Figyelmeztetés: yaoi és 12+
A szokásos dorgálása helyett
néhány üveggel a kezei közt állt meg a küszöbön, s még ő szabadkozott a zaj
miatt. Talán a mai napon tényleg csak
erre van szükség? Kettesben nézni valami vontatott filmet egy kevés ital
társaságában, lustán döntve hátunkat a kanapénak...
- Ts... És még a forró vizet is
elfogyasztottad. De nem baj, én már felmelegedtem – öleltem magamhoz a már
félig üres üveget, tettetett sértődöttséggel elfordítva a fejem. A következő
pillanatban azonban felerősödött a tévé felől érkező hang, s szemem sarkából
megpillantottam, amint Tao nesztelenül mellém telepedve kinyújtja a lábát, és
csupasz lábujjait billegteti.
Mélázva figyeltem csinos
lábfejeit, mikor feltett valami kérdést a filmről; én azonban válaszolni is
elfelejtettem, olyan sebesen kaptam tekintetem újra a képernyőre. A filmben épp
ekkor búcsúzott el egymástól a két szerelmes, s felcsendült egy szomorú dal.
Többé
már nem próbálsz olvasni a gondolataimban. Többé már nem igyekszel megérteni a
szomorúságom...[1]
Halkan dúdoltam az ismerős
sorokat, majd számhoz emeltem az üveget, hogy belekortyoljak az italba, mely
hasonlóan kesernyés ízt hagyva maga után gurult végig torkomon. Miután azonban
visszahelyeztem a sojut a lábam mellé, s újra a képernyőre pillantottam, valami
egészen váratlan történt a filmben. Fejemet felkapva hajoltam kissé előre, hogy
mindent jól lássak, de hirtelen még a szám is nyitva felejtettem a
meglepődéstől.
Mégsem
kell elválniuk egymástól...
Talán ez is csak az ital hatása
volt, de olyannyira ott éreztem magam a történetben, mintha csak én magam
lennék az egyik szereplő. A szívem szinte megtelt a megkönnyebbülés puhaságával
– s ekkor megéreztem a kézfejemen Tao langyos tenyerét.
Ahogy ujjainkat összekulcsolta,
újra átjárt az az ismerős, édesen fájdalmas érzés. Sóvárogva kerestem tekintetét;
habár jól tudtam, hogy csupán egy biztató, baráti mosolyt kaphatok tőle, mint
minden eddigi alkalommal.
Mélybarna szemeiben azonban
újra azt a csillogást véltem felfedezni, mint az esőáztatta, fűszeres illatú
piacon, az ernyő védősátra alatt álldogálva. Megint csak képzelődnék?
A szívem hatalmasakat dobbant
naivan ostoba gondolataimra, Tao viszont még mindig ugyanolyan óvón fonta
ujjait az enyéim köré. Pillantása nem eresztett; olyannyira áhítoztam
közelségére, ahogyan a kopár sivatagok várják az éltető zápor megérkeztét.
Mondd,
miért teszed ezt? Édes átok, amit művelsz, Zitao...
***
Hyung szemei fájdalmasak és
hívogatóak voltak. Régen nem volt ilyen szomorúan sivár a tekintete, régen
mosolygott, vagy sokkal inkább nevetett a szemével. Hová tűntél, hyung? Direkt bújsz el előlem, hogy soha meg ne
találjalak? Talán jobb is így.
A pillanatok múltak, és én úgy
éreztem, hogy elvesztem hyung fakón sötétlő szempárjában. Már részeg voltam.
Már annyira részeg, hogy belefáradtamabba, hogy meggátoljam a valós érzelmeim
felszínre törését.
Volt idő, mikor halálosan szerettem
Yixinget, de jelen pillanatban annyira erősnek és bátornak éreztem magam, hogy
meg is feledkeztem erről. Ő már csak egy
olyan ember marad számomra, akitől nehéz elválnom, akihez ragaszkodok még annak
ellenére is, amiket elkövetett ellenem. Yixing lesz az első és egyetlen olyan
szerelmem, aki a legtöbb fájdalmat okozta és okozhatja nekem. Most viszont
elérkezett az idő, mikor tanulnom kell a hibáimból, és soha nem engedni, hogy
még egy ember ennyire kihasználjon és megbántson.
Egyre mélyebbre zuhantam, a percek
múlásával egyre nehezebb volt legyőzni az ismeretlen késztetést, ami bennem
szökő bűnként terjedt szét. De mi lesz
hyunggal? Hyung a mindenem, nem
szabad a hirtelen megerősödött rejtett vágyaimnak engednem csak azért, mert egy
parányi pillanatra azt éreztem, hogy képes vagyok elengedni Yixinget. Hyung nem
érdemli meg azt, hogy megbántsam – mert akaratlanul talán megtenném.
