Túl világokon (JongTae) 9. - Befejezés

Figyelmeztetés: 16+; erőszakos, véres jelenetek; szereplők halála; yaoi

- Mégis mit jelentsen ez? Azt mondtad, nem lesz társaságunk! – fordult dühödten Donghae felé Minho, miután a fekete szárnyú csapat fedezékbe vonult.

- Sajnálom, de nem látom a jövőt. Emiatt talán valaki mást kellene számon kérned – szólalt meg gúnyosan amaz, utolsó mondatánál Kyuhyun felé biccentve.

- Menj, és intézd el őket! – förmedt rá Minho, míg két másik társa őt védve viszonozta a kívülről jövő támadást.

- Persze, a piszkos munka újra csak rám marad... - sziszegte a másik, szárnyhegyével szándékosan oldalba bökve Sungmint, aki neki oldalvást guggolt a többiek védőgyűrűjében.

- Indulj azonnal! – Minho hangja ellentmondást nem tűrve zengett, melyet a birizgálásra felfigyelő Sungmin láthatóan megelégedéssel nyugtázott.

Donghae néhány másodpercig mégis szenvtelenül állta a másik haragos pillantásait, végül erőt vett magán; teljesen a fal védelme mögé húzódva felegyenesedett, s néhány lépésnyit hátrált a keskeny turistaösvény másik oldalán álló kisebb dombig.

Felsétálva rá már jól látta az angyalok ragyogón fehérlő alakját kiviláglani a faágak sűrűjén, figyelmét azonban hirtelen újra társai felé fordította. Miután meggyőződött róla, hogy azok mind az ellenséggel vannak elfoglalva, arca különös grimaszba fordult.

- Innen nem megyünk semmire! Miért nem támadunk az ajtó felől? Ott nem tudnak hová bújni ezek az átkozottak – lehelte Kibum egy fehér törzsű, szikár nyárfa hajladozó ágai mögül, miután újabb fénylő tőrt hajított ellenségei felé az egyik ablakon keresztül.

- Igazad van, de ott számunkra sincs fedezék, ők pedig többen vannak – felelte látszólag higgadtan a tőle balra kapaszkodó Eunhyuk, miután kitért egy vörösen izzó gömb elől.

- Tudom, de... ha elérnénk, hogy a figyelmük nagyobb részét fordítsák kifelé, akkor lenne rá esélyünk, hogy kimenekítsük Taeminéket.

- A nyílt harc túl veszélyes, ha pedig megosztjuk az erőnket, gyengébbek leszünk – szólalt meg Leeteuk.

- Mondták már neked, hogy túlzottan óvatos vagy? – fordult szembe a mellette állóval Kibum, s miután nem kapott választ, szemeit mintha még ragyogóbbá tette volna az elszántság. - Jól van, akkor majd én elterelem egy kicsit a figyelmüket.

- Ez tényleg nem jó ötlet – pillantott a vörös hajúra rosszallón Eunhyuk.

- Nem igazán érdekel – kapta oldalra a fejét Kibum, majd mindkét tenyerében képzett egy-egy háromszögtőrt.

Hosszan fókuszált a célra, s szinte egyszerre dobta el őket, azután felszállva a levegőbe az épület másik oldala felé indult; nem törődött társai aggódó kiáltásaival.

- Hogyan juthatnánk ki innen? – súgta Taemin Jonghyunnak, miután egy újabb narancsszínű gömb csapódott fedezékükbe, melynek robajától apró szálkák és finom por szállt a levegőbe.

- Jelen pillanatban nincs rá mód. Ha meg tudnánk sebesíteni Minhót... De láthatod, mindegyikük őt védi.

- Akkor marad a lassabb út – húzódott a szokásos, veszélyesen vonzó görbület Taemin arcára, melyben Jonghyun felismerte azt a mosolyt, melyet a másik megismerkedésükkor vetett rá. A szőke hajú elengedte párja kezét, s csak a megfelelő pillanatot várta, hogy felemelkedjen a védelmet nyújtó fabútor mögül.

