Fekete és Lila (Heechul & Tao) 3.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

¯Birdy – No Angel

Mintha a melengető rágcsálnivalóval együtt Tao hirtelen jött vidámsága is eltűnt volna, olyan csalódottsággal mondta ki a szavakat, habár ajkai mosolyra húzódtak. Arra számítottam, a szokásos reggeli piaci sétánk mindkettőnket felvidít majd, mint mindig, de úgy tűnt, ezen a napon nem csak az eget öltöztették szürke bánatba a lomha, nehéz fellegek.

- Jól van, menjünk – sóhajtottam mélyet, hátha ezzel lecsillapíthatom még mindig zakatoló szívem. – Megfognád egy kicsit? – nyújtottam felé az esernyőt, míg másik kezemmel kivettem az övéből a két pálcikát.

Beletelt egy szempillantásnyi időbe, mire rájött, mit szeretnék, s ekkor zavartan bólintva markolta meg a fémesen csillogó nyelet; jóval a fehér műanyag fogantyú felett, ahol én fogtam. Biztosan így volt könnyebb neki.

Hátat fordítva neki, tettem két-három lépést a lucskos aszfalton, majd a bódé előtt árválkodó kukába dobtam a pálcikákat. Felegyenesedve illedelmesen elköszöntem Heejun bácsitól, aki derűsen viszonozta a gesztust, szemei mégis különös színtelenséggel csillogtak.

Mintha mondani akarna nekem valamit, de inkább mégsem szólalna meg. Vagy csak én képzelgek már megint?

Néhány hűvös csepp nadrágom anyagába szívódva és arcomra hullva igyekezett tudatomba vésni, hogy lassan a langyos ősz utolsó lélegzetvételei is elfúlnak, átadva helyüket a dermesztő télnek. Tao is elbúcsúzott a bácsikától, én pedig sietve bújtam vissza az ernyő alá.

- Add csak vissza – nyúltam a hideg fém nyelet tartó keze felé, ő azonban határozottan kijelentette, hogy most rajta a sor, én már épp elég sokáig fogtam. – Akkor irány a kisbolt – fordultam azzal a lendülettel balra.

Tao szótlanul követte a mozdulatom, s bár általában nem fordult elő olyasmi, hogy néhány percnél tovább csendben maradjak, ezúttal nekem sem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék. Mélyen tüdőmbe szippantottam a friss, esőillatú levegőt, és csak hallgattam, ahogy cipőink egy ütemre csapódnak a nedves aszfalthoz. Abban a pillanatban elég volt, hogy a közelemben tudhatom őt.

A szokásos útvonalon elindulva szeltük keresztül a víztől csillogó bódék rengetegét; elmémet azonban olyannyira kitöltötte ez a rózsaszínesen szürke köd, mintha minden szembejövő alak színtelenné válva suhant volna el mellettem. A kisbolt nyíló ajtaja keltette csilingelésre eszméltem csupán.

***

Egyik járókelő követte a másikat, ahogy a széles betonúton haladtunk egymás mellett. És ekkor tűnt fel, hogy az emberek mennyire ódzkodnak az esőtől, de mégsem utálják annyira, mint én, mert van valaki mellettük, aki a fejük fölé tartja a táskát vagy esernyőt, hogy védje őket. Nekem itt volt hyung, de mégis olyan magányosnak éreztem magam. Nem miatta, nem azért, mert szokatlanul csendben haladtunk előre, hanem mert tudtam, hogy valami hamarosan a végéhez ér, és ez rossz érzéssel töltött el.

Mielőtt betoppantunk a csemegésboltba, fél szemmel megpillantottam egy fiatal párt, akik kedvesen bújtak össze, majd csókot loptak egymástól, mert azt hitték, az esernyő eltakarja őket. De nem így volt, és én kegyetlenül éreztem magam az ő boldogságuk miatt.

A kis csengő dallamosan megszólalt, amint hyung kitárta az ajtót, és orromat megcsapta a tömény fagyasztott termékek szaga és a hypo émelyítő keveréke.

Biztos most mostak fel - gondoltam magamban, ahogy követtem hyungot a kicsi bolt egyik telerakott polcához. Az eső zenét alkotva dobolt a felettünk emelkedő tetőn, elnyomva az egyetlen kiszolgáló halk dalolását, aki épp egy szekrényt takarított.

