„Jungkook
úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges, törődő
és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie?”
Megjegyzés: A történet
a Kpop Fictions Írói Műhely Karácsonyi
titkos barát kihívására íródott egy kedves írótársam számára.
Említés szinten illetve a
leírásokban elég sokat szerepel Kim Jonghyun. Ha valakinek túl fájó az ő
nevével találkozni, inkább ne olvassa el a történetet.
Műfaj: slice of life
Figyelmeztetés: 12+; nagyon enyhe, említés szintű bromance tartalom
Jungkook egy korábban elkezdett olajpasztell portrét vett ujjai közé, s mélyet szippantott műterme kissé
csípős, festékaromájú levegőjéből. Egy éve már, hogy csupán emlékeiben élhettek
a fiatal férfi vonásai, ezidáig mégis képtelen volt rá, hogy megörökítse őt. Csak
a finoman lehunyt szemeket vetette óvatos gonddal a papírra, mivel a fájdalom sebző
szilánkjai minden alkalommal elevenen mélyedtek húsába, mikor folytatni
szerette volna.
Mindig is álmodozó,
kissé magának való művészlélek volt, aki sok esetben többre értékelte egy jó
könyv társaságát, mint egy másik emberét, s szívesebben ment el egy alkotótársa
kiállítását megtekinteni, minthogy ugyanezzel az emberrel szórakozni induljon
az éjszakába. Amióta eltávozott, aki a világot jelentette számára, gyakran
éberen is képzelete világában időzött.
- Jonghyun… - mondta ki
ezúttal hangosan, ám elhaló erővel a férfi nevét, s egy pillanatra remegve hunyta
le pilláit.
Nemrég még ha őrá
gondolt, képzelete mindig színtelen, párás illatú tájakon barangolt, a magányos
hegyeken tenyésző mohákba sóhajtva a másik gyengéden dallamos hangját. Azét a
valakiét, akinek időtlen mosolyát a vízesés árján csillogtatta a szürke
napfény, akinek lelke ott élt a sziklafal molnárfecskéinek természettől való,
dísztelen bájában és fáradhatatlanságában…
Egy év múlt el azóta.
Jungkook úgy érezte, talán most képes lehet elbúcsúzni káprázatosan tehetséges,
törődő és szeretetteljes hyungja emlékétől. De valóban így kellene tennie?
Hisz’ Jonghyun nemcsak zongorázni tanította őt meg, hanem szeretni is. Bár ezt sosem
mondhatta el neki…
Ahogy újra tágra
nyitotta szénszínű szemeit, néhány pillanatig a fapadlón heverő színesen
mocskos krétásdobozra meredt. Pár hónapja még idegesítően síkosnak érezte ennek a fajta krétának a tapintását is, azt pedig még inkább, hogy nyomot hagy ujjain; s hogy
túl éles és színes a fehér-feketére fakult képzeletéhez. Mégis… épp egy olyan ember tanácsolta neki, hogy próbáljon meg ezzel
dolgozni, aki jottányit sem ért a festés és a rajzolás technikáihoz. Neki csak
ízlése és véleménye van… ezek viszont akkor is előmásznak széles rózsaszín
ajkai közül, ha senki nem érdeklődött felőlük.
Jungkook maga sem volt biztos benne,
miért, de puhán pirosló ajkai megrándultak, amint felidézte a jelenetet, amikor
megismerkedett Taehyunggal.
Szokás szerint zenész barátjával,
Hongkival üldögélt a zajos pláza gyorsétterme előtt az épp elmajszolt
hamburgerüket emésztgetve, s a másik ezúttal is azzal nyaggatta, hogy menjen
vele bulizni az éjjel, mert az majd mindkettejüknek segít felejteni.
Jungkook azonban a már
szokásos kedvetlensége mellett álmosnak és tompának érezte magát. Azon
gondolkozott, milyen jó is lenne, ha volna egy olyan távirányítója, mellyel
lehalkíthatja Hongki reszelős hangját. Ám ekkor hirtelen felriasztotta ernyedt
figyelmét egy felharsanó hiénakacaj.
Szinte mérgesen vonta
össze szemöldökei erdejét a hang irányába fordulva, a közeli játékterembe
pillantva. A piros-barna fényekkel megvilágított helyiségben egy fiú épp huncutul
vigyorogva ecsetelte társának, hogy sikeresen elűzte mellőle az „agyatlan
csirkéket”, majd lazán levetette a biliárdasztalra a kezében lógatott dákót.
Mint egy kerge manó.
Még a fülei is megvannak hozzá – jegyezte meg magában Jungkook, míg Hongki látszólag
fel sem figyelt semmire. Szinte ráhajolt telefonja kijelzőjére, melyet
időközben előkotort valahonnan, s ahogy a helyi szórakozóhelyek között böngészett,
még nyelve hegyét is kidugta izgalmában.