Mielőtt viszont ez megtörténhetett volna, olyannyira megdöbbentette az egyik oldalsó ablakon keresztül elé táruló látvány, hogy szinte mozdulatlanná merevedett. Kibum eldobott tőrei ugyanis az elülső ablak üvegének megmaradt darabjain megtörve kissé irányt változtattak. Elsuhantak a démonok feje fölött, majd egy olyan helyen álltak meg, amire egyik lény sem számított.

A dombtetőn neki hátat fordító Donghae alakja hirtelen láthatóvá vált Kibum előtt, miután az egyik tőr hátulról a démon nyakába, míg a másik a vállába hatolt. A sebesült hörögve kapott vért köpködő verőeréhez, miközben lassan, remegve csuklott össze.

- Ez meg mi a... ? – Minho elborzadt, amint a hang felé fordulva megpillantotta a földön vonagló társát. Látóterébe ekkor került bele Kibum levegőben repdeső alakja, aki ezúttal egyenesen felé irányozta fémtőrét. – Itt az egyik! - Minho narancsszín gömbje eltérítette az újabb elhajított ragyogó háromszöget, majd az angyal vállát súrolva felperzselte annak porcelánfehér bőrét.

Mielőtt azonban egy másik, vörös színűt küldhetett volna irányába, Kibum újra eltűnt az ágak védőgyűrűje mögött.

- Most már elhiszed, hogy túl veszélyes?! – kiáltott rá a vörös hajúra Eunhyuk, amint megpillantotta annak szakadt gúnyájából kivilágló, vérszínűre égett vállát.

- Tarts velem! – ragadta meg karját amaz, nem törődve sebesülésével, Eunhyuk pedig egy pillanatig vonakodott felelni erre a kérésre. Pillantása oda-vissza járt társa sérült válla és kérlelő tekintete között.

Sungmin eközben szótlanul húzódott Minho mellé, aki felé pillantva bólintott egyet, így az ezüstösen csillogó hajú Donghae már-már élettelenül vonagló, vértől mocskosvörösre mázolt teste mellé kúszott. Lehunyt szemmel tapasztotta néhány pillanatra a haldokló homlokára tenyerét, míg társaik őt védve folytatták a tűzharcot.

- Kangin! Gyerünk, az ajtót! Nem maradhatunk védtelenek hátulról, ha újra eszükbe jut erről támadni! – utasította Minho az egyik zömök, erőteljes alkatú démont, aki erre kissé beljebb araszolva a helyiségbe fél kézzel felemelte a földön fekvő ajtólapot - melyből trillázva hulltak földre az üvegbetét utolsó darabjai -, és könnyedén kihúzva azt az épületből élére állította, hogy némi fedezékül szolgáljon.

Kihasználva ezt a néhány másodpercet, Sungmin láthatatlanná vált az angyali szemek előtt, majd az ajtókeret másik oldalához osont, s felegyenesedve indult tovább a fal mentén. A Kanginnak szólított démon közben a többiek védelmében elvonszolta a tűzvonalból Donghae testét. Egy szürkésen ragyogó átjárót nyitott a nemsokára előbukkanó lélek számára, mely szótlanul, fintorogva hordozta körbe tekintetét az első napsugaraktól sárgára festett tájon, végül társára pillantva aprót bólintott köszönetképp, és lassan beleolvadt a folyékony ködbe.

- Most kell indulnunk! Nézzétek, már megosztották a figyelmüket – lihegte Kibum keményen kapaszkodva a nyárfa egyik vaskos ágába. Sebesülése nyomán homloka verejtékezni kezdett, s egész teste reszketett, ő azonban erőteljesen megfeszítette tagjait, hogy a többiek ezt ne vehessék észre.

- Ezúttal igaza van. Nem várhatjuk meg, hogy ők támadjanak először, ráadásul az a fatákolmány sem bírja már sokáig odabent – szólalt meg Eunhyuk, miután egyszerre két tőrt repített a levegőbe.

- Jól van. Te viszont itt maradsz – pillantott a vörös hajúra Leeteuk.

- Arról szó sem lehet! Inkább elpusztulok, mint hogy gyáván elrejtőzzem. – Leeteuk szóra nyitotta száját, hogy tiltakozzon, ám ekkor ugyanazt a tüzet látta felgyulladni a másik szemeiben, mely minden angyalban felszínre tör, ha a társa életéről van szó.

