga ejtett rajta néhány nappal korábban. Lehunyt szemmel, még mindig
mosolyogva lopott tőle egy utolsó, gyengéden mély csókot, azután óvatosan
felemelkedett a másikról, s az ágy szélére telepedve figyelte annak
mozdulatait.
Az
angyal sietve felült a langyossá hevült lepedőn. Nem felejtette el viszonozni
Jonghyun mosolyát, mielőtt oldalt fordulva neki lecsúsztatta lábait az ágy
oldalán.
- Amúgy...
tegnap meglátott Sungbok, amikor épp öltöztem, és kénytelen voltam mindent a
nem létező macskánkra fogni. Bár nem hinném, hogy el is hitte – intézte szerelméhez
immár a háta mögül a szavakat, mialatt a fal mellett álló kopottas szekrényből
előkotort valami alkalmas öltözetet, így Jonghyun jól láthatta hátán a karmolások
nyomait, melyek közt néhány még egészen friss, rózsaszínes volt.
-
Sajnálom. Próbálom visszafogni ezt az energiát, de nem mindig sikerül –
motyogta a másik térdein megtámaszkodva, kissé előredőlve az ágyon.
- Nem
mondtam, hogy nem szeretem, ha vad vagy, csak... – fordult felé Taemin alsó
ajkát beharapva, miután alkarjára fektetve egy pólót és egy egyszerű farmert
behajtotta az ódon, sötétbarna szekrény ajtaját.
-
Tudom, az emberek és a pletykáik... – Jonghyun tekintete elidőzött a másik
félmeztelen testén, s nem zavartatva magát annak megilletődött pislogásaitól, egészen
addig figyelte őt még a félig nyílt szobaajtón keresztül is, míg az be nem
csukta maga mögött a fürdőt.
Igazából
élvezettel hozta zavarba szerelmét azzal, ahogy szemeit felsőtestén és
kívánatos combjain legeltette, Taemin ugyanis nem sokkal korábban elkezdett
vele edzésekre járni, és sudár, szálkás angyali alakján immár könnyed
természetességgel rajzolódtak ki izmai.
Alighogy
a sötétbarna hajú magára öltötte a szokásos piros mentős egyenruháját a kórház szűkösre
méretezett öltözőjében, s pillanatnyi magányos csendjében felakasztgatta ruháit
a piszkoszöld fémszekrény egyik favállfájára, máris hangos kopogás rázta fel
komótos ténykedéséből. A lárma okozója még azt sem várta meg, hogy beengedjék,
rögvest benyitott az ajtón.
- Azonnal
indulnunk kell. Huszonéves férfi szúrt sebekkel, egy fiatal nő jelentette az
előbb – szólította meg alacsony, köpcös, ám erőteljes alkatú, ránézésre a
harmincas éveiben járó munkatársa.
-
Mehetünk – sóhajtott Taemin, majd sietve megforgatta kulcsát a zárban,
melynek csörgése elhalkult, amint becsúsztatta kezeslábasa zsebébe. Útnak
indult társával a levegőtlen, fehér faltól és sárgásfehéren világító lámpák
hadától egyhangú folyosón, majd néhány méter után lekanyarodva már a részükre
fenntartott kijáratnál jártak.
Bukott
angyal létére minden arra utalt, hogy képes volt beilleszkedni az emberek világába,
anélkül, hogy bárkiben is gyanút keltett volna a viselkedése. Kibum sebész barátnőjének
hála Jonghyunnal elvégezhettek egy gyors tanfolyamot, majd mentőápolóként
felvették őket a kis vidéki kórházba. Habár sosem lehettek teljesen biztonságban,
az életük rendeződni látszott, ezt pedig szintén egykori társának köszönhette,
aki továbbra is a bátyjaként igyekezett óvni őt, s immár vele együtt Jonghyunt
is.
Taemin
utoljára még a csuklóját díszítő, fénylő szalagra pillantott, majd sóhajtva
szállt be maga is az autóba, munkatársa mellé. Az aznap reggeli is egy átlagos
feladatnak tűnt számára, habár a néhány ezres kisváros lakói felkapták a
fejüket az eset hallatán, melyet a helyi rádió perceken belül közölt, hisz’
ritkaságszámba ment, hogy arrafelé emberölési kísérlet történjen.
