Tündöklő káosz (Jonghyun & G.Soul)

Amikor érzed a hiányt, de nem tudod, valójában mire is lenne szükséged, a bensőd jól tudja. Akkor is üzen neked, ha a félelmeid arra késztetnek, hogy önmagadnak is hazudj.

A leginkább tündöklő ragyogás mindig belülről fakad, és sohasem tökéletes.

Megjegyzés: A történet Jonghyun szemszögéből íródik, és In Love With A Ghost zenéi ihlették, leginkább ezek és ezek. Ajánlom a hallgatásukat olvasás közben is.

Műfaj: drabble (ez esetben pont 800 szó), slice of life, melankolikus, romantikus

Figyelmeztetés: yaoi

Tekintetem lustán időzik el az aranyszín körvonalú, bolyhosan szürkéllő felhőgomolyagok közt, mialatt valami lágyan dallamos, mégis szabálytalan ritmus kering a fejemben.

Szükségem lesz magasan csengő hangokra és szívig hatolva búgó mélyekre.

Újra a vázlatfüzetembe mélyedve jegyzek le karcsú, tűhegyű tollammal néhány szót, majd egyesével rajzolgatom a kottafejeket, míg a többi utas monoton duruzsolását és fészkelődését távoli háttérzajként érzékelem csak. Jól érzem viszont, ahogy a repülőgép kerek kis ablakán áthatoló napfény mellkasomat melengeti, s csodálom, amint aranyfényűre színezi papírom üres fehérjét.

Könnyed és meghitt, ugyanakkor szabálytalan; talán kissé rendszertelen is.

Hagyjuk most a jazzt, valami más kell ide. – Képzeletben távozásra szólítom a szabályos sorokban helyet foglaló rézfúvósokat, dobosokat és a cintányérost, akik csalódottan hagyják el a világos termet. Csak a zongoristát hagyom a helyén, míg szanaszét lökdösöm a székeket a napsárga falak irányába. – Így lesz jó.

- A limonádéja, uram. Óhajt még valamit? – A halványkék egyenruhába öltözött, apró termetű fiatal utaskísérő levegőt venni is elfelejt, mikor felragyogni látja a mosolyomat, ahogy piciny, mégis kerekded szemeibe pillantva megköszönöm neki az italt. Szaporán pislogva, bazsalyogva hajol meg előttem, majd sietve hátat is fordít nekem. Pedig ha tudná, hogy az örömöm egyáltalán nem neki szól, sokkal inkább a folyadék és a jégkockák tisztán, üvegesen csilingelő hangjának…

Pont ez kell nekem.

S ekkor tudatosul bennem, hogy talán ez a hang szórta el bennem két nappal ezelőtt ennek a különös érzésnek a magvait, amelyet most dalba szeretnék önteni.

Épp Jihyunnal beszélgettünk este abban a különös pubban, ahol valamiért még a fényberendezések is halványlila és pink színt ontottak magukból, a falakat pedig kék és szürke absztrakt minták díszítették, melyek szinte világítottak a zajos félhomályban.

- Fáradj csak beljebb. Ez egy művésztanyaféleség, én sokat járok ide - mutatott körbe egy laza kézmozdulattal, miután beléptünk, tekintetemet pedig azonnal megragadták a gumicukrot formázó, mályvaszínűre festett bárszékek.

Ts… már akkor is úgy csücsörített azokkal a keskeny, mégis vaskos ajkaival, akár valami kacsa. Nem szeretem, ha egy férfiból ennyire árad az önbizalom. Minden mozdulata légies és megnyerő volt; még a székre is olyan puhán ült le, mintha csak egy égen úszkáló felhőnek képzelné magát.

Hirtelen mozdulattal nyúlok a limonádéért, s lenyelek belőle néhány hűvös kortynyit. Az egymás után elszökdöső szénsavbuborékokat figyelve remélem, hogy ez a nyugtalanító érzés hozzájuk hasonlóan illan el gondolataimból nemsokára.