Felidézte benne saját társa elvesztésének éjjelét; szinte érezte combjában azt az emésztő, maró érzést, amit a vörös gömb okozott, mikor eltalálta, melyet a lobogó, kemény akarat mégis felülírt elméjében. Ahogy Kibumot nézte, jól látta tekintetében a rácsok mögé zárt félelemet is, mely reszketeggé és gyengévé tesz, ha hagyjuk kitörni börtönéből, elűzni azonban csak akkor tudjuk, ha cselekszünk. - Én megyek az ajtó felől elterelni a figyelmüket - jelentette ki végül, majd hogy még nagyobb jelentőséget adjon szavainak, eldobott tőrével eltérített egy feléjük repülő vörös gömböt.

- Akkor kezdjük - Kibum hálás mosollyal tekintett rá, azután újra ellenségei felé fordult. Mintha csak erre a pillantra várt volna, egy szempillantásnyi koncentrálás után hajított el sértetlen kezével egy újabb fénylő háromszöget.

Mikor a tőr berepült az ablakon, az ablakkeret közepéből kiszakította az elválasztó lécet, s a fadarab furcsa, öblös hangon koppant a padlón, néhány üvegdarab szinte sikító csörömpölésével kísérve.

- Nézd, erre jönnek! – örvendezett Taemin, amint megpillantotta közeledő társait, közben azonban úgy érezte, testén szokatlan melegség fut át. Végighúzta ujjait homlokán, s azok nedvesek lettek a gyöngyöző verejtéktől. Értetlenül nézegette őket, mikor Jonghyun megszólította.

- Baj van?

- Nem, csak... melegem lett hirtelen.

- Jól van. Akkor ha szólok, egyszerre felemelkedünk, és... – csendesedett el egy pillanatra, míg egy újabb gömb csapódott immáron szinte pozdorjává lőtt fedezékükbe. – Biztosan jól vagy? – nézett aggódva párjára, mikor annak tekintete az övé helyett a poros cementpadlón fürkészte lehullt izzadtságcseppjeit.

Ekkor azonban a melegség hirtelen felerősödött, Taemin pedig felismerte benne a számára már ismerős, fojtogató démoni energiát. Ujjait keményen szorította a markában tartott tőrre, amint tudatosult benne, mennyire közel lehet az ellenség.

- Itt van egy... – ragadta meg kétségbeesetten szerelme karját, de mielőtt még befejezhette volna, keservesen felüvöltött a fájdalomtól, ahogy egy a semmiből közvetlenül háta mögött előbukkanó narancsszín, kard alakú képződmény szúródott a hátába, keresztülfúrva mellkasát, erőszakosan a padlóra nyomva őt.

- Sungmin? – Párja hátrapillantva jól látta, amit az angyal a szemeivel nem érzékelhetett; egy fekete szárnyú, szürkésfehér hajú, izmos alakot, aki kaján vigyorral hamuszín arcán nézett vele farkasszemet, amint elengedte fegyverét, mely mint valami füst, lassan szertefoszlott a levegőben.

Jonghyun egy pillanatig sem tartott már attól, hogy a következő mozdulatával könnyű célponttá válik. Szinte felugrott eddigi görnyedtségéből, és úgy vetette a másikra magát, elővillanó fekete karmait annak nyakába mélyesztve. Nem érdekelte az sem, ha ez lesz az utolsó lehelete, darabokra akarta tépni Sungmint, habár jól tudta, hogy egyetlen módszer létezik csupán, hogy elpusztítsa.

- Ne... csináld, így megölnek – lehelte a földön pihegő Taemin, akinek reszkető teste mellett csakhamar vöröslő tócsát formált a kiömlő vér. Kapkodni kezdte a levegőt, ahogy igyekezett ragacsossá vált tenyerében tőrt képezni, ebben az állapotban azonban úgy tűnt, képtelen erre.

A következő pillanatban recsegve szakadt darabokra, ami az eddig fedezéket nyújtó pultból megmaradt, védtelenné téve így őt és a két másik lényt, akik még mindig puszta kézzel igyekeztek végezni egymással. Sungmin ereje úgy tűnt, végül mégis győzedelmeskedik Jonghyun elszántsága felett, akit maga alá gyűrve próbált egy fojtó szorítással ártalmatlanná tenni.