Heechul hyung kérdezte, hogy mit akarok enni, de abban a minutumban semmi nem jutott eszembe, csak odamondtam neki, hogy válasszon valamit. Minden olyan szürke és komor lett számomra, mintha csak egy rémálommá vált volna az életem.

Hogy miből fakadt a hirtelen ellenszenvem minden iránt? Lehet, a rossz idő és a bennem keringő kellemetlen érzések miatt, melyek akadálytalanul robbantak szét testemben egyik pillanatról a másikra. Minden annyira visszataszító és fekete lett számomra; el sem akartam hinni, hogy a pár perce még szemmel látható kis próbálkozásaimba beleunva roskadtam magamba, pedig nem szerettem volna, hogy hyung is lássa ezt rajtam. Mégis képtelen voltam ellene tenni.

Aztán jött egy hívás. Egy hívás, amit a legkevésbé sem vártam. Meredten bámultam a telefonomra, miközben folyamatosan rezgett a kezemben, arra várva, hogy felvegyem. Elveszetten mélyedtem a képernyőn vibráló két karakterre. Csak ne ő hívott volna, csak ne kellett volna látnom a nevét egy ilyen után. Nem akartam foglalkozni vele, mert még jobban bemocskolta a szívemet, s véresre szaggatta hamis karmaival.

Nem tudom, mikor váltott át a mardosó szeretetem valamiféle sötét gyűlöletté, de most tényleg utáltam mindent és mindenkit, mintha maga az Ördög babonázott volna meg. Hyung aggódó hangja szakított ki ebből a veszedelmes kábulatból, s riadtan rezzentem össze. Meglepődve kaptam felé fejemet, majd egyből meg is enyhültek vonásaim, amint megláttam őt.

- Tessék? – kérdeztem vissza, hiszen egy szót sem fogtam fel az előbb elhangzott mondataiból.

***

Az esővíztől csillogóvá vált cipőim talpát beledörgöltem a bejárat előtt árválkodó viseltes lábtörlőbe, majd benyitottam az aprócska helyiségbe.

Épp úgy, ahogy tőle tanultam...

Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám, amint felidéztem magamban azt a napot, amikor Tao beköltözött hozzám; a kétségbeesett kifejezést arcán, mikor hiába kereste az ajtónál a lábtörlőt, hisz’ nekem nem volt olyanom.

Higgadtan kerültem ki néhány embert, ahogy a zöldséges pult felé igyekeztem, Tao pedig követett, miután összecsukta az ernyőt. A tömény vegyszerszag szinte a szemem is marta, így óvatosan megdörgöltem, miközben megtettem az utolsó két lépést a sáros víztől csillogó padlóburkolón.

Végigfuttattam szemeimet a zöldségeken, miközben ő mellém ért. Elmerengve nézett felfelé, mintha csak az esőcseppek egyhangú koncertje foglalta volna le gondolatait, mégis... arcán újra valamiféle komor sötétség ült.

Hirtelen végigfutott a hideg a gerincemen, amikor megcsapott a közeli hűtőpultból áradó jeges fuvallat. Megborzongva dünnyögtem egyet, kicsit talán azért is, hogy magamra vonjam a figyelmét, ő azonban ezúttal a padlóra szegezte tekintetét.

- Hmm... mit szeretnél enni? Vegyünk egy kis salátát valami készétellel? – szólítottam meg végül, hogy kirángassam szótlanságából, neki viszont láthatóan teljesen másfelé keringtek a gondolatai.

Mégis mi járhat a fejében? Már megint az a... ?

- Ó, most jut eszembe, vegyünk inkább ramyeont, az majd felmelegít – kerestem elkalandozó tekintetét, tettetve, hogy észre sem veszem azt, amit jól láttam.

Ki másra gondolna?

Tao még ekkor sem szólalt meg, így a szárazáruk felé kanyarodtam; amint azonban leemeltem a polcról két pohárnyi ramyeont, ismerős dallam csendült fel a hátam mögött. Sosem szerettem azt a zenét, mióta pedig a kettőjük száma lett, akárhányszor csak felhangzott, a szívem is összeszorult.

Beledobtam a kosárba a poharakat, ő viszont még nem fogadta a hívást. A lehangoló rapszöveget már felváltotta az az ismerős, kirívóan cikornyás dallam, Tao azonban úgy szorongatta a telefont, hogy ujjai is elfehéredtek, miközben a kijelzőt bámulta.

- Nem akarod felvenni? – tettem fel a kérdést, mire úgy megrezzent, mintha valamiféle álomból ébresztettem volna.

