Fekete és Lila (Heechul & Tao) 6.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯ Birdy - Wings

Kérdezett.

Hyung döbbenten és értetlenül nézett a szemembe, és ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, csak bámulni tudtam őt. Óvatosan simogattam megdermedt arcát, és szánakozva követtem tekintetemmel hüvelykujjam vonalát. Nem őt szántam, hanem saját magamat. Jogos volt hyung döbbenete; mégis mi volt ez?

Ujjam lomhán telt ajkára siklott; és megrezzent érintésemre. Késztetést éreztem arra, hogy újból megcsókoljam puha, tiltott száját, de nem mertem. Miért nem, mikor az előbb megtettem? Nem mertem, mert olyan ijedten és rémülten nézett szemembe.

Hirtelen bűntudat áradt szét bennem; keményen és fájón nyomta a szívemet. Talán azért, mert még nem zártam le teljesen a kapcsolatomat Yixinggel? Vagy csak fáj, hogy hyungot ennyire kihasználom? A torkomat egy kényelmetlen gombóc kezdte fojtogatni, és szemeim megteltek apró cseppekkel. Minden egyszerre vált félelmetesen valóságossá.

- Nem tudom, hyung – feleltem halkan, szinte már remegve a reakciójától. Elhúztam a faltól megfeszült testét, és szorosan átöleltem, fejemet vállára fektetve. – Szerintem mindent elrontottam. – Hangom ércesen vágta a hideg, üres levegőt. – Szerintem én… - elakadt a hangom, és a megbánás szikrája lángra lobbant bennem -, mindent, de mindent elrontottam, hy-hyung.

Erősen kapaszkodtam, martam hyung vállát, nem akartam őt elveszíteni csak azért, mert megfontolatlanul cselekedtem, mert olyat tettem, ami neki rossz. A könnyeim durván utat törtek maguknak, és csak zokogtam.

- É-én nem akartam, hyu-ng! Elhiszed ne-ekem, hogy tényleg nem akartam? Kérlek… – kétségbeesetten próbáltam megbocsátást kérni a tetteimért és érzéseimért.

***

Persze, már bánja. Mindent megbánt...

Nem lett volna szabad hagynom, hogy sírva kapaszkodjon belém a bocsánatomat kérve, mégis képtelen voltam mozdulni. Testem éhezett az érintéseire, lelkem pedig arra, hogy vigaszt nyújtson neki, akkor is, ha újra csak én leszek az, aki hangtalanul darabokra hull.

Keserves sírása zokogássá erősödött, s ahogy a hideg cseppek előtörtek szemeiből, úgy hagyták el száját is egyre sűrűbben a megbánás szavai, melyek mintha mind egy-egy apró, átlátszó szilánkként fúródtak volna a szívembe. Annyira fájt, hogy nem is akartam hallani; görnyedt háttal álltam, összeszorítva a szemeimet, s minden erőmmel azon voltam, hogy ne jusson el a tudatomig, amit mond.

A szavak azonban akaratlanul is keresztülférkőztek hanyag hirtelenséggel emelt védvonalamon, kihívón ugrándozva a fejemben.

- Jól van, akkor... most csak engedj el, kérlek. – Összeszorított ajkakkal, erőszakosan téptem ki magam karjai közül, s ahogy eltávolodtam tőle, a hűvös borzongás végigszántott vállamon, ahol könnyei átnedvesítették pólóm anyagát.

A haloványsárga fal egyhangúságát bámultam arca helyett, s éreztem, hogy a fájdalom cseppjei gyülekezni kezdenek bennem, mintha egyenesen a szívemből kúsztak volna fel. Én azonban akaratosan lenyeltem mindet – mint mindig, ha a szenvedése előcsalta őket; ez azonban más volt. Mindig is tudatában voltam, hogy ő csupán a hyungjának tekint, s igyekeztem lecsendesíteni előtörő érzéseim folyamát; Tao azonban felkavarta az állóvizet, és egyszerre minden olyan zavaros, olyan kilátástalan lett.

