Még egyszer segíts, kérlek (Leeteuk, Heechul, Onew) 3.

Figyelmeztetés: yaoi

***

Az ajtó becsapódik, s én ott maradok, nem mehetek Teukkel. Összeszorított szemekkel próbálok kilépni Heebum testéből, de nem sikerül, bármennyire is koncentrálok.

Csalódottan fixírozom a falióra mutatóját, mely mintha a fülemben zengene most, hogy csend van. De csendnek lehet ezt egyáltalán nevezni? Még az emeletről is tisztán hallom, ahogy a konyhában Siwon a kávéját kavargatja, Kyu pedig a szobájában ütögeti a számítógépe billentyűzetét.

Unalmamban visszasétálok a földszintre, a konyha felé véve az irányt. Felugrom az ablakpárkányra, s kibámulok az ablakon. A reggeli nap fénye azonban szinte elvakít, még annyit se látok a világból, amennyit eddig.

- Jó reggelt, Heebum – simít végig a hátamon Siwon, mire megfordulok, és a kézfejéhez dörgölőzöm. Bárcsak megölelhetnélek. Bárcsak megkérdezhetném, mi történt veled, mióta én már nem vagyok...

Lassan eljön az ebédidő, s ezzel együtt egyre többen gyűlnek össze az asztalnál, mialatt Wookie a konyhában szorgoskodik. Távolról, egy oszlop mögé bújva figyelem őket. Ahogy hallgatom a szavaikat, panaszaikat és nevetéseiket, erőt kell vegyek magamon, hogy ne rohanjak oda hozzájuk. Ez már nem az én világom.

Teuk is megérkezik, s leül közéjük. Jókedvű, de biztos vagyok benne, hogy csak amiatt, amit a megbeszélésen hallott. Mintha semmi más nem járna a fejében, csak a csapat előrejutása. Mikor lesz már este? Meg kell tudnom, tényleg képes vagyok-e az álmaiban találkozni vele.

Ebéd után mindenki szétszéled, csak páran maradnak a lakásban. Az idő csigalassúsággal telik, mialatt én csak le-fel téblábolok, és a fiúkat figyelem. Siwonhoz hasonlóan Sungmin is megszólít, miután követem a szobájába, Kyu azonban rám se hederít. Milyen kár, hogy már nem birtokolhatom a testem, pedig olyan ragyogó fanfictiont tudnék írni ezzel a címmel: Lásd a világot Heebum szemein keresztül.

Nagy sokára elérkezik az este. Majd’ leesem a lépcsőn, ahogy - meghallva a kulcs csörgését - rögtön lefelé indulok. Teuk lép be elsőként az ajtón, aki üdvözöl, majd megpillantom Hae-t, Hyukie-t, Shindongot, és Sungmint is.

Láthatóan mindenki nagyszerű hangulatban van, még Teuk is nevetgél a vicceiken. Amint a szobája felé indul, követem.

***

- Heebummie, gyere ide – paskolom meg a takarót, miután bebújtam alá, ő pedig felugrik az ágyra, és lassan megközelít. Leül a térdemre, s úgy néz a szemeimbe, mintha arra várna, hogy beszéljek hozzá. – Tudod, a mai nap valahogy más volt, mint az eddigiek – vakargatom fültövét, míg élénksárga szemeit figyelem. – Jól éreztem magam, és nem csak azért, mert azt kellett tennem. Élveztem a Sukirát, de még a varieté show-t is. Megtudtam, hogy Onew-nak még mindig én vagyok a példaképe, és ez... nem is tudom, hogy fogalmazzak... valahogy boldoggá tett. A többiek is jókedvűek voltak; Hyukie bár viccet csinált belőle, de tudom, hogy valójában meghatotta, amikor Taemin a tánctudását dicsérte, úgy, ahogy Sungminnak is jól esett Minho elismerése. Jól éreztem magam, egyedül csak ő hiányzott. Ha ott lett volna a szókitalálós játékban, a többieknek esélye sem lett volna ellene – gyűrögetem a takarót lehajtott fejjel, Heebum pedig mintha érezné, hogy elszomorodtam, egész közel húzódik hozzám. – Jó éjszakát – ölelem magamhoz, majd eloltom a lámpát, s az oldalamra fordulva aludni térek.

Megint álmodom? Heechul fekszik mellettem, s mielőtt még hozzáérhetnék, kinyílnak a szemei.

- Hallasz engem? – teszi fel a kérdést kétségbe esve, én pedig azonnal magamhoz akarom szorítani. Kezeim azonban keresztülcsúsznak testén.  – Te...? – erednek el a könnyeim.

***

- Igen, Teuk, nincs testem, mert ez már nem az én világom. Azért vagyok itt, mert... mondanom kell neked valamit – törnek utat maguknak a sós cseppek az én szemeimből is. – Te egy nagyszerű vezető... és egy csodálatos ember vagy – nyelem egyre a könnyeimet -, boldognak kell lenned, érted? – nézek határozottan a szemeibe, úgy, ahogy mindig is tettem, ha egy olyan dologról volt szó, amiben nem tűrtem ellentmondást. Hallgatnia kell rám...

- Hogy lehetnék boldog nélküled? Te voltál az életem, de én okoztam a halálodat. Nekem már csak a csapat maradt, egyedül az ő boldogságuk érdekel.