A
helyszínre érve így nem meglepő módon már egy kisebb bámészkodó tömeg és két
rendőrautó látványa tárult kettőjük szemei elé. Amint azonban társa után
kiszállt az autóból, Taemin abban a pillanatban megtorpant; mintha csak valami hirtelen
rosszullét kerítette volna hatalmába.
Az
erős démoni energia, mint valami fojtó szagú füst tolakodott torkába; szemei kapkodva
kutattak a zajos bámészkodók, az őket féken tartó rendőrök, és az aszfalton
fekvő, mozdulatlan sebesült teste között, mégsem találta érzetének forrását. Csupán
idősebb társának – aki épp a mentőautó hátsó ajtajának kinyitásával
foglalatoskodott – rekedtesen mély hangja rázta fel jéghideg kábulatából:
- Na,
mire vársz még?
Taeminnek
erőt kellett vennie magán, hogy megmozduljon, de egy lépés után újfent földbe
gyökereztek a lábai, amint két rendőr között egy alacsony, összebilincselt kezű,
aranyszőkén ragyogó hajú lényt pillantott meg.
-
Hongki... – motyogta elhaló hangon, s szája is tátva maradt, amikor az egy
pillanatra felé tekintett, majd szótlanul lesütötte pilláit.
-
Segítenél már végre? Egyedül nem fog menni. Amúgy meg miért bámulod annyira azt
a gyilkost, talán ismered?
- Igen.
Osztálytársam volt az iskolában – ejtett ki egy gyors hazugságot ajkain. Az
utóbbi időben annyiszor kényszerült hasonlóra, hogy néha már gondolkodnia sem
kellett a hihető magyarázaton.
Igazából
abban a pillanatban nehezére is esett volna, hisz’ elméjében egyszeriben
felkavarodtak az emlékek sárgán pirospozsgás levélkupacai, melyek a másikhoz kötötték:
Angyalok közt ritka cserfessége, az az alkalom, mikor vállvetve harcoltak
egymás mellett, mikor amaz alig állt a lábán a sok földi italtól, de ahelyett,
hogy követte volna társát a Kertbe, segített Kibumnak és neki egy ember
megmentésében...
Taemin
igyekezett magához térni, s visszaküldeni elméje mélyére a repdeső képeket.
Odalépett az idősebbhez, hogy együtt emeljék le a hordágyat, de úgy érezte,
mintha az többszörös súllyal nehezedett volna karjaira. Hirtelen fülsüketítőnek
tetszett számára a szokásos zaj is, ahogy a fémkerekek végigcsörtettek az aszfalton;
s léptei ugyanolyan merevek, vontatottak maradtak, amíg közelebb értek a
sebesülthöz. Még mindig érezte a démoni energiát, mely szinte már az ereiben
lüktetett, félelemmel elárasztva minden porcikáját.
Mégis honnan jön? Talán
Jonghyun egykori társa lenne, vagy egy másik olyan démon, aki képes láthatatlanná
válni?
A
kérdések sűrűn, szinte egymásba folyva szólaltak meg elméjében, miközben monoton
mozdulatokkal tette a dolgát; igyekezett elállítani a sebesült vérzését, majd
elkezdte bekötözni az egyik kisebb sebet. Társa jól látta, hogy gyötri valami,
ezért a férfi inkább őt küldte el még egy adag orvosságért és kötszerért az
autóhoz, ahelyett, hogy maga ment volna.
-
Téged meg mi lelt? – nézett fel rá, miután elvette kezéből az egyik fecskendőt.
- Ennyire megviselt az osztálytársad látványa? Talán jóbarátok voltatok?
- Nem
– nyelt egyet Taemin, s tekintetével még mindig a környéket pásztázta. –
Igazából alig ismertem őt... – Hirtelen elhallgatott, ahogy újra megpillantotta
egykori társát, akit épp akkor toltak be az egyik rendőrautóba, melynek tompa puffanással
csukták be ajtaját. Különös módon ebben a pillanatban az érzés is megszűnt
Taemin torkát fojtogatni, mintha csak a szelekbe olvadva szállt volna tova.
- Rendben,
megvagyunk. Akkor háromra emeljük a hordágyra – terelődött vissza társa
figyelme csakhamar a sérültre, ő pedig egy halvány mosolyt erőltetve arcára
nyúlt a földön fekvő férfi térdei alá.