Tenyere forrósága nyomán felperzselődött a bőr a másik nyakán, s arca is vörösre színeződött, mégsem adta fel a küzdelmet. Egy-egy angyali tőr néha elrepült Sungmin közelében, de nem találta el őt, hisz’ előttük mindvégig láthatatlan volt.

- Még ne, menjünk közelebb! – adta ki a parancsot ekkor a helyiség másik végében Minho, mire Kyuhyunnal, Kanginnal, és negyedik megmaradt társukkal együtt lassan araszolni kezdtek az előtér belseje felé.

Ekkor azonban egy fémesen ragyogó háromszög fúródott az ezüstfehér hajú alak hátába, aki eltátva száját, hirtelen megmerevedett a fájdalomtól. Ereje egy pillanatra kevéssé vált ugyan ahhoz, hogy fenntartsa láthatatlanságát, a tőr azonban csakhamar kicsusszant hamuszín bőréből, csilingelve hullva a cementre.

Sungmin önelégült vigyorral szorította tovább Jonghyun sötétvörösre égett nyakát, hála azonban pillanatnyi elgyengülésének, ami felfedte alakját, a következő tőr már pontosan a koponyája hátsó felébe csapódott. Kezei lassan lecsúsztak ellenfeléről, miközben ezüstszín hajszálain nagy cseppekben folyt végig a sűrű, agyvelővel keveredett vér. Teste - melybe még három másik tőr fúródott - ernyedten hanyatlott az alatta fekvő Jonghyunéra, akinek azonban úgy tűnt, nem maradt elég ereje ahhoz, hogy levesse magáról.

- Látom, nem hagytok más választást... – mázolta szét homlokán a korábban kiserkent, már félig megalvadt vért ekkor Minho, miután végignézett földön fekvő társain. – Végezni minddel! – A szavak szinte puskaropogásként hagyták el a száját, majd egy vörösen izzó gömböt repített a földön fekvő Taemin felé. Nem számított azonban a látványra, mely szemei elé tárult.

Szavaira Jonghyun összeszedve minden erejét hirtelen kiszabadult Sungmin tehetetlen testének fogságából, s felemelkedve maga lépett Taemin és a halálos gömb közé, mely így mellkasába fúródott. Nyögve borult haldokló szerelmére, de fejét ugyanúgy felemelve tartva nézett farkasszemet ellenségével.

Minho szája tátva maradt a döbbenettől, a következő pillanatban viszont mintha ellenállhatatlanul vonzani kezdte volna őt a két haláltusát vívó lény látványa. Szemei mereven figyelték őket; elméjét már csak az a gondolat töltötte ki, hogy kiélvezze a győzelmet.

Az eddig őt védő Kyuhunnak azonban más tervei voltak. Jól látta a másik figyelmetlenségét, és könnyedén ki is használta: egyszerűen kitért a felé repülő angyali tőr elől, hagyva, hogy az Minho oldalát találja el.

- Ó, milyen kár... A túlerő hatalmas áldozatot követelt – hajolt felé kárörvendőn az említett, nem zavartatva magát a sebesült fájdalommal és megrökönyödéssel teli tekintetétől, s a mellkasába nyomva egy vörösen izzó gömböt adta meg számára a kegyelemdöfést, míg utolsó megmaradt társuk, Kangin viszonozta az angyalok támadását.

Kyuhyun önhitt vigyorral engedte a földre rogyni Minho tehetetlen testét, mintha az csak egy megunt játékbaba lenne. Maga is küldött egy gömböt az angyalok felé társával együtt, hogy pillanatnyi egérutat biztosítson maguknak, majd nyitott egy narancsszínű átjárót világa felé.

Eközben azonban egy háromszögtőr képe sejlett fel szemei előtt, mely egyenesen felé tartott. Összeráncolt szemöldökkel fordult újra a két sebesült felé, mielőtt azonban elég ideje lett volna rá, hogy eldobja újabb gömbjét, látómezejét betöltötte az itt-ott vörösbe forduló ezüstszín ragyogás, melyet koponyája állított meg.

