Fekete és Lila (Heechul & Tao) 6.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯ Birdy - Wings

Kérdezett.

Hyung döbbenten és értetlenül nézett a szemembe, és ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, csak bámulni tudtam őt. Óvatosan simogattam megdermedt arcát, és szánakozva követtem tekintetemmel hüvelykujjam vonalát. Nem őt szántam, hanem saját magamat. Jogos volt hyung döbbenete; mégis mi volt ez?

Ujjam lomhán telt ajkára siklott; és megrezzent érintésemre. Késztetést éreztem arra, hogy újból megcsókoljam puha, tiltott száját, de nem mertem. Miért nem, mikor az előbb megtettem? Nem mertem, mert olyan ijedten és rémülten nézett szemembe.

Hirtelen bűntudat áradt szét bennem; keményen és fájón nyomta a szívemet. Talán azért, mert még nem zártam le teljesen a kapcsolatomat Yixinggel? Vagy csak fáj, hogy hyungot ennyire kihasználom? A torkomat egy kényelmetlen gombóc kezdte fojtogatni, és szemeim megteltek apró cseppekkel. Minden egyszerre vált félelmetesen valóságossá.

- Nem tudom, hyung – feleltem halkan, szinte már remegve a reakciójától. Elhúztam a faltól megfeszült testét, és szorosan átöleltem, fejemet vállára fektetve. – Szerintem mindent elrontottam. – Hangom ércesen vágta a hideg, üres levegőt. – Szerintem én… - elakadt a hangom, és a megbánás szikrája lángra lobbant bennem -, mindent, de mindent elrontottam, hy-hyung.

Erősen kapaszkodtam, martam hyung vállát, nem akartam őt elveszíteni csak azért, mert megfontolatlanul cselekedtem, mert olyat tettem, ami neki rossz. A könnyeim durván utat törtek maguknak, és csak zokogtam.

- É-én nem akartam, hyu-ng! Elhiszed ne-ekem, hogy tényleg nem akartam? Kérlek… – kétségbeesetten próbáltam megbocsátást kérni a tetteimért és érzéseimért.

***

Persze, már bánja. Mindent megbánt...

Nem lett volna szabad hagynom, hogy sírva kapaszkodjon belém a bocsánatomat kérve, mégis képtelen voltam mozdulni. Testem éhezett az érintéseire, lelkem pedig arra, hogy vigaszt nyújtson neki, akkor is, ha újra csak én leszek az, aki hangtalanul darabokra hull.

Keserves sírása zokogássá erősödött, s ahogy a hideg cseppek előtörtek szemeiből, úgy hagyták el száját is egyre sűrűbben a megbánás szavai, melyek mintha mind egy-egy apró, átlátszó szilánkként fúródtak volna a szívembe. Annyira fájt, hogy nem is akartam hallani; görnyedt háttal álltam, összeszorítva a szemeimet, s minden erőmmel azon voltam, hogy ne jusson el a tudatomig, amit mond.

A szavak azonban akaratlanul is keresztülférkőztek hanyag hirtelenséggel emelt védvonalamon, kihívón ugrándozva a fejemben.

- Jól van, akkor... most csak engedj el, kérlek. – Összeszorított ajkakkal, erőszakosan téptem ki magam karjai közül, s ahogy eltávolodtam tőle, a hűvös borzongás végigszántott vállamon, ahol könnyei átnedvesítették pólóm anyagát.

A haloványsárga fal egyhangúságát bámultam arca helyett, s éreztem, hogy a fájdalom cseppjei gyülekezni kezdenek bennem, mintha egyenesen a szívemből kúsztak volna fel. Én azonban akaratosan lenyeltem mindet – mint mindig, ha a szenvedése előcsalta őket; ez azonban más volt. Mindig is tudatában voltam, hogy ő csupán a hyungjának tekint, s igyekeztem lecsendesíteni előtörő érzéseim folyamát; Tao azonban felkavarta az állóvizet, és egyszerre minden olyan zavaros, olyan kilátástalan lett.

A kétségbeesés és szívem tétova kalapálása egyszerre munkálkodott bennem. Karomat megremegtette a folyosó hideg csendje, én viszont - erőt véve magamon - megfeszítettem azt, s egyenes háttal pillantottam újra rá.

Ha ez a kegyelemdöfés, ami porrá őröl belülről, hát, legyen így.

Tao szótlanul engedett egy kósza könnycseppet végigfolyni arcán, míg sírástól vöröslő szemei az enyémekben kutattak.

- Nincs semmi baj, csak sokat ittál, és megártott, ennyi az egész. Gyere, segítek – léptem újra közelebb hozzá.

***

Hyung erőtlen hangja és vigasztaló szavai csak még jobban felemésztettek belülről. Aztán ahogy néztem őt, hirtelen mintha tényleg elvesztettem volna az eszemet; azzal hitegettem magamat, hogy van remény. Minden apró jel arra mutatott: a remegő tagjai, amikor hozzáértem, a nedvesen csillogó puha ajkai, amikor megcsókolt, és vágyakozó, de kételyekkel teli szemei.

A hirtelen elém rajzolódó kecsegtető jövőkép, hogy boldogan élek egy olyan párkapcsolatban, ahol nem döfnek méreggel megtöltött tűt a szívembe, és talán életemben először szeretnek viszont, annyira megbabonázta az elmémet, hogy képtelen voltam tisztán gondolkodni.

Erős akartam lenni. Iszonyatosan erős, hogy merjem felvállalni a hosszú ideje elnyomott érzéseimet, hogy tényleg valóban a nagybetűs ÉN lehessek. Utáltam magamat, mert egyszerre akartam szeretni és eltaszítani magam mellől hyungot. Egyszerre akartam a figyelmét, nyugtató érintéseit és puha szeretetét, de attól féltem, hogy én talán túlságosan kevés lennék ahhoz, hogy boldoggá tegyem őt.

Letöröltem egy megbánással teli könnycseppet szemem sarkából, és csodálattal néztem hyungot. Arcon csapott a valóság, és mintha lehullott volna előttem a fájó mámor leple, ami ezidáig elvakított. Mindenről Yixing tehetett. Miatta nem lehettem az, aki valójában vagyok, és miatta voltam ennyire figyelmetlen, és hanyagoltam el azt, aki itt volt mellettem mindvégig. Úgy éreztem, hogy ma sokadjára fordult meg velem a világ, és valahol ez félelemmel töltött el.

Hyung meg akart nyugtatni és a szobámba küldeni, hátha úgy jobb lesz nekem, de én már annyira elvesztettem az érzelmeim felett az irányítást, hogy semmit nem értek próbálkozásai. Mielőtt bármit is csinálhatott volna, megragadtam derekát, és lágyan csípőmhöz fogtam. Vajon utálni fog ezért? Vajon mindent elrontok? A kételyek folyamatosan tépkedték az agyamat, de mindezek felett az erősen fölényben lévő, elnyomásból kitört érzelmeim vágyakozva küzdöttek; képtelen voltam bármit is tenni ellenük.

- Hyung – suttogtam halkan, az alkoholtól rekedtes hangon -, sajnálom, hogy ezt csinálom veled, hogy ennyire összezavarlak… - A szívem a nyakamban dobogott, rég éreztem már így, nagyon rég.

Hyung minden egyes nehézkes levegővételénél megremegett hasában. Éreztem, hiszen lehetetlenül egymásnak simultunk. 

- Nem! Igazából magamat zavarom össze, mert… - hajoltam közelebb meleg arcához, és még az alkoholos lehelete is olyan finomnak tűnt. – Mert… - Már azt sem tudom, mit akartam mondani, egyszerűen ellepte a vágy az agyamat, és mondatta velem a szavakat. – Szerintem… - elakadt a hangom, kénytelen voltam nyelni egy nagyot. – Szeretlek, hyung. Nem is szerintem! Én tényleg szeretlek, hyung, ez az igazság! Elhiszed, hogy szeretlek?! – hangosan, szinte megkönnyebbült izgatottsággal kiáltottam, és átjárt egy bizsergetően kellemes érzés. – Hyung, én tényleg szeretlek – mosolyogva mondtam egyre többször, olyan jól hangzott, és olyan jólesett kimondani ezeket a szavakat, hogy nem akartam abbahagyni.

Aztán csillogó szemeibe néztem, melyek úgy vibráltak a hitetlenségtől, hogy fellángolt bennem a bizonyítási vágy. Ajkaira pillantottam. Olyan kívánatosak voltak, hogy képtelen voltam ellenállni a hívogató csábításnak, így újra megcsókoltam őt.