Nehezemre esett nyelni egyet;
kényszerítenem kellett magam, hogy újra a tévé irányába tudjak bámulni – mert
nézni képtelen voltam, hiszen elvakítottak a zavaros érzelmeim. Még mindig
fogtam hyung kezét, nem akartam elengedni, nehogy hirtelen furcsának találja a
viselkedésemet. Egyszerűen képtelen voltam normálisan figyelni bármire, és a
sok soju elfogyasztása sem segített semmit – sőt, csak rosszabb lett minden.
Émelyegni kezdtem, de nem az a rosszféle émelygés volt ez, hanem a kellemetlen,
de valamilyen oknál fogva mégis izgalmasféle.
***
Ostoba...
Egyre csak ez a szó repdesett
fejemben, mint valami flegma pillangó; ugyanaz, amivel a filmben a női
főszereplő olyan gyakran illette szerelmét, hogy az már-már megszemélyesítette
a férfit - épp úgy, ahogy most engem is. Ostoba, aki ha egy kicsit is
gondolkodik, azonnal arcul csapja a felismerés hideg tenyere, gyávaságában
ezért inkább rózsaszín felhőcskéket horgol az égre a remény ragacsos fonalából.
Tao rezzenéstelenül nézte
tovább a felbukkanó és eltűnő színes képkockákat; még mindig fogva a kezemet.
Újra és újra felé sandítottam, azonban egy pillanatra sem szakította el
tekintetét a képernyőtől; akkor sem, mikor a szájához emelte a zöld italos
üveget.
Újra elemésztő lángokat szított
bennem, melyeket könnyedén hagyott elhamvadni. Már számtalanszor megtette ezt,
anélkül, hogy tudott volna róla, de furcsamód ebben a pillanatban úgy éreztem,
mintha hidegsége egyszeriben megkeményítette volna sóvárgón kalimpáló szívem.
Haragudtam rá, amiért így tett; amiért a film egész ideje alatt megfosztott
igéző szemeinek látványától, és amiért most is túl sokat ivott, csak mert én
nem figyelmeztettem, hogy rosszul lesz, ha folytatja.
***
Alig bírtam ki a film végéig, pedig
már csak pár perc volt hátra. Amint megjelentek a fekete képernyőn a fehéren
villódzó krikszkrakszos betűsorok, kihúztam hyung meleg kezéből a sajátomat, és
kissé talán átlátszón – az alkohol miatt – arra hivatkoztam, hogy vécére kell
mennem.
Csak részeg vagyok. Ki kell józanodnom, és jó lesz – magyaráztam magamnak, miközben
kicsit már koordinálatlanul a mosdóba igyekeztem. Azonban hyung követett, és
aggódó szavakat fűzött hozzám. Azt mondta, részeg vagyok, meg hogy innom kéne
vizet, utána meg lefeküdnöm, de miért
jött utánam most, miért akar ennyire gondoskodni rólam…? Gondoskodjon holnap,
máskor, csak ne most!
- Semmi bajom – fordultam el tőle a
kezembe temetve az arcomat. Szégyelltem magam, hogy nem bírtam irányítani a
testem rendesen, és nem voltam képes uralkodni az érzelmeim felett. Biztos
voltam benne, hogy ez a fajta szégyenérzet csak azért alakult ki bennem, mert
sokat ittam; józanon nem lettem volna ilyen, de hiába akartam reálisan
gondolkodni, valami mégis leküzdötte az eszemet.
Hyung meg csak mondta, én meg egyre
zavartabb lettem, és amikor aggódva nyúlt vállamra, egyszerűen nem bírtam
tovább, megragadtam csuklójánál fogva, és az előszoba hideg falához nyomtam.
- Mondtam, hogy semmi bajom! –
förmedtem rá idegesen. Meglepődve, csalódottan, vagy talán ijedten nézett
vissza rám. Én nem akartam megbántani, én nem akartam ráordítani, csak képtelen
voltam kordában tartani az érzelmeimet, és ingerült lettem tőle. – Sajnálom –
suttogtam megbánóan. – Tényleg sajnálom, hyung, csak… Lehet, igazad van,
megártott egy kicsit a pia – leszegett fejjel mosolyogtam keservesen. Heechul
hyung még mindig semmit nem mondott, csak hallgatott, és ez rossz érzéssel
töltött el.
Óvatosan, félve a reakciójától néztem
fel rá. A szívem összeszorult, ahogy így közelről fürkészte a szememet.
Fájdalmasan, ahogy szokta.
- Sajnálom, hyung. Én tényleg nagyon
sajnálom – elakadó hangon suttogtam tovább. – Én nem akartam, én csak… -
szabadkoztam, végül elnémultam, ahogy újra szemeibe néztem.
***
Megláttam esetlen lépéseit,
ahogy a falnak támaszkodva igyekszik eljutni a mosdóig, miközben majd’
összecsuklanak alatta a lábai, s szívem kemény kérge csakhamar apró darabokra
hasadt, akár a földre hajított táblás csokoládé. Felpattantam ültemből, s habár
az ital hatására én magam is megtántorodtam kissé, utánasiettem.