Nem is tudom beazonosítani, mi ez. Talán megvetés? Meglehet…

Sóhajtva hajolok megint a karcsú testű hangjegyek lassan duzzadó erdeje fölé, s újra eldúdolom magamban a megálmodott dallamot az elejétől.

Lágyság és… vonzalom.

Az üveg csendülve ér a fém pohártartóhoz, majd újabb két sornyi dallam rajzolódik a papírra, mielőtt újra számhoz emelném.

De miért jelenik meg épp az az éhesen vizslató, telt barna tekintet előttem azzal a folyton borotválatlannak tetsző, karakteres arccal? Egészen kicsinek éreztem magam abban a pillanatban, mikor kitöltötték az italt, ő pedig mélyen a szemembe nézett; szinte összenyomott az a férfias magabiztosság, ami belőle áradt. Nem szoktam meg, hogy valaki fölém akarjon kerekedni, ráadásul így… Mintha épp csak összekulcsoltam volna a kezem az övével, ő pedig rögvest az asztallapra nyomta volna a csuklóm.

Észre sem vettem, hogy épp saját csontosan szögletes arcomat kémlelem az ablaküvegben: kiugró arccsontjaimat, elkeskenyedő államat, a napfénytől borostyánfényben úszó szemeimet, azt az aprócska sötétbarna anyajegyet kulcscsontom felett és fehér kapucnis pulóverem nyakrészét.

Mégis mi a fenéért vitt engem épp oda? Úgy néztem ki a sok bohém, extravagánsan elegáns figura között az egyszerű szaggatott farmeremben és kenguruzsebes pulcsimban, akár egy mezei pitypang az egzotikus szobanövényeket árusító boltban. Bár Jihyun maga is csak egy feliratos pólót és egy laza oldalzsebes nadrágot viselt, mégis olyan könnyed nyugalommal sétált be arra a helyre, mintha csak az otthonába vezetett volna.

Újra mélyet sóhajtva engedem ki orromon a beszívott levegőt, míg tükörképemen átnézve lassan összemosódnak előttem a szürkésfehér felhőpamacsok. A távolban már felsejlik a kékeszölden derengő szárazföld; nemsokára megérkezünk.

Vonzalom és… felismerés.

Olyan a neve, mint egy lánynak. Vagyis… szerintem egyáltalán nem illik hozzá ez a lányos név. – Ajkaim maguktól préselődnek össze, s húzódnak füleim felé, ahogy újra a papír fölé hajolok. – A tekintete és kisugárzása azonnal lefegyverzett, mélyen búgó hangja mégis szerényen, tiszteletteljesen csengett. Egyáltalán nem igyekezett azon, hogy rám erőltesse a saját stílusát, vagy egyáltalán a vele való közös munkát. Csak arra kért, fontoljam meg az ötletet, hogy komponálok valami romantikus dalt, amit azután közösen adhatnánk elő. Vagyis azt mondta, megtisztelő lenne számára, ha megtenném.

Tündöklő káosz…

A refrén készen áll, tisztán és javítások nélkül.

Felsejlenek előttem Jeju ismerős épületei, s közben úgy érzem, mintha felolvadtak volna mellkasomban a félelem hizlalta nehéz jégcsapok, felfedve a tisztát, a valót, ami épp attól lesz szép, hogy előre kiszámíthatatlan és tökéletlen.

Monoton géphang figyelmeztet a közelgő landolásra, mielőtt a part menti betonerdő széléhez kanyarodnánk, én pedig lassan becsukom a füzetemet, s elsüllyesztem az oldaltáskámba. Míg a többi utas fészkelődni és hangosabban beszélgetni kezd, igyekszem gondolataimat a közelgő szilveszteri partira hangolni, na és persze a barátaimra, akik minden bizonnyal itt várnak rám a reptéren…

...Ézemi...