- Majd én keresek jó
társaságot, hyung. Nézd csak mondjuk... őket ott! – csendült fel újra a
játékteremből az incselkedő hang a törékeny testű, ám jól láthatóan izgága fiú
szájából, s mire Jungkook kitalálhatta volna, hogyan tettesse, hogy belemélyedt
a szívószála nyomogatásába, már ott is állt az asztaluk előtt a könnyeden
mosolygó kis manóarc: - Császtok, fiúk. Nincs kedvetek egyet biliárdozni
velünk?
A merész fiú magas, nyílt
tekintetű társa néhány lépésnyire követte őt, s Jungkook hirtelen
megilletődöttségében inkább ebbe a komoly, mégis kissé zavart szempárba
kapaszkodott bele. Ám nem sokkal ezután ijedtében szinte fel is pattant
ültéből, mivel Hongki – még inkább meglepve elmélyült tevékenysége közben – éktelen
csikorgással lökte kijjebb a székét.
- Hát… miért is ne!
Ilyenkor úgyis üresek még a klubok. – Csak egy szemvillanásnyi időre sandított
Jungkook felé. Nem nézett rá egészen, s természetesen a válaszát sem várta meg.
Egyértelműen el akarta kerülni, hogy a másik keresztbe húzhassa ezt a kínálkozó
programot is… - Na, gyere már, Jungkook! – És ennek tetejében még sürgette is,
pedig ő annyira nem akart menni. Dehogyis akart két idegennel biliárdozni,
miközben évek óta nem játszott ilyet… s az is csak egyetlen alkalom volt.
Világoskék inge most feszült máskor
lapos és feszes hasán az elfogyasztott ételnek címkézett szeméttől, s kissé
elgyötörtnek is érezte már magát… De
persze, hogy nézne az ki, ha megint ő lenne, aki elrontja barátja szórakozását,
hisz’ már így is nyakába illett a „hivatásos ünneprontó” tábla. Kelletlenül
állt fel hát a kemény székről, s vonult a fiúk után legutolsóként az édes
dohányszagú helyiségbe…
Taehyung
akkor is egy hiperaktív és szemtelen idióta.
Jungkook fegyelmezetten
összpontosító vonásait egyre inkább megtörni látszott valami... Valami, amit ő
az első találkozásuk után valószínűleg csak jogos dühnek bélyegzett volna.
Jonghyun oszlopszerű, nem
egészen szabályos orrának megrajzolása következett. Az orrcsúcsa kissé jobbra
ferdült, erre is jól emlékezett még. Hisz’ maga mesélte neki, hogy volt
korábban egy kisebb balesete, és az orvosok csak így tudták helyreállítani
szilánkosra tört orrát. Jungkook odafigyelő gonddal fogott az orrlyukak megalkotásához,
ám közben újabb nem várt gondolat furakodott elméjébe.
Már
megint az a hülye Taehyung, aki képes beszéd közben is turkálni az orrában, nem
zavartatva magát attól, mit gondolnak róla mások. Utálja, ha nem érzi tisztának
az orrát… na persze. Inkább azt utálja, ha nincs a figyelem középpontjában.
Gondolatai gúnyolódni látszottak
a másik furcsaságán, ám csakhamar be kellett ismernie önmagának, hogy ő sem
igazán jobb nála… csak épp másféle különc, mint Taehyung. Finoman vágott,
pirosló ajkait egyre határozottabb, szélesebb mosolyra húzta a felismerés,
miközben a melegbarna kréta sebesen járt a kezével együtt.
Árnyékokat és fényt
rajzolt; épp, mint ahogy ebben a pillanatban érezte magát. Mintha minden, mely
ezidáig fájón feszült mellkasában, kiszakadni látszott volna bensőjéből. A lágy
tapintású, ám felfelé fésült haloványszőke hajkoronával folytatta, s lázas lendületében
szinte csak azt érezte, ahogy egy kiszökő könnycsepp kézfejére hull. Ezúttal
tudta, érezte, hogy képes lesz befejezni a portrét, ezért még nagyobb
igyekezettel dolgozott tovább.
Kerek, éjszínű
tekintete ragyogott az elszántságtól, amikor lassította és finomította kézmozdulatait,
hogy belefogjon a gyengéden ívelt ajkak és a szögletes áll megalkotásába. Óvatlanságában
melegbarna csíkokat húzott saját homlokára is, ahogy megvakarta azt. Ám egy ideje nagyon igyekezett nem aggódni
amiatt, hogy rajzolás vagy festés közben összepiszkolja magát.