A meleget és reményt adó ajkai felolvasztották a megdermedt agyamat és szívemet. Minden olyan természetesnek tűnt, és valahogy elfeledtette velem az összes problémámat. Nem érdekelt Yixing, nem éreztem magam bűnösnek miatta, egyszerűen csak élveztem a szabad szerelem érzését.

Egyre szenvedélyesebb lett a csókunk; lassan, de mohón birtokoltuk egymás ajkait; észre sem vettem, hogy mikor kerültünk újra a falhoz. Hyung ziháló nyögései épp eléggé felpezsdítették a véremet.

***

Amikor megpróbáltam lapockáinál átkarolni, Tao hirtelen megragadta a derekam, s közel rántva magához, homlokát az enyémnek döntve kérte megint a bocsánatom. Szipogva kezdett bele újra és újra a következő mondatba, de nem tudta befejezni; azután egyszer csak kipárolgott ajkai közül az a szó, amit oly régóta szerettem volna tőle hallani, habár ezidáig teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy ez valaha megtörténhet.

Tényleg szeret?

Többször is elismételte, számomra azonban még mindig annyira hihetetlennek tűnt, mintha csak álmaim világába csöppentem volna. A nyomasztó fájdalom még ott lappangott a szívemben, de egyre inkább átitatta a bódult vágy; szerettem volna válaszolni, ám mielőtt még bármit is mondhattam volna, langyos ajkai újra simogatni kezdték az enyémeket.

Kezdetben sokkal lassabban és gyengédebben ízlelgettük egymást, mint az első alkalommal, bennem azonban mintha kitört volna valami, amit oly régóta el kellett fojtanom, s szétáramlott tagjaimban. Végre megmutathattam, mennyire szeretem, és a szívem többet követelt, mint óvatos kóstolgatást.

Ahogy egész teste az enyémhez simult, ahogy nyelve simogatott, miközben ujjai a hajamba túrtak, akaratlanul is kiszökött néhány apró nyögés ajkaim között.

Ha tudnád, mióta várok erre... Ha tudnád, mennyire....

- Én is... én is szeretlek téged, Tao – leheltem, miután lassan elváltunk egymástól. Légvételeim rendeződni kezdtek, mikor egy mosolyt láttam szétolvadni arcán.

Egész másféle mosoly volt ez, mint amilyeneket a piacon küldött felém; most őszinte boldogság csillogott szemeiben, s kipirult arca is más színben ragyogott a folyosó sápadtsárga fényében. – Azóta kedvellek, hogy először megláttalak a hátizsákoddal, ami majdnem nagyobb volt nálad, neked mégis az jelentette a legégetőbb problémát, hogy nincs lábtörlőm. Emlékszel? Emlékszel, hogy napokig azt mondtad, kedvelsz, mikor megkérdeztem, hogy érzed magad, mert még alig beszéltél koreaiul? Haragudtál rám, amiért nem szóltam, de csak azért tettem, mert annyira jólesett hallani, mert... már akkor annyira szerettem volna, hogy te is kedvelj.

Az előttem megjelenő emlékképek mintha még szerethetőbbé tették volna őt. Most is épp olyan megilletődötten húzta fel szemöldökeit, halkan mormogva valamit orra alatt, mint három éve; mint mindig, ahányszor csak megleptem őt a szavaimmal.

Ilyenkor alább hagyott az akaratos keménysége, sebezhetővé és érzékennyé vált, amit ki nem állhatott magában. Vele ellentétben azonban én ezt az oldalát szerettem legjobban, mert ilyen volt ő valójában, ha lehullott róla a páncélja.

Tudod, hogy nagyon édes vagy, mikor duzzogsz?

Nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy a szívem irányítson. Karjaimba zárva simogattam hátát, majd egy utolsó kis csókot nyomtam ajkaira, melyet készségesen viszonzott.

Nem volt többé szükség a szavakra, melyeket eddig elrejtve egymás elől, nehéz zsákokba tömködve cipeltünk a hátunkon. Megszabadultunk a tehertől, s mintha csak szárnyaink nőttek volna, hirtelen a magasba szöktünk mi ketten. A világ megállt, mi pedig félelem nélkül szemléltük a borús fellegek tolakodását, melyek közt sugárzó aranyszínnel tört elő a napfény, megvilágítva arcunkat.

***

Hiába áztunk meg az élet hideg esőjében, a meleg szeretetünk egymás irányában gyógyír volt a kemény valóságra, ahogy az idő lassan elsuhant felettünk két új évszakot elsöpörve.

*

- Jössz?! – kiáltozott nekem hyung a nappali kanapéjáról. – Már elkezdődött a film!

- Megyek már! – feleltem, és újra visszafordultam a kerek fémkukához, ami a konyhapult mellett árválkodott. Egy ideig csak bámultam a szemetest, és azon gondolkodtam, hogy az ember mennyire nehezen engedi el az első szerelmét.

Yixing sokat jelentett nekem, és ő határozta meg az életem egy részét. Szerettem őt, de minden bizonnyal jobb mindkettőnknek, hogy nem vagyunk együtt. A tenyeremben pihenő fülbevalóra tekintettem, mely a napfényben meg-megcsillant. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, amint lejátszódtak előttem a közös emlékeink. - Ég veled, Yixing. – Utoljára ejtettem ki a nevét így.

Az apró ékszer kihullott a kezemből, ezzel együtt magával vitte a ragadós emlékeket is, és végre szabad lehettem. Teljes szívvel élhettem a jelenben. A jelenben, ahol Heechul hyung egy doboz popcornnal a kezében bámulta a képernyőt szokott megszállottsággal, akárhányszor leültünk filmezni.

Annyira figyelte a tévét, hogy észre sem vette, amikor mögé lopóztam. Csak mosolyogni tudtam azon, hogy ennyire elmélyült a képi világban. Háta mögül átkaroltam vállát, és nyakhajlatába rejtettem fejemet; olyan jó érzés volt a közelében lenni.

- Téged meg mi lelt? - kérdezte meglepetten.

- Hyung, tudod?

- Mit?

- Hogy szeretlek – suttogtam fülébe, majd egy lágy puszit nyomtam puha bőrére.

- Yah! Ne legyél ilyen nyálas, inkább ülj le és nézzük!  – utasított ezzel leplezve zavarát. – Lemaradtál az elejéről, pedig lényeges volt!

Mosolyogva vontam meg a vállamat, majd jó kisfiú módjára szót fogadtam, és a hosszú kanapé végébe telepedtem, hyung ölébe hajtva a fejemet.

Szerettem az ilyen hétköznapokat, amikor csak egy rossz filmet néztünk, és azon nevettünk, hogy milyen bénán lett megrendezve. Szerettem hyungot és a meleg kezét, amikor a hajamat simogatta; és szerettem azt, hogy senki más nem létezett rajtunk kívül ebben a házban. Csak mi és a szeretetünk.

Kirichan és ...Ézemi...

Fekete és Lila (Heechul & Tao) 5.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯Birdy– All You Never Say

A szokásos dorgálása helyett néhány üveggel a kezei közt állt meg a küszöbön, s még ő szabadkozott a zaj miatt. Talán a mai napon tényleg csak erre van szükség? Kettesben nézni valami vontatott filmet egy kevés ital társaságában, lustán döntve hátunkat a kanapénak...

- Ts... És még a forró vizet is elfogyasztottad. De nem baj, én már felmelegedtem – öleltem magamhoz a már félig üres üveget, tettetett sértődöttséggel elfordítva a fejem. A következő pillanatban azonban felerősödött a tévé felől érkező hang, s szemem sarkából megpillantottam, amint Tao nesztelenül mellém telepedve kinyújtja a lábát, és csupasz lábujjait billegteti.

Mélázva figyeltem csinos lábfejeit, mikor feltett valami kérdést a filmről; én azonban válaszolni is elfelejtettem, olyan sebesen kaptam tekintetem újra a képernyőre. A filmben épp ekkor búcsúzott el egymástól a két szerelmes, s felcsendült egy szomorú dal.

Többé már nem próbálsz olvasni a gondolataimban. Többé már nem igyekszel megérteni a szomorúságom...[1]

Halkan dúdoltam az ismerős sorokat, majd számhoz emeltem az üveget, hogy belekortyoljak az italba, mely hasonlóan kesernyés ízt hagyva maga után gurult végig torkomon. Miután azonban visszahelyeztem a sojut a lábam mellé, s újra a képernyőre pillantottam, valami egészen váratlan történt a filmben. Fejemet felkapva hajoltam kissé előre, hogy mindent jól lássak, de hirtelen még a szám is nyitva felejtettem a meglepődéstől.