Ilyenkor mindig úgy
viselkedett, mint valami különös, életre kelt rongybaba; dünnyögve tagadta,
hogy túl sokat ivott volna, azt viszont hagyta, hogy elirányítsam a szobájáig,
s óvatosan az ágyba fektessem. Most azonban többször is határozottan
kijelentette, hogy jól van. Mégis képtelen voltam hinni neki, magára hagyni;
léptei olyan gyengének, erőtlennek tűntek, ő viszont tovább ellenkezett, azután
hátat fordított nekem.
- Kérlek, csak... – kezdtem
bele a mondatba, mikor hirtelen megfordult, elkapva a karom, s egyenesen a
falhoz tolt.
- Mondtam, hogy semmi bajom! –
fújtatott az arcomba ingerülten.
Fájt, ahogy ujjai a csuklómat
szorították, fájt, hogy még a segítségem sem kell neki, a reménytelenség
azonban, mely éjsötét szemeiben ült, még jobban. Nem ellenkeztem; úgy éreztem,
megérdemlem, bármit is tesz velem haragjában, hisz’ képtelen vagyok enyhíteni a
szívében újra és újra feltörő fájdalmat. Társa vagyok a szenvedésben, a
támasza, de nem a gyógyítója, csak egy ostoba...
Ő azonban erőtlenül
lecsúsztatta kezeit a csuklómról, és egyre csak azt ismételgette, mennyire
sajnálja. Én sajnálom, hogy ennyire önzőn
szeretlek...
***
Hosszú-hosszú ideig csak bámultuk
egymást, és nem akartam érteni, hogy mi ez a fojtogató vágyakozás, ami a
szívemet nyomja. Aztán mintha az alkohol mámoros ködfelhője kikapcsolta volna
az agyamat; a kezem arcára tévedt. Nehéz sóhajok, hatalmas szívdobbanások és az
elsöpörhetetlen sóvárgás kettétépett belülről. Szóval ilyen az, ha az ember
gátlásai felszabadulnak, és nincs hová menekülni. Szóval ilyen az, ha tényleg
nem érdekel már semmi, csak a jelen, amit vele töltesz.
Pillanatok, percek, vagy akár órák
is lehettek, nem érzékeltem, mert csak figyeltem egyre szaporább
lélegzetvételeit. Éreztem szúrós, de valamilyen oknál fogva mégis édes,
alkoholos leheletét, és amint lehetetlenül még közelebb léptem hozzá – szinte
teljesen a falnak préselve őt -, megéreztem megfeszült izmait is. Ajkai
remegtek, szemei furcsamód aggódva, de izgatottan figyelték számat.
És ha most megcsókolnám? És ha nem akarná? És ha akarná? – Az eszement, de valós kérdések
jelen esetben nem érdekeltek, csak cselekedtem, mert úgy éreztem, hogy
cselekednem kell.
***
Mintha meghallotta volna gyáva
hangtalansággal lenyelt gondolataim; a szemei még sötétebben csillogva
találkoztak az enyémekkel. Csak nézett hosszan, merengve, csendesen, még csak
nem is pislogott. Álltam a tekintetét, hallgatva szuszogását, melybe
önkéntelenül beleolvadt saját lélegzésem hangja, ahogy megéreztem ujjait
arccsontomon végigsiklani.
Mit
csinálsz te velem?
Egyre csak közeledett, szinte
egész testével a falhoz préselt, én pedig úgy éreztem, lassan összeroskadok, s
eltűnök a szívemben megszülető fekete lyuk veszélyes bűvkörében.
Ezt
is csak az ital teszi veled?
Szinte biztos voltam benne,
hogy csak ez lehet viselkedésének oka, testem mégis a végletekig elgyengült,
amikor langyos, alkoholos lehelete homlokom cirógatta.
Finom vonalú ajkai forrón és
szomjasan ízlelték meg az enyémeket, én pedig képtelen voltam nemet mondani
nekik, hiába akart az elmém minden erejéből szabadulni a karjaiból. Forrón
perzselő ajkai felégették a megvalósításhoz vezető utat; csak egy apró
szigetecske maradt a világból kettőnknek, de ez épp elég is volt.
Mellkasa az enyémnek feszült,
ujjait a tarkómon fúrta tincseim közé, én pedig derekát átkarolva húztam
magamhoz. Csókjaink közepette a folyosó eddig mozdulatlan, hűvös levegője
egyszeriben felforrósodott, még a fal hidegsége is langyosnak hatott.
Túl
édes, hogy tévedés legyen.
Lassan szakadt el ajkaimtól;
ujjaival újra arcélemet cirógatta, majd sóhajtva pillantgatott egyik szememből
a másikba.
- Ez... most mi volt? – A
szavak szinte kiszakadtak belőlem, pedig a szabálytalan légvételek miatt meg
kellett erőltetnem magam, hogy képes legyek megszólalni. Mégsem tudtam
visszatartani őket, amint az elmém újra magához ragadta az irányítást.
***
Kirichan és ...Ézemi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése