Nem bújhatsz el a szerelem elől (KyuMin) 8.

Figyelmeztetés: yaoi és 12+

- Nem is tudom, hogy kezdjem, én annyira sajnálom... – harapta be alsó ajkát Wookie,  miután helyet foglaltak a szobájában. Sungmin kíváncsi tekintete olyannyira elviselhetetlennek tűnt számára, hogy képtelen volt a szemeibe nézni. – Nem az én dolgom, és sosem avatkoznék a magánügyetekbe, de... ez túl sok nekem – halkult el hirtelen a fiú hangja, majd összeszorított ajkakkal szemezett tovább a padlóburkolóval.

- Wookie, ha rólunk van szó, neked semmi okod szégyellni magad – szólalt meg Sungmin. Szinte már biztos volt benne, hogy barátja a Kyuval történtekre gondol.

- Minnie, a barátnőd... – emelte rá végre könnyektől csillogó tekintetét a másik.

- Hogy?  – Az idősebb összeráncolt homlokkal várta a magyarázatot.

- Eunmi... nem szeret téged, hyung.

- Micsoda? - Sungmin szemöldökei hirtelen homloka közepéig szaladtak a döbbenettől. Erre igazán nem számított.

- Hyunae... a szünetben elment vécére, és nagyon furcsán kezdett viselkedni, miután visszatért. Addig kérdezgettem, míg végül elmondta, hogy megtudott egy nagy titkot, mégpedig azt, hogy csak egy cél és az ügyvédek miatt van veled a barátnőd. Először persze, nem hittem neki, úgy gondoltam, csak valami dorámában láthatta az egészet, de aztán mindent elmesélt. A vécében hallotta, ahogy az egyik lány arra kéri a nővérét, hogy az szakítson a barátjával. Erre a másik azt felelte, hogy esze ágában sincs a cél előtt feladni, mikor már minden bizonyíték megvan az apjuk ellen, csak jól menő ügyvédekre és befolyásra van szükség. Még mindig azt hittem, csak képzelődik, de aztán elsétált előttünk Eunmi és Eunsung, Hyunae pedig felismerte, hogy ők voltak azok. Én... tényleg nagyon sajnálom, de képtelen voltam tovább úgy tenni, mintha mi sem történt volna – temette arcát remegő tenyereibe Wookie.

Sungmin elméjét nehéz, sötét ködként lepték el a nyomasztó, zűrzavaros gondolatok. Tényleg így lenne? Ennyire félreismerte volna Eunmit, aki úgy tűnt, két napig sem bírja ki nélküle? Az a lány, aki folyton a kedvében járt, szerelmesen csicsergett a fülébe, s úgy szorította magához, mintha sosem akarná elengedni, ugyanolyan színdarabként tekintett a kapcsolatukra, akár ő maga?

De miért fáj ez ennyire? Hisz’ ugyanezt tettem vele. Ez olyan... nevetséges.

Fájdalmas kacajra húzódott a szája, miközben egy könnycsepp végiggördült arcán. Innen csak egy út van: egyenesen előre.

 - Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Igaz barát vagy – veregette meg a fiatalabb vállát, aki maga is a sírással küszködött. – Semmi baj, ezt meg kellett tudnom – ölelte át a fiút, s addig nem engedte el, míg az meg nem nyugodott kissé.

Sungmin nem gondolkodott tovább. Felsietett  a szobájába, majd kézbe vette a telefonját, s gépelni kezdett:

Talákoznunk kell. Fél óra múlva felveszlek a kollégium előtt. Sungmin

Alighogy elküldte az üzenetet, már jött is a válasz:

Nagyon komoly vagy, oppa, remélem, nincs baj. Várni foglak! Csókol a te Eunmid.

Végigolvasta az üzenetet, majd forgatni kezdte telefonját a tenyerében. Hát, így kell lennie? A következő pillanatban azonban valaki kopogott az ajtón, megzavarva őt gondolataiban.

- Csak én vagyok, bejöhetek? – hallatszott be Kyu hangja, s Sungmin majdnem kiejtette a kezéből a telefont, amint felismerte.

Miért van itt pont most? Talán bocsánatot akar kérni, amiért... ? Hát, ebben az életben minden csak színjáték? A szíve olyan fájdalmasan verdesett mellkasában, akár egy szárnyaszegett madár.  – Sungmin?

- Gyere csak – próbált mosolyt erőltetni arcára, mint mindig, de kételkedett abban, hogy ezúttal is menni fog. – Mit szeretnél? – fordult Kyu felé, miután telefonját asztala szélére csúsztatta.

- Az a helyzet, hogy... gyakorolnunk kellene a szöveget, de még előtte beszélni szeretnék veled. Tudom, hogy... jó nagy barom voltam az éjjel. Megértem, ha látni sem akarsz, én... nem tudom, miért tettem...