Ez
is csak Taehyung miatt van… pedig az első fél órában még a pokolba küldte
volna, ha lett volna elég mersze hozzá… Hisz’ olyan szemtelenséggel
incselkedett vele, mintha már ezer éve ismernék egymást.
És felidéződött benne,
hogy a flegma kis manó hangosan kinevette őt, mikor biliárdozás közben, a
legelső lökésnél csupán súrolta a dákó végével a fényes fehér golyó oldalát,
szinte egy helyben megpörgetve azt. Ahogy Jungkook ösztönös, parázsló dühvel
ránézett, a másik mégis valami elomló gyengédséggel a hangjában szólalt meg:
- Csak nyugi, nem
sietünk sehova. Figyelj. – Kérdés nélkül vette ki kezéből a hosszú rudat, majd
játszi kecsességgel előrehajolt, s magabiztosan illesztette ujjai vonalára a
dákót. Még arra is volt energiája, hogy kifújja magas homlokából szemébe
reppenő diószín tincseit. – Lődd be magadnak pontosan a célt. Menj biztosra, ne
kapkodj. – Ezúttal szinte steril, összpontosító szenvtelenséggel beszélt,
Jungkookot egészen összezavarva. A sértettség és az alázatos figyelem egymást
kergette elméjében, s egy cseppet sem világosította meg Taehyung villanásnyi,
parázslón sötétlő pillantása, miután az felegyenesedett az asztal mellől, s
könnyedén ellépdelt mellette. Természetesen ezzel az egy, határozott lökéssel
be is küldött egy sárga csíkos golyót a szemközti lyukba.
Pofátlanul ügyes - gondolta magában akkor Jungkook.
És
nem is annyira idióta, amilyennek elsőre tűnik. Vagyis inkább egy intelligens
idióta…
A kerekded, porcos fülkagylókon
dolgozott, mikor mozdulatai ismét meglassultak kissé.
A harmadik közös
biliárdozásuk volt, melyet a négy fiú már előre megbeszélt egymással. Jungkook
nem tudta felidézni, pontosan miről is volt szó épp, de arra jól emlékezett,
hogy Taehyung valami csípős megjegyzést ejtett el felé, mikor Seokjin, az a
magas és nyugodt fiú vette kézbe a dákót. Ő is a manóéhoz hasonló gyakorlottsággal
rendelkezett, mozdulatai ekkor mégis némi lassúságot, tétovázást mutattak,
ahogy ráhajolt az asztalra; sőt, oldalával már-már felfeküdt rá.
Lökése nyomán egy távoli
piros golyó lágyan megcsillanva pattant vissza a szemközti oldalról, s bár
látványosan vesztett energiájából, majdnem be is vándorolt egy a fiúhoz
közelebbi lyukba. De csak majdnem. Túl kevés volt hozzá a lendület.
- Ahj, hyung… nem vetted észre itt ezt? Egyenes
vonalban, csont nélkül be lehetett volna lőni – mutatott erre hanyag
kézmozdulattal egy oldalt árválkodó golyó felé Taehyung, fejével biccentve egy
közeli lyuk felé. - De te inkább keresztülhajoltál a fél asztalon egy olyanért,
amiről te magad is tudtad, hogy nem fog menni. Hmm… Ez olyan emberi. Gondolj
csak bele, mi mind ezt csináljuk. – Jungkook és látszólag Seokjin sem tudta
igazán mire vélni ezt a hirtelen jött filozofikus hangnemet. Értetlenné
kerekedett tekintetük azonban nem látszott megzavarni Taehyungot: - Nem vesszük
észre a lehetőségeket, az embereket, amelyek itt vannak a közelünkben, mert
valami vagy valaki más felé nyújtózkodunk, akit úgysem érhetünk el soha. Olyan
csóri csicskák vagyunk… – Nem is ő lett volna, ha nem vedlik vissza az utolsó
mondattal és a rá jellemző flegma vigyorral korábbi bőrébe, mégis… Jungkook
elméjébe beleégtek korábbi szavai.
Talán
csak nem akarta, hogy elszomorodjunk… vagy hogy magunkra vegyük a szavait.
Érzésekből sosem űz gúnyt, legalábbis ezt állítja magáról.
Igaza
van, ugye?
A mű elkészült. Épp
olyannak rajzolta meg Jonghyunt, amilyennek ismerte: ragyogónak és gyengédnek,
gyémántkeménynek és törékenynek egyszerre.
Még egy könnycsepp
kigördült szeméből, s gömbölyű orcáján lecsúszva egyenesen az apró festett
barna anyajegyre hullt.
Légy
boldog odafenn, hyung. Ígérem, ezentúl én is boldog leszek idelenn.