***
A
Mélység fojtó vörösségében, közvetlenül Lucifer palotája előtt egyszer csak narancssárga
átjáró nyílt. Az örvényből lassacskán három alak körvonala rajzolódott ki;
amint azonban a kapuőrök megpillantották arcukat, azon nyomban egy-egy vörösen
izzó, halálos energiagömböt képeztek tenyerükben.
-
Mégis hogy merészeltek idejönni, miután urunk száműzött titeket? Azonnal
tűnjetek el, máskülönben végetek! Donghae, a te sorsodról pedig majd Lucifer
mond ítéletet, amiért kegyvesztetteket segítettél – szólalt meg az egyikük.
- Csak
nyugi, éppen hozzá jöttünk, ugyanis fontos mondandónk van a számára – emelte
fel a tenyereit a legutóbb említett, jelezve, hogy nem ártó szándék vezérli,
majd hátrasandított két egykori társára, akik fintorogva bár, de követték
példáját.
A két
őr vetett egymásra egy pillantást, majd néma szemkontaktusuk után egyikük
belépett a nehéz faajtón, hogy bejelentse urának a látogatókat.
- Oda
nézz! Mintha Minho és Kyuhyun lenne Donghae-val. Hmm... ezek meg mit keresnek
itt? Talán rábukkantak a kis gerlepárunkra? - torpant meg hirtelen egy magas,
fekete hajú, kidolgozott testű démon társával, amint épp a hamufedte,
kitaposott úton haladva megpillantotta a kapuk előtt várakozókat.
- Nem
hinném, Siwon. Inkább csak könyörögni jöttek – húzta szélesebbre hullámos
ajkait az alacsonyabb, s az arcán szétterülő gúnyvigyor feketén csillogó
mandulaszemeit is összeszűkítette. – Szerintem jó műsor lesz, üljünk le –
mutatott karjával a tőlük alig két méternyire álló kopasz szikladarabok
egyikére, éppen arra, amelyen valaha Jonghyun is gyakorta megpihent.
***
*
Habár
három nap is eltelt az eset óta, Taemin még mindig nem tudta egészen túltenni
magát egykori társa látványán, s még inkább azon a kérdésen, honnan is eredt az
a démoni energia. Amint a műszakja végeztével levetette magáról egyenruháját,
hirtelen az az érzése támadt, hogy figyelik. Harcra készen perdült meg a
tengelye körül, de körültekintve a helyiségben azzal kellett szembesülnie, hogy
minden bizonnyal csak az érzékei játszottak vele.
Amint
a szűk zuhanyfülkébe lépve megnyitotta a csapokat, mintha a máskor frissítő
vízsugár kósza cseppjei is tehetetlen aggodalmain gúnyolódtak volna. Baljóslatú
emlékként tűnt fel előtte a két órával azelőtti pillanat, ahogy találkozott tekintete
a sebesült férfiéval, akit immár egy tolószékben toltak végig a kórház levegőtlen
folyosóján.
Az a
tekintet koránt sem valamiféle hálát tükrözött, ahogyan általában a felgyógyuló
betegeké, sokkal inkább amolyan kimért vizslatásnak tűnt .
Persze, a látók nem találhatnak
meg, Leeteuk szalagja megóv ettől, de mégis... mi van akkor, ha tényleg az a
démon volt ott, aki elkábított? Talán ez az ember a démonok segítője? Emiatt
próbálta volna őt megölni Hongki, akkor is, ha ezzel az egyik legsúlyosabb
vétket követi el az angyali törvények ellen?Miért... miért nem volt elég
bátorságom, hogy betekintsek az emlékeibe, mikor ott feküdt a kezeim közt?
A
kérdések és kételyek hada nem szűnt meg zúgolódni Taemin elméjében, akkor sem,
mikor magára öltve utcai ruháit, a hűvösbe forduló őszi szürkületbe kilépve
hazafelé indult. Szokás szerint elhaladt a kórház kétemeletes, ám még így is
szerénynek mondható, zöldessárga épülete előtt, melytől néhány méternyire
árválkodott egy sötétkékre mázolt buszmegálló, melynek rozsdarágta vázáról már
korhadt fakéreg módjára lehetett lehántani a zománcfestéket.