Annyiszor hazudtam már, miért fáj most ennyire?És miért nem megy ki a fejemből a csókod?

- Kyu, te nagyon sokat ittál. Össze-vissza beszéltél, azt sem tudtad, hol vagy. Nem haragszom, rád, de... azt a gyakorlást holnapra kellene halasztanunk.

Ahogy sejtettem. De ez nem lehet az igazság...

- Ah, beültök valahova, igaz? Ne haragudj, akkor én nem is...

- Várj csak, igazából... – vágott a maknae szavaiba Sungmin. – Azért találkozom vele, hogy szakítsunk – áramlottak ki ajkai közül a szavak, melyek ebben a pillanatban különös megkönnyebbüléssel töltötték el. Mégis, miben reménykedek még? Hisz’ mindent elmondott az előbb.

- Mi? Miért? – Kyu lábai megremegtek a hír hallatán.

- Mert a kapcsolatunk egy tévedés volt. – A másik értetlenül fürkészte tekintetét. – Majd elmesélem, de ne haragudj, nemsokára el kell indulnom.

- Akkor én... most megyek – lépett egyet hátra a fiatalabb, majd becsukta maga előtt az ajtót.

- Szia, oppa! – szaladt oda a Sungmin kocsijához Eunmi, minden bizonnyal a kollégium előterében állva várta már őt.

- Gyere, ülj be – nyitotta ki a lánynak belülről az ajtót.

- Naa, még egy csókot sem adsz? – fintorodott el a másik, miután odahajolva csak annak arcára tudott egy puszit adni. – Baj van, oppa? Olyan furcsa vagy – húzta fel szemöldökeit a lány, Sungmin azonban rezzenéstelen arccal indította el az autót, s csak néhány másodperccel később szólalt meg.

- Eunsung izgatott már a holnapi nap miatt? – igyekezett terelni a témát, míg nem érnek valami csendes helyhez, ahova beülhetnek. Nem szerette volna a kocsiban kiadni a lány útját, hisz’ ezt nem tartotta illendőnek.

- Ah... persze, nagyon. Miután elmentél, azonnal a szobájába rohant, és pakolni kezdett. Szerintem nem is tud majd aludni az izgalomtól.

- El tudom képzelni. Nincs is szebb, mint amikor az ember álma valóra válik. Én sem tudtam lehunyni a szemem. De régen is volt...

- Oppaa? Elmondanád, hova megyünk? Csak azért kellett ilyen hirtelen találkoznunk, hogy a húgomról beszélgessünk?

- Igazából... igen, Eunmi, azért – harapott ajkaiba a fiú, majd hirtelen oldalra rántotta a kormányt, s behajtott az egyik kivilágított szupermarket előtti parkolóba, ahol lefékezett.

- Nem értelek – nézett rá kikerekedett szemekkel a lány. – És most miért álltunk meg?

- Nem hagytál nekem más választást – kapcsolta össze tekintetüket Sungmin. – Tudod, mindent többször végiggondoltam, és én... bár a részleteket nem ismerem, igazából őszinte sajnálatot érzek irántad a családod miatt. Nem haragszom rád, amiért vissza akartál élni a befolyásommal, azt viszont nem hagyhatom, hogy a húgodat használd fel a bosszúd eszközéül.

- Oppa, én... – emelte védekezőn maga elé kezeit a lány, Sungmin azonban folytatta.

- Tudod, mi a legviccesebb az egészben? – mosolyodott el, miközben szemeiben felcsillantak a keserűség könnyei. – Igazából én sem vagyok sokkal jobb nálad, a különbség csak az, hogy most elhatároztam, véget vetek ennek a színjátéknak. – Eunmi szemeiből hangtalanul kezdtek folyni a könnyek, erre a mondatra azonban hirtelen levegőt is elfelejtett venni. Színjáték? - Minden nap lelkiismeret-furdalással keltem és feküdtem, mert én is hazudtam neked. Sosem szerettelek szerelemmel,  mert valaki olyat szeretek, akit nem lenne szabad. Veled mindvégig csak azért voltam, hogy a családom és a világ egy jóravaló férfinak tartson. Gyűlöltem magam, amiért ezt teszem valakivel, aki ennyire szeret, mint te. Most viszont kiderült az igazság... Valójában köszönettel tartozom neked, amiért felnyitottad a szemem. Segítettél ráébrednem, hogy nem létezhet olyan önös érdek, ami miatt becsaphatok valaki mást.

- Oppa, sosem akartam... ártani neked, és Eunsungnak sem. Én csak azt akartam, hogy... az apám megbűnhődjön, amiért elhagyott minket, és... amiért tönkretette az anyukánkat -  suttogta elcsukló hangon a lány.