Mégsem kell elválniuk egymástól...

Talán ez is csak az ital hatása volt, de olyannyira ott éreztem magam a történetben, mintha csak én magam lennék az egyik szereplő. A szívem szinte megtelt a megkönnyebbülés puhaságával – s ekkor megéreztem a kézfejemen Tao langyos tenyerét.

Ahogy ujjainkat összekulcsolta, újra átjárt az az ismerős, édesen fájdalmas érzés. Sóvárogva kerestem tekintetét; habár jól tudtam, hogy csupán egy biztató, baráti mosolyt kaphatok tőle, mint minden eddigi alkalommal.

Mélybarna szemeiben azonban újra azt a csillogást véltem felfedezni, mint az esőáztatta, fűszeres illatú piacon, az ernyő védősátra alatt álldogálva. Megint csak képzelődnék?

A szívem hatalmasakat dobbant naivan ostoba gondolataimra, Tao viszont még mindig ugyanolyan óvón fonta ujjait az enyéim köré. Pillantása nem eresztett; olyannyira áhítoztam közelségére, ahogyan a kopár sivatagok várják az éltető zápor megérkeztét.

Mondd, miért teszed ezt? Édes átok, amit művelsz, Zitao...

***

Hyung szemei fájdalmasak és hívogatóak voltak. Régen nem volt ilyen szomorúan sivár a tekintete, régen mosolygott, vagy sokkal inkább nevetett a szemével. Hová tűntél, hyung? Direkt bújsz el előlem, hogy soha meg ne találjalak? Talán jobb is így.

A pillanatok múltak, és én úgy éreztem, hogy elvesztem hyung fakón sötétlő szempárjában. Már részeg voltam. Már annyira részeg, hogy belefáradtamabba, hogy meggátoljam a valós érzelmeim felszínre törését.

Volt idő, mikor halálosan szerettem Yixinget, de jelen pillanatban annyira erősnek és bátornak éreztem magam, hogy meg is feledkeztem erről. Ő már csak egy olyan ember marad számomra, akitől nehéz elválnom, akihez ragaszkodok még annak ellenére is, amiket elkövetett ellenem. Yixing lesz az első és egyetlen olyan szerelmem, aki a legtöbb fájdalmat okozta és okozhatja nekem. Most viszont elérkezett az idő, mikor tanulnom kell a hibáimból, és soha nem engedni, hogy még egy ember ennyire kihasználjon és megbántson.

Egyre mélyebbre zuhantam, a percek múlásával egyre nehezebb volt legyőzni az ismeretlen késztetést, ami bennem szökő bűnként terjedt szét. De mi lesz hyunggal? Hyung a mindenem, nem szabad a hirtelen megerősödött rejtett vágyaimnak engednem csak azért, mert egy parányi pillanatra azt éreztem, hogy képes vagyok elengedni Yixinget. Hyung nem érdemli meg azt, hogy megbántsam – mert akaratlanul talán megtenném.

Nehezemre esett nyelni egyet; kényszerítenem kellett magam, hogy újra a tévé irányába tudjak bámulni – mert nézni képtelen voltam, hiszen elvakítottak a zavaros érzelmeim. Még mindig fogtam hyung kezét, nem akartam elengedni, nehogy hirtelen furcsának találja a viselkedésemet. Egyszerűen képtelen voltam normálisan figyelni bármire, és a sok soju elfogyasztása sem segített semmit – sőt, csak rosszabb lett minden. Émelyegni kezdtem, de nem az a rosszféle émelygés volt ez, hanem a kellemetlen, de valamilyen oknál fogva mégis izgalmasféle.

***

Ostoba...

Egyre csak ez a szó repdesett fejemben, mint valami flegma pillangó; ugyanaz, amivel a filmben a női főszereplő olyan gyakran illette szerelmét, hogy az már-már megszemélyesítette a férfit - épp úgy, ahogy most engem is. Ostoba, aki ha egy kicsit is gondolkodik, azonnal arcul csapja a felismerés hideg tenyere, gyávaságában ezért inkább rózsaszín felhőcskéket horgol az égre a remény ragacsos fonalából.

Tao rezzenéstelenül nézte tovább a felbukkanó és eltűnő színes képkockákat; még mindig fogva a kezemet. Újra és újra felé sandítottam, azonban egy pillanatra sem szakította el tekintetét a képernyőtől; akkor sem, mikor a szájához emelte a zöld italos üveget.

Újra elemésztő lángokat szított bennem, melyeket könnyedén hagyott elhamvadni. Már számtalanszor megtette ezt, anélkül, hogy tudott volna róla, de furcsamód ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha hidegsége egyszeriben megkeményítette volna sóvárgón kalimpáló szívem. Haragudtam rá, amiért így tett; amiért a film egész ideje alatt megfosztott igéző szemeinek látványától, és amiért most is túl sokat ivott, csak mert én nem figyelmeztettem, hogy rosszul lesz, ha folytatja.

***

Alig bírtam ki a film végéig, pedig már csak pár perc volt hátra. Amint megjelentek a fekete képernyőn a fehéren villódzó krikszkrakszos betűsorok, kihúztam hyung meleg kezéből a sajátomat, és kissé talán átlátszón – az alkohol miatt – arra hivatkoztam, hogy vécére kell mennem.

Csak részeg vagyok. Ki kell józanodnom, és jó lesz – magyaráztam magamnak, miközben kicsit már koordinálatlanul a mosdóba igyekeztem. Azonban hyung követett, és aggódó szavakat fűzött hozzám. Azt mondta, részeg vagyok, meg hogy innom kéne vizet, utána meg lefeküdnöm, de miért jött utánam most, miért akar ennyire gondoskodni rólam…? Gondoskodjon holnap, máskor, csak ne most!

- Semmi bajom – fordultam el tőle a kezembe temetve az arcomat. Szégyelltem magam, hogy nem bírtam irányítani a testem rendesen, és nem voltam képes uralkodni az érzelmeim felett. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta szégyenérzet csak azért alakult ki bennem, mert sokat ittam; józanon nem lettem volna ilyen, de hiába akartam reálisan gondolkodni, valami mégis leküzdötte az eszemet.

Hyung meg csak mondta, én meg egyre zavartabb lettem, és amikor aggódva nyúlt vállamra, egyszerűen nem bírtam tovább, megragadtam csuklójánál fogva, és az előszoba hideg falához nyomtam.

- Mondtam, hogy semmi bajom! – förmedtem rá idegesen. Meglepődve, csalódottan, vagy talán ijedten nézett vissza rám. Én nem akartam megbántani, én nem akartam ráordítani, csak képtelen voltam kordában tartani az érzelmeimet, és ingerült lettem tőle. – Sajnálom – suttogtam megbánóan. – Tényleg sajnálom, hyung, csak… Lehet, igazad van, megártott egy kicsit a pia – leszegett fejjel mosolyogtam keservesen. Heechul hyung még mindig semmit nem mondott, csak hallgatott, és ez rossz érzéssel töltött el.

Óvatosan, félve a reakciójától néztem fel rá. A szívem összeszorult, ahogy így közelről fürkészte a szememet. Fájdalmasan, ahogy szokta.

- Sajnálom, hyung. Én tényleg nagyon sajnálom – elakadó hangon suttogtam tovább. – Én nem akartam, én csak… - szabadkoztam, végül elnémultam, ahogy újra szemeibe néztem.

***

Megláttam esetlen lépéseit, ahogy a falnak támaszkodva igyekszik eljutni a mosdóig, miközben majd’ összecsuklanak alatta a lábai, s szívem kemény kérge csakhamar apró darabokra hasadt, akár a földre hajított táblás csokoládé. Felpattantam ültemből, s habár az ital hatására én magam is megtántorodtam kissé, utánasiettem.

Ilyenkor mindig úgy viselkedett, mint valami különös, életre kelt rongybaba; dünnyögve tagadta, hogy túl sokat ivott volna, azt viszont hagyta, hogy elirányítsam a szobájáig, s óvatosan az ágyba fektessem. Most azonban többször is határozottan kijelentette, hogy jól van. Mégis képtelen voltam hinni neki, magára hagyni; léptei olyan gyengének, erőtlennek tűntek, ő viszont tovább ellenkezett, azután hátat fordított nekem.

- Kérlek, csak... – kezdtem bele a mondatba, mikor hirtelen megfordult, elkapva a karom, s egyenesen a falhoz tolt.

- Mondtam, hogy semmi bajom! – fújtatott az arcomba ingerülten.

