Fekete és Lila (Heechul & Tao) 2.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯ Birdy - Shelter

Lopva figyeltem türelmetlen topogását, ahogy jobbra-balra kandikálva nézelődik unalmában, s a bőrkabátja cipzárját húzogatja, pedig alig pár perce lehetett, hogy beálltunk a sorba. Amikor azonban motyogni kezdett, akaratlanul is előtört belőlem a kuncogás.

Az unokabátyám kisfiára emlékeztetett, akivel sosem szerettem játékboltba menni, mert az idegeimre ment azzal, hogy addig ismételgette kakukkos óra módjára az általa kiszemelt játék nevét, míg meg nem vette neki valaki. Tao pedig most épp úgy viselkedett, de valamiért tőle ezt nemhogy nem találtam irritálónak, sokkal inkább édesnek és viccesnek láttam őt.

A nevetés egyszer csak kibuggyant összeszorított ajkaimon, ő pedig előbb értetlenül pislogott rám, majd az ő szája is mosolyra görbült. Csak néztük egymást, és észre sem vettük, hogy közben mi kerültünk a pult elé.

Heejun bácsi hangja rántott vissza a valóságba, aki most is épp olyan vidám frissességgel üdvözölt minket, mint mindig. Mielőtt azonban csatlakozhattam volna a beszélgetéshez, Tao jajgatása újra őrá vonta a figyelmem.

Persze, gondolhattam volna, hogy ezúttal sem ismeri a türelem fogalmát. Mégis... minden esetlen mozdulata, gyenge pillanata, idegesítő szokása még szerethetőbbé tette őt számomra, képtelen voltam nem szeretni, nem vágyni arra, hogy mindig mellette lehessek.

Bárcsak úgy vigyázhatnék rá, ahogy senki más – kalandoztak el gondolataim, miközben a forró szószt törölgettem rózsaszínű ajkairól. Amikor azonban eltávolodtam tőle, megpillantottam valamit, ami újra összetörte lelkemben a remény üvegszobrát.

Fülében megint ott csillogott a szikrázó kövecskékkel kirakott, kerek fém fülbevaló, melyet Yixingtől kapott – habár megígérte, hogy soha többet nem hordja többet, hisz’ az egy hazug érzést képvisel.

- Legközelebb ne légy ilyen mohó. – Csupán ennyit mondtam neki halkan, hogy csak ő hallja, s az elvermelt fájdalom súlya észrevétlenül görbítette lefelé ajkaimat. Miért?

- Ugyan, miért lógatod úgy az orrod? Hisz’az előbb még madarat lehetett volna veled fogatni. – Még Heejun bácsinak is feltűnt komorrá vált arckifejezésem. Elvéve az odenget a kezéből, válasz helyett szótlanul fordultam a mögöttem álló Tao felé, aki épp a pálcikáját nézegette.

A következő pillanatban egy hűs csepp hullt arcomra. Feltekintettem a fáradtan szürkéllő égre, s egy újabb is eltalált, ezúttal a nyakamon.

- Az esőtől mindig szomorú leszek – pillantottam újra a bácsikára, aki értetlenül nézett vissza rám, miközben a lágy koppanások nesze lassan sűrűsödni kezdett, ahogyan a friss cseppek sötét pacái is a járda kopott szürkeségén.

Tao hangja törte meg a kettőnk közt beállt csendet, aki kétségbeesve tartotta tenyereit reggel aprólékos óvatossággal beállított haja fölé.

- Nyugi, van esernyőm – cipzáraztam ki a kis piros hátizsákom, majd szétnyitottam az ernyőt, vigyázva, hogy a pálcika ne essen ki közben a másik kezemből. – Gyere – tettem egy lépést Tao irányába, ő pedig sietve húzódott mellém a védelmet nyújtó, átlátszó műanyagsátor alá. – Ah, mégsem vagyok éhes. Kéred? – nyújtottam felé az odengemet.

***

Mire hyung megkapta az odengjét, addigra nekem már csak egy falat maradt a sajátomból; azt fogaim közé fogva gyorsan lehúztam a fapálcikáról és jóízűen elrágcsáltam. Meleg volt, de már nem égetett annyira, mint az elején, mert az őszies idő hamar lehűtötte.