- Ne aggódj, holnap megadom az ügyvédeimnek az elérhetőségeidet, és megkérem őket, hogy úgy kezeljék a dolgot, mintha az én ügyemről lenne szó. Előtte viszont még tisztáznunk kell valamit. A húgod nagyon tehetséges, biztos vagyok benne, hogy idővel a képességei által magasra emelkedhet majd. Ha viszont megtudom, hogy akarata ellenére jogosulatlan előnyökhöz juttatod, azonnal értesítem az ügyvédeimet, hogy vegyék le a kezüket rólatok. Értetted?

- Oppa... – A lány zokogva borult a fiú ölébe, aki átölelte. – Semmi baj. Visszaviszlek a kollégiumba.

Seoulra már ráterítette mélykék leplét az éj, a köztéri lámpák sárga fénye, és a villódzó neonreklámok színkavalkádja a belvárosban szinte nappali fénybe vonta az utcákat. Sungmin fülében még mindig ott zengett a sok-sok úton cikázó jármű zaja, miután belépett a dormba. A fáradtságtól eltompult érzékekkel sétált végig a nappalin, üdvözölte a tévé előtt ülő Donghae-t és Hyukie-t, majd egyenesen a szobája felé indult, hogy nyugovóra térhessen.

Eközben Kyu idegesen járkált fel-alá a szobájában. Hiába igyekezett, ezúttal is képtelen volt a szövegre koncentrálni, bár jól tudta, hogy ezt kellene tennie.

Szakítanak... A kapcsolatuk egy tévedés... Az én életem is csak egy tévedés volt ezidáig?

Nem volt azonban senki, akinek el merte volna mondani, ami a szívét nyomta, így szokás szerint leült a gépe elé játszani, hátha ez majd eltereli a figyelmét. Igaz, az idő gyorsabban telt ezáltal, az esti táncpróba pedig a testét is kellőképp elfárasztotta, gondolatai továbbra is szüntelenül kavarogtak elméjében.

Nem is igazán aludt jól, többször felébredt az éjszaka, reggel pedig egy igen gyűrött arc nézett vele szembe a fürdőszoba tükréből.

Nem várhatok tovább, beszélnünk kell – döntött végül. Sietve megigazította kócos haját, majd egyenesen Sungmin szobájához sietett. Bekopogott az ajtón, majd – meg sem várva a választ – szinte azonnal be is nyitott.

A fiút nem találta odabenn, laptopjának fénye azonban arra engedett következtetni, hogy valószínűleg nem mehetett túl messzire. Kyu keze ökölbe szorult idegességében. Hol lehet? Bár jól tudta, hogy illetlenséget tesz, képtelen volt uralkodni magán. Odalépett az asztalhoz, s olvasni kezdte a fiú beszélgetését, melyet az öccsével folytatott.

- Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, de nincs senki, akinek el merném mesélni, és úgy érzem, hogy ez már sok nekem. Sungbok, én egy olyan valakit szeretek, akit nem szabadna. Tudom, hogy nekem elsőszülöttként nincs jogom úgy élni, ahogy kedvem tartja, de most minden széthullott. Kérlek, segíts.

- Hogy érted ezt, hyung? Mi van Eunmivel?

- Szakítottunk. Annyira szégyellem magam. Mi lesz, ha anya és apa megtudják? És még más is van... Összezavarodtam, Sungbok, beszélnünk kell.

- Ma egyébként is két lyukasórával kezdek, gyere csak, hyung!

- Köszönöm, hogy időt szánsz rám. Akkor rendbe szedem magam és indulok is, rendben?

- Oké. Várlak.

Amint Kyu végigolvasta ezeket a mondatokat, úgy érezte, nincs tovább maradása ott. Egyenesen a szobájába rohant, s leroskadt a székére. Kezdett számára összeállni a kép, és szinte beleszédült a gondolatba.

Sungmin nem szeretheti őt... Hát, minden ezért történt. És ezek után mégis, mi legyen? Csak tegyenek úgy, mint eddig, mintha semmi sem történt volna? Képes lenne ő erre?

Gondolataiból a kopogás rázta fel.

- Kyu, ébren vagy már? – hallotta meg odakintről a leadere ideges hangját.

- Gyere be, hyung – felelte, miközben kihúzta magát ültében.

- Ne haragudj, hogy csak így rád török, de szörnyű dolog történt. Az előbb telefonáltak Sungminnak, hogy az édesapja autóbalesetet szenvedett.

- Uramisten...

- Úgy tűnik, elég súlyos, máris indulunk a kórházba. Ugye, te is jössz?

- Persze, ez nem is kérdés. – Kyu gondolkodás nélkül pattant fel a székről, kikapta a legelső kezébe akadó farmert és felsőt a szekrényéből, s néhány perc múlva már lélekszakadva igyekezett a nappali felé...

...Ézemi...