Fájt, ahogy ujjai a csuklómat szorították, fájt, hogy még a segítségem sem kell neki, a reménytelenség azonban, mely éjsötét szemeiben ült, még jobban. Nem ellenkeztem; úgy éreztem, megérdemlem, bármit is tesz velem haragjában, hisz’ képtelen vagyok enyhíteni a szívében újra és újra feltörő fájdalmat. Társa vagyok a szenvedésben, a támasza, de nem a gyógyítója, csak egy ostoba...

Ő azonban erőtlenül lecsúsztatta kezeit a csuklómról, és egyre csak azt ismételgette, mennyire sajnálja. Én sajnálom, hogy ennyire önzőn szeretlek...

***

Hosszú-hosszú ideig csak bámultuk egymást, és nem akartam érteni, hogy mi ez a fojtogató vágyakozás, ami a szívemet nyomja. Aztán mintha az alkohol mámoros ködfelhője kikapcsolta volna az agyamat; a kezem arcára tévedt. Nehéz sóhajok, hatalmas szívdobbanások és az elsöpörhetetlen sóvárgás kettétépett belülről. Szóval ilyen az, ha az ember gátlásai felszabadulnak, és nincs hová menekülni. Szóval ilyen az, ha tényleg nem érdekel már semmi, csak a jelen, amit vele töltesz.

Pillanatok, percek, vagy akár órák is lehettek, nem érzékeltem, mert csak figyeltem egyre szaporább lélegzetvételeit. Éreztem szúrós, de valamilyen oknál fogva mégis édes, alkoholos leheletét, és amint lehetetlenül még közelebb léptem hozzá – szinte teljesen a falnak préselve őt -, megéreztem megfeszült izmait is. Ajkai remegtek, szemei furcsamód aggódva, de izgatottan figyelték számat.

És ha most megcsókolnám? És ha nem akarná? És ha akarná? – Az eszement, de valós kérdések jelen esetben nem érdekeltek, csak cselekedtem, mert úgy éreztem, hogy cselekednem kell.

***

Mintha meghallotta volna gyáva hangtalansággal lenyelt gondolataim; a szemei még sötétebben csillogva találkoztak az enyémekkel. Csak nézett hosszan, merengve, csendesen, még csak nem is pislogott. Álltam a tekintetét, hallgatva szuszogását, melybe önkéntelenül beleolvadt saját lélegzésem hangja, ahogy megéreztem ujjait arccsontomon végigsiklani.

Mit csinálsz te velem?

Egyre csak közeledett, szinte egész testével a falhoz préselt, én pedig úgy éreztem, lassan összeroskadok, s eltűnök a szívemben megszülető fekete lyuk veszélyes bűvkörében.

Ezt is csak az ital teszi veled?

Szinte biztos voltam benne, hogy csak ez lehet viselkedésének oka, testem mégis a végletekig elgyengült, amikor langyos, alkoholos lehelete homlokom cirógatta.

Finom vonalú ajkai forrón és szomjasan ízlelték meg az enyémeket, én pedig képtelen voltam nemet mondani nekik, hiába akart az elmém minden erejéből szabadulni a karjaiból. Forrón perzselő ajkai felégették a megvalósításhoz vezető utat; csak egy apró szigetecske maradt a világból kettőnknek, de ez épp elég is volt.

Mellkasa az enyémnek feszült, ujjait a tarkómon fúrta tincseim közé, én pedig derekát átkarolva húztam magamhoz. Csókjaink közepette a folyosó eddig mozdulatlan, hűvös levegője egyszeriben felforrósodott, még a fal hidegsége is langyosnak hatott.

Túl édes, hogy tévedés legyen.

Lassan szakadt el ajkaimtól; ujjaival újra arcélemet cirógatta, majd sóhajtva pillantgatott egyik szememből a másikba.

- Ez... most mi volt? – A szavak szinte kiszakadtak belőlem, pedig a szabálytalan légvételek miatt meg kellett erőltetnem magam, hogy képes legyek megszólalni. Mégsem tudtam visszatartani őket, amint az elmém újra magához ragadta az irányítást.

***

Kirichan és ...Ézemi...

---

[1] A sorok Boa Disturbance című dalából származnak.

Fekete és Lila (Heechul & Tao) 4.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯Birdy – Standing In the Way of the Light

Mégis miért nem vette fel a telefonját?

A kérdés újra és újra megszólalt a fejemben, egészen elvonva a figyelmem, így hiába éreztem bőrömön a nedves hideg ostromát, a taxit mégis a plázához rendeltem, ahogy elég gyakran szoktuk Taóval.

A késő őszi szelek pirosra csipkedték ujjaimat, s izmaimat megfeszítve szaporáztam meg ezidáig lassú lépteimet a tapadós úton, hátha ez segít kicsit felmelegedni. Továbbra sem váltottunk néhány semmitmondó szónál többet egymással, de ekkorra már olyannyira elhatalmasodott felettem önző vágyam egy kis cirógató melegség iránt, hogy nem is kerestem tovább a választ arra a kérdésre, hogy Tao miért nem fogadta a hívást.

Társas magányunknak a megérkező taxi középkorú, ravaszkás tekintetű sofőre vetett véget, aki úgy tűnt, az utasokkal való beszélgetést tekinti elsődleges szórakozásának, ugyanis amint egy lélegzetvételnyi időre csend támadt köztünk, azonnal meg kellett szólalnia.

Képtelen voltam levenni a szemem furcsán kifelé álló metszőfogairól - melyek közt nemhogy egy tű, de még egy szalmaszál is kényelmesen elfért volna –, amit talán észre is vett, s ezért intézte a mondandóját egyre inkább csak hozzám. Elgémberedett tagjaim azonban új élettel teltek meg az autóban ülve, ahogy a fülledt melegség szinte a pórusaimba szivárgott az utazás alatt. Mindennek megvan az ára...

Megérkeztünkkor a kinti világ beszökő, metsző hidegsége szinte a csontjaimig hatolt. Tao újra egészen közel húzódott hozzám, hogy alábújhasson az ernyőnek abban a néhány méternyi szélcsatornában, mely a mi tömbházunkat is körülvette.

*

- Menj csak előbb fürödni, addig én keresek valami filmet – vetettem fel neki az ötletet, miután hallgatag lassúsággal megszabadult nedves kabátjától, s kibújt cipőjéből.

Bólintva helyeselt, s mintha újra felvillant volna egy halvány mosoly ajkai sarkában, mielőtt előkotort volna egy sötétkék melegítőnadrágot és egy csíkos felsőt szekrényéből, melybe azután újra vissza kellett tologatnia azokat a rendetlenül behányt ruhadarabokat, amelyek most akaratlanul is kifelé bámészkodtak a félig nyitott ajtón.

Még hallottam, ahogy becsapódik a fürdő ajtaja, s kisvártatva megnyílnak a csapok is, azután azonban csak a vízcsobogás kiszűrődő hangja nyújtott háttérzenét monológomnak, miközben a DVD-k között kutakodtam.

- Horror? Á, ez csak elsőre tűnt jó választásnak – tettem félre az első pár kezembe akadó darabot. - Kaland? Aish... ezeket meg már vagy ötször láttuk – magasítottam a kupacot csakhamar néhánnyal. – Vagy... vígjáték? Talán ha nevetnénk egy sort, tényleg jobban éreznénk magunkat? Ah, nem is tudom, tényleg nem tudom... Inkább mégsem – döntöttem végül, s újabb oszlopot kezdtem emelni a meglévő mellé.

S ekkor a kezembe akadt valami furcsaság. – A torony. Romantikus dráma fantasy elemekkel – olvastam a feliratot a tokon, melynek borítója rózsaszínbe nyúló szürkés árnyalatokban játszott, középen egy szokatlan, égbe nyúló építménnyel. – Hmm....

A kíváncsiság egyike volt néhány leküzdhetetlen rossz szokásomnak. Felegyenesedve lopva sandítottam a fürdő felé, s mikor megbizonyosodtam afelől, hogy Tao még mindig áztatja magát, nesztelenül betoltam a DVD-t a lejátszóba. A filmet azonnal lenémítottam, majd a készülék elé telepedve lestem bele a történetbe.

*

- A fantasy elemek már megvannak, de mégis hol itt a romantika? - folytattam félbehagyott monológom, miután a faliórára pillantva észrevettem, hogy már negyed óra eltelt, és eddig meglehetősen unalmas volt a film. – Tao pedig szokás szerint elhasználja az összes meleg vizet...