- Teuk, a halálom nem a te hibád, mindenkinél előre meg van írva az ideje. Ha te vezeted az autót, akkor is el kellett volna hagynom ezt a világot azon a napon. Nem emésztheted magad tovább emiatt, és nem kapaszkodhatsz tovább az emlékembe sem. Kimondhatatlanul fáj azt látni, hogy szenvedsz, kifelé mégis erősnek mutatod magad. Kérlek... könyörgöm... ne temetkezz a munkába többé. Beszélgess sokat a többiekkel, barátkozz másokkal, éld tovább az életed. Ígérd meg nekem, hogy ezt fogod tenni – várom a választ, ami azonban nem érkezik meg, mivel az ébresztőóra fülsüketítő hangja hamarabb visszaránt a valóságba.

***

Lecsapom az ébresztőórát, s fel is ülök. Heebum a jobb oldalamon ülve figyel, ahol Heechul is feküdt álmomban.

- Tényleg ezt szeretnéd? Azt akarod, hogy éljem tovább az életemet, mintha sosem léteztél volna? – címzem a szavakat Heebumnak, mintha még mindig Heechullal beszélnék. - De miért is tőled kérdezem ezeket? Úgyse értheted, mit mondok. Biztosan kezdek megőrülni. De mi van, ha ő tényleg itt volt velem álmomban? Lehet, hogy igaza van? – beszélek még mindig a macskához, aki közben engem figyel.

Eltelik két nap, de Heechul nem jelenik meg újra az álmomban, szavai viszont nem mennek ki a fejemből.

Mióta Yesung a katonaságban van, Wookie szinte minden szabadidejét a dormon kívül tölti. Felhív valakit, programot szervez, sosincs egyedül. Úgy tudom, ma estére is kitalált valamit. Talán vele kellene mennem? – gondolkodom el, miközben magamra kapom a tréning felszerelést, s lesietek a nappaliba.

- Jó reggelt! – köszönök a többieknek, akik szintén üdvözölnek, majd odalépek Wookie-hoz.

- Valamiben segíthetek, hyung? – néz fel rám a telefonja kijelzőjéről.

- Én csak... szerettem volna megkérdezni, hogy áll-e még a ma esti kiruccanás, amit terveztél.

- Persze. De miért kérdezed?

- Szeretnék veletek tartani, ha nem gond. Bár igazából azt sem tudom, hová készültök. Tudod, mit? Inkább... – Nem hagyja azonban, hogy lezárjam az alig megkezdett beszélgetést, közbeszól:

- Szívesen látunk, hyung. Mindig örülünk, ha valaki csatlakozik hozzánk. Nem is emlékszem, mikor voltál már velünk utoljára szórakozni, biztosan jót fog tenni neked is – húzódik széles mosolyra a szája. – Most csak karaokézni megyünk a Daloló szívbe, van egy privát termük, ott nem zavarnak minket a rajongók.

- Karaoké? – kerekednek ki szemeim a meglepődéstől. – Nem is tudom, hány éve már, hogy utoljára ilyen helyen jártam – mosolyodom el, ahogy felidéződnek bennem az emlékek.

Hisz’ még régen, mikor a SHINee-s fiúkat treníroztuk, épp Wookie ötlete volt, hogy vigyük őket egy karaoké bárba, mert így oldhatjuk a kezdeti feszültséget, egyúttal felszabadult hangulatban gyakorolhatunk velük.

- Kik lesznek ott? – érdeklődöm tovább.

- Hát, Jongin, Taemin és Onew biztosan jön, talán Jonghyun is, de az még nem biztos. Lehet, hogy Jungmo is benéz egy kis időre. Néha pedig Hongki és Jonghoon is megjelenik, ha nem isszák le már előtte a sárga földig magukat. Gyere csak velünk, hyung, meglátod, élvezni fogod – kapcsolódik be a beszélgetésbe Sungmin.

Onew és a karaoké... – Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak a régi idők. Ő volt a mentoráltam, és bár azóta elég keveset beszélgetünk – szinte csak akkor, ha együtt lépünk fel valahol -, mindig szeretettel gondolok rá. Mellette lehetetlen volt szomorkodni, mindig mosolygott, kivéve, ha megszidtam. Minden megjegyzésemet komolyan vette, és nagyon igyekezett, hogy fejlessze önmagát. Ezek szerint még ma is szeret karaokézni?

- Jól van, akkor én is megyek. Hánykor is indultok?

- Tízkor – feleli Wookie.

- Rendben van. Most viszont irány a tornaterem – nézek végig mindenkin, aki a nappaliban van. – Kilenckor kezdünk, addig szóljatok a többieknek.

- Okés – feleli Hyukie, és már sarkon is fordul.

Úgy látszik, Donghae most sem tud időben felkelni... De nem hibáztatom, régebben engem is alig tudott reggelenként Heechul kirángatni az ágyamból.

***

Csak figyelem őt, de valamiért képtelen vagyok újra belépni az álmaiba. Úgy érzem, nem tudnék neki semmi mást mondani, amivel meggyőzhetném. Sokat ül az ágyán, állát a tenyerein nyugtatva, és csak gondolkodik.

Kérlek, hallgass rám!

Eltelik két nap, s eljön a péntek. Reggel magára veszi a melegítőt, de a tornaterem helyett a nappaliba indul. Újra távolról figyelem, és jól hallom, ahogy Wookie-ékkal az esti programról beszélget.

Talán mégsem vagyok itt hiába. A szívem örömmel telik meg, de mégis összeszorul.

Ha a te lelked meggyógyul, az enyémnek örökre el kell hagynia ezt a világot...

...Ézemi...