A kétségbeesés és szívem tétova kalapálása egyszerre munkálkodott bennem. Karomat megremegtette a folyosó hideg csendje, én viszont - erőt véve magamon - megfeszítettem azt, s egyenes háttal pillantottam újra rá.

Ha ez a kegyelemdöfés, ami porrá őröl belülről, hát, legyen így.

Tao szótlanul engedett egy kósza könnycseppet végigfolyni arcán, míg sírástól vöröslő szemei az enyémekben kutattak.

- Nincs semmi baj, csak sokat ittál, és megártott, ennyi az egész. Gyere, segítek – léptem újra közelebb hozzá.

***

Hyung erőtlen hangja és vigasztaló szavai csak még jobban felemésztettek belülről. Aztán ahogy néztem őt, hirtelen mintha tényleg elvesztettem volna az eszemet; azzal hitegettem magamat, hogy van remény. Minden apró jel arra mutatott: a remegő tagjai, amikor hozzáértem, a nedvesen csillogó puha ajkai, amikor megcsókolt, és vágyakozó, de kételyekkel teli szemei.

A hirtelen elém rajzolódó kecsegtető jövőkép, hogy boldogan élek egy olyan párkapcsolatban, ahol nem döfnek méreggel megtöltött tűt a szívembe, és talán életemben először szeretnek viszont, annyira megbabonázta az elmémet, hogy képtelen voltam tisztán gondolkodni.

Erős akartam lenni. Iszonyatosan erős, hogy merjem felvállalni a hosszú ideje elnyomott érzéseimet, hogy tényleg valóban a nagybetűs ÉN lehessek. Utáltam magamat, mert egyszerre akartam szeretni és eltaszítani magam mellől hyungot. Egyszerre akartam a figyelmét, nyugtató érintéseit és puha szeretetét, de attól féltem, hogy én talán túlságosan kevés lennék ahhoz, hogy boldoggá tegyem őt.

Letöröltem egy megbánással teli könnycseppet szemem sarkából, és csodálattal néztem hyungot. Arcon csapott a valóság, és mintha lehullott volna előttem a fájó mámor leple, ami ezidáig elvakított. Mindenről Yixing tehetett. Miatta nem lehettem az, aki valójában vagyok, és miatta voltam ennyire figyelmetlen, és hanyagoltam el azt, aki itt volt mellettem mindvégig. Úgy éreztem, hogy ma sokadjára fordult meg velem a világ, és valahol ez félelemmel töltött el.

Hyung meg akart nyugtatni és a szobámba küldeni, hátha úgy jobb lesz nekem, de én már annyira elvesztettem az érzelmeim felett az irányítást, hogy semmit nem értek próbálkozásai. Mielőtt bármit is csinálhatott volna, megragadtam derekát, és lágyan csípőmhöz fogtam. Vajon utálni fog ezért? Vajon mindent elrontok? A kételyek folyamatosan tépkedték az agyamat, de mindezek felett az erősen fölényben lévő, elnyomásból kitört érzelmeim vágyakozva küzdöttek; képtelen voltam bármit is tenni ellenük.

- Hyung – suttogtam halkan, az alkoholtól rekedtes hangon -, sajnálom, hogy ezt csinálom veled, hogy ennyire összezavarlak… - A szívem a nyakamban dobogott, rég éreztem már így, nagyon rég.

Hyung minden egyes nehézkes levegővételénél megremegett hasában. Éreztem, hiszen lehetetlenül egymásnak simultunk. 