Taemin fájdalmasan felnyögött, ahogy tenyere erejét vesztve hanyatlott a porszürke padlóra, miközben a démon lassan, szinte hangtalanul esett össze előttük, tekintetével ugyanolyan éberen figyelve a homlokából kiálló tőrt. A sebből egy csepp vér sem szivárgott, ami tovább erősítette azt a különös érzetet, mintha valójában nem is kapott volna halálos sebet, s akármelyik pillanatban felkelhetne; csupán tenyeréből tehetetlenül földre hullatott narancsszín energiagömbje utalt rá, hogy elméje nem uralja már testét.

Abban a pillanatban, hogy az utolsó démon vezető nélkül maradt, úgy döntött, okosabb, ha menti az irháját. Az ajtóban ekkor megjelenő Leeteuk tőrje eltalálta a derekánál, míg az ablak felől támadókkal volt elfoglalva, így is elég ereje maradt azonban, hogy beleolvadva a narancsszínű örvénybe elhagyja a tökéletlenség világát.

Jonghyun közben szuszogva görnyedt előre, bőre újra elszürkült, s erei is fekete színre változtak, amint a halálos gömb mérge szétáradt testében.

- Már megint... miért tetted ezt... már megint? – Taemin elfehéredett ajkaiból kiserkenő piros vérével keveredtek szavai. Könnyes szemekkel ölelte a másik reszkető karjait, habár egyre inkább érezte, ahogy az ő testéből is elpárolog az élet kiömlő vérével együtt. - Kibum... – suttogta szinte végső erejével, le-lecsukódó pillákkal, mikor az egyik démon halálhörgésével kísérve, a szilánkoktól cakkos ablakkeretben, a felkelő nap fényeitől körülölelve megpillantotta egykori társát, aki éppúgy nem adta jelét félelemnek, ahogy Jonghyun tette. Habár sérült vállán túl oldalán is vöröslő foltot hagyott kiserkent vére, azonnal odaszökkent hozzájuk.

Eközben a helyiség hátsó részében Leeteuk - aki egyik szárnyát már csak lógatni volt képes a szárnytövét ért sérülés miatt - egy ugyanolyan szürke átjárót nyitott a démonok előbukkanó lelkeinek, akárcsak Kangin tette. Ez volt az egyedüli olyan cselekedet, amelyet az angyalok és démonok egyaránt kötelesek voltak megtenni minden túlvilági lény lelkével, függetlenül attól, hogy azok korábban társaik vagy ellenségeik voltak.

Az újjászületés képességét egyetlen lénynek sincs joga elidegeníteni a másiktól; ilyesmiről csakis a Mindenség Irányítói rendelkezhetnek – állt mindkét törvénykönyvben szóról szóra ugyanez a szöveg.

Belibbenve a hiányzó ablakon, Eunhyuk jól látta Kibumot, akinek könnyei egymás után szántottak végig bíborvörössé váló arcán, miközben két tenyerével egyszerre igyekezett meggyógyítani a haldokló Taemint és Jonghyunt.

- Őt mentsd meg, rajtam már... nem tudsz segíteni – lehelte az utóbbi elhalón, majd ő is elvesztette eszméletét; feje tehetetlenül csuklott szerelme vállára.

- Ne! Ne csináld, Taemin, kérlek! – nyelte le egymás után könnyeit Kibum, melyek szeme helyett torkát égették. Hirtelen szédülés vett rajta erőt, képessége kevésnek bizonyult, hogy egyszerre két lényen használja.

- Igaza van. Te magad is súlyosan megsérültél, ez nem fog menni – suttogta a mögé sántikáló Eunhyuk - akinek térdén hasonló, elfeketedő sebesülés látszott, mint amilyen Jonghyuné volt -, az előbbi azonban úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna a szavakat. Kétségbeesett erőlködésétől nehéz másodpercek teltek; izmai megfeszültek, fehér ingét sebesült oldalán egyre jobban átáztatta vére, míg erősen összeszorított szemeiből lassan folytak álla felé tüzelő arcán felforrósodott könnycseppjei.