- Tessék? – kérdezett vissza bágyadtan.

- A telefonodat – mutogattam a lapos, fekete készülék felé, melyből még mindig az az idegesítő dallam áradt; ám ebben a pillanatban eltompult, ahogy egyik ujja a hangszóróra csúszott.

Fejét megcsóválva nézegette még pár pillanatig a kijelzőt, a fogadás helyett azonban a megszakítást szimbolizáló jelecskére koppintott ujjbegyével, majd hatalmasat sóhajtva csúsztatta zsebébe a készüléket; s a kassza felé fordulva kért, hogy menjünk haza.

Ajkaim pár pillanatig résnyire nyitva maradtak a meglepődéstől.

Sosem tett még ilyet; ha Yixing hívta, mindig beszélt vele, bármilyen csúnya veszekedésen voltak is túl. – Ez járt a fejemben, miközben kicipzároztam a hátizsákom, és mindent belepakoltam. Amikor azonban a tárcámat akartam kiügyeskedni az aljáról, hogy fizessek, Tao sietve odanyújtott egy bankjegyet a pénztárosnőnek.

Értetlenül néztem még mindig komor arcát, egészen addig, míg a mögöttünk álló vevő csokija meg nem lökte a hátizsákom mellett fekvő kezem. Halkan elnézést mormolva hajtottam fejet, majd felkapva holmimat, sietve léptem a kijárathoz.

Az esőillatú, hűvös szél azonnal az arcomba tolult, de ezúttal még hidegebbnek éreztem. Borzongva léptem oldalra, és a telefonom után kezdtem turkálni nadrágzsebemben, miközben a nedves légáramlat szemembe fújta tincseimet. Mikor végre kezembe akadt, s felpillantottam, Tao már ott állt velem szemben, fölém tartva az ernyőt.

- Hívok egy taxit, jó?

***

- Hm – bólintottam neki egyet, s kicsit előrébb léptem még jobban felé tartva az esernyőt, hogy az alacsony épület ereszéről csöpögő cseppek ne hyung hátát érjék. A széles lépcső első fokán állva tárcsázta az egyik taxitársaság számát, s amint felvették, bemondta a két utcával arrébb lévő bevásárlóközpont címét.

Hyung kipirosodott orra egy kis mosolyt csalt bágyadt arcomra. Még így is, hogy az eső által sötét feketére festett betonutcán álltam, magasabb voltam hyungnál, aki a bolt bejárati ajtajától két lépésre, a magaslaton várakozva nézett a rohanó emberek felé.

Hyung, amint eltette a telefonját, a hideg idő miatt kiszáradt kezeit kezdte melengetni, lassan meglátszott a lehelete is a levegőben. Fázott.

Tétován nézett vissza rám, mintha csak megbánta volna, hogy a központhoz rendelte a taxit, s nem egyből ide, majd az átlátszó esernyőn keresztül az ég felé bámulva felsóhajtott.

- Menjünk - mondta halkan, és lelépve az első fokról, mellém állt, megragadta a kezemben szorongatott fémnyelű ernyőt, aztán elindult.

Komótosan haladtunk egymás mellett, egyikünk sem szólalt meg. Egész végig Yixing járt a fejemben.Vajon miért hívott…? Talán most tényleg bocsánatot akart kérni? Valami fontosat szeretett volna közölni? Vagy baj történt, és szüksége lenne rám? A pillanat hevében képtelen voltam felvenni a telefont, de most megbántam, hogy nem tettem?

Üveges szemekkel meredtem magam elé, s próbáltam tartani hyung lomha tempóját. Nem kellett volna Yixing miatt rágódnom, sem rá gondolnom. Már rég el kellett volna felejtenem.

Mikor a hatalmas üvegépület elé értünk, nem kellett sokat várni, mert kicsivel később megérkezett a taxi. Az éveknek tűnő húszperces úton az öregedő, szakállas sofőr bácsi úgy látszott, unatkozott, mert egész végig próbálta szóra bírni valamelyikünket. Mivel én alig feleltem bármilyen feltett kérdésére, engem hanyagolva hyungot faggatta tovább, vagy épp mesélt neki, ő meg szemmel láthatóan kelletlenül, de reagált rá.

Amint megérkeztünk, hyung kifizette a díjat, majd az itt-ott nagy pocsolyákkal borított macskaköves járdán, az esernyő védelmében a hetes háztömb felé szaladtunk.

***

Kirichan és ...Ézemi...