Az eső egyáltalán nem váratlanul érkezett a hosszúra nyúlt, lapos, sötétszürke felhőkavalkádból. Először csak pár apró csepp hullott alá, aztán pillanatokkal később sűrű záporhadat indított az ég.

Sok okból nem szerettem az esőt. Az egyik, mert tönkretette a hajamat, és utáltam, ha bőrig áztam – bár ezzel az emberek nagy része így volt. Számtalan dolgot fel tudtam volna még sorolni, miért nem bírtam, ha az égből bánatos cseppek estek, de a legfájdalmasabb egy kiábrándító emlékhez kapcsolódott.

Egyszer órákig áztam az egyik parkban keserves, csalódott könnyekkel az arcomon. Akkor jöttem rá, hogy Yixingnek mennyire nem vagyok fontos, hogy ő tudatosan képes volt olyanokat megtenni velem, amikkel széttépte a szívemet. Hónapokig úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás, nem vagyok elég jó neki, nem érdemlem meg, hogy velem legyen, pedig legbelül, nagyon-nagyon mélyen tudtam, hogy én semmi rosszat nem tettem ellene. Ő tett tönkre, neki kellett volna rosszul éreznie magát, s nem nekem. Aztán… mégsem így történt.

Hyungnak már a legelejétől fogva igaza volt; tudta, és annyiszor próbálta már felnyitni a szemem, hogy ott kell hagynom Yixinget. De én hiába nyitottam ki a szemem, hogy tisztán lássak, hiába jöttem rá az igazságra, és hiába fájt halálosan a szívem, én képtelen voltam elfelejteni őt.

Abban az időben beletörődtem a kilátástalan helyzetembe; akkor megrendíthetetlenül szerettem őt. És bár valamilyen szinten most is ragaszkodtam hozzá, már átléptem egy olyan szakaszba, mikor minden pillanatban az jár a fejemben, mikor szakítunk. Még mindig képtelen voltam elképzelni egy normális életet nélküle, de reméltem, hogy csak az érzelmeim áltatnak engem a sanyarú jövőképpel. Bíztam benne, hogy idővel enyhülni fog a szorongató fájdalom, és majd tisztábban fogok látni.

Úton voltam afelé, hogy végleg búcsút intsek a viszonzatlan szerelmemnek – és úgy éreztem, hogy ezt csak hyung mellett vagyok képes végigcsinálni. Nélküle valószínűleg még mindig saját magamat rágtam volna, és megfulladtam volna a bűntudatban, hogy nem vagyok elég jó Yixingnek.

- Gyere - lépett hozzám közelebb hyung, felém emelve az esernyőt. – Ah, mégsem vagyok éhes. Kéred?

- Tényleg? – néztem rá csodálkozva, mivel nem gyakran osztotta meg másokkal, amit evett. – Hát… - lassú mozdulatokkal nyúltam az odeng után, hátha meggondolja magát. – Te mondtad… - bizonytalanul fogtam kezembe a pálcikát, majd egy furcsa mosoly után beleharaptam a finom halba, de mindeközben le sem vettem a szemem hyungról, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban kiveheti a finomságot a kezemből.

***

Körülöttünk az emberek hangyákhoz hasonlóan futkostak fel-alá, a fedetlen árusok pedig sietve kapkodták össze holmijaikat a színes terítőkről, ahogy a kövérre hízott cseppek egyre szaporábban loccsantak szét a kemény aszfalton.

Mi azonban ugyanúgy ott álltunk az esernyő alatt.

Tao egy szeretni való kismajom módjára harapott bele újra és újra az odengbe, s csupán akkor fordította figyelmét a zápor felé, miután a csupasz pálcika maradt csak ujjai közt.

Félig teli szájjal dünnyögve konstatálta, hogy az ernyő alól kilógó könyöke vizes lett. Másik kezével dörgölni kezdte a kabátját, míg óvatosan közelebb araszolt hozzám. Válla a nyakhajlatomba fúródott, ő azonban olyan hirtelen fordult felém, hogy nem volt elég időm hátrébb lépni.