Megtehettem volna, hogy keresek egy másik filmet, akkor ki sem derült volna, hogy belelestem, de valami mégis arra késztetett, hogy nézzem tovább, bármennyire vontatottnak is ígérkezett, és akármilyen mérges is volt mindig Tao, mikor rajtakapott az ilyesmin. – De emellé inni kell, máskülönben elalszom – határoztam el végül magam, s lábujjhegyre emelkedve kiosontam a konyhába egy üveg sojuért, melybe azon nyomban bele is kortyoltam, miután újra megnyomtam a lejátszó gombot.

Furcsamód mintha az ital segített volna, hogy jobban átlássam a történetet, mert nemsokára felvillant a fejemben az a bizonyos villanykörte. – Ah, szóval ezért ismerik egymást már a kezdetektől! – örvendeztem, mintha valami kopottas, ódon faajtó patinától elszürkült kulcsa akadt volna a kezembe, mely mögött azt a kincset vélem felfedezni, amire régóta vágyom.

Olyannyira belefeledkeztem azonban saját világomba, hogy meg sem hallottam a fürdőszoba ajtajának nyílását; csupán egy hangos csörömpölés adta tudtomra, hogy Tao már nincs odabenn.

***

Miután minden nedves és száraz ruhadarabot levetettem magamról, a kicsi, de a célnak pontosan megfelelő mosógép tetejére hánytam. Alig vártam, hogy a meleg víz alá állhassak. Talán úgy gondoltam, hogy az majd segít egy szemernyit megnyugodni, de amint megnyitottam a csapokat – hideget-meleget egyszerre, hogy tökéletes legyen a hőmérséklet -, rá kellett eszmélnem, hogy az általában álmosító meleg víz nemhogy nyugtató hatással lett volna rám, hanem valahogy még agresszívabbá kovácsolta a bennem feketén tomboló érzelmeket.

Keservesen elmosolyodtam.

Ez is csak miatta van! Mert minden dologba, amit csinálok, őt látom bele. De akkor jólesett vele szeretkezni a zuhany alatt, mert akkor még azt hittem, hogy ez tényleg a szerelemről szól. Bolond voltam akkor is, mint most. Akkor azért, mert mint egy gyerek, önzetlenül és feltétel nélkül szerettem, és azt gondoltam, hogy viszonzásra talált mindez. Most meg azért, mert képtelen voltam elhagyni egy olyan személyt, akire ki tudja már mióta csupán csak szeretetnek álcázott megszokásból vágytam.

Mintha a régmúlt csalfa szerelme itt ülne a nyakamon, s fegyvert szegezne a tarkómhoz, hogy ne feledjem el. De én el akarom! El ezt az egészet, mert ő nem érdemel meg engem, s én sem érdemlem meg ezt a szenvedést.

Kettős érzelmek közt vívódtam a rám hulló vízsugár alatt, s hol szidtam magam, hogy még csak a gondolata is felmerült bennem, hogy elhagyom őt, hol pedig győzködtem a szétkaszabolt szívemet, hogy nincs tovább, el kell felednem. Ez az őrjítő tétlenség csakhamar azt éreztette velem, hogy lassan kezdek becsavarodni, viszont minden erőmmel próbáltam uralkodni magamon. És oly’ tisztán látszott a helyes út, a biztos döntés, csak egy lépést kellett volna tennem előre, mégis idegtépően nehéznek tűnt számomra. De mintha ma megkaparintottam volna a kardot, amivel talán elvághatom a szorosan és akaratosan tartó köteleket.

Amint kiléptem a zuhany alól, s megtörölköztem, felvettem az alsónadrágom, a magammal hozott sötétkék nadrágot és csíkos felsőt is. Még emlékszem, hogy az egyik bolhapiacon szerezte be nekem hyung a melegítőt. Sosem szerettem az ócska ruhákat, de ha valamit olcsón és felettébb jó minőségben találtam, nem haboztam megvenni, hiszen képtelen voltam az ilyesminek ellenállni.

Egészen elterelődtek a gondolataim, s már a fülemet tisztítottam, ami a fürdési rutinom végét jelentette, mikor a mosógépre dobott nadrágom zsebében elkezdett rezegni a telefonom. Yixing volt megint.

Egy ideig meredten bámultam a kijelzőre. Haragudtam magamra, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy felveszem, mégis büszke voltam, hogy inkább kinyomtam őt. Nem fordult még ilyen elő, s most, hogy láttam, jönne utánam, keresne engem, valahogy olyan szánalmasnak és gyengének találtam őt. Az erős Yixinget, aki a végletekig… nem is! Egészen mostanáig tudott irányítani, azonban ma már megtettem az első lépést a célom felé, innen csak folytatnom kellett. A pokolból kivezető ösvényt nehéz megkeresni, de ha már egyszer ráléptem arra, akkor igazából könnyű követni a kínszenvedésekkel szegélyezett utat, ha van, ki végigkísérjen az úton.

Egy mosoly ármánykodott az arcomra, még engem is meglepett, hogy ilyen hirtelen felbukkant. Az ujjam magától cselekedett, és nyomta meg a kijelzőn világító piros ikont. Hát, csak elérkezett ez a pillanat is. Az, amikor Yixing szavai és emléke már soha többet nem álltak utamba, amikor erősen és magabiztosan fölé emelkedtem, hogy megvédjem magamat.

Mintha mindössze egyetlen perc alatt megfordult volna velem világ. Más megvilágításban láttam a nyamvadt életem, még az sem zavart, hogy eddig mit tettem magammal, valahogy úrrá lett rajtam egy nyomasztó, de sokkal inkább uralkodni vágyó érzés, ami a szívemet újra az én irányításom alá vonta.

A benti meleg után a hűvös előszobai levegő megdideregtetett egy kicsit.

Lehet, meg kellett volna szárítanom a hajamat – gondoltam, miközben bal kezemmel beletúrtam enyhén szárazra törölt tincseimbe. A padlóra vetülő fényekből tudtam, hogy hyung belekezdett egy filmbe, és meg sem várt engem, bár minek is csodálkoztam el ezen, hiszen mindig ezt csinálta. Csak abban reménykedtem, hogy nem aludt el a nézése közben.

Belestem az ajtón. A kanapé előtt ült kinyújtott lábbal, nagy figyelemmel nézte a tévét, és az egyik kezében ott forgatott egy zöld üveget. Nem gondoltam, hogy ma inni fogunk – sosem volt rendszeres, hogy ittunk, viszont mindig volt a hűtőben valami alkohol, hogy legyen, ha netalán megszomjaztunk volna rá-, de az őszi hideg ellenére most én is megkívántam a behűtött italt. Miért is ne innék?

A konyhába mentem, magamhoz vettem pár üveg sojut, béna módjára majdnem el is estem a krémszínű járólapon, mert mint mindig, most is vizes lábbal tapicskoltam végig lakáson. Sikeresen visszanyertem az egyensúlyomat, viszont hyung biztos, hogy meghallott, hiszen nagyot csörömpöltek az üvegek, pedig halkan akartam mellételepedni.

- Hát nem sikerült csendesebben – jelentem meg a nappali ajtajában egy halvány mosollyal az arcomon. Hyung viccelődött velem, de csak kedvesen; látszott rajta, hogy fáradt ahhoz, hogy valami frappánsabbat beszóljon. Mellékuporodtam, hátamat a kanapénak döntöttem, és megkezdtem az egyik üveget.

- Már megint valami romantikus? – kérdeztem költőien, de többet nem is szóltam; valahogy ma nem zavart, hogy ilyesmit nézünk, pedig nem szerettem ezt a műfajt, sokkal jobban érdekelt az akció.

Hadd nézze azt, amit akar – gondoltam, és én is belemélyedtem a film képi világába, ha a történet nem is fogott meg. Észre sem vettem, de már a második sojus üvegünknél jártunk mind a ketten, mikor a film egy fordulóponthoz ért. Engem nem hatott meg a jelenet, de hyungot szemmel láthatóan lenyűgözte, ahogy lelepleződött a nagy titok.

Ekkor oldalra néztem, és csak figyeltem őt. Ahogy csillogtak a szemei a tévé fényeitől, ahogy eltátotta a száját hitetlenségében, és fehér fogait is megvillantotta. Fáradtnak tűnt, de annyira szerethetőnek, és itt volt mellettem. Itt mellettem, a közelemben, és bármikor számíthattam rá. Annyira nagyon szerettem és becsültem hyungot, de úgy érzem, soha nem köszöntem meg neki elégszer, hogy befogadott – azonban ezek az érzelmek mintha most csak úgy eltompultak volna, helyette a láncra vert szikra, amit minduntalan próbáltam eloltani, lángra robbant, és erősen küzdött azért, hogy végleg kitörjön belőlem.

Elmosolyodtam, majd térdein pihenő kezéért nyúltam, és összefontam az ujjainkat. Olyan természetesnek éreztem a cselekedetem.

***

Kirichan és ...Ézemi...

Fekete és Lila (Heechul & Tao) 3.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯Birdy – No Angel

Mintha a melengető rágcsálnivalóval együtt Tao hirtelen jött vidámsága is eltűnt volna, olyan csalódottsággal mondta ki a szavakat, habár ajkai mosolyra húzódtak. Arra számítottam, a szokásos reggeli piaci sétánk mindkettőnket felvidít majd, mint mindig, de úgy tűnt, ezen a napon nem csak az eget öltöztették szürke bánatba a lomha, nehéz fellegek.

- Jól van, menjünk – sóhajtottam mélyet, hátha ezzel lecsillapíthatom még mindig zakatoló szívem. – Megfognád egy kicsit? – nyújtottam felé az esernyőt, míg másik kezemmel kivettem az övéből a két pálcikát.

Beletelt egy szempillantásnyi időbe, mire rájött, mit szeretnék, s ekkor zavartan bólintva markolta meg a fémesen csillogó nyelet; jóval a fehér műanyag fogantyú felett, ahol én fogtam. Biztosan így volt könnyebb neki.

Hátat fordítva neki, tettem két-három lépést a lucskos aszfalton, majd a bódé előtt árválkodó kukába dobtam a pálcikákat. Felegyenesedve illedelmesen elköszöntem Heejun bácsitól, aki derűsen viszonozta a gesztust, szemei mégis különös színtelenséggel csillogtak.

Mintha mondani akarna nekem valamit, de inkább mégsem szólalna meg. Vagy csak én képzelgek már megint?

Néhány hűvös csepp nadrágom anyagába szívódva és arcomra hullva igyekezett tudatomba vésni, hogy lassan a langyos ősz utolsó lélegzetvételei is elfúlnak, átadva helyüket a dermesztő télnek. Tao is elbúcsúzott a bácsikától, én pedig sietve bújtam vissza az ernyő alá.

- Add csak vissza – nyúltam a hideg fém nyelet tartó keze felé, ő azonban határozottan kijelentette, hogy most rajta a sor, én már épp elég sokáig fogtam. – Akkor irány a kisbolt – fordultam azzal a lendülettel balra.

Tao szótlanul követte a mozdulatom, s bár általában nem fordult elő olyasmi, hogy néhány percnél tovább csendben maradjak, ezúttal nekem sem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék. Mélyen tüdőmbe szippantottam a friss, esőillatú levegőt, és csak hallgattam, ahogy cipőink egy ütemre csapódnak a nedves aszfalthoz. Abban a pillanatban elég volt, hogy a közelemben tudhatom őt.

A szokásos útvonalon elindulva szeltük keresztül a víztől csillogó bódék rengetegét; elmémet azonban olyannyira kitöltötte ez a rózsaszínesen szürke köd, mintha minden szembejövő alak színtelenné válva suhant volna el mellettem. A kisbolt nyíló ajtaja keltette csilingelésre eszméltem csupán.

***

Egyik járókelő követte a másikat, ahogy a széles betonúton haladtunk egymás mellett. És ekkor tűnt fel, hogy az emberek mennyire ódzkodnak az esőtől, de mégsem utálják annyira, mint én, mert van valaki mellettük, aki a fejük fölé tartja a táskát vagy esernyőt, hogy védje őket. Nekem itt volt hyung, de mégis olyan magányosnak éreztem magam. Nem miatta, nem azért, mert szokatlanul csendben haladtunk előre, hanem mert tudtam, hogy valami hamarosan a végéhez ér, és ez rossz érzéssel töltött el.

Mielőtt betoppantunk a csemegésboltba, fél szemmel megpillantottam egy fiatal párt, akik kedvesen bújtak össze, majd csókot loptak egymástól, mert azt hitték, az esernyő eltakarja őket. De nem így volt, és én kegyetlenül éreztem magam az ő boldogságuk miatt.

A kis csengő dallamosan megszólalt, amint hyung kitárta az ajtót, és orromat megcsapta a tömény fagyasztott termékek szaga és a hypo émelyítő keveréke.

Biztos most mostak fel - gondoltam magamban, ahogy követtem hyungot a kicsi bolt egyik telerakott polcához. Az eső zenét alkotva dobolt a felettünk emelkedő tetőn, elnyomva az egyetlen kiszolgáló halk dalolását, aki épp egy szekrényt takarított.

Heechul hyung kérdezte, hogy mit akarok enni, de abban a minutumban semmi nem jutott eszembe, csak odamondtam neki, hogy válasszon valamit. Minden olyan szürke és komor lett számomra, mintha csak egy rémálommá vált volna az életem.

Hogy miből fakadt a hirtelen ellenszenvem minden iránt? Lehet, a rossz idő és a bennem keringő kellemetlen érzések miatt, melyek akadálytalanul robbantak szét testemben egyik pillanatról a másikra. Minden annyira visszataszító és fekete lett számomra; el sem akartam hinni, hogy a pár perce még szemmel látható kis próbálkozásaimba beleunva roskadtam magamba, pedig nem szerettem volna, hogy hyung is lássa ezt rajtam. Mégis képtelen voltam ellene tenni.

Aztán jött egy hívás. Egy hívás, amit a legkevésbé sem vártam. Meredten bámultam a telefonomra, miközben folyamatosan rezgett a kezemben, arra várva, hogy felvegyem. Elveszetten mélyedtem a képernyőn vibráló két karakterre. Csak ne ő hívott volna, csak ne kellett volna látnom a nevét egy ilyen után. Nem akartam foglalkozni vele, mert még jobban bemocskolta a szívemet, s véresre szaggatta hamis karmaival.

Nem tudom, mikor váltott át a mardosó szeretetem valamiféle sötét gyűlöletté, de most tényleg utáltam mindent és mindenkit, mintha maga az Ördög babonázott volna meg. Hyung aggódó hangja szakított ki ebből a veszedelmes kábulatból, s riadtan rezzentem össze. Meglepődve kaptam felé fejemet, majd egyből meg is enyhültek vonásaim, amint megláttam őt.

- Tessék? – kérdeztem vissza, hiszen egy szót sem fogtam fel az előbb elhangzott mondataiból.

***

Az esővíztől csillogóvá vált cipőim talpát beledörgöltem a bejárat előtt árválkodó viseltes lábtörlőbe, majd benyitottam az aprócska helyiségbe.

Épp úgy, ahogy tőle tanultam...

Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám, amint felidéztem magamban azt a napot, amikor Tao beköltözött hozzám; a kétségbeesett kifejezést arcán, mikor hiába kereste az ajtónál a lábtörlőt, hisz’ nekem nem volt olyanom.

Higgadtan kerültem ki néhány embert, ahogy a zöldséges pult felé igyekeztem, Tao pedig követett, miután összecsukta az ernyőt. A tömény vegyszerszag szinte a szemem is marta, így óvatosan megdörgöltem, miközben megtettem az utolsó két lépést a sáros víztől csillogó padlóburkolón.

Végigfuttattam szemeimet a zöldségeken, miközben ő mellém ért. Elmerengve nézett felfelé, mintha csak az esőcseppek egyhangú koncertje foglalta volna le gondolatait, mégis... arcán újra valamiféle komor sötétség ült.

Hirtelen végigfutott a hideg a gerincemen, amikor megcsapott a közeli hűtőpultból áradó jeges fuvallat. Megborzongva dünnyögtem egyet, kicsit talán azért is, hogy magamra vonjam a figyelmét, ő azonban ezúttal a padlóra szegezte tekintetét.

- Hmm... mit szeretnél enni? Vegyünk egy kis salátát valami készétellel? – szólítottam meg végül, hogy kirángassam szótlanságából, neki viszont láthatóan teljesen másfelé keringtek a gondolatai.

Mégis mi járhat a fejében? Már megint az a... ?

- Ó, most jut eszembe, vegyünk inkább ramyeont, az majd felmelegít – kerestem elkalandozó tekintetét, tettetve, hogy észre sem veszem azt, amit jól láttam.

Ki másra gondolna?

Tao még ekkor sem szólalt meg, így a szárazáruk felé kanyarodtam; amint azonban leemeltem a polcról két pohárnyi ramyeont, ismerős dallam csendült fel a hátam mögött. Sosem szerettem azt a zenét, mióta pedig a kettőjük száma lett, akárhányszor csak felhangzott, a szívem is összeszorult.

