Megjegyzés: A történet
Yongguk szemszögéből íródik.
Ez a kis szösszenet egy
írói gyakorlat eredménye, amelyet Nárcisztól kaptam: San E Seoul, or the 120 Days of Sodom című zenéjéhez kellett írnom.
A szöveghez nem igazán kapcsolódik ez a drabble, leginkább a hangulatot
szerettem volna elkapni vele.
(És persze véletlenül sem nézek ki
hasonló borzalmakat Yonggukból, csak a történet arcának választottam őt.)
Műfaj: drabble (ez esetben 550 szó), horror, melankolikus
Figyelmeztetés: 16+ (nem szeretném lelőni a poént, de a műfaj
megsúgja, milyen elemekre is utal a korhatár)
A meleg narancsszínben
pislákoló lángnyelvek zaklatott kígyózással vetülnek hallgatag udvarom sárgult
füvére és a fészer sápadt falára. Az őszi éj nyirkos hidegséget fúj a tűz fölé
görnyedő, keskeny hátamra, míg az elemi forróság csontossá soványodott,
halovány arcomat hevíti; sőt, szinte égeti, mégsem zavar. Inkább hosszú ujjaim nyurga,
remegő árnyékát nézem a falon, s mélyre szippantom a sülő hús összetéveszthetetlenül
egyedi aromáját.
Nem
tudnak ők semmit…
A sok elvakított kis
zombi bálványoz, amiért éjszaka alvás helyett dalokat írok, s nappal a
stúdióban ülök - miközben ha tehetnék, a saját felém hadonászó kezeikkel
tépnének apró cafatokra, csak hogy mindüknek jusson egy kevés belőlem. Mások
nemes egyszerűséggel drogosnak bélyegeznek, aki bevesz valami pirulát, s ilyen
mesterkélt delíriumban körmöli egymás után a sorokat.
Talán egy csepp igazság
mindkettejük suta vélekedésében van… - Ajkaim békés, elégedett lomhasággal
csúsznak szinte a füleimig.
Ó, úgy tűnik, a
legfinomabb rész már majdnem teljesen átsült; csodaszép barnásvörös kérget
növesztettek rá a lángbarátaim. Mennyei, semmihez sem hasonlító íze lesz ennek
is. – Felemelkedem ültömből, hogy minden oldalról megszemlélhessem ezt az
illatozó csodát. Hátizmaimban zsibbadás futkos a hosszú görnyedés nyomán, míg
kiéhezett bensőm remeg, hullámzik és zúg, akárha sáskaraj tanyázna bennem
mélyen – nemcsak a gyomromban, hanem minden éltető szervem rejtekéből
előmászva.
Sokan úgy gondolják, mély
tisztelettel tekintek a múzsáimra. Hogy ámulattal áldozom minden ilyen nő
pillantásainak, mozdulatainak; úgy érintem őket, akár egy ritka, értékes virág
szirmát, s epedve függesztem rájuk folyton fekete árkokkal körbevont szemeimet,
hogy aztán éjjel újra magamba szívva őket írjam meg a következő dalt.
Addig
a napig ez még igaz is volt… Bódult lényem súgott minden
szót, melyekből a legszebb csokrot kötöttem, így helyezve őket újra és újra a szerelmem lábai elé. Míg ő csak könnyelműen
nevetett, én szívembe lélegeztem tündéri mosolyát, így táplálva boldogságom. –
Egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy valaki mást szeret...
Baleset volt… Ő sem jutott többé levegőhöz, inkább
örökre törékeny, szinte lapos mellkasában rekedtek a fájó szavak. Lángba borult
lelkem mégsem nyugodott csendes, békés mozdulatlanságát szemlélve. Azt akartam,
hogy ő is azt érezze, amit én – ám a test, melyet elpusztítani vágytam, váratlan
csodát tett velem.
Lángnyelvektől ölelt,
illatozva pörkölődő fehér húsa vezeklően hívogatta érzékeim, s amint
megízleltem őt, egészen új világ kezdett épülni bennem a szerelem emelte hamis
illatú selymesség helyén: Egy teljesen másmilyen érzés, mely sötétségével éltetett,
mely erőssé tett és fáradhatatlan alkotóvá – s azóta újra és újra más alakját és
ízét vágyom.
- Te sem tudtad, mit
óhajtasz annyira… - simítom végig könnyedén az egyik ízletesen átsült kézfej
zsírosan pirosbarna felületét, elviselve, szinte élvezve ujjaimon forróságát. – Folyton
hízelkedtél, dörgölőztél hozzám, s épp úgy vizslattál azokkal a villogó hiúzszemeiddel,
akár egy éhes ragadozó a zsákmányát.
Szegénykém…
fogalmad sem volt, mit jelent a múzsámnak, az éltetőmnek lenni.
Nem lett volna szabad a
húsodat megmutatnod nekem, mikor azt akartad elérni, hogy tegyelek magamévá –
pillantok végig a lassan egyenletes rozsdabarna színt magára öltő mezítelen
testen, mely összegömbölyítve, akár az ősi anyag fekszik előttem, táplálva a
lángjaimat.
Réveteg lassúsággal,
már-már tisztelettel érintem újra, majd leszakítom a hozzám közelebbi kézfej
legsültebb részét, a középső ujjat. Lehunyt szemmel, áhítattal ízlelem meg őt, hogy úgy önthessem szavakba és
dallamokba zamata csodáját, akár a fazekas teszi a finom agyaggal.
A tűz lágy pattogásán
túl, valahol a távoli csendben megkondul egy harang rekedtesen búgó hangja, s már
azt is tudom, milyen témában ölt majd újra testet ő...
...Ézemi...