A következő pillanatban azonban hirtelen az üresség hűvös szellője csapta meg egyik tenyerét. Jól tudta, mit jelent ez, mégis képtelen volt hinni érzékeinek.

- Ne, Taemin! Nem hagyhatsz itt, megértetted?! – Kibum nedves szemei tágra nyíltak, miközben ujjai görcsösen szorongatták a vértől ragacsos textíliát, mely egykori társának hidegséget sugárzó testét fedte.

Reszketve emelte tekintetét az ekkor lassan a levegőbe emelkedő, hullámzó lélekre, arra, amelyet sosem szeretett volna így látni. – Taemin, te... miért? – Másik tenyere erőtlenül csúszott le Jonghyun mellkasáról; képtelen volt levenni szemeit a ragyogó alakról.

Ekkor azonban egy újabb lélek is felszállt a porszemektől kavargó, mészszagú levegőbe: Jonghyuné.

- Kérlek, ne sírj, Kibum. És te se tedd ezt – pillantott az említett mögé sétáló Leeteukre Taemin lelke, aki szintén előtörő könnyeivel küszködött. – Nektek hála nem félek egy teljesen új földi élettől, mert újra megtapasztalhattam, mi a boldogság. Eunhyuk, te... – mosolyodott el, mikor harmadik társára pillantott. – Ha nem tanítasz meg harcolni, Jonghyun valószínűleg jóval hamarabb visszaküldött volna a földi világba. Igazam van? – fordult szerelme lelke felé, aki viszonozva mosolyát bólintott egyet, majd lesütötte szemeit. Ő is elérzékenyült, ahogyan Eunhyuk arcán is üveggyöngyökként kúsztak végig eddig elzárt könnyei.

- Én is csak megköszönni tudom, amit értünk tettetek - pillantott végig a három angyalon nedvesen csillogó szemekkel Jonghyun lelke. - Remélem, hogy... – harapott alsó ajkába, míg egy erőszakos csepp végigrohant arcán – egy másik életben együtt, egy oldalon fogunk harcolni.

Az angyalok ajka mosolyra húzódott kijelentése nyomán, Kibumot kivéve, aki vigasztalhatatlannak tűnt. Lehajtott fejjel hívott elő tenyerében egy aranyszínű szalagot, s fel sem nézve lépett közelebb Taemin lelkéhez, míg a többiek mozdulatlanul figyelték őt.

- Várj, Kibum! – húzta el azonban előle a csuklóját a levegőben hullámzó alak, mire amaz résnyire nyílt ajkakkal, meglepetten kereste a tekintetét. - Addig nem hagyom el ezt a világot, amíg nem ígéred meg nekem, hogy nem fogsz magadba roskadva siratni. Ígérd meg, hogy ezentúl is ugyanúgy óvod majd a társadat, ahogyan velem tetted – nézett rá határozottan Taemin lelke, mire Kibum elfordította a fejét. A gondolat, hogy a másikat végleg elveszíti, mégis pont ő kér ilyesmit tőle oly fájó volt számára abban a pillanatban, hogy képtelen volt tovább állni pillantásait.

- Jól van, megígérem – lehelte a szürke poros padlóra kúszó napfénycsíkot figyelve, de amikor újra a megfoghatatlannak tűnő alakra nézett, kitört belőle a zokogás. Eunhyuk és Leeteuk átölelte őt, így támogatták egymást néhány percig, míg lassan mindnyájan megnyugodtak.

Kibum végül elszakadt társaitól, s maga vezette Taemin és Jonghyun lelkét is a szürkén ragyogó átjáró felé. – Vigyázni fogok mindkettőtökre... – suttogta végül, mikor a két lélek lassan eltűnt szemei elől.

Még mindig mozdulatlanul figyelte az elhalványuló szürke örvényt, mikor Leeteuk nyitott egy narancssárga átjárót a Kert felé, majd két társa gyengéden megfogta Kibum karjait, s hárman együtt léptek be az örök napsütés világába vezető folyékony ködbe.