- Nem! Igazából magamat zavarom össze, mert… - hajoltam közelebb meleg arcához, és még az alkoholos lehelete is olyan finomnak tűnt. – Mert… - Már azt sem tudom, mit akartam mondani, egyszerűen ellepte a vágy az agyamat, és mondatta velem a szavakat. – Szerintem… - elakadt a hangom, kénytelen voltam nyelni egy nagyot. – Szeretlek, hyung. Nem is szerintem! Én tényleg szeretlek, hyung, ez az igazság! Elhiszed, hogy szeretlek?! – hangosan, szinte megkönnyebbült izgatottsággal kiáltottam, és átjárt egy bizsergetően kellemes érzés. – Hyung, én tényleg szeretlek – mosolyogva mondtam egyre többször, olyan jól hangzott, és olyan jólesett kimondani ezeket a szavakat, hogy nem akartam abbahagyni.

Aztán csillogó szemeibe néztem, melyek úgy vibráltak a hitetlenségtől, hogy fellángolt bennem a bizonyítási vágy. Ajkaira pillantottam. Olyan kívánatosak voltak, hogy képtelen voltam ellenállni a hívogató csábításnak, így újra megcsókoltam őt.

A meleget és reményt adó ajkai felolvasztották a megdermedt agyamat és szívemet. Minden olyan természetesnek tűnt, és valahogy elfeledtette velem az összes problémámat. Nem érdekelt Yixing, nem éreztem magam bűnösnek miatta, egyszerűen csak élveztem a szabad szerelem érzését.

Egyre szenvedélyesebb lett a csókunk; lassan, de mohón birtokoltuk egymás ajkait; észre sem vettem, hogy mikor kerültünk újra a falhoz. Hyung ziháló nyögései épp eléggé felpezsdítették a véremet.

***

Amikor megpróbáltam lapockáinál átkarolni, Tao hirtelen megragadta a derekam, s közel rántva magához, homlokát az enyémnek döntve kérte megint a bocsánatom. Szipogva kezdett bele újra és újra a következő mondatba, de nem tudta befejezni; azután egyszer csak kipárolgott ajkai közül az a szó, amit oly régóta szerettem volna tőle hallani, habár ezidáig teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy ez valaha megtörténhet.

Tényleg szeret?

Többször is elismételte, számomra azonban még mindig annyira hihetetlennek tűnt, mintha csak álmaim világába csöppentem volna. A nyomasztó fájdalom még ott lappangott a szívemben, de egyre inkább átitatta a bódult vágy; szerettem volna válaszolni, ám mielőtt még bármit is mondhattam volna, langyos ajkai újra simogatni kezdték az enyémeket.

Kezdetben sokkal lassabban és gyengédebben ízlelgettük egymást, mint az első alkalommal, bennem azonban mintha kitört volna valami, amit oly régóta el kellett fojtanom, s szétáramlott tagjaimban. Végre megmutathattam, mennyire szeretem, és a szívem többet követelt, mint óvatos kóstolgatást.

Ahogy egész teste az enyémhez simult, ahogy nyelve simogatott, miközben ujjai a hajamba túrtak, akaratlanul is kiszökött néhány apró nyögés ajkaim között.

Ha tudnád, mióta várok erre... Ha tudnád, mennyire....

- Én is... én is szeretlek téged, Tao – leheltem, miután lassan elváltunk egymástól. Légvételeim rendeződni kezdtek, mikor egy mosolyt láttam szétolvadni arcán.

Egész másféle mosoly volt ez, mint amilyeneket a piacon küldött felém; most őszinte boldogság csillogott szemeiben, s kipirult arca is más színben ragyogott a folyosó sápadtsárga fényében. – Azóta kedvellek, hogy először megláttalak a hátizsákoddal, ami majdnem nagyobb volt nálad, neked mégis az jelentette a legégetőbb problémát, hogy nincs lábtörlőm. Emlékszel? Emlékszel, hogy napokig azt mondtad, kedvelsz, mikor megkérdeztem, hogy érzed magad, mert még alig beszéltél koreaiul? Haragudtál rám, amiért nem szóltam, de csak azért tettem, mert annyira jólesett hallani, mert... már akkor annyira szerettem volna, hogy te is kedvelj.