Magányában
Taemin is elkezdte körmével piszkálgatni az egyik felpuhult darabkát, egészen
addig, míg az pörögve-forogva, szinte súlytalanul hullott a szárazon szürkéllő
aszfaltra. A lámpák fényei ekkor kapcsolódtak fel, egyszeriben piszkossárga
fénybe borítva a tompuló színű világot.
Taemin
tekintetével követte egy előtte elhaladó autó sziluettjét. Hagyta, hogy annak
fényszórói elvakítsák; mélyeket lélegezve fókuszált a szemei előtt egyre
kisebb ponttá zsugorodó járműre, mintha csak az elhasznált levegővel együtt
aggodalmait is igyekezett volna kifújni magából. A következő pillanatban
azonban csakhamar felderült az arca, amint egy ismerős alakot pillantott meg az
utca túloldalán.
Jonghyun
sápadtszőke tincsei szinte ragyogtak a lámpák fényében. Megállt a
buszmegállóval szemben, majd miután gondosan körülnézve meggyőződött róla, hogy
senki más nem látja, magára öltötte démoni alakját. Felszökkent a levegőbe, s
nemsokára már Taemin előtt csapkodott szárnyaival, akinek pólóját meglebegtette
az általa keltett légáramlat.
Habár annak
gondolatai sötét felhőkként kavarogtak fejében, képtelen volt levenni szemeit
szerelméről; minden apró mozdulatot követett, ahogy a mesterséges fények
körülölelték testét, és ébenszínben ragyogó tollain játszadoztak.
-
Gyere velem.
-
Jonghyun, én... azt hiszem, most inkább nem szeretnék.
- Még
mindig az a fura alak és a démoni energia? Tudod, hogy nem ismerhettek fel
téged. Donghae pedig... ha ő valóban észrevett, szerinted három nap elteltével
még mindig nem próbáltak volna elkapni minket? Kérlek. – Talpa hangtalanul ért
az aszfalthoz. Szorosan Taeminhez ereszkedett le, szemeivel kérlelve őt, de úgy
tűnt, a másik apró igenlő rezdülései ellenére is kitart elhatározása mellett.
Jonghyun
azonban már jól ismerte szerelme gyengéit; ezúttal szándékosan felidézett
magában egy kellőképpen meghitt jelenetet kettőjük közt, s ujjaival annak
lapockái között játszadozott, miközben másik karjával lágyan átkarolta derekát.
- Jól
tudod, hogy nem szabad, hogy...
- Nem
fogadok el ellenvetést. – Homlokát szerelmééhez döntve tartotta fogságban
Taemin a lámpák gyér fényében is ragyogó tekintetét, akinek a beleegyezés jeleként
lassan előbukkantak hófehér, puha tollas szárnyai.
***
*
-
Nocsak, mit látnak szemeim... Ashikaga virágparkjában? Ts... – Minho a földi
világ egy zord, kihalt hegyoldalának árnyékában ült az egyik meztelen
sziklapárkányon, lehunyt szemein és homlokán pedig Kyuhyun ujjai pihentek, aki
tőle kissé oldalvást foglalt helyet, hogy egy harmadik lény is csatlakozhasson
hozzájuk. Kyuhyun másik tenyerét egy zömök testalkatú, ezüstös hajú társa
homlokára tapasztotta, aki az ellenkező oldalán ült.
Válla
felett felsejlettek a völgy rejtekében megbújt falucska üszkösen pislákoló romjai,
amint a felemelkedő, baljósan szürkés füstfelhőt szétzilálta a feltámadó szél,
akár valami kóbor sáskarajt. A látszólag mégis békés, nyugodt csendet
gépfegyverek ütemes ropogásának visszhangja törte meg, a három démon azonban
abban a pillanatban láthatóan ennél fontosabb dologgal volt elfoglalva.
- Még
mindig nem látom egyiküket sem. Biztosan valami angyali bűbáj védi őket –
szólalt meg Kyuhyun.
- De
most már nem menekülhetnek – nyíltak ki egyszeriben Minho elszántan csillogó,
sötét szemei, s határozottan elemelte szeme elől társa tenyerét.
-
Hallhattad, hogy az angyal még túlságosan feszült és éber. Várnunk kell, nem
kockáztathatjuk meg, hogy értesítse a társait. – Az ezüstös hajú
jelentőségteljesen pillantott a másikra, aki idegesen harapott alsó ajkába,
majd bólintott. Még mindig roppant megalázónak érezte a helyzetet, hogy annyi
évnyi hűséges szolgálat után egy társa gyámsága alá helyezik, amíg nem
bizonyít.