*

Azt mondják, az idő gyógyír a fájdalomra; még azt is megkönnyíti számunkra, hogy elfogadjuk, ha elvesztettünk valakit, aki fontos volt számunkra. Az idő, melynek vasfoga egyre mélyülő barázdákat váj a tökéletlen földi világ lakóinak bőrébe, hosszú ujjaival új életeket is világra segít.

A vörös hajú angyal - akinek arcán évek múlva is épp ugyanaz az időtlen fiatalság ült - a közeli játszótér pázsitjára telepedve kíváncsian figyelte, ahogy a színes, kertvárosi házak közé begurul egy fehér furgon. Egy fiatal házaspár szállt ki belőle, az asszony karjaiban egy hároméves-forma, barna hajú, kerekded arcú kisfiúval, aki szüleivel együtt kíváncsian hordozta végig tekintetét a világoskékre meszelt családi ház még álmosan pihenő, leengedett redőnyű ablakain, s bordón fénylő, mázas tetőcserepein, melyeken nevetve bukfenceztek végig a tavaszi nap pajkos sugarai.

Közben a hátsó ülésekről kiszállt két férfi piszkoszöld kezeslábasban, akik felnyitották a furgon hátulját, mely bútorokkal volt megrakva, s egy aprócska gyerekágyat emeltek ki belőle.

- Nézd csak, Taesung, ott egy kismadár – mutatott a kisfiú édesanyja a szomszédos ház előtt álló fiatal, karcsú lilaakác felé, melyre egy feketerigó telepedett, miközben apja kinyitotta a ház bejárati ajtaját a két költöztető számára, azután csatlakozott hozzájuk.

A gyermek engedelmesen fordította fejét a hang irányába, azonban a narancssárga csőrű énekesmadár helyett egészen más dolgon állapodott meg a tekintete: egy piros-fehér pöttyös labdán, mely a ház udvarában újra és újra a levegőbe emelkedett. – Szeretnél labdázni, hm? – mosolygott rá szeretetteljesen anyukája, ám mielőtt még a csöppség válaszolhatott volna, a pöttyös labda egyszer csak átrepült a sötétzöldre mázolt fakerítésen, s egyenesen a nő lába elé gurult.

A kis Taesung megigézetten figyelte azt, mire édesanyja óvatosan letette őt a földre. – Adjuk vissza a gazdájának, gyere – szólt hozzá kedvesen, de mielőtt még lehajolhatott volna a labdáért, a kisfiú már a kezeibe is kapta azt.

Ebben a pillanatban kulcs csörrent a sötétzöld faajtó zárjában, és egy fiatal, világosbarna kontyot viselő asszony jelent meg, térdig érő, halványlila szoknyája mellett pedig egy fekete hajú, pufók arcú fiúcska dugta ki a fejét kíváncsian.

- Ó, igazán sajnálom, csak Junghwa... – A nő szerényen meghajolt, majd gyengéden végigsimított kisfia puha tincsein.

- Ugyan, semmiség – szólalt meg Taesung anyja, miután maga is illőn üdvözölte a másikat -, egyébként is szerettünk volna bemutatkozni önöknek, igaz, kicsim? – nézett lábai elé gyermeke tekintetét keresve, a kisfiú azonban nem válaszolt semmit. Épp abban a pillanatban találkozott érdeklődő tekintete az idősebb gyermekével, s apró lépteivel bátran megindult felé, kis kezeiben erősen fogva a piros gumilabdát.

- Gyere, Junghwa – szólította ekkor a másik nő is fiát, aki azonban nem várta meg, hogy édesanyja megfogja a kezét. Szoknyája mellett kiszökkent a küszöbön, s szinte megbűvölten indult a másik kisfiú felé. - Nagyon szereti ezt a labdát – magyarázta kissé zavartan mosolyogva édesanyja, mire a másik nő megértő kedvességgel bólintott.

Kibum szótlanul nézte őket, míg az akácillatú szellő hajába kapaszkodva vetette magát tovább, hogy behintse a kisvárost a tavasz friss, édes ígéretével. Angyalszárnyai leolvadtak lapockáiról; emberi alakba visszaváltozva figyelte, ahogyan az egyik gyermek a másik kezébe adja a labdát, s szemeiben az öröm ragyogó gyöngyei jelentek meg.

...Ézemi...