Az előttem megjelenő emlékképek mintha még szerethetőbbé tették volna őt. Most is épp olyan megilletődötten húzta fel szemöldökeit, halkan mormogva valamit orra alatt, mint három éve; mint mindig, ahányszor csak megleptem őt a szavaimmal.

Ilyenkor alább hagyott az akaratos keménysége, sebezhetővé és érzékennyé vált, amit ki nem állhatott magában. Vele ellentétben azonban én ezt az oldalát szerettem legjobban, mert ilyen volt ő valójában, ha lehullott róla a páncélja.

Tudod, hogy nagyon édes vagy, mikor duzzogsz?

Nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy a szívem irányítson. Karjaimba zárva simogattam hátát, majd egy utolsó kis csókot nyomtam ajkaira, melyet készségesen viszonzott.

Nem volt többé szükség a szavakra, melyeket eddig elrejtve egymás elől, nehéz zsákokba tömködve cipeltünk a hátunkon. Megszabadultunk a tehertől, s mintha csak szárnyaink nőttek volna, hirtelen a magasba szöktünk mi ketten. A világ megállt, mi pedig félelem nélkül szemléltük a borús fellegek tolakodását, melyek közt sugárzó aranyszínnel tört elő a napfény, megvilágítva arcunkat.

***

Hiába áztunk meg az élet hideg esőjében, a meleg szeretetünk egymás irányában gyógyír volt a kemény valóságra, ahogy az idő lassan elsuhant felettünk két új évszakot elsöpörve.

*

- Jössz?! – kiáltozott nekem hyung a nappali kanapéjáról. – Már elkezdődött a film!

- Megyek már! – feleltem, és újra visszafordultam a kerek fémkukához, ami a konyhapult mellett árválkodott. Egy ideig csak bámultam a szemetest, és azon gondolkodtam, hogy az ember mennyire nehezen engedi el az első szerelmét.

Yixing sokat jelentett nekem, és ő határozta meg az életem egy részét. Szerettem őt, de minden bizonnyal jobb mindkettőnknek, hogy nem vagyunk együtt. A tenyeremben pihenő fülbevalóra tekintettem, mely a napfényben meg-megcsillant. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, amint lejátszódtak előttem a közös emlékeink. - Ég veled, Yixing. – Utoljára ejtettem ki a nevét így.

Az apró ékszer kihullott a kezemből, ezzel együtt magával vitte a ragadós emlékeket is, és végre szabad lehettem. Teljes szívvel élhettem a jelenben. A jelenben, ahol Heechul hyung egy doboz popcornnal a kezében bámulta a képernyőt szokott megszállottsággal, akárhányszor leültünk filmezni.

Annyira figyelte a tévét, hogy észre sem vette, amikor mögé lopóztam. Csak mosolyogni tudtam azon, hogy ennyire elmélyült a képi világban. Háta mögül átkaroltam vállát, és nyakhajlatába rejtettem fejemet; olyan jó érzés volt a közelében lenni.

- Téged meg mi lelt? - kérdezte meglepetten.

- Hyung, tudod?

- Mit?

- Hogy szeretlek – suttogtam fülébe, majd egy lágy puszit nyomtam puha bőrére.

- Yah! Ne legyél ilyen nyálas, inkább ülj le és nézzük!  – utasított ezzel leplezve zavarát. – Lemaradtál az elejéről, pedig lényeges volt!

Mosolyogva vontam meg a vállamat, majd jó kisfiú módjára szót fogadtam, és a hosszú kanapé végébe telepedtem, hyung ölébe hajtva a fejemet.

Szerettem az ilyen hétköznapokat, amikor csak egy rossz filmet néztünk, és azon nevettünk, hogy milyen bénán lett megrendezve. Szerettem hyungot és a meleg kezét, amikor a hajamat simogatta; és szerettem azt, hogy senki más nem létezett rajtunk kívül ebben a házban. Csak mi és a szeretetünk.

Kirichan és ...Ézemi...