Lehelete arcomra csapódott, miközben tekintetünk összefonódott; mintha a ki nem mondott szavak után kutattunk volna egymás íriszeiben - s én akkor olyasmit láttam azokban a szemekben, amit előtte sosem.

Megint csak az ostoba remény hazudozna nekem? Hisz’ hiába várok a csodára; épp olyan mozdulatlan marad minden, mint ahogyan itt állunk. A bizonyíték pedig ott csillog a fülében, még így, a napsugarakat mellőző párás borúban is feltűnősködve.

Tekintete a szívem ostromolta, ahogy a céltalan esőcseppek az ernyő színtelen műanyagját. Bárcsak megoszthattam volna vele minden ostobán naiv gondolatom... Már az sem zavart volna, ha kinevet, vagy ha hitetlenül pislog rám - mégsem hagyta el egyetlen szó sem a szám.

Tao megborzongva húzta össze vállait, majd hirtelen az egyik szöszmötölő árus felé kapta a fejét, aki csak ekkor kezdte el hanyag ügyetlenséggel összeszedni üvegszobrait, melyek csilingelve ütődtek egymásnak kezei közt.

- Húzd fel a cipzárod, lehűlt a levegő – futtattam végig tekintetem kivillanó fekete pulóverén. – Megnézzük most A gyík szemét? A plázában megmelegedhetnénk, ilyenkor pedig a mozi se zsúfolt.

***

Észre sem vettem, hogy a fél karomat akaratosan áztatta az eső, míg a hideg vízcseppek át nem nedvesítették a kabátomat, játékosan belecsípve bőrömbe. Ösztönösen bújtam beljebb a védelmet nyújtó ernyő alá, miközben halk szitkokkal szórtam a magából vizet árasztó eget, majd megéreztem a másikból áradó meleget.

Annyi mindent jelentett nekem hyung, és annyi mindent köszönhettem neki. Hálás voltam, amiért mindig mellettem állt, és bár ezt nem sokszor mutattam ki, azért reménykedtem benne, hogy észrevette az apró, önzetlen jelekből, amelyeket felé küldtem.

Olyan hirtelen fordultam irányába, hogy ideje sem volt arrébb húzódni. Csak pár centi választott el sötéten mélázó szemeitől, melyek elveszetten kutattak a sajátjaimban. Hogy mit kerestek annyira? Én magam sem tudom, de úgy éreztem, mintha igéző szempárja megtalálta volna azt, amiért reményvesztve törtetett.

Lassan szétterjedt bennem egy furcsa érzés; egy olyan érzés, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni, egy olyan leírhatatlan érzés, ami egyben megnyugtat, mégis kényelmetlenül nyom. Nem tudtam, vagy sokkal inkább csak nem akartam érteni, hogy hyung miért vált ki belőlem ilyesfajta érzelmeket – mintha próbáltam volna áltatni magam, mert ez volt a megoldás a békéhez, ahhoz, hogy ne hulljon szét az életem. Én csak nem akartam tönkretenni a szilárdnak látszó, de valójában törékeny kapcsolatunkat. Azt hittem, ha mindent ugyanúgy hagyok, mint ahogy eddig volt, akkor továbbra is támaszkodhatok rá.

Akárhányszor éreztem ezt az édeskeserű kavalkádot magamban, elzártam az útját. Azonban minden egyes alkalommal újult erővel tért vissza, egyre gyorsabban és gyakrabban verte a szívem gátját, mintha minduntalan be akart volna jutni, én meg gyengébb lettem, és minden hadakozásom hiábavaló volt.

De bírnom kell!

Elszakítottam a tekintetem hyungról, és reflexszerűen egy olyan pontra fókuszáltam, ami elterelte a gondolataimat. Hyung gyönge, megrovó hangja fülembe mászott, s én öntudatlanul követtem az utasítását; felhúztam a kabátom fémcipzárját.

- Inkább… - még mindig a távolban szedelődzködő árusra meredtem – vegyük meg, ami még kell, és menjünk haza – dünnyögtem elhalóan. Hirtelen elment a kedvem mindentől, persze ezt nem akartam hyung felé mutatni, ezért egy átlátszó mosollyal fordultam vissza hozzá. – Majd otthon nézünk valamit.

***

Kirichan és ...Ézemi...