Beledobtam a kosárba a poharakat, ő viszont még nem fogadta a hívást. A lehangoló rapszöveget már felváltotta az az ismerős, kirívóan cikornyás dallam, Tao azonban úgy szorongatta a telefont, hogy ujjai is elfehéredtek, miközben a kijelzőt bámulta.

- Nem akarod felvenni? – tettem fel a kérdést, mire úgy megrezzent, mintha valamiféle álomból ébresztettem volna.

- Tessék? – kérdezett vissza bágyadtan.

- A telefonodat – mutogattam a lapos, fekete készülék felé, melyből még mindig az az idegesítő dallam áradt; ám ebben a pillanatban eltompult, ahogy egyik ujja a hangszóróra csúszott.

Fejét megcsóválva nézegette még pár pillanatig a kijelzőt, a fogadás helyett azonban a megszakítást szimbolizáló jelecskére koppintott ujjbegyével, majd hatalmasat sóhajtva csúsztatta zsebébe a készüléket; s a kassza felé fordulva kért, hogy menjünk haza.

Ajkaim pár pillanatig résnyire nyitva maradtak a meglepődéstől.

Sosem tett még ilyet; ha Yixing hívta, mindig beszélt vele, bármilyen csúnya veszekedésen voltak is túl. – Ez járt a fejemben, miközben kicipzároztam a hátizsákom, és mindent belepakoltam. Amikor azonban a tárcámat akartam kiügyeskedni az aljáról, hogy fizessek, Tao sietve odanyújtott egy bankjegyet a pénztárosnőnek.

Értetlenül néztem még mindig komor arcát, egészen addig, míg a mögöttünk álló vevő csokija meg nem lökte a hátizsákom mellett fekvő kezem. Halkan elnézést mormolva hajtottam fejet, majd felkapva holmimat, sietve léptem a kijárathoz.

Az esőillatú, hűvös szél azonnal az arcomba tolult, de ezúttal még hidegebbnek éreztem. Borzongva léptem oldalra, és a telefonom után kezdtem turkálni nadrágzsebemben, miközben a nedves légáramlat szemembe fújta tincseimet. Mikor végre kezembe akadt, s felpillantottam, Tao már ott állt velem szemben, fölém tartva az ernyőt.

- Hívok egy taxit, jó?

***

- Hm – bólintottam neki egyet, s kicsit előrébb léptem még jobban felé tartva az esernyőt, hogy az alacsony épület ereszéről csöpögő cseppek ne hyung hátát érjék. A széles lépcső első fokán állva tárcsázta az egyik taxitársaság számát, s amint felvették, bemondta a két utcával arrébb lévő bevásárlóközpont címét.

Hyung kipirosodott orra egy kis mosolyt csalt bágyadt arcomra. Még így is, hogy az eső által sötét feketére festett betonutcán álltam, magasabb voltam hyungnál, aki a bolt bejárati ajtajától két lépésre, a magaslaton várakozva nézett a rohanó emberek felé.

Hyung, amint eltette a telefonját, a hideg idő miatt kiszáradt kezeit kezdte melengetni, lassan meglátszott a lehelete is a levegőben. Fázott.

Tétován nézett vissza rám, mintha csak megbánta volna, hogy a központhoz rendelte a taxit, s nem egyből ide, majd az átlátszó esernyőn keresztül az ég felé bámulva felsóhajtott.

- Menjünk - mondta halkan, és lelépve az első fokról, mellém állt, megragadta a kezemben szorongatott fémnyelű ernyőt, aztán elindult.

Komótosan haladtunk egymás mellett, egyikünk sem szólalt meg. Egész végig Yixing járt a fejemben.Vajon miért hívott…? Talán most tényleg bocsánatot akart kérni? Valami fontosat szeretett volna közölni? Vagy baj történt, és szüksége lenne rám? A pillanat hevében képtelen voltam felvenni a telefont, de most megbántam, hogy nem tettem?

Üveges szemekkel meredtem magam elé, s próbáltam tartani hyung lomha tempóját. Nem kellett volna Yixing miatt rágódnom, sem rá gondolnom. Már rég el kellett volna felejtenem.

Mikor a hatalmas üvegépület elé értünk, nem kellett sokat várni, mert kicsivel később megérkezett a taxi. Az éveknek tűnő húszperces úton az öregedő, szakállas sofőr bácsi úgy látszott, unatkozott, mert egész végig próbálta szóra bírni valamelyikünket. Mivel én alig feleltem bármilyen feltett kérdésére, engem hanyagolva hyungot faggatta tovább, vagy épp mesélt neki, ő meg szemmel láthatóan kelletlenül, de reagált rá.

Amint megérkeztünk, hyung kifizette a díjat, majd az itt-ott nagy pocsolyákkal borított macskaköves járdán, az esernyő védelmében a hetes háztömb felé szaladtunk.

***

Kirichan és ...Ézemi...

Fekete és Lila (Heechul & Tao) 2.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯ Birdy - Shelter

Lopva figyeltem türelmetlen topogását, ahogy jobbra-balra kandikálva nézelődik unalmában, s a bőrkabátja cipzárját húzogatja, pedig alig pár perce lehetett, hogy beálltunk a sorba. Amikor azonban motyogni kezdett, akaratlanul is előtört belőlem a kuncogás.

Az unokabátyám kisfiára emlékeztetett, akivel sosem szerettem játékboltba menni, mert az idegeimre ment azzal, hogy addig ismételgette kakukkos óra módjára az általa kiszemelt játék nevét, míg meg nem vette neki valaki. Tao pedig most épp úgy viselkedett, de valamiért tőle ezt nemhogy nem találtam irritálónak, sokkal inkább édesnek és viccesnek láttam őt.

A nevetés egyszer csak kibuggyant összeszorított ajkaimon, ő pedig előbb értetlenül pislogott rám, majd az ő szája is mosolyra görbült. Csak néztük egymást, és észre sem vettük, hogy közben mi kerültünk a pult elé.

Heejun bácsi hangja rántott vissza a valóságba, aki most is épp olyan vidám frissességgel üdvözölt minket, mint mindig. Mielőtt azonban csatlakozhattam volna a beszélgetéshez, Tao jajgatása újra őrá vonta a figyelmem.

Persze, gondolhattam volna, hogy ezúttal sem ismeri a türelem fogalmát. Mégis... minden esetlen mozdulata, gyenge pillanata, idegesítő szokása még szerethetőbbé tette őt számomra, képtelen voltam nem szeretni, nem vágyni arra, hogy mindig mellette lehessek.

Bárcsak úgy vigyázhatnék rá, ahogy senki más – kalandoztak el gondolataim, miközben a forró szószt törölgettem rózsaszínű ajkairól. Amikor azonban eltávolodtam tőle, megpillantottam valamit, ami újra összetörte lelkemben a remény üvegszobrát.

Fülében megint ott csillogott a szikrázó kövecskékkel kirakott, kerek fém fülbevaló, melyet Yixingtől kapott – habár megígérte, hogy soha többet nem hordja többet, hisz’ az egy hazug érzést képvisel.

- Legközelebb ne légy ilyen mohó. – Csupán ennyit mondtam neki halkan, hogy csak ő hallja, s az elvermelt fájdalom súlya észrevétlenül görbítette lefelé ajkaimat. Miért?

- Ugyan, miért lógatod úgy az orrod? Hisz’az előbb még madarat lehetett volna veled fogatni. – Még Heejun bácsinak is feltűnt komorrá vált arckifejezésem. Elvéve az odenget a kezéből, válasz helyett szótlanul fordultam a mögöttem álló Tao felé, aki épp a pálcikáját nézegette.

A következő pillanatban egy hűs csepp hullt arcomra. Feltekintettem a fáradtan szürkéllő égre, s egy újabb is eltalált, ezúttal a nyakamon.

- Az esőtől mindig szomorú leszek – pillantottam újra a bácsikára, aki értetlenül nézett vissza rám, miközben a lágy koppanások nesze lassan sűrűsödni kezdett, ahogyan a friss cseppek sötét pacái is a járda kopott szürkeségén.

Tao hangja törte meg a kettőnk közt beállt csendet, aki kétségbeesve tartotta tenyereit reggel aprólékos óvatossággal beállított haja fölé.

- Nyugi, van esernyőm – cipzáraztam ki a kis piros hátizsákom, majd szétnyitottam az ernyőt, vigyázva, hogy a pálcika ne essen ki közben a másik kezemből. – Gyere – tettem egy lépést Tao irányába, ő pedig sietve húzódott mellém a védelmet nyújtó, átlátszó műanyagsátor alá. – Ah, mégsem vagyok éhes. Kéred? – nyújtottam felé az odengemet.