-
Egyet kell értenem – zárta össze tenyereit lassan a harmadik, s szája már
azelőtt gúnyos mosolyra húzódott, mielőtt szemei kinyíltak volna. Lágy vonásai
és barna, hullámos fürtjei azonban olyan különös ártatlanságot kölcsönöztek
külsejének, mely szinte kibékíthetetlen ellentétben állt démoni mivoltával. –
Nem mellesleg én kifejezetten szórakoztatónak találom Donghae fintorgásait.
- Akkor
csak nézd, ha ennyire tetszik. A fenébe is, csak ketten biztosítottak a
segítségükről! Ennyi nem lesz elég, ha ezek hősködni akarnának, az eddigi viselkedésük
alapján pedig szinte biztos, hogy ezt fogják tenni – szűrte a szavakat fogai
közt Minho, miközben egyik körmével idegesen piszkálgatta alsó ajkát. –
Lemegyek a faluba szövetségeseket keresni. Velem tartasz, Sungmin? – fordult egy
torz mosollyal a tőle balra álló, ezüstös hajú alak felé; összevont szemöldökei
pedig határozottsággal vegyes türelmetlenségről árulkodtak.
***
-
Igen. Na jó, igazad volt, ez a hely valóban káprázatos. A krizantémok olyan
színesek és változatosak, akár a csillagok, ez a növény pedig... – érintette
meg Taemin ujjaival óvatosan a virágkert egyik ösvényén sétálva a legidősebb lilaakác[1]
vékonyka, lecsüngő hajtásait, melyeket gazdagon beborítottak az apró virágok. –
Még látta az utolsó japán császárokat, a világháborúkat, ahogy ezt az országot
is lassanként elárasztották az idegen népek. Mindent túlélt, most pedig mi
gyönyörködünk benne, olyanok, akiknek valójában nem is szabadna itt lennie.
Jonghyun
csendben figyelte őt, gyönyörködött minden mozdulatában, ahogyan Taemin a színes
fények kavalkádjába öltözött, fává terebélyesedett kúszónövény ágaiban. – De a
lilaakác májusban virágzik, most pedig október van. Hogyan? – nézett értetlenül
szerelmére az angyal.
- Ez a
lilaakác kétszer nyílik ebben az évben, csakis miattad. – Mielőtt Taemin bármit
is mondhatott volna, egyszer csak kialudt az a néhány vakítóan világító reflektor,
melyek a kert ékességét borították fényárba.
- Mi
történik? Talán... – rezzent össze az angyal, s szemei kétségbe esve kutattak a
gomolygó sötétségben.
- Ne
félj, miattam van ilyen sötét – szólalt meg Jonghyun nyugodtan. - Tudom,
te szereted a fényeket, de úgy gondoltam, így sokkal romantikusabb. – Tenyereit
szerelme derekára csúsztatta, s annak szárnytöveire fektetve mellkasát, a tőle
telhető leggyengédebb csókokat hintette az angyal porcelánfehér lapockáira.
- Szóval
Eunhyuk és Ryeowook segített. Persze, ki más is lehetett volna... – engedett meg
egy mosolyt magának Taemin, miután megtudta, amire kíváncsi volt. Ahogy szemei
hozzászoktak a gyér fényhez, lassanként szürkésen rajzolódtak ki előtte a
csodálatosan illatozó hajtások.
-
Hagyd most őket, csak... velem foglalkozz – lehelte a fülébe Jonghyun, majd áttért
nyaka érzékeny bőrére.
Az
angyal belesimult ölelésébe, saját tenyereit párjáéin pihentetve meg, miközben szárnyai
lassan semmivé váltak. A forró borzongás felhevítette testét, s türelmetlenül
fordult szembe a másikkal, hogy megízlelhesse ajkait.
A
langyos ősz kései tücsökkórusa nyújtott aláfestést szerelmes csendéletükhöz. Taemin
lassanként ellazult Jonghyun karjaiban, s bár boldogsága egén kitörölhetetlenül
ott szürkéllett a baljós sejtelem fellege, hagyta, hogy a másik egyenesen a bódító
illatú virágfüzérek védelme mögé vezesse...
***
...Ézemi...