***

Mire hyung megkapta az odengjét, addigra nekem már csak egy falat maradt a sajátomból; azt fogaim közé fogva gyorsan lehúztam a fapálcikáról és jóízűen elrágcsáltam. Meleg volt, de már nem égetett annyira, mint az elején, mert az őszies idő hamar lehűtötte.

Az eső egyáltalán nem váratlanul érkezett a hosszúra nyúlt, lapos, sötétszürke felhőkavalkádból. Először csak pár apró csepp hullott alá, aztán pillanatokkal később sűrű záporhadat indított az ég.

Sok okból nem szerettem az esőt. Az egyik, mert tönkretette a hajamat, és utáltam, ha bőrig áztam – bár ezzel az emberek nagy része így volt. Számtalan dolgot fel tudtam volna még sorolni, miért nem bírtam, ha az égből bánatos cseppek estek, de a legfájdalmasabb egy kiábrándító emlékhez kapcsolódott.

Egyszer órákig áztam az egyik parkban keserves, csalódott könnyekkel az arcomon. Akkor jöttem rá, hogy Yixingnek mennyire nem vagyok fontos, hogy ő tudatosan képes volt olyanokat megtenni velem, amikkel széttépte a szívemet. Hónapokig úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás, nem vagyok elég jó neki, nem érdemlem meg, hogy velem legyen, pedig legbelül, nagyon-nagyon mélyen tudtam, hogy én semmi rosszat nem tettem ellene. Ő tett tönkre, neki kellett volna rosszul éreznie magát, s nem nekem. Aztán… mégsem így történt.

Hyungnak már a legelejétől fogva igaza volt; tudta, és annyiszor próbálta már felnyitni a szemem, hogy ott kell hagynom Yixinget. De én hiába nyitottam ki a szemem, hogy tisztán lássak, hiába jöttem rá az igazságra, és hiába fájt halálosan a szívem, én képtelen voltam elfelejteni őt.

Abban az időben beletörődtem a kilátástalan helyzetembe; akkor megrendíthetetlenül szerettem őt. És bár valamilyen szinten most is ragaszkodtam hozzá, már átléptem egy olyan szakaszba, mikor minden pillanatban az jár a fejemben, mikor szakítunk. Még mindig képtelen voltam elképzelni egy normális életet nélküle, de reméltem, hogy csak az érzelmeim áltatnak engem a sanyarú jövőképpel. Bíztam benne, hogy idővel enyhülni fog a szorongató fájdalom, és majd tisztábban fogok látni.

Úton voltam afelé, hogy végleg búcsút intsek a viszonzatlan szerelmemnek – és úgy éreztem, hogy ezt csak hyung mellett vagyok képes végigcsinálni. Nélküle valószínűleg még mindig saját magamat rágtam volna, és megfulladtam volna a bűntudatban, hogy nem vagyok elég jó Yixingnek.

- Gyere - lépett hozzám közelebb hyung, felém emelve az esernyőt. – Ah, mégsem vagyok éhes. Kéred?

- Tényleg? – néztem rá csodálkozva, mivel nem gyakran osztotta meg másokkal, amit evett. – Hát… - lassú mozdulatokkal nyúltam az odeng után, hátha meggondolja magát. – Te mondtad… - bizonytalanul fogtam kezembe a pálcikát, majd egy furcsa mosoly után beleharaptam a finom halba, de mindeközben le sem vettem a szemem hyungról, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban kiveheti a finomságot a kezemből.

***

Körülöttünk az emberek hangyákhoz hasonlóan futkostak fel-alá, a fedetlen árusok pedig sietve kapkodták össze holmijaikat a színes terítőkről, ahogy a kövérre hízott cseppek egyre szaporábban loccsantak szét a kemény aszfalton.

Mi azonban ugyanúgy ott álltunk az esernyő alatt.

Tao egy szeretni való kismajom módjára harapott bele újra és újra az odengbe, s csupán akkor fordította figyelmét a zápor felé, miután a csupasz pálcika maradt csak ujjai közt.

Félig teli szájjal dünnyögve konstatálta, hogy az ernyő alól kilógó könyöke vizes lett. Másik kezével dörgölni kezdte a kabátját, míg óvatosan közelebb araszolt hozzám. Válla a nyakhajlatomba fúródott, ő azonban olyan hirtelen fordult felém, hogy nem volt elég időm hátrébb lépni.

Lehelete arcomra csapódott, miközben tekintetünk összefonódott; mintha a ki nem mondott szavak után kutattunk volna egymás íriszeiben - s én akkor olyasmit láttam azokban a szemekben, amit előtte sosem.

Megint csak az ostoba remény hazudozna nekem? Hisz’ hiába várok a csodára; épp olyan mozdulatlan marad minden, mint ahogyan itt állunk. A bizonyíték pedig ott csillog a fülében, még így, a napsugarakat mellőző párás borúban is feltűnősködve.

Tekintete a szívem ostromolta, ahogy a céltalan esőcseppek az ernyő színtelen műanyagját. Bárcsak megoszthattam volna vele minden ostobán naiv gondolatom... Már az sem zavart volna, ha kinevet, vagy ha hitetlenül pislog rám - mégsem hagyta el egyetlen szó sem a szám.

Tao megborzongva húzta össze vállait, majd hirtelen az egyik szöszmötölő árus felé kapta a fejét, aki csak ekkor kezdte el hanyag ügyetlenséggel összeszedni üvegszobrait, melyek csilingelve ütődtek egymásnak kezei közt.

- Húzd fel a cipzárod, lehűlt a levegő – futtattam végig tekintetem kivillanó fekete pulóverén. – Megnézzük most A gyík szemét? A plázában megmelegedhetnénk, ilyenkor pedig a mozi se zsúfolt.

***

Észre sem vettem, hogy a fél karomat akaratosan áztatta az eső, míg a hideg vízcseppek át nem nedvesítették a kabátomat, játékosan belecsípve bőrömbe. Ösztönösen bújtam beljebb a védelmet nyújtó ernyő alá, miközben halk szitkokkal szórtam a magából vizet árasztó eget, majd megéreztem a másikból áradó meleget.

Annyi mindent jelentett nekem hyung, és annyi mindent köszönhettem neki. Hálás voltam, amiért mindig mellettem állt, és bár ezt nem sokszor mutattam ki, azért reménykedtem benne, hogy észrevette az apró, önzetlen jelekből, amelyeket felé küldtem.

Olyan hirtelen fordultam irányába, hogy ideje sem volt arrébb húzódni. Csak pár centi választott el sötéten mélázó szemeitől, melyek elveszetten kutattak a sajátjaimban. Hogy mit kerestek annyira? Én magam sem tudom, de úgy éreztem, mintha igéző szempárja megtalálta volna azt, amiért reményvesztve törtetett.

Lassan szétterjedt bennem egy furcsa érzés; egy olyan érzés, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni, egy olyan leírhatatlan érzés, ami egyben megnyugtat, mégis kényelmetlenül nyom. Nem tudtam, vagy sokkal inkább csak nem akartam érteni, hogy hyung miért vált ki belőlem ilyesfajta érzelmeket – mintha próbáltam volna áltatni magam, mert ez volt a megoldás a békéhez, ahhoz, hogy ne hulljon szét az életem. Én csak nem akartam tönkretenni a szilárdnak látszó, de valójában törékeny kapcsolatunkat. Azt hittem, ha mindent ugyanúgy hagyok, mint ahogy eddig volt, akkor továbbra is támaszkodhatok rá.

Akárhányszor éreztem ezt az édeskeserű kavalkádot magamban, elzártam az útját. Azonban minden egyes alkalommal újult erővel tért vissza, egyre gyorsabban és gyakrabban verte a szívem gátját, mintha minduntalan be akart volna jutni, én meg gyengébb lettem, és minden hadakozásom hiábavaló volt.

De bírnom kell!

Elszakítottam a tekintetem hyungról, és reflexszerűen egy olyan pontra fókuszáltam, ami elterelte a gondolataimat. Hyung gyönge, megrovó hangja fülembe mászott, s én öntudatlanul követtem az utasítását; felhúztam a kabátom fémcipzárját.

- Inkább… - még mindig a távolban szedelődzködő árusra meredtem – vegyük meg, ami még kell, és menjünk haza – dünnyögtem elhalóan. Hirtelen elment a kedvem mindentől, persze ezt nem akartam hyung felé mutatni, ezért egy átlátszó mosollyal fordultam vissza hozzá. – Majd otthon nézünk valamit.

***

Kirichan és ...Ézemi...